"Ismeretségek, szerelmek, feleségek, eszmék, irályok, vágyak, fájdalmak, káprázatok jönnek-mennek. Minden változik" - a Levél Kaliforniába üzenete hangzott így, több mint tíz esztendővel ezelőtt, és most, mintegy cáfolatként, az azóta eltelt egy évtized tapasztalataként is, ám jóval korábbi, már a költői pálya indulásakor megfogalmazott tanúságtétel kései, ám nem késő bizonyságaként is a Halászóember arra mutat rá, roppant határozottan, ami mindeddig nem látszhatott ennyire világosan és rendezetten: az illékony, a kápráztató mögött megbúvó tartós, állandó és maradandó eszmékre, elképzelésekre, vágyakra. Az első kötet, a Héj metaforikáját használva, újra értve a Lingua két sorát: ha eddig a "Jelentés a szavak alján, / Megkezdve, felzavarva, abbahagyva" létezett, akkor ezen túl, a mindig más és más világokkal előálló verseskönyvek, az egymástól feltűnően elváló, merőben különböző alkotói szakaszok után, az örökös újrakezdést mintegy költői szemléletté avató pálya mai magaslati pontján, kiemelkedő állomásán kristálytisztává vált, áttetszővé lett az is, ami végleges és változhatatlan, mozdíthatatlan és befejezett, erős és szilárd tartalom a költői személyiségben, ami - amint imént, most is az Ottlik-regény ideillő szóképével élve - nagyon mély lerakódás a létezése alján. Lerakódva, leülepedve: Szajla, a szülőfalu élménye tisztult mára ki. Ez kapott formát, ez öltött alakot, testesült meg, miközben nemcsak hitelessé, de cáfolhatatlanná is lettek a pályakezdés ritkán idézett, alig számon tartott dokumentumai: az 1969-es antológia a Költők egymás közt hosszabb bemutatkozó szövege, valamint a három esztendővel későbbi első önálló kötet, a Héj hátsó borítójának rövidebb önéletrajzi vázlata. "Egy kis faluban születtem a Mátrán túl, Heves megyében." Ezt a falut, Szajlát, húsz évvel azelőtt hiába kereste volna valaki Magyarország térképén, nem volt rajta - kezdődik, kissé bizonytalanul az első vallomás, hogy annál határozottabban, a mondandók igazságával és érvényességével szemben a legkisebb kételyt is eloszlatóan folytatódjék - kamaszként ő sem tudta még, legfeljebb az ösztönei súgták, hogy szülőhelye "esztendők múltán egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja lesz életemnek, ahol álmomban is kiismertem magam". "Számomra ez a falu az első hely, a HELY" - ad nyomatékot a kinyilatkoztatásnak ismétléssel és nagy betűkkel, mielőtt még feltárná indokait, kifejtené állítását, levezetné tételét. Noha a számvetéshez túl fiatalnak tartja magát, utólag meghökkent magyarázatának és érvelésmódjának egy huszonéves kezdőtől szokatlan komolysága, nagyon mély gondolati és erkölcsi megalapozottsága, felelős tárgyilagossága, cáfolhatatlan tárgyszerűsége. E szokatlanságban azonban a legszokatlanabbak (főként a "hatalmi diskurzus" szempontjából) a választott távlatok lehettek. Egyrészt, hogy nem biztatott senkit, legkevésbé saját magát. Az önnön tehetségét kibontakoztató, a közös célokat pedig megvalósító, a társadalmi haladást biztosító jövő ígérete helyett már ekkor az elmúlás, a biztos halál volt a távlata. Másrészt, hogy fejlődés helyett alakításról beszélt, hozzá még arról, amit nem a társadalom, hanem a természet erői végeztek és végeznek el a tájon a maguk ősi, nyugalmat parancsoló módján, mégis kegyetlenül. A lejtőkről kristálytisztán érkező s a falun áthaladva sűrű, piszkos lévé változó patakvíz metamorfózisára irányította a figyelmet. Aztán a szél erejére, amelyik az esővel szövetkezve sziklavonulatokat képes lecsupaszítani, lekoptatni, ám a pompás gyertyánfák illatát is ő hozza, sodorja magával. Végül a földre, az agyagra, amelyik a különböző helyeken különböző színekben mutatja magát, hol fekete, hol sárga vagy kék, hol pedig vörös, és ha az esőzések idején könnyen megszalad is, máskor épp megbízhatónak, gondosnak mutatkozik a hulladékok és halottaknak ez az egyenrangúsítása, valamint a föld, a víz, a szél ősi elemeinek kiemelése olyan élet, és létszemléletről árulkodott, amelyik nagyon messze esett nemcsak az osztályharcos felfogásoktól, de a természet és a társadalom mozgástörvényeinek egyeduralkodó szellemétől, a dialektikus materializmus hirdette tanoktól is. "A képzetek kiapadhatatlannak tetsző forrása"-ként nem ezeket nevezte meg, hanem Szajlát, a helyet, "amelyet halálunk órájáig újra meg újra felkeres a képzelet, ahol együtt van minden, amire az életben csak szükségünk lehet"; és vesse bárhová a sors, abban bizonyos, hogy - nyomatékosította megint a szó szándékos ismétlésével - "új képzeteimnek" az ottaniakkal, a szülőföldhöz kötődőekkel "kell először megbirkózniuk".
