1980 tájt még "underground"-nak számított Magyarországon az avantgárd életérzékelési (magatartási) mód és formanyelv. Petőcz András - kezdő egyetemistaként, a Jelenlét című bölcsészkari folyóirat szerkesztőjeként - már programmá emeli a "más"-ságot, a tradicionális kifejezésmódtól való eltérést, s hangsúlyozza a "kívülállás" jogát (Bocsánat 1980/2. ill. 9. sz.). "Nonfiguratív tyroclonista" verseket ír - s bár ezek majd csak 1987-ben jelennek meg a Kováts! - Jelenlét revű című JAK-antológiában, neve már a nyolcvanas évek derekára ismertté válik a mozgékonyabb szellemű ifjúság körében. 1984-ben két kötete is napvilágot lát (igaz, hogy mindkettő némi várakoztatási idő után: a Betűpiramis a Kozmosznál, az Önéletrajzi kísérletek a Magvetőnél). A kiadók világában való "kalandozásairól" (a maga labirintusában való megalázó bolyongásairól) a megszépítő emlékezés humorával számol be később. Pályája aztán viszonylag gyorsan felível: kiépíti kapcsolatait a párizsi Magyar Műhellyel (amelytől 1987-ben megkapja a Kassák-díjat); fokozatosan bekapcsolódik a "világköltészet" áramkörébe: xerox, illetve szitanyomatokat küld Jugoszláviába, Mexikóba, Kanadába az ismert avantgárd körökhöz, részt vesz különböző európai mail-art és vizuális költészeti bemutatókon. Jelentés nélküli hangsor című kötetével (1988) a hazai mérvadó modern irodalmi körökben is elismerést arat: szövegvariációi, repetitív formaépítési módja, erősen zenei hatásra törekvő s szuggesztív vizualitással elrendezett kompozíciói már érett, saját hangú költőre vallanak. Aztán gyors egymásutánban jönnek az újabb kötetek (Nonfiguratív 1989; A láthatatlan jelenlét 1990; valamint a Fráter Zoltánnal közösen szerkesztett Médium-art antológia 1990), amely szinte totális keresztmetszetet nyújt a kortárs experimentális költészetről.
     1990-ben kitűnő tanulmánykötetet is közzétesz, (A jelben-létezés méltósága) amelyet "jelzés"-nek szán mindazok felé, "akik a modern törekvések labirintusában jeleket, netán útmutatást várnak". Az elődök teljesítményének teoretikus számbavételétől ifjú poétánk koncentrikus körökben mind mélyebbre hatol saját nemzedéke léthelyzetének, ars poetikájának feltérképezése felé. Nyilvánvalóvá teszi a "klasszikus avantgárd" mindmáig termékeny kisugárzását modern költészetünkre; bizonyítja, hogy a Kassákból - az "Atyából" - áradó személyes erő, a kívülállás kemény daca a meg-nemalkuvás méltóságával bátorítóan hat az új és újabb nemzedékek arculatának formálódására. Feltárja a Kassáktól - Tamkó Sirató Károlyon és Weöres Sándoron át - a virágzó jelenkori "kísérleti" költészethez vezető utakat, s összefoglalja mindazt, amit annak különböző változatairól (lettrizmus, nonfigurativizmus, vizuális és akusztikai költészet, konkretizmus, konceptualizmus, mail-art, ready-made stb.) tudni kell/illik.
     Elméletileg is körüljárja az autonóm művésznek a valósághoz való viszonyát: nem kíván "betagozódni" sem a technikai civilizáció által kínált, sem a politikailag és társadalmilag helyeselt (elfogadott) szerepkörökbe, hanem szuverenitását megőrizve elutasítja - adott esetben támadja - a konvencionalitás, a köznapiság hegemóniáját, s őrzi a személyiség "kívülállásának" jogát.
     Petőcz esszékötete jelezte: elérkezett az idő, hogy ez a nemzedék számot vessen önmagával. A Magyar Műhely szerkesztőivel készített interjúi, vizuális köteteikről írt kritikái nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a hazai közönséghez közelebb kerüljön a sokáig kiátkozott "szövegirodalom", a permutált-transzformált-tériesített stb. kompozíciós eljárások. Jórészt az ő írásai révén ismerkedhettünk meg a világköltészetben zajló poétikai forradalom eredményeivel, a radikális formakezelési metódusokkal, az olasz plakátköltészet, a francia lettrizmus, a brazil Noigrandes-csoport konkrét költészeti újításaival, a ljubljanai OHO-csoport vizuális és a szabadkai Bosch-Bosch-csoport konceptuális költészetével, a Max Bense által kezdeményezett komputerlíra különös-bizarr merészségeivel. Felismertük, hogy a látvány útján (is) dekódolható költői "üzenet" sokszor hatásosabb, hiszen szuggesztívebben - többirányú "bombázással" - döbbent rá legbenső problémáinkra, mint a kizárólag verbális eszközökkel dolgozó hagyományos költészet. S miután a "messiási" szereptudat kiüresedett, a költészet "világmegváltó" funkciójában senki nem hitt többé, maradt az egyetlen biztos talaj: a nyelv. A verbi-, voco- és vizuális-akusztikai kísérletek valójában egy rejtetten lázadó életérzést közvetítettek: a csalódottság és a marginális léttudat teremtette itt meg a maga "exkluzív" kifejezési formáit. Ez is tiltakozás (volt) a fennálló létviszonyok ellen. Autonómiánk, belső identitásunk megteremtésére, megőrzésére apellált.
