Baráth Ferenc munkássága Békéscsabán, a hazai alkalmazott grafikusok legrangosabb seregszemléjén fontosnak találtatott és díjat kapott.
     Nekem volt egy plakáthenger-darabom, valahol Újvidéken szakítottam le a falról - s ha jól emlékszem, a balatonfüredi városi önkormányzat tulajdonává  vált már -, amelyen más sem volt, mint Baráth-munka. Zalán drámájához készült, az Azután megdöglünkhöz, s egy anatómusi pontossággal feltárt, saját bőréből kitakart élőlényroncsot mutatott. Az, hogy az undor is lehet esztétikus, akkor tanultam meg.
     Baráth hatásalakításáról, érdes, finom egyensúlyairól biztosan fognak majd az esztéták beszélni. És arról, hogy egy-egy munkájában mindig kevés eszközzel él - miközben a munkássága olyannyira változatos, hogy az három életműhöz is elég lenne. (S arról, hogy akkor, a balkáni háború előestéjén milyen tökéletesen passzolt egymáshoz grafikus és drámaköltő.)
     Baráthban egyébként délszakias tulajdonságok tobzódnak, s metafizikája is olyanféle. Ezért látható előre az is, kivel fog az elkövetkező években együtt dolgozni, kikre fog rátalálni s kiket kerül bizonyosan majd el.
     Elmondott elkötelezettségek és mediterrán vonzalmak - mindezek Zalán Tibor új (és váratlan), az Ecotrendnél megjelent, Fénykorlátozás című verskötetének fontos vonásai. Olvasható - végre! - mesterünk Kopszophiladészi elégiák-ciklusa, a megérintettség, a telt létezés szép költeményeinek gyűjteménye mintha azt az ontológiai alapozottságú költészetet erősítné, amelynek sok, nagy eredménye nem igen van az újabb magyar költészetben. Zalán, aki az utóbbi évtizedben inkább (a személyest határoló) személytelen és brutális szövegeket alkotott, most visszatalált a bölcs és megértő (önmagát is megértő) érzelmekhez, amelyeket nem torzítanak szét külső erőterek. Az elégiák nem csupán Zalán munkásságának a csúcsai, s nem csupán a magyar költészet nagy eredményei - mintha azt az (egyik) utat is felvillantaná, amerre a poézis - Tandori, Juhász Ferenc után - haladhat.
     A kötetnek nem tett jót a rossz, igénytelen, hozzá nem értő grafikai kivitelezés: Kovács Péter lüktető, sokféle energiájú vonalait a számítógépes képfeldolgozás elfakította és erőtlenítette.
     Talán hat-nyolc éve, első találkozásaink egyikén arra kértem Horváth Lászlót, hogy csináljon nekem porcelánból egy darab papírlapot.
     Igaz, két évtizede azonos várost - a művészeit sosem ajnározó Veszprémet - laktuk, de személyesen nem ismertük egymást, Horváth közismerten visszahúzódó és halk és befelé forduló személyiség. Tudtam őt, használtam is a munkáit, a Szaturnusz étkészletét kedveltem, sőt a megboldogult Visszhang ötödik számát éppen az ő porcelántárgyairól készült felvételekkel szerettük volna illusztrálni - s tudomásul vettem zárt, kemény világába nincs bejárásom. Munkácsy Mihály díjának örültem, s megrőkönyödve kellett tudomásul vennem azt, hogy e legrangosabb képzőművészeti díj a tulajdonosa munkásságának helyi ismertségén és megítélésén semmit sem javít. Például: egyetlen köztéri alkotása sincs a környékünkön.
     Horváth sok szempontból antiművész.
     Abban, ahogyan általában iparművészetnek állítja azt, amit csinál. Láthatólag az alkata sem engedélyezi számára a művészi allűröket, pózokat, nem hőse a két napos botrányoknak, ivászatoknak és kisvárosi felfordulásoknak - így hát nincs ami (helyi) mítoszt, vagy ahhoz hasonló aurát vonna köréje. Nem kerültek mellé és hozzá titkos női rajongók, ügyintézők és hivatalos helyi támogatók sem. S végezetül: arra se nagyon törekedett, hogy a vidék művészeti események, kiállítások (és dokumentált helyzetek) résztvevője legyen.
     A herendi manufaktúrában dolgozik - porcelántervezőként; de azért tudjuk azt is, sokan szokatlannak látják, ha egy koszorús, idegen földön is rangos nevű művésznek munkahelye van. Mintha nem lenne képes - engedik sejtetni - a munkássá- gából megélni.
     Holott az életforma, az alkotási módszer: vállalás eredménye. Horváthnál tudatos volt-e vagy sem, az ma már tökéletesen mindegy.