     Szajla kezdettől viszonyítási, igazodási pont tehát; a "semmitmondó"-nak tartott életrajz egyetlen eseménye. S ekképp program is, művészi utat irányító, szándékot meghatározó. Kimérője, kijelölője e költészet külső és belső határainak. Elkülönüléssel, elhatárolódással fölérő vonalhúzás az első esetben, az életmű szervességének, egységének határozott elképzelése a másodikban. Érv - utólag - itt is és ott is, dilemmák feloldásához.
     Ahhoz, egyfelől, hogy nemzedékében vajon miért maradt társtalan; a tizennégy költővel közös bemutatkozással, az antológiabeli szerepléssel egy időben, vagy azt megelőzően miért nem vonzotta a "fölrepülni rajban" vágya, miért nem a kilencekhez, az Elérhetetlen föld szerzőihez csatlakozott, a vele nagyjából egyidősökhöz, azonos indíttatásúakhoz, a vidék, a falu azon küldötteihez, akik ekkori legnevesebbje, Utassy József nemcsak ugyanannak a tájegységnek a szülöttje, de középiskolába is ugyanoda járt, mint ő, egy darabig, Egerbe. A lehetséges válaszok közül a Héj hátlapján sommásan csak annyit közöl, hogy a falun születés szociológiai tényének - a jelzőt zárójelbe is rakja, és kérdőjelet is tesz mögéje - nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Épp annyit jelenthet, mint a város szülöttjének a város - fejtegette korábban, ezzel egybevágóan a Költők egymás közt önportréja. Mentegetőzött mintegy, ám a szabadkozás indulatánál feltűnőbbnek látszott az elhárítás gesztusa: az, hogy távol tartotta magát a falujába visszakívánkozó ifjú, a "városba szakadt fiú" szerepétől. A "szarvassá változott fiú" típusának és toposzának követését utasította ezzel el. A népi mitologikus és metaforikus költészet útját tartotta járhatatlannak, zárta el maga elől. Annál eltökéltebben talán, minél hamarabb tudatosította a Mátra északi oldalán, egy vízmosásos völgybe "bezárva" létező gyermekkori világának mély rokonságát ama másikkal, a Bakonyalján létezetttel, Nagy Lászlóéval. Felsőiszkáz és Szajla: költőszülötteik jellemzésében mintha egy vidék, egy világ volna. Az előbbi, amelyik "átkozott és babonás, konzervált őskori szokások"-at őrzött meg. Az utóbbi, ahol a Felvidékről a törökvilág után odatelepített egykori tót favágók és szénégetők "magukat színmagyaroknak valló unokáit" "még ma is hatalmukban tartják" a babonák, és ahol nem más, mint a költő anyai nagyanyja állt "pogány vallásosságával javasasszony hírében". Önmagában már a gyermekkori világoknak, az indíttatásoknak eme kísérteties hasonlósága is fölerősíthette volna az ifjú poéta különbözni akarását. A szándékát, hogy ő is, mint a Korszerű költészet, hagyomány és közönség kapcsolatát boncolgató idősebb társa, arra törekedjék, "ami még nem volt" - elhárítandó a másolás, az utánzás, az epigonság veszélyét, és el a kényelmeskedését, a kísérletezésre való restségét is, amit Nagy László így határozott meg: "Költészetemben hagyományos az, amit nem tudtam átlépni". Az induló Oravecz Imre elszántsága, amekkora lendülettel átlép a számára is kínálkozó népköltői magatartás hagyományain, akár túlzóan hevesnek is tartható. Nem annyira azért, ami tettként még elismerésre, sőt irigylésre is méltó, hogy egyaránt elveti magától a "csodafiú-szarvas" vagy a "szarvassá változott fiú" vagy a "tékozló fiú" lehetséges költői mintáit, sablonjait, hanem mert hogy önnön ekkori lehetőségeit, esélyeit ezek követésére, használatára szűkíti le, mintha a magafajtának, "a városba szakadt fiú"-nak csakugyan előírhatnák, parancsba adhatnák, hogy