Egy gyaloghíd vezetett át az állomás közelében a sínek felett, szabványos, oszlopokon nyugvó és dróthálóval fedett oldalakkal. Némelyek felüljárónak hívják az ilyesmit, ám ők nincsenek tisztában a szavak jelentésével, talán azért, mert nincs is szükségük rá. Elvannak a szavak jelentése nélkül is.
     Nem nehéz ezeket a hidacskákat megringatni, ütemes lépésekkel mozgásba hozni, hiszen kis teherbírásúak, sodronyok feszítik ki őket, és a rugalmasság az egyetlen pozitív tulajdonság, amelyik hozzájuk köthető. Minden egyéb azonban arra ösztökéli az átkelőt, hogy igyekezzen mielőbb túljutni rajtuk. Télen hidegek, nyáron melegek, nincs olyan évszak, se időjárási helyzet, ami vonzóvá tenné akármelyiket is.
     Odalent a fénylő sínek, kőzúzalék és a betontalpfák, állott meleg száll felfelé, majdnem dél van és július közepe, viszlát gyaloghíd! - mondom, és cseppnyi szomorúságot nem érzek a búcsúzás miatt. Lemegyek a két enyhe kanyarral feljavított lépcsőn a néptelen sétányra, a fák árnyékába. Az állomás szabvány kőkerítése mellett visz két irányba ez a csupán üdülőszezonban benépesülő sétány, bal felé az állomás épületéig butikok, étkezdék, italmérések szegélyezik.
     Ott aztán az állomás előtti térbe torkollva véget is ér, nyom nélkül eltűnik, átadva helyét annak a barátságtalan, kockakövekkel burkolt kerengőnek, aminek semmi nem írható a javára. Esetleg az, hogy a lehehető legrövidebb időn belül igyekszik mindenki maga mögött hagyni a sivársága miatt. A két Mercedes típusú taxit kivéve, amelyek közvetlenül az állomás bejárata előtt parkolnak, mást sem téve két forgalmi engedély megújítás között.
     A gyaloghíd aljától jobbfelé hasonló a helyzet, butikok, étkezdék, italmérések követik egymást, de a sétány végét egy utca keresztezi, s az mégis csak reménytelibb a kikövezett semminél. Vadgesztenyefák és platánok lombja vet árnyékot egész nap erre a nyári bevásárlóparadicsomra, elrobogó vonatok zaja, hanglemez és kazettaárusok hangszóróinak baszszusa uralja a légteret, karöltve a verebekkel. A verebek magasan verik a mezőnyt minden tekintetben. Őslakosok, tudják, mi a különbség a szezonális világ és az élet között. A kettőt összegzik, kivonják önmagából és szarnak a különbségre. Sikeres vállalkozók, összeröpdösik a télire valót.
     Ilyenkor csak páran lézengenek errefelé. A gyaloghíddal szemben egy kiszélesedő utca visz a városka belseje felé. Száz méter az epicentrumig. Ott már igazi nyaralók szórják a pénzt marokszámra. Egy belevaló nyaraló egész éven át erre gyűjt. Megjelenik a tóparti kisvárosban főszezonban, megáll az epicentrumban és kidobja az ablakon egy szorgos esztendő minden megtakarított fillérét. Kolbász és szalon; melyik illúzió a jobb?
     A lépcsővel átellenben levő kerthelyiséget szemeltem ki pár nappal ezelőtt, úgy gondoltam elücsörgök kicsit a nyugodalmas délelőttben. Akkor sem voltak többen, mint most. Négy asztalnál ülnek néhányan, ebből is az egyiknél a pincér olvassa ásítozva a helyi lapot. Itt hajnalig tart a nagyüzem, akkor több százan próbálnak tapogatózni a zenekar általános nyáladzása közben a fehérre festett betonplaccon. Folyik az orgazmustra, ami egy igazi nyaralónak megintcsak esély arra, hogy megszabaduljon a feleslegeitől. Kéjmenedzserek, öntapadós lányok, szent emberek, konzumkavalkád.
     Amint leültem az egyik platán tövénél levő asztalhoz, kisvártatva a benti bár felől kijött a másik pincér, tett egy tétova mozdulatot vizesrongyával a hamutartó körül, és nem kérdezett semmit. Várta, hogy mit szólok a dolgokhoz.
     - Hideg kisfröccsöket kérek ekkora területre - mutattam egy négyzetformát a fémlapon. A pincér is őslakos volt, akár a verebek, összegzett, kombinált, aztán hang nélkül távozott, hogy percek múlva egy tálcányi párás pohárral térjen vissza. Én szomjas voltam, ő pedig őslakos, akinek nyáron kell összeöntöznie a télire valót. Megfeleltünk az előírásainknak.
     Néhány petúniákkal és árvácskákkal beültetett kőláda határolta a kerthelyiséget a sétány felől. A vasút vakító, meszelt betonkerítésének rései között a tóhoz közeli házakat, nyaralókat lehetett látni. Az egyik kétszintes épület tetőgerincén - a gyaloghíd túloldali pillére mellett - még mindig ott sétált peckesen az a kakas, amelyiket nemrég csodáltam meg. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg láttam-e, vagy csak szeretném, hogy lássam, ezért megálltam, hogy tanulmányozzam a helyzetet. A kakas tényleg ott menetelt a gerincen, nagyokat kukorékolt, s láthatóan igen elégedett volt magával. Az azonban rejtély maradt előttem, hogyan és honnan jutott fel oda a gerincre. A masírozása és kinyilatkoztatásai valóságosak voltak, tudomásul kellett vennem, hogy a fantáziám lekéste azt a személyt, aki nagy önmegelégedéssel úgy hitte, hogy birtokolja.