     Merthogy időközben a magyar porcelán meghatározó nagymesterévé nőtte magát, aki azonosan híres az alkalmazott és az autentikus tárgyalkotásban. S őt a nemzetközi szakma hitelesítette lakhelye számára (is), ami bizony kevesek számára adatik meg.
     Ami a porcelán papírlapokat illeti, egy nap - kérésem után eltelt talán egy év - papírtörülközőkbe csavarva átadott néhány tojáshéjszerű tárgyat. Arasznyi hosszú porcelánlapkák voltak, smirglivel tapinthatóvá tette felületüket, élüket, sarkukat. S könnyű cellulózfecnikként, mintha az asztalról a huzat a deszkapadlóra söpörte volna őket, megpöndörödtek, kunkori sarkukon egyensúlyoztak, izegtek-mozogtak, mint amelyek az új léghullámon már végleg távolra sodródnak.
     Olyan könnyűek, törékenyek és megismételhetetleneknek látszott ez a tucatnyi porcelánpapír, hogy hiába is készültem rá, nem voltam képes, nem tudtam erőt kapni ahhoz, hogy reájuk írjak. Odaraktam az íróasztalom elé, az agyonforgatott értelmező kéziszótár, egy ügyeletes fanyalgó mementóként kirakott levele és Révai Nagy Lexikona elé, csinálják meg a maguk létezésének terét az életemben. Tisztaságukkal, funkciótlanságukkal, önmagukba zuhanó fehérségükkel legkedvesebb tárgyaimmá váltak.
     Amelyeket aztán - akár mint Baráth Ferenc grafikus a maga égszínkék trópusi pillangóját - sokszor magammal vittem mediterrán útjaimra is.
     Ott voltak a veszprémi várkapitány, Verancsics Faustus szülővárosában, Sibenikben, amikor a városi művészek kiállítását rendezték, vagy Rovinjban, Rómában, mikor éppen hová volt pénzem menni. Tanúsíthatom, Horváth László porcelánjai illeszkednek a mediterrán kolorithoz. Mintha azokon a vidékeken készült volna valamennyi - az árnyékuk kék, akár a keskeny levélkés gránátalma bokrának alja a délután kettőkori fényben.
     A lapokból azonban mára csak kettő maradt. Egy eltört, nyolcat pedig elloptak - költőbarátaim, akiknek bejárásuk van a könyveimhez, meglehetősen gátlástalanok, s alkalmas pillanatban egyet-egyet elemeltek a szűzies, betűkkel soha meg nem szennyezhető lapok közül. Én pedig, hiába vettem mindannyiszor észre tolvajlásukat, sosem akartam rájuk pirítani.
     Csak tudtukra adtam - képeslapon, telefonban, könyv előzékére írt sorban -, hogy immár van nekik egy Horváth László-porcelánjuk.
     Baráthnak, Zalánnak - mégha újabban is - és Horváthnak feltétlenül közös vonása, hogy hasonló természetélménnyel rendelkeznek. Ezek mindegyike inkább délszaki, s bizonyosan utazásokkal kapcsolatosak - s kulturtájak bennük a meghatározóak. S értelemszerűen nem nyúlnak vissza a reneszánsznál korábbi időkre.
     A táj, a tájesztétika, a kertkultúra, az élőlényekkel kapcsolatos művészetek előtérbe kerülése az európai kultúrában a környezettudományok hatásának eredménye. Lassan mifelénk is megjelennek azok a munkák, amelyek saját hagyományainkat összegzik és értelmezik.
     Talán nem csak a történeti munkát végzők fogják értékelni és forgatni Stirling János latin nyelvű botanikai lexikonját (Lexicon Nominum Herbarum Arborum Fruticumque Linguae Latinae), amelyek első kötete 1995-ben jelent meg. E rendkívüli vállalko- záshoz illeszkedni látszik az Enciklopédia Kiadónál közzétett másik Stirling munka is, amelynek címe: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI-XVII. században.
     Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Aulájában szeptember-októberben volt látható, és gyorsan híres is lett, a magyarországi tájképi kerteket bemutató kiállítás. A mintegy 140 tájképi parkunk többsége angolkert, megőrzésük, feldolgozásuk, a széles közönség részére való bemutatásuk sürgető feladat.
     Mint mondják, a nagy összefogást igényelő és nyilván hosszú évtizedekig tartó munka első lépése a visegrádi királyi kert rekonstrukciója lesz.

Egy balatonfüredi galériában nyílt meg annak a nemesvitai festőnőnek a kiállítása, akit nem csak azért illik kedvelni, mert jó és érdekes festő, hanem mert tudja a helyben létezés szépségét is.
     Ezért, s az év befejezéseként (valamint: ajándékként) idemásolom a róla szóló szövegemet.