a magyar irodalomban "már szinte kötelező sorsérzésről" énekeljen. Inkább azzal keltheti a lobbanékony ítélkező benyomását, hogy a gyermekkori érzékelésekről szólva azonosítja a népművészetet ennek cifraságaival és cikornyásságaival, fölösleges díszítményeivel: a folklórt nem fosztja meg a "folklorisztikus sallangtól", mintha a kettő egyet jelentene számára - és mintha nem érzékelné vagy nem becsülné a szóban vagy zenei formában fennmaradt néphagyományoknak azt az áradó gazdagságát, amelyikben pedig a Menyegző szerzője sem az édes és könnyű sablonokat, hanem "az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet", a "komor, de szabad lelkületet" kereste. Szajla szülöttjét azonban az annak idején annyit emlegetett "bartóki modell" mellőzésében, a "tiszta forrás" elkerülésében talán nem a nagybetűs HELY szelleme, szokásvilága vezethette, hanem a legbensőbb hajlama, hangoltsága és fogékonysága.
     Amiképp, másfelől, meghatározó szerepük lehetett a lelki késztetéseknek, vonzódásoknak és irányultságoknak abban is, hogy milyen módon s mire alapozva épüljön fel a költői életmű. Mert az kétségbevonható ugyan, hogy a költészet határairól és mibenlétéről más-más nézetet kialakító könyvei tudatos elhatározás, célszerű megfontolás következtében követték-e épp ebben a sorrendben egymást, ám az még az ihlet kiszámíthatatlanságának, az ösztönéletben vagy az érzelmi magatartásban megnyilvánuló alkat akár végletes kedélyhullámzásainak figyelembe vételével sem lehet kétséges, hogy a legutóbbi kötetnek már a pálya indulásakor kijelöli a maga helyét, mi több, elkészültének eszményi idejét is megállapítja. Bár ezáltal a különböző verseskönyvek egymáshoz való viszonyának, tudatos vagy véletlen kapcsolódásának dilemmája nem szüntethető meg, az azonban bizonyosnak tartható, hogy a Halászóember gyűjteménye egy határozott elképzelés, tudatos tervezés eredménye. Olyannyira, hogy már a Költők egymás közt önarcképe is ennek elérését állította a középpontba; a róla való beszédet tartotta fontosnak és sürgetőnek, nem pedig az antológiabeli szereplés taglalását. "A könnytelen emlékezés felfedezés, a világ felfedezése" - gnómákra, axiómákra ütött és a programadások határozottságára vallott már a felvezető mondata is annak a fejezetnek, amelyik aztán egy másik alapigazság közlésével folytatódott. "Ami elpusztul, nem szűnik meg, emlékezetté válik, tovább él" - szól az összegzése, hogy ismét deduktív módon érveljen, s magyarázzon. "Ami emlékezetté vált, úgy hiszem, költészetté válhat. Hogyan? Rejtély. Egy biztos: az emlékek között kapcsolatok (korrespondenciák) vannak. Talán e kapcsolatoknak médiuma a költő. Minél öregebbek leszünk, annál gazdagabbakká válunk. Minél távolabb megyünk, annál közelebb leszünk. Ezért, úgy tetszik, a költésre legalkalmasabb kor az aggastyáné, amikor már - mily szomorú paradoxon - nem tudunk mit kezdeni a gazdagsággal." Valóban az időről beszél itt, s ha a Héj borítóján még hozzáilleszti, hátravetve és idézőjelben, az értelmező jelzőt is, hogy "eltűnt", akkor nem egyszerűen csak tiszteleg egy modern klaszszikus előtt, hanem sejtetni engedi azt is, hogy Proust regényét esetleg segítségül hívja majd az emlékezet költészetté válásának rejtélyét bogozgatva, vagy az időre és a térre vonatkoztatott távolodva közeledés paradoxonjának módszerbeli, a költői eljárást érintő következményein töprengve.
     Oravecz Imre egy életre szóló programot fogalmazott meg magának. S ez a program lett az élete.
