Mottó: "Tűz van!"
                                                                             József Attila
 

Hirtelen szakad félbe ez a napló. Nem tudom, hogy egy kerek évre tervezhetek-e, novembertől novemberig, s akkor egy teljes évet görgetnének a sorok naplómban, vagy igazodjam, s ez a valószínűbb, az Új Forrás rendjéhez, az évi tíz megjelenéshez, s akkor a napló: tíz folytatás, egy szűk esztendő. Monostori Imre főszerkesztő levele ez utóbbira int, s tervezett és félbemaradt megírandók ellenére, íme a napló lassan végére ér.
     Imrével arról váltunk még több levelet, hogy a két naplót, a tíz éve írott Zöld országot s a mostanit, jó volna közös kötetbe is egybefogni, s náluk megjelentetni, a címe is megvan: Szökőkutak, vagy a nemrég talált cím, a KÖNNYV. Tétovázgatás után megcélozzuk vele az 1998-as könyvhetet. Istenem, két év, mit hoz még? Örömet, bánatot? S megérjük-e?
     Egyetlen kötettervem van ezen kívül, válogatott verseim kötete, melyről az Orpheusz Kiadótól kaptam felkérést, s melynek címe szintén "talált cím", Fehéringes foglyok. Első - húsz évvel ezelőtt megjelent kötetem címének játékos torzításából.
     Szeptember végén gondoltam sokat e naplóra, akkor kérte a minket körülvevő természet, a klorofilgyár, hogy írjam meg szikrázóan zöld színeit. Hányféle zöld volt akkor a palettán, ahány fa, a zöld annyi árnyalatában, s a fű zöldje s szobámban a vázai sóvirág zöldessárgája. Fűzöld és akácfazöld és japánakáczöld és nyírfazöld, ők vitték a prímet ebben a kora őszi ragyogásban, s a nyárfa zöldje is, s itt-ott a barna, a sárga. Sárgás-piros a berkenyén, a rózsa lehulló levelén, tarlóbarna a füvön, és aranysárga tarló a földeken, s ahogy mondottam, sárgában, zöldessárgában a sziki virág is szobámban. Zöld, zöld, zöld, száz-szín zöldben pompázott a határ ebben az esőben gazdag kora őszben. Ahány fa, annyiféle metafora. Mert más az akác zöldje s más a japánakácé. Japánakácfánk különben is megbolondult, áll ablakunk előtt ez a skizofrén fa. Tavasz óta figyelem már, hogy külön életet él délkeleti és észak-nyugati oldala. Nyáron, amikor északi oldala aludt még, a déli vad virágzásba kezdett. S most kora őszön, amikor déli oldala már sárgul, az északi most öltözködött rikítóan zöldbe. S most később, október közepén már dél-keleti oldalán a lombját elhullatta, északkeleti levelei pedig citromsárgán és narancssárgán és barnássárgán díszlenek.
     Pörgeti a szél az úton a földre hullt faleveleket. Magam pedig csodálkozón nézem e kis skizoid japánakácot, s csodálkozón, gyönyörködőn nézem e végtelen természeti színgazdagságot. S ahogy pörgeti a szél, ahogy forgatja a földre hullt leveleket, pörgésükből, zörgésükből, susogásukból kihallok egy hangot, figyelmeztetést: jön az ősz, jön a tél.
     Vagy húsz évvel ezelőtt Tolnai Ottóval Újvidéken a városközpontból, ahol ő dolgozott, s az Újvidék Áruház kávézójából, ahol időztünk, mentünk haza a Telepre, ahol az otthona volt. Hányas busszal is, ki tudja már. Ő az "avantgárd költő, aki megforgatta vagy felforgatta - szándéka szerint legalábbis - nemzedékével a maradi világot, s én a végző egyetemista, aki minden konzerválódott értéket szintén tagadni igyekeztem. Ősz volt akkor is, tudom. Nem találná ki senki, hogy ott a buszon, miről beszélgetett akkor a két avantgárd? Dicsértük Petőfi versének, a Szeptember végénnek a szépségét. Ottó kezdte. "Kiülök a dombtetőre, onnan nézek szerteszét - idézte, s hozzátette, hogy milyen finoman tárgyilagos, milyen 20. századi sorok, s akkor zötykölődött velünk a busz, s akkor nem tudtuk még, hogy háború jön a Balkánra, nem tudtuk, hogy Ottó is lassan odahagyja Újvidéket, odahagyja a Telepet, zsigereinkben nem volt benne a háború. Rázkódtunk a rossz buszon, ültünk Petőfi versének dombtetején, s dicsértük a vers szépségét.
