"Ordítani szeretnék, ha lehetne, a dühtől, hogy a mi embrió-
                polgársáunk, melynek lelkévé szegődni akarta, milyen állatian
                ordtja a vért."
                                                                                  Ady²
 

Kernstok könyvtárának ama részéből, mely fiára szállott Nyergesújfalun, került el Ady egyik verskötete: A halottak élén. Tudjuk, a művész más Ady-kötetekkel is rendelkezett, könyvtára azonban széthullván, valamennyinek nyoma veszett, egy sem bukkant fel eddig sem magánosoknál, sem kereskedésben. Rongált állapotban sikerült e kötetet is megszereznie e sorok írójának, minthogy épp ezért nem tartott rá komolyabb igényt az antikvárius: ázott, rongyos kötettel nem nagyon tudott mit kezdeni, hiába Adyé és hiába benne Kernstok bejegyzése arról árulkodva, hogy egykor az övé volt. A háborús körülmények bizony megviselték a kötetet. Gazdája már négy-öt éve halott volt, örököse katona, özvegye bujkálni kényszerült, egyéb rokonság magát rejteni a vérzivatarban. Az elhagyott könyveket az egerek rágták, kerültek fel padlásra, le pincébe, végül ki az udavarra, esőbe, sárba. Jóérzésű szomszédok mentették, ami menthető, ha valaki vissza- vagy előkerülne a nagy világégésből. Így maradt meg ez a könyv is egy szerfelett nagy értékű, pótolhatatlan könyvtárból, vallomásnak a művészről: egyrészt hogy mily becsben tartotta e munkát, másrészt hogy mi ragadta meg belőle érdeklődését a legmélyebben.
     Kernstok nagy könyvtárú, könyvet kedvelő ember és művész volt, szeretett sokoldalúan, szinte mindenről tájékozódni: könyveken, folyóiratokon, újságokon keresztül, áldozott a tudnivalókért s azokért az élvezetekért, amelyek a könyvön keresztül érhetik az embert. Az értékesebb munkákat, ha nem lettek volna kötve vagy rossz állapotúak voltak, maga köttette szépen, ízlésesen s többnyire tartalmuknak megfelelően. Az a kevés könyv is, amit még hagyatékában együtt láttunk, arra vallott, hogy nem kis összegeket emészthetett fel ez a könyvekről való gondoskodás, pedig ezeket a könyveket előbb még meg is kellett venni. Venni pedig vette mindenütt, amerre járt, ahol elébe kerültek, ahol elő tudta teremteni a rájuk valót: Budapesten, Bécsben, Münchenben, Párizsban, Berlinben, Firenzében, magyar és külföldi szerzőktől, magyar és idegen nyelven egyaránt. Amit megőrzendőnek ítélt - mint említettük - szépen, tartósan beköttette.
     Sajnos, eredeti fűzött példányomat A halottak élénből nem találom, de úgy emlékszem, egyszerű, feketén nyomott fehér alapú címlapja volt. Az utóbb vásárolt Kernstok-féle példányba nem kötötték bele s rá sem ragasztották kívül a címlapot. Talán mert már korábban is átesett a kötet egy megpróbáltatáson, amikor feldúlta lakását az ellenforradalom, még a pince padlatát is átszurkáltatva szuronyosaival. A művész mindenesetre beköttette egyszerű, de annál kifejezőbb vászonkötésbe: bíborvörösbe, a gerinc szélességében (helyesebben keskenységében) arányosan elhelyezett apró betűs, arany szerző- és címfeltüntetéssel: Ady Endre / A / Halottak / Élén, az elő- és hátoldal egységes egységes bíborvörös felületét semmivel nem bontva meg, semmivel nem terhelve. A lapéleket körbe háromoldalról lazán, puhán zölddel