 

Hogy mennyire lekötötte az alkotói energiákat, milyen sokáig működtette az ihletet, ennek az alcím részeként szerepeltetett két évszám (1987-1997) csupán felszíni jelzése. Kimetszi az időből azt az egy évtizedet, amikor e kötet darabjai keletkeztek, ám nem utal sem az ifjúkori előzményekre, sem arra, hogy a vállalkozás befejezhetetlen, a mű lezárhatatlan, "nyitott", a folytatás a költő aggastyánkoráig, személyes életideje legvégéig foglalkoztathatja. Ez utóbbinak nyilvánvaló bizonyítékai a legfrissebb, már a könyv megjelenését követő publikációk. Az előbbiek még oly hiányos számbavétele is megköveteli majd az életmű visszafelé történő alapos olvasását, a hátrafelé nézést. Így szemlélve például az első kötet világát, talán már nem annyira ennek "elvont, életidegen" terére és idejére látni, mint inkább a mozdulatlanságára, lélektelenségére. A szertelen, szabad lélegzésű részletek helyett a gondosan kivágott és elhelyezett "felületek"-re, a négy "rész" merev egymás mellé rakására. A kompozícióra, aminek a vázát, "héj"-át feltörve a dolgok és a tárgyak jó része visszaállítható abba a természeti keretbe, ahonnan a "metalogikus permutáció"-nak nevezhető szerkezet megalkotása előtt, logikai és időrendi kapcsolataik felcserélését megelőzően származhattak. Hogy Szajla lehet ez a környezet, azt a Tarló, hegyoldal végére iktatott helymegjelölés és évszám éppúgy mutathatja, mint a vers rejtelmes sora, az "örök álló ciripelés", amely tán az étlen-szomjan is halálig tartó éneklésre való hívás, a meg nem szűnő csábítás hangja. Egy másik költemény - a Nagyapámnak, a kanadai Dominion Forge and Stamping volt munkásának sírja a windsori temetőben - sem csupán azért sorolható az előzmények közé, mert hogy a mostani kötet újraírja mint búcsúverset, szinte egy dráma középponti alakjaként jelenítve meg a nagyapát, miközben a sírhely mint tárgy leírásában is elvégzi a szükséges igazításokat. Mindennél lényegesebb esetleg az a szemlélet, amely úgy leplezi a maga nyugtalanságát, hogy a "szajla budapest toledo windsor / néptelen helyek értelmetlen nevek" szenvtelen felsorolása után a verszárlatot a "senki sem emlékszik rád / idegen föld a szádban / idegen gyökér a nyakszirteden" ítéletébe fordítja át. Ám hogy az ítélet ígéret is, arra egyrészt állításainak hamis, a tényekkel nem egyező volta mutat rá: a való, aktuális világunkkal történő összevetés során nem bizonyulnak igaznak, másrészt pedig, a vers öntörvényű világára vonatkoztatva az emlékezetben tartásnak azt a feladatát jelölik meg, amelyik a helyek benépesítésében és a nevek értelemmel való felruházásában valósulhat meg. A költői teremtésben.
     Az előzmények sorába a következő kötet, az Egy földterület növénytakarójának változása (1979) olyan darabjai is, mint A régi Szajla nemcsak beemelhetőek, de föltétlenül be is emelendőek. Maga a költő is ezt cselekedte, amikor a verszáró szakasz megrövidítésével, két sorból egy sorrá nyújtásával képileg is szemléletesebbé tette azt a látomást, ahogy cél és tennivaló nélkül, erőtlenül szédeleg, "félkegyelműként lézeng a faluban a történelem". Mint másutt pár helyen, finomított itt is egy kifejezésen - ám a címnek a Tizennyolcadik századra történt cseréjével hajtotta végre a lényegi változtatást: a falu újkori alapításának, a telepesek bejövetelének idejével éppen a változatlanság, a kezdetektől tartó lézengés kapott nyomatékot. Az idétlenség az időtlenségben - aminek a sugallata még erőteljesebb, ha az eredeti változatban szereplő "hülyegyerek" megnevezést veszszük alapul. A kötet más írásai ennél is világosabban mutatták, hogy a költő fogódzókat keres a szajlai emlékeihez: nem kinyitni, feltárni óhajtja azonban őket, hanem bezárni, megőrizni. Megsemmisülésük, megsemmisítésük előtt megmenteni. A gyermekkor módosítása ezért kerülhet keretbe, csukhatja be a maga