1996-ban az Ab-Art/Nap Kiadó - (Pozsony, Dunaszerdahely) - megjelentette Tóth László válogatott és új verseit, Harangzúgásban, avagy a hús bohóca címmel. A költő a kötethez illesztett utószavában a verseiből visszanéző fiatalembert, férfit keresi a "számadás" időszakában: mennyit őrzött meg az ifjúkori hitből és idealizmusból, mi az, ami sokat változott az idők folyamán. Mennyiben változott a verstükrökben lévő reménység és reménytelenség, szomorúság és halálközelség, énközpontúság és közösségélmény? Felidézi a két évtizeddel korábban írt A megtalált nyugtalanság című hajdani önvallomást, s bevallja, hogy most is ezt a címet választotta volna legszívesebben kötetcímnek. Valóban legtöbbet a következő sorok magyarázatával tesz hozzá az előbb említett kötetcímhez: "az önazonosság megőrzésének kényszerítő parancsa" és az "önazonosság elvesztésének félelme" él benne leggyakrabban versben, vallomásban, interjúban. Ez ott rejlik többek között a Vita és vallomás című korábbi interjúkötetében, melyben mintegy szabálytalan regényben, a csehszlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásának "regényében" vezeti végig az olvasót az önazonosság alakulását vizsgálva Dobos Lászlótól Tőzsér Árpádig. (pl. "magunkat kellene vállalni először", vallotta Varga Imre).
     Zalabai Zsigmond Az egyensúly keresése címmel rajzolt arcképvázlatot Tóth Lászlóról, és a hangulatok és sejtések lelki ábrázolásán túl mindig a gondolatiságot emeli ki a költő munkásságában. "Tóth is a gondolat felől közelíti meg a sorsot, a világot, gondolatisága azonban nem kifelé ható programokban, hanem befelé irányuló önvizsgálatban nyilvánul meg. Tóth László a végtelent keresi, elégedetlen a könnyen elérhető és ábrázolható töredék-világgal, elégedetlenségében újra meg újra nekifut - olykor egyedül is - a nagyon távolinak tűnő cél felé, örökös versenyfutásban. De ez a költői versenyfutás nem a nagyközönség előtt játszódik le, - nem szívesen keresi a közösség arénáját, a tömeg előtti mutatkozást. Természetesen tudja, hogy nem lehet mindig csak önmagával négyszemközt, nem képes mindig elzárkózni az önvizsgálat csendjében. Verseskötete elé tett egyik mottójában Vas István költői szavaiba fogódzik: "Az önelemzés keskeny üregében, / Itt heverek sanyaru ágyamon. / Bűnök parazsán forgok a sötétben, / S az alvilágról gyakran álmodom." Vissza-visszatér Tóth László költészetében a mottóban idézett pokoljárás, az alvilág feltérképezése, valamiféle dantei világfeltárás, az "Isteni Színjáték" átváltoztatása "Istentelen Színjátékká". Ebben a színjátékban a képzelt és vállalt regényhős "egyszerre groteszk és tragikus 20. századi pokoljárását az önazonosság megőrzésének kényszerítő parancsa és az önazonosság elvesztésének félelme indítja és motiválja", mondja a költő. Ezen színjáték 1976 és 1982 között írt verseiben az angyal pokolra száll, a költő tükörbe nézve a végtelen időben, hazátlanként hazát szeretne teremteni. Domonkos Istvánt, a Kormányeltörésben íróját keresi fel levelében: a "sehol nem lenni otthon" és a mindenütt kis hazát lelni-gondolatát fogalmazza meg. Az abszolút sírásó feljegyzéseit rögzíti, feljegyzéseket ír az "én-ontológiához", verssorozatában "topográfiát" rajzol. Olykor szabálytalanul modern verses pokoljárásában "Az évad bugyrairól" vall: 1919. június 9-én indul Budapestről, Ipolyságra érkezik társaival, továbbmennek, lövőállásba helyezkednek, máskor tüzelnek, pl. 10 lövést adnak le, "azt hiszem, hogy a pokolban vagyok, tehát ott is vagyok". Háborús helyzet, hadmozdulatok, lövések állandóan. Mit tegyen? Mit higgyen el? Mi a hazugság és mi az igazság? "Milyen szíveket rombolok össze? Milyen hazugságokat kell elhinnem? Milyen vérben gázolnom" - vívódik a költő. Innen és túl címmel monodrámát ír Szent Ágoston, Ady és Eliot-mottóval, meghasonlottan, "alig