     Feleségemmel, Évával a minap moziban voltunk. Emir Kusturica jugoszláv filmjét néztük, az Undergroundot. Három órás monstre és monumentális film. Jugoszlávia-sirató film, rekviem film.
     Magamban ujjongok a film elején, van még film, van még filmművészet - kiáltanám, első részét nézve a filmnek, s úgy érezvén, hogy az évtized alkotását látom. Később aztán a film elfárad. Az igazi pokoljárásról, a testvérháborúról csak jancsói víziói vannak. Képileg is, gondolatilag is összezavarodik a film. Talán van is egy ilyen jelenet: hínárba tekerődzik az úszó. Hínárba tekerődnek a film gondolatai is, és lemerülnek. Nincs erő, se picassói képi erő, se bartóki zenei, hogy ami volt szörnyűség, segítsen elsikoltani, eljajongani. Vagy mert Kusturica hajlik a tragikomikumra, s igaza is van, mert a világ mélyen tragikomikus is, nincs erő, ami segítene mindezt a fájdalmat elhahotázni.
     Weöres Sándor már tudta: a majmoké a világ! Kusturica filmjében most a lebombázott állatkertből előcsászkál egy majom, s ő jut végül fegyverhez, a tank ágyúcsövét ő irányozza ránk, kiáltja a rendező, vigyázat, a majom kezébe került a fegyver! Most még ennyit tudunk csak, de mondom, ezt már tudtuk Weöres Sándorral. Nem az évtized filmjét láttam, csak az év filmjét.
     Feleségem hirtelen elém tesz egy Tolnai Ottó-kötetet, s kérdezi: olvasod-e Ottó írásait? Szoktad-e olvasni Ottó írásait? Nem! - felelem neki azonnal, gondolkodás nélkül. Persze félig játékosan, hiszen Ottót valójában nemcsak olvasom, hanem többször már írtam is róla. A nem arra vonatkozik, hogy új Tolnai-írás vagy könyv, most egy-két éve tényleg nem volt a kezemben. Akkor ezt olvasd el, mondja a feleségem, s egy 1983-ban megjelent Tolnai-könyv, a Vidéki Orfeusz egyik írásánál kinyitva teszi elém a könyvet. Az írást mindjárt ide másolom, most csak közbevetőleg annyit teszek hozzá: ha időm lenne, ahhoz lenne kedvem, a hetvenes évek, a nyolcvanas évek jugoszláviai magyar irodalmát újraolvasnám, Borit és Szelit és Herceg János bácsit és Fehér Ferencet és Domonkost és Tolnait és Tari Pistát és Végelt és Németh Pistát és mindenkit, hogy mit is éreztek az idegeikben, azt-e, hogy itt az aranykor vagy azt, hogy háború lesz. Ki érezte meg pontosan a jelent, a jövőt?
     De most ennél a tizenkét évvel ezelőtti kis ajándéknál időzöm el: elolvasom vagy újraolvasom Ottó prózaversét a kötetből.

     Lajos levele Kecskemétről. A nagy formátumú bélyegeken Munkácsy és Bogdány Jakab virágcsendéletei - kitűnőek, a németalföldi virágfestő kismesterek színvonalán.
      Akkor, amikor itt járt, ajándékoztam neki egy párizsi füzetet, és most küldi az első verset, amellyel, mint írja, megnyitotta:

      Kezem csöpp mell varsája...
      Különös módon, már napok óta éreztem, akárha bőrömön, hogy ír a meggyszín fedelű füzetbe, s mióta megjött a levele, többször is azon kaptam magam, hogy én is írom azt a füzetet serényen, szorgalmasan - így sokkal sűrűbb:
 

egy jódli-csoport száll felém
vörös gurtlis ródlikon

     Ottó, köszönöm, ugye nem baj, hogy évtized múltán találtam rá? S ugye, most is érzed, akárha a bőrödön, hogy írok a meggyszín fedelű füzetbe, mert minden füzet, minden bekötött kéziratpapír meggyszín fedelű, ugye érzed. Írok a füzetbe, s Te írsz a sorok közé, s én újra írok a sorok sorai közé, és egyre sűrűbb, mígnem elszakad a vörös gurtli.