     A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján zajló gyors társadalmi változások némileg készületlenül találták Petőcz generációját: egyrészt boldog felszabadultsággal nagyokat szippantottak a Szabadság levegjéből; másrészt hamarosan be kellett látniuk: ez a régió nem Európa, és soha nem is lesz azzá abban az értelemben, ahogyan ők gondolták-remélték valamikor. Így 1991-ben megjelenő kötete (Európa metaforája) egyszerre mutatja a fellélegző kitárulkozást (a kötetcímadó háromtagú, Graves-díjjal jutalmazott ciklus), és a szorongó életérzés prolongálódását (Futásom idegen tájban). Az előbbi: "Megszívtad tüdődet / levegőéggel, baj már nem érhet, végtelen / nyugalom benned, végtelen benned a nyugalom". Az utóbbi: "Végetér-e egyszer? nem tudhatom, mikor lesz vége, ha vége lesz egyszer, futásom idegen tájban, homoksivatagban, szürkeségben és félhomályban, szomorú látomásban, öntudatlan csendben, mikéntha álmodásban". A Szabadság álma a szabadság megszületésével egyidejűleg tovaillant. A törékeny, lebbenő hajú, varázslatos lány - Európa metaforája! - "súlyos és súlytalan" lebegéssel, kacér-igéző mosolyával eltűnt, szertefoszlott: elérhetetlen. Nem maradt más, mint a létezés gyönyöre, az illanó Szépség megragadása, az Élet eleven áramlásának szenzibilis érzékelése - rögzítése. "Mozdulatlanul, gyönyörűen: médium-art. / Akárha plüss-puha pázsit: apró és bizarr / rezdülések, rebbenések, selymes és el- / omló fűszál-símogatások; mozdulatlanul, / gyönyörűen. Akárha médium-art (Gyönyörűen és mozdulatlanul). 
     1992-es kötete pedig egyre inkább a félelem, a bizonytalanság érzésének felfokozódását mutatja (Az írógépelt félelem). Megbénultan figyeli Petőcz az értéktudatában felbolydult, s korántsem az emberi szabadság kibontakoztatásának irányában ható változásokat; egyre magányosabbnak s tehetetlenebbnek érzi önmagát: "Szomorúságom betakar, betakar / tétova-sosem-volt / nyugtalanságom. Visszafogottan, / tétlenül figyelem / meglassult mozdulataimat". A diktatúra fellazult időszakában a Szellem már kivívta viszonylagos autonómiáját; a NEM-et mondásban nagyjából egyetértettek a különböző csoportosulások; de most az "egységfront" mozaikokra töredezett, nincs olyan út, amelyre egyértelműen IGEN-t lehetne mondani. A félelem és a szorongás egyre erősebb lett azokban, akik nem tudták, nem akarták feladni kiküzdött autonómiájukat. "A madarak mozdulásai, / tétova-bizonytalan szárnycsapásai / csupán védekezés-kísérletek / a mind-sűrűbb levegő ellen. Mozgatják apró / szárnyaikat de szárnymozdulásaik / éppoly feleslegesek / mint ahogy feleslegesek / pusztulásaink - elmúlásaink. / Tehetetlenül / és kiszolgáltatottan védekezünk - írja a kötet címadó versében. 
     Petőcz András a "krisztusi kor határán - mint minden szellemi ember - nehéz választásra kényszerült: vagy megtartja kívülálló pozícióját (s ami vele jár: a kirekesztettséget, a sikerek ellenére is egyfajta visszautasítottságot); vagy engedményeket tesz a még mindig erős tradicionális közízlésnek, és elfogadja a felé irányuló segítő kezeket. Ő az utóbbit választotta. Talán igaza volt. Így tehetsége újabb mélységeit tudta és tudja felmutatni. S kiléphetett szorongató magányából. Egy 1993-ból való Zárójelvers (op. 57.) árulkodik a döntő fordulatról: "fáradt szomorúság volt bennem akkor, fáradt szomorúság / kudarcoktól, a pénztelenségtől, a kilátástalanságtól, / örökös remegés volt bennem, gyáva meghunyászkodás, akkor / még fáradt szomorúság, / de most az újrakezdés / akarata van bennem; boldog és nagy-nagy levegővételek.

