Nem függöny, hullámmintázat csupán.
Napok óta
az ablak előtt. Régiségek: vizek, fények. Az üveglemezben
halk csobbanások, mint a forrás zenéje a bükkösben,
a légbuborék most csordul teli. Odatúl lobogó, piros sál.
***
A pont a Pontban. Onnan robban ki teljes díszében az
aranyeső. Benépesül ablakom barna rámája. Íme, a síkság,
a hegyek odahagyott alvóhelye, leheverten fű, haraszt.
Cél és célzás a Pontban. Micsoda telek, micsoda nyarak,
atyaisten, a Hold pazar hártyadobja dörömböl a fülben.
S a rügyek majdani ligetében fészekcsipogást dúlnak
a disznók, hova? Hát hova? Se szolgálat, se várakozás,
nem is epikus sejtés: célkereszt és célpont közé álltam
s emelkedem néha résnyire fölébük.
Holott a kettő egymélyű anyaga vagyok. Pont.
***
Mint az embernek, hazám van-e? A Semmivel nézek
szemközt, ez a részem. Méricskélem a hajnal mikronnyi
jöttét, a sávot éj s nappal közében. Felragyog a nap
a templomablakon, akáctörzsre kövül a borostyán
dimorf árnyéka. Gyolcsfehér falakból susog az Úr:
halj meg, nincs maradásod. Hangja sápadt,
mint egy gyermekgyilkosé. És szomorú,
mint az én bujdosó fejedelmemé.
Porrá porladék a Nap-fényben,
de csont a kezem. Csont.
***
Sorolom. Homokvár. Fabábu. Bicska. Síp.
Lavírozok az édes formák közt. Jegygyűrű pitypang-
szárból. Szerelmem arca otelló-musttól maszatos.
Pajtaoldal a siratófalunk elnyesett nyakú jércékért,
míg együttérző szárnyasok kárálnak. És mákszár-
szivarozás a mennyben. Betyárnak álltam, elraboltam
a vén Elekes zsebóráját. Fejemen a csalánzsák haragos
klímájával. Sorolom. Zöld korom a világhatalmak ítélete
alatt, elítélték a titkos iratok. Mindenem az övék. Ítélet az
asztalvendégek szakáll-viseletében, villának, késnek,
salátás tálkának protokolláris rendjében.
A lomha sonka és a kaviár maradékában.
Csont a kezem, csontosabb a csontnál, mit az úr
válla fölött ebének hátravet.
***
Valaki a kereszten lett ember. Vasárnap a húsát eszik,
hétfőn gyalázzák kőhordás közben, csepülnek embert,
keresztfát. Kereszt a kalapemeléshez, előítélettől mentes
helyen, ahol a szekér befordul. Ahol fogadalomhoz térdel
a líra, az együgyűség korszerű szamara. Nyakában
a kígyó kétszer hurkolt ostorával. Régiesen a lélekről?
Nézz bele, opálos, csiszolt prizma, meteor-szilánk,
hangyatojás az univerzum faggyas tojócsövéből,
mondja a régiség a magáét a lélekről.
Nem az ősöktől származom, lélek ami rohaszt,
amit patkány ellik szeles kőre.
Mert latolgató arcok hajolnak fölébe, s a szemekben
egyazon kristály-lapok, ezrével a hűvös, sima prizmák.
De látni a láthatót soha.