     Anyám nagyon büszke az új lábára, az operált lábára, örül annak, hogy operált lábával újra fel tud jönni hozzánk a harmadik emeletre, s ennek örömére meg is látogat bennünket. Szomorú hírt hoz aról, hogy otthon a csongrádi fészekben elpusztultak a kisfecskék. Ezeknek a fecskéknek külön történetük van. Aki ismeri, megfigyeli jól az állatok viselkedését, biztosan pontosabban tudná elmondani, én csak odapillantásaim alapján próbálom rekonstruálni fecskéink életét.
     Anyám június végén került haza a kórházból, operált térde miatt legalább egy hetes ellátásra szorult. Vele maradtunk Csongrádon. Akkor figyeltem a fecskék életét hosszabban. Figyeltem, hogy lakónk a garázsból leverte a fecskefészket, s ez persze megbocsáthatatlan bűn. Utassy se bocsátja meg soha mostohaapjának (hányszor megírta versben!), hogy a sánta suszter leverte a fecskefészket.
     De az istállóban, a hátsó színben megmaradtak a fészkek, egyben közülük kisfecskékre is leltem. Talán három száj, három hatalmasra tátott fehér száj volt csupán a fészek, s boldog röppenés és boldog csicsergés. Magam többször az istálló felé mentem, és néztem a fecske-etetést, ahogy egy fecskepár villódzik a levegőben, s zsákmányával újra és újra a fészekre száll. S csak csirpelés és egyetlen kitátott, éhes száj a fecskefészek
     Meglepetésem akkor lett nagy, amikor egyik napról a másikra ezek az apró madárkák elhagyták a fészket, már kertünk légterében röpködtek ők is, száraz faágra, telefonzsinórra ültek. Nézd, röpülnek a tegnap még tehetetlen kisfecskék! Fiaim érdeklődését igyekeztem e madárvilág felé terelgetni.
     S ez az otthon töltött öt nap ahhoz is elég volt, hogy e madarak máris új fészek építésébe kezdjenek. A konyha előtt ültem egy széken, és örömömre épp oda, fejem fölé kezdtek fészket rakni a fecskék. A vadszőlő futott ott be mindent, a vadszőlő mögé, a ház gipszdíszei szegletébe kezdték hordani a madarak a fészek első építőelemeit: fűszálakat, tollakat, sarat, szalmaszálakat. Anyám nem szerette, hogy a konyhához ily közel költöznek, de kértem, hogy hagyja békében őket. Nekem pedig ajándék volt ez a fejem fölötti építkezés.
     Azután eljöttünk, s ottfelejtettük fecskéinket Csongrádon. Anyám két hónap múltán, valamikor szeptember végén hozza a hírt, hogy a fészekben megtelepedett a fecskepár, s utódaik, négy kisfecske is kikelt. Csak épp - hozza a szomorú hírt - elpusztultak a kisfecskék. Van anyámnak egy alkalmi segítsége, gyors lábú cigányasszony, kedves öreg néni, - vette észre először, hogy nincs csivitelés a fészek táján. Biztosan elpusztult a négy kisfecske - fejezi be a történetet anyám.
     Ősz lett, a fecskék először csapatokban keringeltek, majd kiültek a villanydrótra, s időközben csapatostól indultak Afrikába, téli szállásukra. De ekkor anyám története új fordulatot vett, ezt már telefonba mondja el.
     A hírre, hogy elpusztultak a fecskék (biztosan mérgezett rovart ettek - véltük mi), tizennégy fecskéből álló fecskeraj támadt a ház körül. Anyám nem volt rest, s pontosan megszámolta őket. Érdekes gondolkodni rajta, a fecsketársadalom milyen közössége lehetett ez a tizennégy fecske, amelyik odagyűlt a bajra? Miféle fecskerokonság. Jöttek a fészekhez, és bökdösték, csipdesték az elpusztultnak hitt állatokat. Valamiféleképp táplálták, etették vagy élesztették őket. S hármat a betegségből életre is keltettek! Végül mászott csak fel a fürge lábú cigányasszony egy létráról megnézni, s csak egyetlen elpusztult kisfecskét talált, azon nem segített az ápolás. Azt a fészekből anyámék kiszedték.
     A három beteg kisfecske ott csivitel most a késő őszben, betegségből lábadozván, legyengülve, társaik már régen elrepültek Afrikába. De ez a három kisfecske még csak most erősödik s most tanul repülni. A család, a tágabb család, a tizennégy tagú fecsketársadalom pedig vigyázza! Társaikkal nem mentek el ők sem, várják a kicsik felépültét. Mostanra már útra kelnek; jó utat kívánok, kis különös fecske-csapat.