Válogatott verseinek gyűjteményes kiadása, amely harmincöt éves korában - 1994-ben - jelent meg, már a múlt "átértékeléséről", egy újfajta költői látásmód térnyeréséről ad hírt. A tenger dicsérete nem időrendi sorrendben állítja elénk ifjú költőnk hangváltásait, rajzolja ki pályája belső ívét. Ellenkezőleg: mintha a Tenger hullámmozgását követné a változó Időben - az élre az 1991-es kötet versei kerülnek; majd alámerülés a múltba; végül visszatérés a jelenbe. A legkorábbi időszakok alkotásai mindenütt keverednek a legfrissebbekkel. Petőcz András - búcsút intvén korábbi formakísérletező korszakának - "az emberélet útjának felén visszahajolt a poétikai tradíció még mindig elevenen buzgó forrásaihoz. Továbbra is őrzi "kívülállását", nem olvad bele egyik alkotói csoportosulásba sem; csak most már távolságot tart az avantgárd körökkel - s korábbi önmagával - szemben is. Semmiféle szabály, a szabálytalanság szabálya sem köti többé. A kötet mottója is ezt jelzi: "minden csak idéző-jel"; s még hangsúlyozottabban fejezi ki ezt az élményt a kötet élére emelt vers: A tengerre néző szoba. Valami végérvényesen lezárult. "Az az ajtó, amelynek / kulcsa már nincs a kezemben / a hátam mögött csöndesen becsukódik". A fedőlapon az első tyroclonista vers egy részlete; az írógépelt szövegfolyamból - mint csepp a tengerből - egy kis csillagkoszorú emelkedik ki; a költő példázatszerű komolysággal hajtogatja: "bizony mondom néked mondom bizony azt mondom néked. Imamalomként mondogatja-ismételgeti azt, amit a világról, az életről megtapasztalt; bár nem hisz abban, hogy az Idő árján tovatűnő szava mássá (jobbá?, emberibbé?) tenné, tehetné a világot.
     A válogatás élére az Európa metaforája című kötete került, szinte kihagyás nélkül, alig-változtatott formában. Hangsúlyozottan irányítja tehát figyelmünket az európai kultúra - számára legfontosabb - modern vonulatára: "variációkat" mutat be világirodalmi rokonai "dallamára", s a magyar költészetből azokéra, akiket a leginkább "européer"-nek tart (Kosztolányi, Pilinszky, Weöres Sándor, Somlyó György stb.). Rimbaud emlékét az Indiszkréten és csöndesen című vers idézi; Virginia Woolf álmát az androgynos Orlandóról négytagú ciklusban jeleníti meg. Kierkegaardra a Félelem és reszketés című költeményben emlékezik; C. D. Friedrich és J. Brodszkij-variációiban pedig a fáradt létidegenség és közöny indiszponált tudatállapotát örökíti meg. A festők közül Margritte és Utrillo ihleti meg: tájaik pasztell színei, áhitatos csöndje - boldog életbizalmat és várakozást sugárzó tekintetű figuráikkal - legyőzik a földi kopárság és kilátástalanság szomorúságát. S "a hegyek hófödte csúcsai" a Magasság és a nyugodt Erő méltóságával "miként ha Isten tenyerén" pihennének, "puha és sűrű világosságban".
     Petőcz rendkívül szenzibilis költői alkatát épp ez a ciklus mutatja meg a maga sokoldalú árnyaltságában. Bársonyos, puha, különös, moccanatlan és elomló hangulatokat örökít meg szinesztéziás képszerkezeteivel, szinte parnasszista kimunkáltsággal. Itt minden érzékszerv szimultán mozgásban van: a versdallam, a válogatottan egzotikus és erőteljesen expresszív szóképek, a tapinthatóan finom és sikamlós nyelvi alakzatok, a színek élő pompája és erotikusan dús skálája, az illanó illatok parfümös varázsa a Létezés ősforrásait fakasztja fel bennünk (Tavaszi pillanat, Tűzpiros ruhában, Fényárnyék-remegés, Türkizkék üzenet, Bársonyos plüss takarón stb.) Aztán dinamikusabb, izzóan vibráló érzelmi állapotok következnek; a mozdulatokon áttetsző metafizikai élmény, a Nagy Találkozások intenzív pszichofizikai sodrása ragad magával bennünket (Fű-zuhogás, A mozdulás előtti pillanat, Titkon és vágytalan, Jegenyék zuhanása stb.). Az érzésfolyamatokat Petőcz nem leírja, hanem megjeleníti, "megérzékiesíti": a lángoló-szuggesztív igékkel, igei névszókkal feszültséget, mozgalmasságot teremt - aztán mindezt "lecsendesíti" a nominális szerkezetekkel. (Pl.: "Szőke hajad lobog a szélben. / Különös, sosemvolt hajlobogás... / Csengő nevetés: jegenyék zuhanása... / Különös símogatás". A tizenöttagú Claire-ciklus a szerelem kibontakozásának természetrajza (az érintetlenség-ártatlanság izzó csábításától az elutasítottság gyötrelméig, majd a jóval későbbi beteljesedésig, a búcsúig) - de mindez korántsem empirikus síkon, a "történések" elmesélésével, hanem analízisszerűen, mint a "Szépséges Hölgy", a Múzsa keserédes meghódításáért vívott küzdelem. Az álom, a költészet síkján ez az élmény sohasem foszlik szerteszét, a Teremtett látomás örökre a költőé marad. Az erotikán átizzik a metafizika: a várakozás és vágyakozás talán több, érzelmileg telítettebb, mint maga a beteljesülés. A viráglavinák illatárjában még a pusztulás sem félelemteli; a "dáliák és magnóliavirágok örvénylése" feledtet mindent, ami az élet praktikus, empirikus síkjához köt, kötődik (Virágok örvénylése, Virágok remegése).