világát az elején és a végén is megjelenő kapu képével. A hozzá tartozó magyarázó, értelmező vers, a Támpontok a gyermekkor módosításához talán attól veszi a keresés ötletét, akinek már a Héjban is szól ajánlás, Tandori Dezsőtől: ahogy ő használja az Egy talált tárgy megtisztításához a "törlendő egyenesek"-et, majd lát neki a "tartózkodási gyakorlatok" elvégzése után a "megtisztogatás" műveletéhez, ehhez hasonló munkával számolhat maga is. Arra viszont, hogy a terjengős kötetcím periphasisa, vagy helyénvalóbb latin szóval, circumlocutiója a közvetlen megnevezés, a nyílt szó lehetetlenségét takarja, s hogy ezzel a terpeszkedéssel, körülírással e kényszerűség lehetséges politikai-ideológiai okait is elfedi - erre a legújabb könyv egyik verse úgy világít rá, hogy most meg a korábbi elnevezést rejti homályba. Elhallgatja, nemigen szemérmességből, hanem játékosságból, hogy melyik volt "réges-régen" az a költeménye, "melynek címe később kötetcím lett", és amelyik éppúgy a szülőfaluja szeretett völgykatlanáról szólt, Dregolyról - "Néhai portánktól eltekintve nincs még pontja a világnak, hova annyira vágynék, mint Dregolyba" -, akárcsak később egy szabályos próza, majd egy rímes, illetve egy időmértékes elégia. Érdemes az említésre, hogy akadt méltató, Radnóti Sándor személyében, aki idejekorán észrevette, hogy a történet azért a növénytakaró, nem pedig az ember változásának története, s azért növényiek az ember emlékei, mert "a változás hasznának és üdvének csak egy a híja, hogy nem azok akaratából történik, akikkel megtörténik". Az egyenes beszéd eltérítésének folyvást fenyegető veszélye is szükségessé tette tehát olyan támpontok keresését és kijelölését, amelyek megadhatták a közvetlen beszéd visszatérésének, visszatérítésének esélyét. Mintha az Egy földterület... -kötetnek az Erie-csatornáról szóló jelentése, az ülőkalauzrendszerről való megemlékezése, a chicagói magasvasút-állomás bemutatása ugyanarra lett volna hivatott, amire A hopik könyvének (1983) nyomasztó egyhangúságot árasztó, szavakat és szócsoportokat nemcsak a kezdőmondatokban ismétlő, szinte számolatlan anaforái, nem utolsósorban pedig az 1972. szeptember (1988) hosszú lélegzetű, a belső tagolásra csak egyetlen egy írásjelet - a vesszőt - használó monológmondatai: a beszéd teherbírásának kipróbálására. Hogy mennyire viseli el azokat a súlyokat, amiket egyrészt a társadalmi és erkölcsi tételek és ítéletek hordozásának feladata ró rá, másrészt viszont a szinte megszállott, monomániás vallomáskényszer, a dolgok, események egy nézőpontból történő szemlélése.
     Az előtörténet fontos fejezete, hogy az akkor "készülőben" lévő új könyv néhány költeményét még az egybegyűjtött versek 1994-es kötete, A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása is Szajla címen különíti el, és csak egy rész vagy ciklus élén áll a Halászóember. A csere azért is szembetűnő, mert az idők során mindvégig és következetesen, minden részlet közlése alkalmával a szülőfalu neve szolgált az íródó-írandó friss mű tartalmának a megjelölésére - s ezt a változtatást éppúgy nem szabad egy hirtelen támadt ötletnek tulajdonítani, mint ahogy azt a másikat sem, amikor meg az alcímet módosítja. Hogy milyen támpontokra támaszkodott a réginek - Verstanulmányok egy regényhez - az újra vagy újakra - Szajla, Töredékek egy faluregényhez (1987-1997) - való fölcserélésekor, ebben talán eligazít jelentéskörük vizsgálata. Első látásra úgy tűnhet, nem történt semmi egyéb, mint hogy egy tulajdonnév helyére egy köznév került, vagyis egy azonosító és megkülönböztető szerepű, a tárgy egyedülvalóságát kiemelő fogalmat egy olyan váltott fel, amelyiknek az általános, közös vonások kiemelésében van szerepe, a tárgy elterjedtségére, ezáltal a jellegtelenségére és jelentéktelenségére utalhat. Az egyedi helyett a mindennapira, a