Elválaszthatatlan
 

Mintha kerítés résén keresztül nézné.
Nem, nem leskelődik, csak ott van.
S mintha a kerítés az égig érne,
s a szeme volna a rés.
Ha megmozdul, vele mozdul az egész.
Pedig mások is nézik.
Ám, ha cserélnek, váltanak,
ha hirtelen odaugrik a szomszédos réshez,
viszi a szemében ezt is,
ezt, amit most lát.
S amíg a kettőt egymásra illesztgeti,
addig érzi, hogy él, hogy teremti,
csinálja maga is,
de akkor meg beleveszik a
tevékenységbe, a látványba, a falba.

S ha a rés nem a szeme, hanem
a szemüveg kerete csak?
A szemüvegé, ami nélkül nem látna semmit?
Miért nem tudja pontosan?
Miért akarja tudni
Hogyan kezdődött, hogy egyszer csak
kettő lett, s önmagát kezdte el
vizsgálni, mérni, kétségbe vonni?
Önmagát is, nem csupán azt,
amit a falon túl lát:
a vizet, a fát, a követ...?
Ha behunyja a szemét, belül, a kútban
is ugyanazt látja már.
De miért ott kell elválasztania egymástól,
ami elválaszthatatlan?
A falra azt mondania, fal,
a szemére azt, hogy végtelen?