színeztetve, megtörve a papír drappos fehérségének villogását. Ugyan praktikus okai is lehettek e színválasztásnak, mégis úgy véljük, a könyv tartalmához, mondanivalójához igazodó volt inkább, s a dolgok lényegét inkább megértőé, mint aki az eredeti címlapot tervezte, ámbátor neki is meglehettek a maga helyes szempontjai, ha elgondoljuk, hogy a kötetnek Ady a Halottan és idegenen címet akarta adni s nem azt, ami végül mások kezén lett. Kernstok bíborkötését mindazonáltal jobban Adyhoz és jobban e kötethez illőnek érezzük.
     A bíbor színnek különös szimbólumértéke van és alapjában kettős értelmű. A két főbb értelmi kör ellentéte egymásnak, de rendszerint kiegészítője is, esetleg egymásból következése, szoros összefüggése egymással. Ez persze azzal is összefügg, hogy e színnek már az ókortól kezdve elég széles az árnyalati skálája, s az egyes árnyalatokhoz más-más képzet vagy életjelenség kapcsolódott, illetve asszociálódott. Egyszerre utalt az életre és a halálra, a győzőre, aki megfürdött a vérben, és a legyőzöttre, akinek kiontatott vére, így járt ki a bíborköpeny a császárnak, a győzelmi diadalmenetet tartó trimfátornak, így lett a bíbor az élő vér, az élet, és (kékes árnyalatában) az alvadt vér a legyőzetés, a megsemmisítés- megsemmisülés, a halál jele; de más vonatkozásban is megtartotta e kettős jelentését: jelentette a felkelést, a megújulást, a hajnalt (auróra), és a lemenetelt, a lenyugvást, a napnyugtát, a Nap estvéli elvérzését; átvittebben a jókedvet, a vidámságot, az életakarást és -igenlést, az életharcot, lobogást, égést, felkelést, forradalmat, sőt háborút, utóbbit különösen Mars vörös csillagához kapcsolódón, és az elvérzést, kivérzést, elégést, ellobbanást, kihúnyást. Piros, vörös, bíbor jelezheti a tavaszt (már az ókori Egyiptomban a vörös korongban ülő Napgyermek az új Nap jelképe), és ugyanezek a színek az őszi lombérést, elvörösödést, pusztulást, ám szőlőlevélben a dionüszoszi-bakkhoszi vonatkozásokat minden pozitív és negatív előjellel.
     Spontán öröm és kegyetlen erőszak egy szín által sem fejeződött ki harsogóbban, szembeszökőbben, átéreztetőbben és átérezhetőbben, mint a vörös által, melynek (csak) variánsai a piros, a skarlát, a halvány rózsaszíntől a már kékbe-lilába forduló bíbor árnyalatokig, mely utóbbi több helyütt a tenger színe is, szülő, éltető, megtartó, ugyanakkor elnyelő, elveszejtő sajátságával. E színek ellentmondásos jelentésüket kaphatták a Naptól, kaphatták a vértől, kaphatták a tengertől, de a természet más, apróbb jelenségeitől is. Kiélezettebben annyi ellentmondást, mint a vörös, egyetlen más szín sem tudott magába gyűjteni-sűríteni. Ezért aligha véletlen, hogy szimbolikus értéke, jelentősége, mely ugyan az ókorban sem volt kicsi, a történelem során napjainkhoz közelítve meglehetősen megnőtt s naponta láttatott-alkalmazott-használt jelképpé lett, bár mindvégig megtartotta konkrét jelentését is. Jelentősége különösen felerősödött a vérrel való kapcsolata révén, amelyhez a 19-20. század háborúi, forrongásai állandó tápanyagot szolgáltattak. Ady költészetében általában elég gyakran előfordulnak e színek, bár nem túlságosan, a bíbor árnyalat azonban elég kevésszer. Néhány példa utóbbi előfordulására:
 