     Na, majd adok én a valóságnak - gondoltam magamban -, s alázúdítottam az első pohár higított hárslevelűt. Valamilyen tévedés folytán nagyon kellemes volt, de nem tépelődhettem ezen, mert megjelent a Kalappörgető. Váratlanul bukkant fel az epicentrum irányából, s tétovázás nélkül befordult a kerthelységbe. A táncplacc közepére penderült, bekapcsolta a kazettás magnót, s beállt valamilyen Fred Aster pozitúrába. Ismertem már őt korábbról. Feltűnően alacsony termetű öreg, sötét öltönyben, aki keménykalapját legalább harmincféle változatban végiggurítja, pörgeti, csúsztatja a testén, majd levegőbe repíti, elkapja kézzel, fejjel, lábbal ezt a kalapot, miközben ő maga is pörög, forog, cigánykerekezik, kézenáll, mindezt hozott zenére. Amikor végetér a produkció, körbekalapozza a vendégsereget. Utána kaszsza, majd kalap a fejre, és továbbáll. Semmi Roncskereső Kisködmön, semmi szívtörés.
     Szólt a magnó, játszott a Kalappörgető szinte csak magának, mintha próbateremben lenne. Nem is gondoltam arra, hogy a neve más is lehetne, mint Kalappörgető; az első pillanattól így neveztem. Standard-eket adott elő platánárny motívumokra. Őslakos, aki tudja mi a különbség a szezonális világ és a való élet között. Táncolt, pörgött, egyensúlyozott, le sem szarta a gyér vendégkoszorú, csupán az újságolvasó pincér dörmögte, hogy menj a francba azzal a magnóval, fáj a fejem. Én azonban - akár a tetőgerinc kakasát - tanulmányozni kezdtem a műsorát. Belefértem az időbe. A magabiztosság, az elmesélt történet lényegre szorítkozó volta fogja meg az embert - magyaráztam magamnak, mint értő ítészhez illik.
     Amikor befejezte, odajött az asztalomhoz, s megkérdezte, hogy leülhet-e.
     - Láttam, hogy figyelt, a többieket úgysem érdekelte. Ha megengedi, elszívok egy cigarettát, aztán megyek.
     Bólintottam, s rámutattam az egyik pohárra. Rövid tépelődést követően válaszolt: - Nem lehet.
     Ha nem, hát nem, gondoltam, s megemeltem a magamét. Még mindig gyanakodva eresztettem útjára a tartalmát, mert feltűnően bor ízét éreztem. Se betonkád erjesztő, se műtrágya állagjavító, semmi alföldi paraméter, mégis csak furcsa egy ilyen helyen főidényben.
     A Kalappörgető cigarettára gyújtott, majd zakója belső zsebébe rakta a cigarettásdobozt és az öngyújtót. Bezippzárazta a zsebet: - Így nem eshet ki - mondta.
     Egy darabig füstölgött, fészkelődött, aztán vonakodva a fröccsöspohár felé nyúlt. - Talán nem árt meg - nézett felém aggodalmasan, majd egy pillanat alatt elnyelte a tartalmát. - Én képtelen vagyok leállni, elég hozzá ennyi is - tette hozzá magyarázatképpen.
     Még végig sem szívta a cigarettáját, amikor már minden titkát megosztotta velem. Elmondta, hogy évekkel ezelőtt cirkuszi artistaként dolgozott, mint erőművész, aki bilincset tör, vasrudakat hajlít, fákat hasogat puszta kézzel. - Két méter tizenöt centi magas voltam, valóságos óriás. Az Aeros-hoz volt szerződésem, velük mentem volna világkörüli turnéra. Előttem volt a pálya, de elhagyott a szerelmem a lehető legrosszabbkor. Mindent egy lapra tettem fel, mindent hozzá kötöttem, az egész világom körülötte forgott. Aztán jött a szokványos fordulat, inni kezdtem, hanyagoltam a munkát, nem láttam az orromnál tovább. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kezdek összemenni. Alacsonyabb leszek, soványodom, lötyögnek rajtam a ruhák. Lassacskán kiderült, hogy minden berúgás egy centit elvesz a magasságomból, s kilókat a súlyomból. Nincs rá orvosi magyarázat. Még Amerikában is vizsgáltak - mínusz öt centi eredményt hoztak a kísérleteik -, de nem tudtak mit kezdeni velem. Azt mondták, ne igyak. Legalábbis ne legyek részeg, akkor nincs baj. Szóval ezért szánom rá magamat nehezen, hátha nem bírok megállni. Megtanultam ezt a számot a kalappal, aztán elvagyok valahogy karrier nélkül is vele, meg magammal. Néhányszor még beütött a mennykő, de aztán, ahogy teltek az évek, lehiggadtam, nem töpörödtem tovább, a vérem sem annyira tüzes, mint régen, a nők nem okoznak már kínokat.
     Ez a találkozás jutott eszembe, amikor két évvel később, nagyjából hasonló időpontban arra jártam, s beültem ugyanabba a kerthelységbe. Már nem Aranysárkánynak, hanem Dixi-nek hívták; s kicserélődtek az asztalok, a székek és a pincérek is. Ásványvizet rendeltem, mert valami tisztázatlan ügyem akadt magammal, s higgadtan akartam dönteni. Meglehetősen szórakozottan babráltam a zöld háromdecis üveggel, amikor egy furcsa bogár kapaszkodott fel az asztalterítőre velem szemben. Parányi keménykalapot viselt és a mozgása Fred Asterra emlékeztetett. Éreztem, hogy nehéz napok virradnak rám nemsokára.