     Csüllög Júlia festményei között állni - nem kis élmény. Ha tehetik nézzenek körül és fedezzék fel: egy benépesedett képi világ terébe kerültek, kerülünk - ha: vagyunk, ha egyáltalán létezünk - mindannyian, olyanba, amelynek van saját napja, egy és két púpos hegyei, szőlőskertje, faluja, háza, saját - szoptató - cigánylánya, és vannak kora tavasszal nyíló nárciszai, nagymamával, bordó erű falevelei és egzotikus ruhába öltözött, saját meséje. Igen, ez a festészet, minden ízében mást állít, mint amit a nagy, nemzetközi hatáskörű, sztárcsináló galériákban kirakott (sokféle) művészet mond az elmúlt ötven-hatvan éve, és talán azt is állítani merem, igaz halkan, nehogy félre értse valaki: mindarról, amiről sok színével Csöllög Júlia beszél, egyáltalán nem lenne érdekes nézője azokon a híres-neves helyeken.
     Tulajdonképpen Csüllög - annak ellenére, hogy a szakmát, a szerkesztést, a színek előállítását szükségképpen elsajátította abban az életmódban, amely őt a festészethez kötötte - abszolút amatőr. Amatőr, abban az értelemben, hogy - a világból nem egy szeletet lát meg, azt, amely egy vélt korszellemhez illeszkedő technikához, művészetcsináláshoz, világképhez kötheti, hanem az egész kell neki, mindent odarak a vásznára, álmot és valóságot, poros úton vándorló, elrajzolt testű szomszédasszonyt és egy faluba fölkanyargó, nyárfával strázsált makadámot. Szóval a nehezebbik utat választja, mindent felrak arra a kockára, amit pillanatnyilag a tehetségének nevezünk.
     Csüllög Júlia bátor asszony - ugyanis csak azzal foglalkozik, amihez kedve van s amihez képes alkalmat is keríteni. Ez is a már említett fogalomkör festőihez, a kismesterekhez kapcsolja, hiszen azt, hogy ecsetet ragad, perspektívában gondolkodik, zöld horizontot húz meg s alá és fölé helyezi a világ dolgait: nem indokolja semmi, amit szabályosnak mondhatnánk. Csüllögnek nincsenek előzetes megfontolásai, tézisei, elképzelései a világról, a világáról - az olyan amilyennek éppen ábrázolni tudja. És éppen ezért egyedi és érdekes.
     Tulajdonképpen, vélem, festőnknek nagyon meg kell öregednie ahhoz, hogy ekkorka terű életművet tudhasson majd megvalósítani - hiszen úgy vált fontosabbá a művészete, ahogy korosodott: és bizony azt is mondhatjuk: asszonyiasan bölcsebb lett. Csüllögnek mindenesetre esélye van arra, hogy egy tájat, vidéket, világképet teljesen belakjon, s így pedig arra is módja van, hogy ezt a tájat, vidéket őróla nevezzék majd egyszer.
     Csüllög szinte minden festői létezési formának és festészeti eljárásnak - hol kicsit, hogy pedig alapvetően - ellent mond: és mégis nagyszerű. Amatőrnek mondtam, s az is, mert olyan totalitásra törekszik, egyébként meg olyan őszinte és naív is - miközben a képalakítás nagymesteri dolgaiból mégis csak megvalósít ezt-azt, annyit mindenképpen, amely miatt az - balatonfelvidéki, falusi világát szeretni kell még sokáig. És kismesternek is mondtam, a tudása, a technikája és az eredményei alapján.
     Ha erről a világról valamit állítani kell, akkor az nem több, mint annak a felsorolása, hogy nála minden a babonás, jóslatokkal és kárhozatokkal terhes világból szakadt ki - bár amit ő fest, az mind ennek a baljós világnak a derűs és legkiegyen- súlyozottabb darabja. Cigányosan barna és zsúfolt, halmozott ez a képiség, avitt színek és képi történések az övéi, és egy sajátos, nagyon egyéni szerkesztés: itt ami közel van, az a homályos, fülledt, tárgyakkal és élőlényekkel kitömötten már-már áttekinthetetlen - s ami pedig távoli, akárha a mesékben, tiszta, csillogó, kontúrozott és olyan pontosan meghatározott, mintha egy lexikonból lenne kivágva.
     Aztán még az is elmondható e festményekről, hogy nagyon egyértelműek és ragyogóak a színei. Felvidékünkön talán nincs is más hozzája hasonlatos kolorista.
     Máris két olyan tény kerekedett elő - ami alapján meg lehet mondani, hogy egy képet Csüllög Júlia festett-é vagy pedig más. Ez pedig nem kevés dolog.
     Végezetül pedig: képzeljenek el egy sokszínű képet, amelynek az előtere homályos dzsungel, a háttere pedig tiszta égbolt. Ebben a képben ott vagyunk mi is, merthogy egyszer majd minket meg fog festeni festőasszonyunk.