észrevehető/gúnyos fintorral" mondja, hogy az angyalok mennybe, a tervek pedig füstbe mennek. Tovább folytatja Ady szavait: itt MINDEN RÉSZ ELTÖRÖTT. Hosszú verskompozíciójában felhasználja a modern vers újabb lehetőségeit: tipográfiai eszközökkel kiemel, mellékjeleket alkalmaz, nyilakkal előre- és visszautal, képverssel játszik, idegen nyelvi elemekkel él stb. Hirtelen bevág egy evokációs részt (pl. "Nem tudhatom másnak e tájék" - Radnóti - "fülembe forró ólmot" - Ady -). Majd a maga színjátékának körön kívüli és körön belüli megíratlan énekét fogalmazza meg. Az ő Isteni Színjátékának Vergiliusa Örkény István: "Állok állig éjben, tengerárban, rémületben rémületlen, / nagy feketeség, zenétlen zene habzik szívemben, ölemben. A Harangzúgásban, avagy a hús bohóca című válogatott és új verseit tartalmazó kötet az Idegenül verssoraival kezdődik, az 1969-1972-es időszakból. A templomajtók kitárt karjait és a szentek arcába néző alakját idézi. És a verseskötet végére a Két füle közt Ádám... című versét helyezi, melyben "Idegen kabátként vetném le magamról néhanap életem..." A véletlen egyezés, talán kulcsszó a két versben, évtizedek távlatából: "az idegenség". Ha Tóth László kulcsszavait, legfontosabb kifejezéseit keressük, elsők közt a "harangokat" említhetjük. Ott van a kötet címében (Harangzúgásban...), első versében ("a toronyból / torkomba szálltak / a harangok"), kicsit később, A szűk egekből soraiban ("a leprás kert szájában / dünnyögnek a harangok"), a Koponyáddal támasztod címűben ("harangok mellén / szétpattannak a tükrök"), a Kötél nyúl a torkomba című versében ("a szem harangjában / madarak kongatnak") stb. Másutt harangnyelvről, harangozóról, harangkötélről, harangszóról, harangzúgásról  stb. ír  ("Harangnyelv  a föld / szédülten verődik a semmi bronzfalához / vakon élünk és süketen nem-szűnő kozmikus harangzúgásban"). És a kedves szavai között a következők szerepelnek: nyelv, madár, Krisztus, hal, csillag, félelem, szél, idő, tükör, halál, éj stb. De ezt a felsorolást meg kell szakítanom, mert nem egy-egy gyakrabban használt szó jellemző Tóth László költészetére, hanem sokkal inkább a szintagmák, a szószerkezetek, a szóképek, a vers egésze, a látható nyelv elemei. Verseiben "harangkötélen / ereszkedik ujjai közé / félre magyarázott / halálunk". Vagy: "fodrozódik köröttem / a semmi". Később: "mellemen a bőr goya vászna. Máshol: "mint puskacső lövi ki magából / a fészek a madarat". Vagy: "átlyukasztott vonatjegy minden magunkraébredés". Neki "énekelnek a színek". Az esték a külső térről a belső térre irányítják figyelmét. A Szaggatott vonal című verse néhány soros szakaszokra oszlik, melyeket a vers részévé váló szaggatott vonalak választanak el:
 

                       ----------------
                       isten voltam
                       emberektől verten

                       elgázolt a vonat
                       és vonat lettem
                       ---------------- 

     Így a vers külön részei új és új madarakként röppennek el. A Litánia versszakait egy-egy mondat szakítja el egymástól, más betűtípussal szedve, szemünkbe ugratva a betűket: ÉN VAGYOK A HARANGNYELV. Másutt Meneküléspróbák a vers címe, mindig csak lehetőség marad: "testem szédült istenek játékasztala: / valahol a köldököm táján / kezdődik európa / valahol a köldököm táján / halnak el a fogalmak". Egy később írt versében a "toccata és fúga" szólal meg, aztán egy naplótöredéket ír, az elnémulás könyvéből választ ki egy fejezetet. Újra és újra visszatér Dante Isteni Színjátékához, a Pokolhoz. A vers címe: Új pokol: "Crescendo, forte, piano, andante, / önnön léte poklát járja ma Dante". S a válogatott verskötet utolsó versében is előkerül a pokol: "Szférák zenéjétől hangos a pokol / Két füle közt Ádám elszántan gyalogol".