     Látogatás a Játékmúzeumban és a Naiv Múzeumban, kecskeméti kedves helyeimen. A Naiv Múzeumban igen, ott többször megfordulok, de a "Játékházat most fedeztem föl magamnak. Középponti terme fényárban úszik, Kerényi Jóska barátom tervezte, s egy jurtát épített újjá, nézem most: fából és üvegből. Gyönyörűen körbesüti a nap, most éppen délkeletről vág be egy éles sugára. Csodálom e jurtaforma épület világosságát, otthonosságát, tágasságát, mennyi csoda a környezetünkben, amit éppen hogy észreveszünk, vagy észre sem veszünk. Például e modern jurta is. A fiaim lassacskán elhagyják majd Kecskemétet, egyetemre elmennek bizonyára.
     Nem érdekel engem különösebben semmiféle colour locale, helyi szín, de azt szeretném, ha idegeikben pár élményt magukkal vinnének. A Katona-élményt, a Kodály-Bartók-élményt és a Tóth Menyhért-élményt. Tudják és érezzék, hogy Katona József és Kodály és Tóth Menyhért városában nőttek fel és onnan indulnak a világ útjaira.
     Ha Orosz László Katonáról beszélne nekik egyszer, csak egyszer, ha Ittzés Mihály Kodályról csak egyszer, s ha Bánszky Pál Tóth Menyhértről beszélne nekik csak egyszer, rögtön gazdagabb lenne a poggyász.
     A Játékmúzeumból a Naiv Múzeumba megyek át, s az emlegetett Bánszky Pál asztalán ott találok egy kis írást Tóth Menyhértről, azonnal elkérem tőle, fiaimnak, hogy megmutathassam. Pár évvel ezelőtt Pali írt anekdotikusan a Forrásnak Tóth Menyhértről, a század nagy festőjéről, aki "fehérrel fehérre fest", s most újabb anekdoták jutottak eszébe, kiegészítette az írást.
     Örömmel, ujjongva olvasom, igen ez, pontosan ez Tóth Menyhért, ez az ember, ez a művész. Mutatom fiaimnak az írást, s hogy a nagy mestert emberi alakjában naplómba is ideidézzem, Pali egész írását idemásolom. Olvassátok és szeressétek.

A művész gyakran olyan, mint a gyermek, belefeledkezik abba, amit éppen csinál, illetve rakoncátlanná válik, mint a zabolátlan kiscsikó. Az ösztöneik szerinti gyermeki tisztaságot kevesen vannak, akik felnőttként is meg tudják őrizni. Ezek közé tartozik Tóth Menyhért.
     A huszadik században élt művészeink közül talán senkihez sem kötődik annyi anekdota, mint őhozzá. Sejtelmes titkok és vidám történetek lengik körül életét és még inkább az életvitelét. Talán egyetlen igazi otthonával, a miskei helyszínnel indokolt kezdeni a történeteket. Faluszerte őrzik azt az emléket, hogy idejekorán bemutatkozott festőként. Gyermekkori rajzainak első "nagy nyilvánosságát" az "ablak-kiállítás" jelentette, első rajzait és festményeit a szülőház utcára néző ablakába tette ki.
     A kutató-alkotó emberre vall a következő történet. Arra lettek figyelmesek a Tóth Menyhérték felé közleked emberek, hogy Menyus dünnyög magában és fél napja ás egy viszonylag hosszú és mély árkot. Amikor megkérdezték tőle, mit ás - válaszából az derült ki, végére akar járni annak a titoknak, hogy milyen hosszú is a tarack szára.
     Számtalan kedves történet maradt fent a vegetáriánizmusából következő étkezési szokásairól a fokhagymával teleszórt diós laskától, a liszttel vegyített meggyig. Egyik derűt kiváltó esetét Á. Szabó János újságíró is lejegyezte. Amikor Székesfehérvárott 1970 tavaszán megnyílt kiállítását követően ebédelni mentek, a Belesnek nevezett étteremben lemondóan félretolta az étlapot és közölte Kovács Péter művészettörténésszel, hogy sajnos, ő 1930 óta vegetáriánus, itt semmit sem tud enni. Majd kért egy rántott sertésbordát, jó étvággyal befalatozta, miközben egyre fejtegette a vegetáriánizmus előnyeit. Ez a történet tréfás anekdotának tűnhet, de Tóth Menyhértre mélyen jellemző. Hitt, vallott valamit, de az igazság megközelítésének az övével ellentétes útját sem tartotta lehetetlennek.