     A második ciklusban (A tömeg önfeledt pillanata) a költő legmerészebb kísérletező korszakának formatechnikai értelemben is rendkívül változatos anyagából ad egy "demonstratív" összeállítást. A "kiskorú társadalom" - amelynek félelmetes közegében telt az ő gyermek- és ifjúkora - elégedetten lubickolt a szellemi gyermekdedség állapotában, az  "egyenlősdi" jó közérzetével élvezte a pillanat kínálta lehetőségeket; nem is akart változtatni helyzetén. Beérte azzal, hogy időnként "balhékat csinál", amiért "szigorú ejnye-bejnyét érdemel", s miután "állam-apuka" megfeddi s megbocsát neki, - újra "engedelmesen ballag szülei után". Ezt a kiskorúságot nem volt hajlandó elfogadni a lázadó új nemzedék; s miután lázadásának más formát nem találhatott, sokkoló gesztusokba és az új s újabb formák lázas keresésébe "menekült". Nem rombolni akart, hanem az élet benső síkján építkezni: így próbált felnőtté válni az önfeledten gyermekded tömeg ellenében. Petőcz egyik ifjúkori - 1980-ból, tehát 21 éves korából való - Ars poétikája a kassáki "építés", azaz a konstruktivista művészetfelfogás jegyében fogant: "nálam építkeznek a szavak a betűkből lesz minden a habarcs meg én magam vagyok a fehér lap is" - (az egész fordított, lefelé csúcsosodó piramis-alakzatba szedve). Kassákot megidéző kompozíciói, a fekete-fehér geometrikus alakzatok, vizuális szuggesztivitásukkal többirányú asszociációsorozatot indítanak el a szemlélőben. Egyik legérdekesebb képverse pedig az Y-alakzatba rendezett betűsorozat: Ember-Isten párhuzamos bemutatása - mindkettő teremti egymást, játszik egymással (azaz saját maga Eszméjével), s végül kölcsönösen elpusztítja egymást, nehogy fölébe nőjön "teremtménye". Azt, hogy valójában ki a teremtő és ki a teremtett - soha nem fogjuk megtudni.
     A költő néhány régebbi kollázsával, geometrikus kompozíciójával, fotoverseivel s írógépelt repetitív szövegvariációkkal dúsítja ezt a részt; látszik, hogy továbbra is fontosnak tartja vizuális munkáit, amelyekből egy lepusztult, szabadsághiányba dermedt világban kommunikációra szomjazó, értékesebb emberi létre vágyó ifjú dacos magakeresése sugárzik. Levegőt! című József Attila-parafrázisa - csupa magánhangzóból összeállított üres strófaszerkezet - hiányaival valóságos fuldoklásképzetet kelt; ki-nem-mondott, mert ki nem mondható gondolatai önmagukért kiáltanak. A "minimál poetry" körébe tartozó kompozíciói közül is beemel néhányat a "Válogatott"-ba; ezek elsősorban a szövegformálással kapcsolatos nyelvi kísérletek.