Bíbor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
                                   (Az őskaján)

Ballagtam éppen a Szajna felé
S  égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
                             (Párisban járt az ősz)

Bús asszony-ember, de lelke Nap üszke,
Szomorú szemű, de nagyszomjú, büszke,
Didó királynő, csókolva is vádló,
Hajh, beteg csókú, de mindenre váró,
Bíborra termett, egyetlen egy némber.
                              (Ima Baál istenhez)

Dajka-nóták és tanító szavak
Fölzuhognak bíborban egybe forrva:
Sohse vághat rosszat az Ember sorsa:
Ím, tábor vagyok gőgben, egyedül,
(Be jól van, vélem, minden, ami van)
Szívem napos, víg rétként elterül
(Hallom, hogy az egész föld dübörög
És átkozódnak, kik máskor imáznak):
Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
Evoé, Élet, be  gyönyörű ősz jött.
                                (Az ősz dicsérete)

     A vörös és különösen a piros, már lényegesen többször fordul elő és inkább az eleven vér, az öröm, az életigenlés jelzése- vagy fokozásaként. Jobbára még így szerepel A halottak élén kötetben is, melynek versei pedig már zömmel a háború idején íródtak. Az ember azt várná, hogy a szörnyű öldöklés többször, esetleg sokszor előcsalja a költőből a bíbor, a piros, a veres, a vörös, a skarlát szín használatát. Nem így történik. A címeket is beleértve a bíbor szó egyszer, a skarlát szó ugyancsak egyszer, a veres (két versben) háromszor, a vörös (két versben) négyszer fordul elő, ami szerfelett kevésnek mondható, ha meggondoljuk, hogy összesen százhuszonhat vers tölti a kötetet, és meglepő, hogy ezeknek a szín- vagy anyagjelzőknek sincs semmi köze a vérhez, a háborúhoz, de még a piros szónak sincs. Ez harminnyolcszor található meg, ám mindössze csak hat versben. Az első pillanatra nagynak tűnő szám onnan, hogy az egyik versben, a Nóták piros ősszel címűben nagyon sűrűn, huszonhétszer ismétlődik, s egy másikban, A piros rózsában is hétszer, ám ennek a jelzőként használt szónak sincs - mint említettük - semmi vonatkozása a háborúval, a vérrel, a véres pusztulással, ami azt mutatja, hogy Adynál e színjelzők általában (de különösen itt) majd kizárólag az élet, az öröm, a kedv, előkelőség, gazdagság, fejedelmiség vagy egyszerű színjelzés kifejezésére lettek fenntartva. De hát akkor mégis hogyan áll meg ama állításunk, hogy Kernstok kifejező, találó színbe köttette e kötetet? Hát úgy, hogy az Ady-féle látás-felfogás egyik (és fontosabb) oldalát épp e színek által kifejezett életesség, élni akarás, halál fölé kerekedés jelenti a lehető legszélesebb értelemben, másik oldalát, a halálos vonatkozásút pedig ugyane színek, csakhogy e színeket a bíbor színbe összefogva Kernstok alkalmazza mindarra, amit Ady e versekben a vér szóval vagy ebből képzett, avagy vele összetett szóalakokkal fejez ki. A vér szó ragozott, képzett, összetett alakjában e kötet negyvenhárom versében fordul elő, mindössze négy esetben saját vérről szólva vagy utód értelemben használva a hatvan előfordulás közül. A szóalakok pedig már önmagukban is elég jól elárulják, hogy harcról, háborúról, pusztulásról, szörnyűségről szól az ének. Ezek a szavak a következők: vér, vér-háború, véres, vérző, véredzett, vérzés, vérzik, vérlik, vérzeni, vérfelhő, vérfolyó, vérglória, vérhab, vérhír, vérlakodalom, embervér, özönvér; némelykor a kifejezőbb, súlyosabb többesszámban: vérfelhők, vérfolyók, vérhabok. Ehhez aztán már egyértelműen, tévedhetetlen találattal illik a bíborszínű kötés, amelyet Kernstok e birtokában levő kötet számára kitalált. A mondanivaló megértését-megérzését e színhasználat (mely a kötetben úgyszólván elő sem fordul s ama egy előfordulásában sem hordozva súlyosabb, megragadóbb, megrázóbb jelentést vagy képi hatást) bizonyítja a leginkább, ami mellett másodrangúvá degradálódnak azok a jelek, melyeket a művész ejtett a kötet egyes lapjain és a tartalomjegyzékben. Mielőtt erre rátérnénk, mondjuk el, hogy az előzéklapon két színnel egymás alatt bejegyzést találunk: Kékkel: Kernstok Károly, mályvaszínnel: Nyergesen 1918  / július, /. 