     Több kedves történet kötődik a tokaji művésztelephez is, ahová - mint a kalocsai képzőművészeti kör vezetője - 1961 nyarán jutott el először. Az érkezése előtti este Kerényi Jenő szobrászművésznél szállt meg Budapesten. Tokajban az állomástól konflissal érkezett a kollégiumba. Fekete kalapban, fekete ruhában, hosszú fekete lüszter kabátban, fekete esernyővel. A kapu előtt beszélgető kollégák segítettek neki a szobáig a böröndöt vinni, de mint mondják, az rettenetes nehéz volt. Kiderült, hogy nemcsak az általa összekészített festék, szétszedhető festőállvány volt a csomagban, hanem Kerényi két bazalt kockakővel is megtoldotta a terhét. A tréfát Tóth Menyhért derűvel fogadta és ezt követően az ottlévő fiatal kollégákhoz - akik őt nem ismerték - azt a kérdést intézte: "Pajtikáim, amíg én itt leszek három hétig a művésztelepen, a szomszédjaim vajon megkapálják-e a majoránnámat?"
     Szájról szájra jár egy olyan anekdota is, hogy érkezése másnapján kivonult a hídra önarcképet festeni. Egy vihar azonban bezavarta a híd alá. Ő elfogadta az új feltételt, s - mint védett, biztos, s egyben "központi" helyen - a művésztelep három hete alatt ott is maradt és festette az önarcképét. Erre biztosan a magány szeretete is indította, de a hely arra is alkalmas volt, hogy aki akarja odamenjen, megszólíthassa.
     Eredetisége miatt külön figyelmet érdemeltek a meghívott előadók után következő hozzászólásai. Egyik alkalommal - a hetvenes évek elején - Bálint Endre festőművész a szentendrei művészetről tartott előadást. Erre válaszolva Menyus kifejtette, ha ez így van, pajtikáim, kedveseim, akkor van miskei festészet is, mert ott a Vajas patak növényzetében is észre lehet venni a Paraszt-Madonnát, mint a szentendrei ikonokban.
     Tokajban bontakozott ki - a majdani feleségéhez - Lándori Angélához fűződő szerelme is. De ezt megelőzte egy sajátosan Tóth Menyhért-i történet. Hatvan éven keresztül megőrizte agglegényi státuszát, de végül ketten is vetélkedni kezdtek a kezéért, Hoffman Lenke festőművész - akihez Menyust éveken keresztül gyengéd barátság kötötte - és Lándori Angéla festőművész személyében. Menyusnál döntetlenre állt a meccs, s azt mondotta: döntse el Lenkuci és Angyalka, hogy ő kit vegyen feleségül. Végül is Angélával a tokaji művésztelepen megállapodtak, hogy másnap 3 órakor elmennek a templomba. Csupán az időpont egyeztetése bizonyult pontatlannak, mert Menyus hajnali 3 órára, Angéla délután 3 órára gondolt.
     Miskén éveken át tagja volt a helyi zenekarnak. "Kerestem az emberek kedvét, örültem az örömüknek" - mondotta. Szerette a zenét, volt külön száma, amit a lakodalmi szünetekben mindig kiköveteltek tőle. Először tangóharmonikán eljátszotta, majd énekelve, dobolva, dudálva adta elő a "Taxi Manci dudál, Gyalog Manci megáll..." akkoriban igen divatos számot. Tóth Menyhért mint többen állítják - de erre ő is többször utalt - nem játszott túl jól. Amikor egyik alkalommal fontos fellépésre ment a zenekar Kalocsára, a többiek busszal elmentek, őt meg otthagyták. A zenekar tagjai mesélik, amire kezdetét vette a műsor, ő is megérkezett kerékpárral, és nem is sértődött meg.
     Tóth Menyhért a politikában is csupán azt követte, amit a szíve diktált. Rendkívül jellemző rá, hogy egy pillanatra sem adta be a derekát a  "szocreál" művészetpolitikának. Amikor az 1970-ben megrendezett székesfehérvári sikeres kiállítása után Aczél György is gratuláló levelet küldött neki, s erről egy késő esti órában telefonon engem is tudósított, megdöbbenésemre csupán egyetlen kérdést intézett hozzám: "Ki az az Aczél György?"
     Festményeit is át-meg átszövi a játékos derű, az életöröm és az ujjongás. Művészetének is fontos jellemzője lett a tisztaság, az ártatlanság, a szeretet és az ünnep. Leginkább pedig valami magával nem bíró, kicsattanó jókedv; lényegében az egekig csapó panteista érzés.
     Tóth Menyhért teljes életművét: közel tízezer festményét, rajzát, szobrát, miskei szülőházát, tehát mindenét Bács-Kiskun megye gondozására bízta. Ő a megye egyetlen Kossuth-díjas művésze.