     Petőcz tehát nem tagadta meg egykori kísérletező önmagát, csak túllépett rajta; méhozzá a verbális közlés gazdagsága érdekében. Teljes egészében vállalhatónak, sőt, újabb költői arculata szempontjából rendkívül fontosnak érzi ún. "zárójelverseit", így ezeket három korábbi kötetéből (A jelentés nélküli hangsor, A láthatatlan jelenlét és Az írógépelt félelem) hiánytalanul átemelte, sőt tíz újabbal ki is egészítette - így a 60 opus egyetlen összefüggő belső monológnak tekinthető. A ciklust egy repetitív eszközökkel felépített Előhang vezeti be, amely mintegy indokolja a címet: az emberparány élete semmi - szinte zárójelbe tehető - a Kozmosz Végtelenségéhez való viszonyában ("legfeljebb remegés, legfeljebb félénk remegés [...] legfeljebb szomorú, félénk, különös remegés [-] legfeljebb szomorú, félénk, különös remegés [-] és néhány mozdulat, legfeljebb apró remegések). A világ felé nyitódó Szeretet, az érzéki burkot áttör- metafizikai Szerelem apoteózisai ezek a miniopuszok; bennük egy újfajta, filozofikusabb létérzékelési mód ragadható meg. A költő - szinte kilépve személyes énjéből - átáramoltatja magán a Világmindenség energiasugárzását; így lesz ő maga is a világ egyik erőkomponense. Az erotika, a test pompás ünnepe mind spirituálisabb létállapotok felé emeli. A Nő itt maga a Költészet, az Élet Teljességének közvetítője, a testi kapcsolat az egyetemes (fizikai-szellemi) Valóság kölcsönös birtokbavételének eszköze (eggyé-válás: communion!). Ami mégis megdöbbentő és elgondolkoztató: a költő végtelen magánya. Ennyi nő között, ennyi és ilyen hőfokú érzelmi vibrálás közepette egyedül van; alapélménye: a Másikat elérni lehetetlen, nem alakítható ki vele közös világ. A "communion" tehát pillanatokig tartó élmény csupán. Desireé, az "óhajtott", aki a montpellieri emlékek izzásában lép elé, annak a Nőnek a szimbóluma, aki Valóságos Társ lehetne, de akit talán sohasem fog megtalálni. Így költőnk végül el is fogadja a magányt. Egyre gyakoribbak a zsoltáros hangú imádságok, a csend, a tisztaság és a jóság békéje után esdeklő fohászok (egyik-másik Balassi modorában). Így könyörög meghallgattatásért: "Mindennapi tiszta szavaim add meg nekem / add meg nekem, Uram, mindennapi tiszta szavaim, / legyen csendesség bennem, ne legyen fogcsikorgató akarat" (op. 50.). Túl a "krisztusi" koron, Petőcz András egyre világosabban látja: mindenkinek a saját útját, a számára fenntartott "keskeny utat" kell végigjárnia, többnyire egyedül. A rá szabott sors-feladat elől nem menekülhet (ő se). "Amiként kezdtem, mindvégig azt csinálom [...] hajnali ragyogásban, / kései alkonyatban, / újból és újból Veled és magamra maradtan (op. 51.). És végül a főhajtás: "mindazonáltal: legyen meg a te akaratod (op. 60).
     A kötet záróciklusa (A visszatérés mozdulata) lassú-fokozatos erőnyerésről ad számot. "Ne jajongjunk, ne jajdokoljunk - írja a címadó versben a költő; ő maga is érzi tehát: ki kell lépnie abból az ernyedt, várakozó állapotból, amelyben - az utóbbi években - mintegy önhibáján kívül megrekedt. Néhány vers magánéleti válságot sejtet (A szép fogolynő, Az apák éneke, Lolita, Bemutatás stb.). A Különös, bizarr mosolygások című éteri ragyogású zenei kompozíció egy végérvényesen tovasuhant kapcsolatot temet. Ezek a költemények lágyabbak, dallamosabbak - jórészük ugyan már a korábbi kötetekben is megjelent; mégis, így együtt, összhatásukban azt sugallják: Petőcz itt, bennük talált rá valódi önmagára. Ez is egyfajta "visszatérés" - kísérlet a tradícióval való "megbékélésre". A kis patakocska (erecske?) beletorkollt az óceánba. De nem biztos, hogy ez "boldogságot" jelent a számára! Költészetének kulcsfogalma (továbbra is) a tenger; de mintha tovatűnt volna ragyogása. "Magam elé nézek. Előttem parttalan / víz, szürke, szürkesége befed, fénye nincs: / tompán terül lábaimhoz + végtelen partok, végtelen vízfelület / fénye nincs, szürkesége lágyan betakar" (Tompa gyűrődések). A természet is ugyanazt a nyugtalanságot, rossz közérzetet árasztja, ami belülről, a lélekből sugárzik. A Hajnali fény, Hajnali szárnycsapások, A tényfékező-gép elmozdulása című versek egyaránt bizonytalan, tépelődő lelkiállapotról árulkodnak. A vergődő-csapkodó madarak mindhárom költeményben a válságélmény szimbolikus megtestesít-i.
     Ugyanakkor ezek szomszédságában egy Wöres Sándor-variáció a megújulás reményét csillantja fel: "törött madárszárny-szárnycsapásban / feketerigó-rezdülésben, / mikéntha létező újra-újulásban - talán felsejlik a "kegyelem ígérete (Moccanatlan: és mindenütt). A kegyelem: a harmónia megtalálása. Petőcz ezt - egyre inkább - a belső tengerbe alámerülve próbálja kiküzdeni. Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét hallgatva a csend békéje, a válságokon túljutott ember nyugalma árad el benne: "Mozdulatlanul figyelsz önmagadra [-] arra az üzenetre, amit a zene közvetít saját magadból (Üzenet, B-moll).
