Az én xx. századom
 

Egy éve nem járt itt senki, mondta,
és bezsírozott puskáját a falon
lévő két kampóra tette, ravasszal
fölfelé. A fapriccsekre leveles
ágakat hordtunk, úgy terítettük le
a pokrócot. A papírral körbe-
szögezett fal, az egyszerű bútorok,
olyan érzést keltettek, mintha
már a XX. században járnánk.
Ahhoz még kell két év, mondta
és hanyatt dölt bajszának
súlya alatt. Az egyik levetett bakancs,
aztán a párja, a lecibált kötött zokni,
nyomként vezettek az ágyához.
Bennem föltámadt a vadász-
szenvedély. Pisztolyt ragadtam
és éberen figyeltem. A vad
forgolódott kockás hálózsákjában.
Az ablakdeszkára pár könyv vetve,
még tavaly hagyhatta itt magának,
a botja is ott a sarokban.
Mennyi ideig voltál legutóbb
egyedül ebben a házban, kérdeztem.
Álmában válaszolt. Két hónapig.
Félretettem a fegyvert, beleittam
a pálinkába. Kint egy bagoly
öblös hangja. Bent horkolás.
Olyan, mintha már a XX.
században lennénk, mondom,
elfújom a lámpát és találomra
az ágya felé lövök.
 
 

Az árnyékpartizán
 

Egy idegen nőt figyelek,
tíz év előtti fénykép,
a könyvborítón. Deszkából
ácsolt asztalra könyököl,
akaratlanul is meztelen
karját simogatja. Előtte üres
pohár, ahogy a tekintetét
elnézem, viszki lehetett benne.
Egy padon ül, támlának a ház
pattogzó rönkfalát használhatná,
ha nem előre dőlne. A vékony
szálú haj épp csak a vállát veri.
A jegygyűrű miatt, amit az ujján visel,
nem vagyok féltékeny, de mert nem
lehettem akkor ott, azért elönt
a szégyen, a harag és
a megaláztatás tudata.
Orromból ömleni kezd a vér.
Szeretnék, mondjuk, menyét
képében elsurrani a ház mellett.
A padlásra galambtetemet
cipelni. Vagy ha más nem,
legalább lennék az a galamb;
két napja még arra repült,
és a pihetolla pár nap
múlva végig fog keringeni
a szobán. Megáll a fénysugárban.
Még jó, hogy szeme nincs.
Különben látná, innen
már tegnap elutaztak.
 
 

Fénykép 1901-ből
 

Egy nagy rozsföldön két
alak áll. A nő kezében
sarló, kislányos nyáriruha van
rajta, szalmakalap és a kalap
árnyéka, ami homlokába hull.

Varkocsba fogott haja épp
úgy illatozik mint a rozs.
A férfi beleszagol, elfelejti,
amit tudott, és megtud sokmindent,
amiről sejtelme sem volt.

De nem figyel jól. Mert ha
jól figyelne, nem a ruhát
kezdené gombolgatni,
hanem futna a még
meg sem épített vonatsínek felé.