     Akikre rábízták, megfelelően sáfárkodnak-e ezzel az életművel!? Van-e Tóth Menyhértnek egyetemes emberi-művészi értékéhez, európai rangjához mérhető kultusza itt az ő számára annyira kedves aranyhomokon, ahol még a reklámozása is tilos?!

Pali utolsó mondatainak berzenkedését nem értem pontosan, de ő tudja, miféle félelmek, szorongások dolgoznak idegeiben.
     Istenem, segíts, egy történetet szeretnék még elmondani. A fiaim mikor kicsik voltak, esténként mesélni kellett nekik. A vasgyúrót és hegyhengergetőt, ezt a magyar népmesét százszor. De később, mikor nagyobbak lettek, már igaz meséket kértek, s akkor esténként én heveredtem melléjük, s gyerekkorom emlékeiből bányásztam elő történeteket. Ezt is el kellett nekik mesélni vagy százszor, ezt a most következőt, Pityóról.
     Általános iskolában furcsa kis osztálytársaim voltak nekem, Móra Ferenc-i kis hősök, a belvárosi gyerekek. Ezek nem pesti belvárosiak ám, Csongrádon fordított világ van, az ottani belváros, a belsőváros, a városközponttól távol eső rész: halászok, kubikusok, kocsisok világa. Szegény kis gyerekek voltak a társaim, barátaim, osztálytársaim, különös kis figurák. Az egyik például, Szögi Jóska mezítláb csúszkált télen is a jégen. Volt ott a közelben egy kerekárok nevű kis víz, télen az gyorsan befagyott, s azon csúszkáltunk, nyáron meg ott fociztunk. Pozsár Peti apja volt a meccsünkön a bíró, mert ő polgári foglalkozására nézve is bíró volt (a Bíróságon bíró), de mi gondoltuk, hogy diplomája a meccsünkre is jó lesz. Szögi Jóska, térjünk vissza rá, tehát télen - emlékszem - mezítláb csúszkált a jégen. Korcsolyánk egyikünknek sem volt, de mi legalább cipőben, bakancsban. Őt otthon biztosan megverték, mert koptatja a cipőjét, így szokott rá a mezítláb korcsolyázásra, mezítláb siklott és sarkazott a jégen! Erős fiú volt, csontos arcú, vállas. Emlékszem, egyszer nagyon megijedtem, mert a menetrendszerű verekedés közepette szájon vágtam, s csak úgy koccantak fogai és arcának kemény csontjai, vártam, hogy visszaüt és féltem, hogy visszaüt, de szerencsére nem ütött vissza.
     Vagy ott volt a kis Vincze. Vincze állatorvos fia, aki megállt a növésben. Szegényt szülei a szegedi klinikára vitték, ahol hormonkezelést kapott, s persze, változatlanul állt a növésben, viszont jól meghízott, széle és hossza egy lett.
     Vagy ott volt Bakos Jóska, szintén belvárosi gyerek, kocsisok gyereke, aki egyik nap azzal jött az iskolába, hogy mától kezdve Olajos Jóska a neve. Szülei magyarosítottak. De hát Bakosról Olajosra? Mi ebben a magyarosítás? Kicsúfoltuk volna, ha mertük volna, de nem mertük, mert ő volt az osztályban az egyik legerősebb fiú.
     S ott volt Pityó, akiről a történet szól, s akinek az apja szintén kocsis volt, ő polgári nevén Jarabek István. István, Pista, Pityó, így nevezte el őt a kis Vincze, aki kicsi volt, s ahogy a kicsikhez illik, szemtelen.
     Pityó az osztály legmagasabb, legtestesebb tagja volt, erős is, s évismétlő is, lehet, hogy több évvel idősebb nálunk. Erős szemüveget viselt, ő volt az osztályban az egyetlen szemüveges. De mint a szódásüveg alja, olyan vastag szemüveggel. Ők ketten ültek középen az első padban, Vincze a legkisebb, és mellette Jarabek Pityó, a legnagyobb. Ő azért az első padban, hogy lásson, hisz szemüveges. Az már persze más kérdés, hogy tőle nem látott senki, mögötte az egész padsor megbújhatott, megbújhatott széles vállai mögött a padsor. Pityó erős gyerek volt. De vele lehetett verekedni. Én nem verekedtem vele soha, ösztönösen tiszteltem benne sérültségét, szemüvegét. De a kis Vincze például bátran belerúgott, majd leverte Pityó szemüvegét és elszaladt. Barátom, Pista meg nagy mackósan csak kereste a szemüvegét, hogy hová is esett a porban, s nem tudott utánaszaladni.