     Megtalálta hát újra a Tengert! - s most könnyű szívvel zengi dicséretét. A válságból való kilábalás: feltámadás! Régi-új önmaga visszaszerzése. A tenger örök mozgásban van: nagy bukások és újraéledések színtere. Maga a Teljesség. "Ezt a teljességet kerestem mindig, mindenütt". Erről szeretne szólni ez a könyv is - írja ajánlásában a szerző. És ez a költészettel kapcsolatos mai álláspontjára is vonatkozik. Szerette volna felmutatni önmaga teljességét; azt, hogy "a különböző formai megoldások, »hagyományos« költészet és szonett, vizualitás és akusztikus líra, konkrét irodalom békességben megférnek egymással benne. Mint ahogy a tengerben is összesimulnak- forrnak a tökéletesen ellentétes mozgások, impulzusok, az éteri álom és a durva való, az örömragyogás és a fekete bánat. Nyilván nem véletlenül ajánlja két gyönyörű "tenger-versét" szüleinek: ezzel is "a visszatérés mozdulatát" akarja hangsúlyozni (Egy fogalom megközelítése - apámnak; A tenger dicsérete anyámnak). A tenger alázatra és türelemre (is) int bennünket: a Végtelenség előtti főhajtásra. S ha ezt az alázatot megtanultuk: már nem önmagunk szobrának a kifaragása a legfontosabb. Ami tökéletesre - életünkben - úgyse sikerülhet; legfeljebb halálunk után, az utókor emlékezetében teljesedhet Egésszé. Ezt ismerte fel Petőcz András; s e felismerés nyugalmat és méltóságot adott neki (A csiszolt kőkocka).

Most már kiegyensúlyozott derűvel lép tovább a megtalált úton. 1996-os kötete, Az utazó búcsúja (Belvárosi Kiadó, Bp.) csiszolt formakultúrájával, elegáns, tiszta nyelvezetével, a kiküzdött belső harmóniáról tanúskodó "délies" tengerragyogásával ennek az útnak az egyik fontos állomása.
     És mégis, ennek ellenére is... A kötetet bevezető két vers valamiféle rejtett nyugtalanságról árulkodik. Mintha Petőcz (is) "a régi ünnep" kulcsát keresné, mint Rimbaud óta minden modern költő - "pokolbeli évad"-ja múltán. S e kulcs talán a tradíció újjáélesztése, a hagyományos Értékek újra megtalálása (lenne, lehetne). Úton vagyok, mindig, s ha vissza- / térek, már nem remeg a hangom; ha vissza- / térsz, mondom magamnak, minden jó lesz (Ha: visszatérsz - Borinak). Mintha lánya, Dorka, egy-egy pillanatra visszahozná a régi ünnepet, "valami régen volt tisztaság" leheletét árasztva maga körül (Karácsonyesti fényben - Dorkának).
     Erről a "régi ünnep"-ről voltaképpen mindannyian őrzünk emlékfoszlányokat, s talán ezek tartanak meg bennünket válságaink közepette. "Az a rejtélyes, régi-régi dal, / tudatunk mélyén, bujdokol, / az a régesrég-gyönyörű-egykori, / elbújik, visszatér, rejtélyes (Az a rejtélyes, régi-régi dal).
     A kötet első része - mintegy kétharmada - az előző kötet "variációit" folytatja. József Attilát itt Petőcz Könnyű, fehér ruhában idézi meg, amint járja a várost: minden léptével Ltisztulást hoz abba az iszapvalóságba, amely megfullasztotta őt, s amelyben most is fuldoklunk mindannyian. Nemes Nagy Ágnes méltóságteli, ragyogó tekintete - mely "metsz, kér, vádol és simogat egyszerre" - nemes szigorral vigyázza az ifjabb pályatárs lépteit (Nemes Nagy Ágnes arca). Tiszteletteli főhajtással köszönti most már Petőcz "atyai" pártfogóit is - talán most kezdi sejteni, milyen erkölcsi tartás sugárzik az elődökből, akik egy nemtelen időszakot emelt fővel tudtak átvészelni (Arcod, mint sebzett nap - Lakatos István-variáció; A folyó partján - Lator László-variáció; Alkalmi vers - Somlyó Györgynek stb.). Konzseniális érzékkel hangolódik rá egy-egy életműre, néhány jellegzetes vonással ellesve-megörökítve annak "titkát" (Egy metafora megközelítése - Szentkuthy Miklósnak, utalva az Egyetlen metafora című művére; A harmadik szín: piros - K. Kieslowski-variáció; Csöndes várakozás - Weöres-variáció).