4. Hogy a vessző a hónap után mit jelent, lehet rajt tűnődni. Valószínű: volt még, vagy lett volna még valami odajegyezni való, de valami okból elmaradt. A hónap azért érdekes számunkra, mert ha pontos időt takar, akkor A halottak élén ha nem is sokkal, de valamivel előbb jelent meg, mint eddig tudtuk. Földessy Gyula a megjelenést augusztusra teszi. A kétféle szín, mely a tartalomjegyzék jelöléseire is jellemző, eltérő bejegyzési időpontokat is takarhat. A tartalommutatóban több vers is meg van jelölve ugyanazon színekkel, mint aminőket az előzéklapon látunk. Egy vers, az Emlékezés egy nyár-éjszakára mindkét színnel. A mályvaszínű jelölés négy esetben fordul elő, s vagy a verscím elején, vagy az oldalszámnál található rövid jel. A kék jel aláhúzza az egész címet, s még egy hármas függőleges jellel is nyomatékosítva van. Háromszor találjuk a címjegyzékben. De a szöveges oldalakon is vannak bejelölések, ám ezek nem mindig esnek egybe a tartalommutatóéval. Amik ott jelet kaptak, nem mindig jelölődtek a versközlésnél, így a Mag hó alatt, nagyon érdekesen A halottak élén és jellel az épp csak hogy érintett Én bús ibolyavetésem esetében. A tartalomjegyzéktől eltérően viszont jelet kapott a szövegben A tábortűz mellett, a Kurucok így beszélnek, az Őrizem a szemed és a Nézz, Drágám, kincseimre. A megjelölt verseket biztosan olvasta, jelet némelykor szövegsorok mellé is tett, nem csupán a versfejekhez, címekhez. Rendkívül erőteljes, szinte kikiabáló jelet három versnél találunk. Ezek: az Emlékezés egy nyár-éjszakára, A Vándor, téli Hold és a Sajnálom szegény fiúkat. A kötet versközlő részében csakúgy kiugró a jelölésük, mint a tartalommutatóban, ami azt jelenti, hogy vagy ezek hatottak rá a legelemibb erővel, vagy ezeket tartotta a legjobbaknak, a legkiemelkedőbbeknek, a legkifejezőbbeknek, vagy az ezekben foglalt kérdések, érzések, problémák foglalkoztatták magamagát is a legmélyebben. Hogy kifejezőerejével ragadhatta magával két vers is, bizonyítja, hogy rögtön asszociált hozzájuk képileg, sebtiben odahúzogatva kereszteket a vers éléhez, mint az Emlékezés egy nyáréjszakára vagy a Sajnálom szegény fiúkat esetében. A keresztek: a legegyszerűbb keresztek, a legkisebb keresztek, a legegyformább keresztek, fakeresztek szorosan egymás mellett, puszta sírmellékletek sírmezőkön, nem a legjobban fejezik ki a háborút? E keresztekben bukott ki a művészből a költő legmélyebb megérzése és a háború legegyszerűbb, de legátfogóbb megéreztetése. Első mottónkban jeleztük, mit jelentett a művész számára uraink hadüzenete Szerbiának; nem kevesebbet, mint az akkor már sejtett világháború kirobbantását. Idézzük még egyszer: "...embert kellett látnom, hogy a szörnyűséget elmondjam... Idéztük Adyt is. A két idézet nagyon jól megáll egymás mellett, ahogy nagyon jól megállnak a keresztek a két Ady-vers élén. E legközvetlenebb reakciók - látszik rajtuk - hevesebben jelentkezők, visszatarthatatlanok voltak. Akkor, a kötet megjelent és a művész kezébe került, frontvonalaink már összeomlóban voltak, a katonai és vele a nemzeti katasztrófa nyilvánvalóan elkerülhetetlen, katonáinkat pedig még mindig hagyták vérezni, sőt véreztették a frontokon. Kernstok fia is katona volt, frontszolgálatos. Az apa így legközvetlenebbül lett-volt érdekelt - keresztfákat rajzolva is - az élet megtartásában, az élet igenlésében. Ez persze csak egy ok, de nem lényegtelen. Mindenesetre hitelesíti az életérzés komolyságát, s megmagyarázza, hogy a legsúlyosabb, legvéresebb sorsproblémák mellett is, sőt ezek ellenére kell, szükség van a szolidaritásra, kell, szükség van az élettársakra lehet, kell odafigyelni az emberi életet fenntartó, továbbgördítő férfi-nő viszonyra, kell, szükség van az asszonyversekre, a szerelemre. Ezen a vonalon haladva érthetjük talán meg Kernstoknak azt a rendkívüli érdeklődését, mellyel a Vándor, téli Hold című vershez fordult, bár - be kell vallanunk - Földessy Gyula érdekes-érdemes kommentárja után sem értjük teljesen, mi is hozta oly lázba e költeménynek különösen a végén, hogy oldalt oly erősen megceruzázta, sőt be is keretelte az utolsó versszakot. Feltehetően saját élete múltjának-jelenének valami nagyon érzékeny pontját érinthette meg. Hogy asszonyügy lehet, a Talán Hellász küldött első versszakának - igaz, már sokkal gyengébb - megjelölése, az Őrizem a szemed már a címnél alkalmazott, tehát az egész versre vonatkozó megjelölése és végül a Nézz, Drágám, kincseimre felkiáltójellel való ellátása mutatja. Idézzük is az első vers első versszakát:
 