     Kubikus, kocsis gyerekeknek micsoda csoda lehetett a művészettörténet óra, amit akkor, a hatvanas években vezetett be egy ambiciózus rajztanár. Stéhlik Lajos, festőművész is, és rajztanár, aki ráadásul még művészettörténetet is tanít, keményfejű gyerekeinek nemcsak azt magyarázza, hogy rajzolj egy napraforgót, hanem még vetítget és azt is magyarázza, egy-egy kép, egy-egy szobor miért szép? Ez volt a művészettörténet óra. Stéhlik Lajos rajztanár és festőművész különben nemcsak arról volt híres, hogy kiállító művész volt. Sokkalta híresebb volt zsebpofonjairól. A zsebpofon nagyszerű találmány. A tanár zsebre tett kézzel jár, s onnan hirtelen durr egy kis tömény mvészettörténet!
     Akkoriban szeneskályhával fűtötték az iskolát, valamit javítani lehetett a helyzeten azzal, ha füstöt csináltunk. Nem voltam elég rossz gyerek ahhoz, hogy emlékezzem a füstcsinálás módjára. Óra előtt vizes szénnel megpakolni a kályhát? Lerázni a parazsat, hogy végül csak a nyers szén füstöljön? Nyitva is hagyni a kályha ajtaját, hogy még jobban jöjjön a füst? Már nem emlékszem pontosan. De csináltunk órakezdésre jókora füstöt, többször csak a szellőztetés maradt, s felelés nélkül telt el az óra.
     A művészettörténetből különben mint tudományból nem értettünk semmit. Arra hamar rájöttünk, hogy tanárunk kérdésére kétféle választ szeret hallani. A lovasszobroknál szereti azt hallani: azért szép, mert a "ló és a lovas összhangja". A festményeknél pedig szereti azt hallani, hogy azért szép, mert "bele van szorítva". Ez, hogy bele van szorítva - mit jelenthet, máig sem értem. Talán azt, hogy az ábrázolt kép, milyen teljesen tölti ki a teret, a vászon terét? Ki tudja?
     Azon a baljóslatú napon Jarabek Pista otthon felejtette a szemüvegét, de nem jelentett, csak ült az első padban feltűnés nélkül, mint aki jól lát, szegény, nem látott semmit.
     Művészettörténet tanárunk a vetítőbe, ó, azok a hatvanas évek, betette a szovjet művészet egyik legismertebb szobrát, ami így hangozhat, hogy Vera Muhina: A munkásfiú és a kolhozparasztlány. Fogják egymás kezét s talán magasba is emelnek együtt valamit, sarlót-kalapácsot, meglehet, már nem emlékszem. Egy időben minden szovjet film ezzel kezdődött, ez a szobor volt a szovjet filmek emblémája.
     Na, mi a szép ebben a szoborban? - kérdezte a tanár Pityót. Pityó fölállt, százszor is elátkozta a napot, hogy nem hozta el a szemüvegét, majd valami fölrémlett neki a lehetséges válaszok közül s büszkén kivágta: A ló és a lovas összhangja szép benne!
     Művészettörténet tanárunk azt hitte, gúnyolódik, rajta gúnyolódik, az egész osztály persze dőlt a röhögéstől. Tanárunk meg: durr egy zsebpofont. De nem Pityónak. Ő félrerántotta a fejét, így elsüvített mellette az elemi erejű pofon. Hanem a mellette ülőnek, a kis Vinczének. Szegény kis csúfolódós, ártatlan Vincze akkora pofont kapott, hogy kiesett a padból. Nekiesett a kályhának. Feldőlt a kályha is.
     Tűz van, kiáltottam. "Tűz van" - kiáltottam.
     Ég a gyerekkori ég.
 
Új irodalmi lexikon készül, én is rosszul jártam vele, az első kiadásában általában tévesek és hiányosak az adatok, éppen ezért örültem a szerző, Koncz Virág levelének, aki az új kiadáshoz adatokat kért tőlem. A következő levelet írtam neki:
 
     Koncz Virág
     Budapest

     Kedves Virág!
     Köszönöm levelét. Hogy a pontos, tárgyszerű Irodalmi Lexikon-cikket megköszönjem, időközben megjelent Ezredfordulóponton c. könyvemet Önnek dedikálva megküldtem, remélem, rendben odaért.