szokatlan helyett a megszokottra. Csakhogy a halászóember semmiképpen sem szokványos elnevezés, akár foglalkozást, akár pedig személyt jelöl. Az előbbi esetben egy "terpeszkedő kifejezés"-ként épp a jelző és jelzett szó egybeírásával - halászóember - írja körül a halász köznevet. A másik esetben a névadás kezdeti formájára, a köznévből lett tulajdonnévre emlékeztet, miközben rámutat a névvesztésnek, illetve a név megőrzésének mint az ember önazonosságának az idővel való kapcsolatára. Korántsem véletlen ugyanis, hogy a fehér ruhájú, fehér hajú, a háza előtti padon mindig csak maga elé néző, hallgató meg pipázó "túl öreg"-et a vezeték- és a keresztneve helyett az különbözteti meg másoktól, hogy "az övé volt az utolsó zsúptető a faluban". És hogy bár halászó, "de már nem halászott" - befejezett múlttá lett a folyamatos jelen. Befejezetté, megmásíthatatlanná úgy is, hogy amikor a tó helyett, amelyet még életében lecsapoltak, az "emlékezetében halászik", akkor hiába fogna már bármit is, ha nincs kivel megosztania, mert az arra járók "még köszönni is elfeledtünk". Ráadásul a versbeli beszélő szerint ők, vagyis az a közelebbről meg nem határozott többség, akiket képvisel, "egymás közt apónak" nevezték az öreget, és csak az apja őrizte meg a halászóember kifejezést, ám "nekem is évekkel később mondta apám, / mikor már meghalt, / és a házát is lebontották". Nem volt tehát már megszólítható, amikor viszont még az lett volna, akkor "mindig elnémultunk". Az emlékezet hallgat a névről, a név azonban beszél az emlékezetről. Méghozzá abba a régiségbe szólítja vissza, azokban az időkben kalandoztatja, amikor a honfoglaló magyarság még őrzi a pogány kori névadási formákat, de már használja, főleg a szolganép és a jobbágyság esetében a mesterséggel kapcsolatos, a foglalkozással összefüggő megkülönböztetéseket is. Ugyancsak az államalapítás utáni első évszázadok egyéni és gazdasági elkülönülésének, a hűbériség kibontakozásának és megerősödésének lenyomata az egynevűség: a halászóember mint egyelemű megjelölés pusztán az alakjával is azt a régmúltat idézi fel, azt az írásbeliség elterjedése előtti kort, amikor még nem alakultak ki a kételemű nevek. A névadás gyakorlatában így feltárulkozó hazai hagyományok idejénél is távolabbi múltba nem egy nép, nem egy nemzet, de az egész emberiség időszámításának kezdetére kalandoztat el, azonban a címbe emelt főnév, ha a szó szerinti, a litterális jelentése mellett az átvitt értelmét is keresni kezdjük. A kora keresztény hagyományhoz érkezhetünk el. Ahhoz a felfogáshoz, amelyik néha magát Jézus Krisztust mondja halnak, a keresztényeket pedig halászoknak, hiszen András és Péter apostol is ezt a foglalkozást űzi, míg Jézus meg nem ígéri nekik, hogy "az emberek halászává" teszi őket. Ennek a metaforikus jelentésnek és a litterárisnak az "oszcilláció"-jával, ide-oda hullámoztatásával vagy egymásba való átvetítésével azonban nem a zsúptetős ház öregapójának alakja képződik meg. Hiszen ő már csak az emlékezetében halászik, s hogy mit fog, arról sincs, nem lehet hír. Aki viszont úgy halásza az emlékeknek, hogy egyszersmind az embereké is, és aki hírt is ad, az maga a szerző, a kötet beszélője. A Halászóember legutolsó versében, a Közelítő napban úgy jeleníti meg a helyzetét és a környezetét, vetíti előre a jövőjét, hogy ez a lényegét tekintve nemcsak hasonlatos, hanem azonos is a halászóember múltjának és jelenének körülményeivel. Magára maradt ő is - akár egy ismerős, akár egy távoli rokon "megy el a ház előtt", "nem jön be senki", nem szólítja meg senki, még a kutyái is, bár "sejtenének valamit", "hallgatnak". Szólítatlan marad - ő azonban elképzelt holtában is megszólítja azokat, akiknek "nem tűnik fel[...] semmi". A megszólításnak nevet is ad: Halászóember. A halott emlékét őrzi a test és őrzi a könyv: mindkettő corpussá lett.