     Korábbi kísérletező korszakára Petőcz itt már némi iróniával utal vissza. A Konkrét-szonettben a puszta rímképletre redukálja a formát. A 2000 éves szonett pedig a repetitív versek "tanítói" attitűdjét imitálja: "Bizony mondom néked..." Az "imamalom" már 2000 éve jár, a próféták még most is buzgón hajtogatják intelmeiket - miközben a világ, sajnos, mit se változott, változik.
     Ez a felismerés tágítja ki Időben és Térben Petőcz költői világát. Az Idő-tér című vers (amelyet nem véletlenül ajánl Bujdosó Alpárnak, utalva az általa szimbolikusan felhasznált ősi maszkok, agyagtáblák, megkövesedett írásjelek "üzenetére") a Tér-idő cíművel együtt, egymásra felelve, egymást kiegészítve, kozmikus összefüggésekbe ágyazva láttatják a jelent: a cselekvési tértől megfosztott ember(iség) reménytelen vergődését. Az Időt csakis cselekvés által változtathatnánk Térré - azaz anyaggá, valósággá; s az majd - legyőzve az Időt - hírt ad(hat)na az utókornak rólunk. De mi épp a cselekvésben bénítjuk egymást... Ezért nincs távlat, messzeség, "jókedvű futás".
     Játék a szavakkal? Vagy nagyon is mély, metafizikai felfogása a kozmikus téridő fogalmának? Ez már talán a 19. század gondolkodásmódjának előlegzése. Maga a költői szereptudat is átértékelődik itt: közvetítő lesz Tér és Idő egymást át-átszövő, olykor keresztező szálai között. A "médium - art" egy újabb változata - egyetemes, már-már személytelen létérzékeléssé tágítva: "Pontos, hideg, nyugodt szavakkal / visszaadod azt, ami benned meg- / jelenik, ami megjelenik benned: / valami ismeretlen [...] Rajtad kívüli erők szólnak, / időben, távolságban messzire tőled, / rajtad keresztül... / Ha elmúlik majd a remegésed, / ha megszűnik majd a rohanásod, / felfénylik valami..." (Időben, távolságban).
     Szinte észrevétlen fokozatossággal mozdult el tehát a költői szerepfelfogás az évek során a közvetlenül hatni-sokkolni- gondolkodtatni akaró avantgárdtól a passzív és áttételesebb "közvetítő" pozíció felé. A személyiség autonómiáját Petőcz most sem adja fel; léte azonban mindinkább elszakad a konkrét meghatározottságoktól, s épp ezáltal képes áttörni a Tér és Idő korlátait. Ugyanakkor ezért kerül némileg légüres térbe, kívül az "itt és most" határain. Nyilván emiatt zárja az els részt az Anyegin sóhaja című vers: a "párbaj" után - amit a világgal (és nem Lenszkijjel, azaz egy személlyel) kell megvívnia + már nem lehet többé ugyanaz, aki volt. Akár győz, akár veszít: "Reám vár egyedül / az a helyszín, ott, a / hol mindenképp: / elpusztulok."
     A kötet valódi újdonsága utolsó harmadában rejlik - az állítólagos "műfordítások"-ban, amelyeket Petőcz egy Anette Labelle nevű francia költőnőtől ültetett át, akit Montpellier-ben ismert meg, s aki azóta - "rejtélyes körülmények között - eltűnt (mint erről a szerzői lábjegyzetből értesülünk). Anette azonban - gyaníthatóan - csak a költői képzeletben él; a tenger verőfényes áradásában született, s intuitív ösztönösségével - "vezeti teremtőjét új és újabb szépségek felé. Bizonyára nem más -, mint a férfi tudattalanjában szunnyadó imago, az anima, akit szinte minden művész önmagából vetít ki, önálló életet kölcsönözve neki. Az anima valóságos női alakot ölt tehát a férfi képzeletében: "megtestesült". Szókratészt a szépséges papnő, Diotima vezeti a "szent titkok" felismerésére; Dantét Beatrice kalauzolja végig a Paradicsomon. Weöres Sándor Pszichéje világirodalmi rangú s varázsú inkarnáció. Virginia Woolf Orlandója hol férfi, hol női alakban születik újjá - s ez utóbbi figura már korábban is foglalkoztatta Petőczöt (mint azt Orlando-ciklusa jelzi). Az anima hordozza magában a teljessé válás lehetőségét - amint azt a pszichológiából már régóta tudjuk - s mint a belső világ vezetője, a teremtőerő forrása is ő.