     Levélváltásunkkor fölvetődött az is, hogy mondjak véleményt a szócikkről, de mindez számomra "akadémikusnak" tetszett, hisz maga a mű már megjelent. Ugyanakkor most olvasok a lexikon új kiadásáról, ezért kérem, engedje meg (hátha ezzel segítségére, illetőleg segítségükre lehetek), hogy néhány megjegyzést, kiegészítést tegyek. Természetesen a magam szubjektív szempontjai szerint. A lexikon logikai rendje szerint haladok én is a mondandómmal.
     1. Az életrajzi részben az egyetemi évek előtti mondatként jellemző lehetne, hogy 1971-ben érettségizett a csongrádi Batsányi Gimnáziumban. (Gyerek- és diákkorom színterére, mely a műveim meghatározó motívuma, így utalás történhetne.)
     2. Az egyetemi végzettséget jelző, Eötvös Kollégiumra utaló mondatban két információ összemosódik. A mondat így hangozhatna: 1976-ban az ELTE magyar-népművelés szakán végzett, egyetemi évei alatt az Eötvös Kollégium tagja.
     3. Amennyiben a lexikon terjedelme lehetővé tenné, a biográfiai rész után néhány művekre vonatkozó eligazító, értelmező (és nem értékelő!) mondat jó lenne. Ehhez bármelyik könyvem fülszövege eligazító lehet. Olyan utalásokkal, hogy első írásom a hetvenéves Illyést köszöntő Tiszatájban jelent meg, 1972 novemberében, hogy költői pályámon útraindítóm, első kötetem szerkesztője Kormos István volt, akinek költészete és emberi példája is meghatározó, hogy esszéíróként átfogóan foglalkozom a jugoszláviai magyar irodalom új nemzedékeivel, illetőleg az erdélyi Szilágyi Domokos költészetével, hogy a Magyar Irodalom Gyöngyszemei sorozatában 1979-ben szerkesztésemben és válogatásomban jelent meg a Radnóti válogatott versei c. kötet, hogy szerkesztőként elsősorban a nemzedéki számvetést tartom fontosnak, a Bács-megyei kulturális örökség ápolását (Katona, Kodály, Tóth Menyhért stb.), illetőleg a kortársi művészeti műhelyek bemutatását, és hogy verseim angolul is megjelentek Kenneth Mc Robbie fordításában (Four Younger Hungarian Poets, Oxford University Press, 1986.)
     4. Időközben két új kötetem is megjelent, ezek adatai: Ezredfordulóponton, versek, 1995, Graffiti, gyerekversek, 1995. 
     5. A hivatkozott szakirodalmat a következő, meghatározóan fontos tételekkel egészíthetem ki: (időendi sorrendben)
     Tornai József: Fehéringes folyók (Forrás, 1976. 4. sz.), Varga Lajos Márton: Fehéringes folyók (Népszava, 1975. aug. 30.), Zimonyi Zoltán: Európai diákdal (Forrás, 1983. 5.), Grezsa Ferenc: A vadszeder útján (Új Forrás, 1990.  december), Tandori Dezső: "Isten nem védett madarai vagyunk P. L. Kézjegy c. verses kötetéről (Élet és Irodalom, 1991. ápr. 5.), Monostori Imre: Kézjegy (Kritika, 1992/11), Vekerdi László: A vadszeder útján (Tiszatáj, 1991. febr.), Olasz Sándor: Fehéringes fogoly, Vázlat Pintér Lajosról (Új Forrás, 1992/4.), Tandori Dezső: Ittenes versek, P. L.: Lépcsők az Istenhegyen (Tiszatáj, 1994. dec.), Vekerdi László: Lépcsők az Istenhegyen (Tiszatáj, 1995/4.), Gion Nándor: "Nyilakat a rossz levegőbe" P. L.: Ezredforduló- ponton, Népszabadság, 1995. júl. 15.).

     Kedves Virág, köszönöm kedvességét, további sikereket kívánok Önnek, a személyes találkozás reményében is,

Még azt is hihettem, hogy megsértem tudálékosságommal, de nagyon kedves válaszlevelet kaptam tőle, postafordultával. Csak egy-két mondatát idézem.
     Kedves Pintér Lajos,
     köszönöm levelét, információival nagy-nagy segítségemre lesz.
     S most hirtelen megtorpanok, mennyi színes történet lenne még, az évszakok színei, és napszakoké, az élet színei és hosszú árnyak a falakon, s minderről írni, megírni, hogy a tükör a tükröt miképp tükrözi,
     de a napló hirtelen szakad fél -------