Asszony, szépséges és rontó,
Köszönöm, hogy fölébredtél nekem
S  néhány boldog  hetem
Így élhettem mint egy szerelmes és bölcs.
                                (Talán Hellász küldött)

     Nem lehetetlen, hogy a kék- és a mályvaszínű jelek más-más alkalommal kerültek a könyvbe, az azonban bizonyos, hogy ugyanazon két ceruzát használta, s mindkettővel eljutott a könyv végéig, beleértve a tartalommutatót is. Alapjában véve nem sok, de jellemző jelzéseket hagyott maga után, s bizonyos, hogy meglehetős feszültséggel töltötte el néhány darab, elsősorban az Emlékezés egy nyáréjszakára és a Sajnálom szegény fiúkat, amelyek különben e kötet, de az egész Ady-oeuvre-nek is a legerősebb darabjai, aztán a Vándor, téli Hold, melynek azt az erőteljes hatását, melyre a megjelölés módja enged következtetni, ismételjük, nem egészen értjük, és igazán hálásak lennénk bárkinek az itt mutatkozó probléma felfejtéséért, e kérdésben való megnyugtató eligazításáért.
     A kötet olvasásának értékelésénél nem szabad megfeledkeznünk egy igen fontos körülményről, éspedig arról, hogy e versek, talán kivétel nélkül, korábban már megjelentek, elsősorban a Világban vagy a Nyugatban, ezeket pedig járatta és olvasta is a művész, hisz maga is szorosan e két lap köréhez tartozott. A versek a kötettel tehát nem váratlanul, ismeretlenül kerültek elébe. Annál meglepőbb viszont az a hatás, az az indulatkeltés, amelyet az újraolvasás nem egy esetben kiváltott belőle. A jelölések hirtelen kézmozgása, nagy lendülete, heves izgalma, a beleélés, az átélés, az átérzés nem közönséges hőfokáról tanúskodik.
     Talán még kerülnek elő Kernstok könyvtárából származó Ady-kötetek, s belőlük még többet, még fontosabbakat tudunk meg olvasószenvedélyéről, a versekhez, a költőhöz való viszonyáról, az írások művészi, esztétikai, emberi megközelítéséről és befogadásáról, melyek által - reméljük - mi magunk is gazdagabbak leszünk.
 

Jegyzetek

1 Kernstok Károly feljegyzéseiből. Kézirat. Magántulajdon.
2 Ady Endre levele Hatvany Lajoshoz 1914 őszén. Hatvany Lajos: Ady a kortársak közt - Ady levelei és levelek Adyhoz. Révai Irodalmi Intézet 1934. 230. l.
3 Ady Lajos: Ady Endre. Amicus kiadás 1923. 222. l.
4 Földessy Gyula: Ady verseinek időrendje. Ady-Múzeum II. kötet. Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat kiadása 1925. 14. l., továbbá: Ady minden titkai. Athenaeum Budapest, 1949. 204. l.
5 I. m. 227. l.