     Petőcz tehát - mint az újabb versek sejtetik - az anima kalauzolására bízta önmagát. Kiváló beleélőképességgel s a női lélek alapos ismeretében új nézőpontot alakít ki magának: női szemmel, női érzékenységgel éli át az élet alaphelyzeteit. A kötet címadó verse, Az utazó búcsúja fejezi ezt ki a legpontosabban: ő maga, önnön "odüsszeuszi" énje távozik. "Kalapját csak kissé megemelte. / Erős volt, férfias a teste, / és ahogy megemelte / a kalapját, nem volt benne / - a mozdulatban - más, / csupáncsak búcsúzás. Magára maradt női fele - elbizonytalanodva - felzokog; álmában, természetesen, hiszen az anima "lakhelye" a tudatalatti "ősvalónk". A költemények imaginárius szerzője, Anette, fájdalmasan éli meg a búcsút; s versei voltaképpen az önnön férfi-kiegészítője ("animus"-a) utáni sóvárgásból fakadnak. Így oldotta fel tehát Petőcz az előző kötetéből nyilvánvaló magányt! Kiegészítő társát saját lelkében találta - teremtette - meg.
     Az utazó, a vándor szintén az ismert fontos világirodalmi toposzok egyike. S Baudelaire óta a modern költészet kulcsfigurája. Hol az Élet tengerén indul felfedező útra (Baudelaire, Ady), hol a belső lelki tájak megismerése vonzza (Rilke, Kosztolányi); hol a kultúra legősibb rétegeibe száll alá (Pound, Weöres). Ugyanakkor ő mindig csak "átutazó" a létben: megfoghatatlanul tovatűnik. Anette fájdalmasan emlékezik: "tudom, hogy nem jön már soha vissza, / tudom, hogy mindez csupáncsak emlék, / vagy emlék se, mintha csak szenderegnék, / félálom talán, ahogyan szólok (Az emlékezés tétovasága).
     Anette verseiből valóságosan sugárzik a női(es) látásmód; tiszta, áttetsző erotika szövi őket át meg át (Érintés, Hajnalban, A tükör előtt). A női önátadás alázata, a "kishalál" mámoros élménye, amely "feltámadást" ígér - az erotikán túli síkokat is mozgásba hozza, s most mintha valóságosan is végbemenne a "communion": "A szerelem csak kicsinység tenéked, / nekem: hajszál, mi választ a haláltól. / Nézz végre rám! Oly védtelen vagyok" (Várakozás). Rábízva magát a "kék szemek" fényére, a "sűrű sötéten át" rohan a vér titkos útjain, s már nem érzi elhagyatottnak magát: "Vezetnek engem a Kék Szemek. / Sivatag-vidéken végig utamon: / fényeskednek a Gyönyörű Szemek (Kék Szemek).
     Ugyanakkor a feminin alkat könnyen csábítható, ingatag (elvileg bárki számára meghódítható), hullámzó kedélyvilága is hitelesen rajzolódik ki a versekből. A csalfaságra való hajlam a tudatalatti "tengeráram" dominanciájából fakad; az érzéki vágyak betöltésre várnak - még ha méltatlan is a "hódító". Így a nemes Cyrano szinte mindig háttérbe szorul a faragatlan "tuskó"-val szemben (Roxane intelme, Roxane bánata, Cyrano Roxane-hoz írt, el nem küldött levele). A nő valójában arra vágyik, hogy meghódítsák; nem pedig arra, hogy ő legyen a hódító (Az ismeretlen).
     Petőcz András legújabb kötete tehát ismét új utak bejárására invitál bennünket. A lunáris érzékenység, a lélek tudattalan tartományából felszökő sugárzás elementáris természeti sodrását örökíti meg. Tudatosítja bennünk: a Teljességet csak akkor élhetjük át, ha természeti valónkról nem feledkezünk meg. E Teljesség szimbóluma az ő számára - továbbra is - a Tenger, amelynek titkait éppúgy faggatja - lesi, mint magáét a Szépséges Hölgyét. Montpellier több versében is vissza-visszatér - mint a tudattalan mélységes tengeráramának jelképe (Álom Montpellier-ben, Montpellier). Tőle elszakadni - azaz: belőle kiszakadni - nem lehet; bizonyos értelemben sodrására kell bízni magunk.
     Ez a kötet nem újrakezdés, hanem folytatás, és talán lezárás. Petőcz életében befejeződött egy korszak: a "kísérletezőé". Mindeddig kísérletezett - formákkal, életérzéssel; kereste önmagát. Úgy tűnik, végre rátalált. Biztonsággal mozog a modern és a tradicionális formák között; mindazt természetes otthonossággal szintetizálja, amit a nagy elődök felhalmoztak. Ebben őrizte meg szuverenitását: nem vesz tudomást irodalmi belháborúinkról, egyik csoporthoz sem hajlandó csatlakozni. És ebben rejlik ereje is; így van (lesz) esélye arra, hogy az egyetemes magyar költészetbe integrálódjon. Saját élményvilággal, és saját hanggal.