     A hűség nyelve címmel jelent meg egy válogatás, melyben csehszlovákiai magyar írók vallottak az anyanyelvről 1985-ben. Tóth László A nyelvről című írásában Kiskatát figyeli, aki már beszél. "Csak azon csodálkozik, hogy kibeszélheti akár a lelkét is, a bácsik meg a nénik, csak nem akarják megérteni, hogy mit mond. Pedig - magyarul beszél". Igen, a költő még több szállal kötődik anyanyelvéhez, mint az átlagember. S az a magyar költő, aki idegen nyelvi környezetben él (vagy élt), az még szorosabban kapaszkodik anyanyelvébe. Tóth László is sajátos kettősségben él: Szlovákiában, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Budapesten, Tatabányán vagy egyebütt. Ez a helyzet még inkább fontossá teszi számára az anyanyelvet. A Palack című versében így ír: "a csókokat / fölcsipkedték a verebek // a nyelvek dugóhúzójában / koncentrálódik a félelem". Tudja azt, hogy "nyelvünk árva madár, / erőtlen szárnnyal csattog csak, írja a Virrad, lassan című versében. Domonkos Istvánnak küldött Kis levelében "e csöppnyi létbe szemfedő", "szemüregbe zuhanó anyaföld", a "dalnyi anyanyelv" merül föl. Egyszer a költő megáll, elgondolkozik éjjel, és a következő pár soros vallomást fogalmazza meg a nyelvről, a szófajokról: "Minden mondatom magányos, / mint színek közt a kékek; / az igék, főnevek mögött / vacog bennük / a kozmikus lélek. S itt ebben a nyelvi vonatkozású parányi, sóhajnyi versben benne rejlik a költő és a nyelv magányossága, félelme, vacogása, a parányi és a kozmikus közelsége. Tóth László az (út)Leírás, avagy Németóra című hosszabb versében hirtelen önvallomást tesz: "Mert mit nevezzen hazájának az ember? / Az egyik országban születtem, / a másikban élek; / az egyik nyelvet, múltat ad, / a másik kenyeret: / melyiket nevezzem / hazámnak?" A költő két területhez és egy anyanyelvhez, a magyar nyelvhez kötődik, ez a tény több következménnyel jár(járt). A Budapesthez, Dunaszerdahelyhez, Pozsonyhoz ragaszkodó költő hazája természetesen sokkal tágabb: belefér Kelet-Közép-Európa, Nyugat-Európa, a nagyvilág, a magyar- és a világirodalom Keatstől Babits Mihályig és Szilágyi Domokosig. Ez a szellemi tágasság érvényesül Tóth László alkotói szemléletében is, hiszen verseibe természetesen beépít evokatív részeket, átvett sorokat, idézeteket. A modern költészetben ez már megszokott versszerkesztési megoldás: így válik összetettebbé, sokszínűbbé a mű, hiszen egyszerre idéz fel más alkotót és más művet. Közismert példa erre a komplexebb versre Szilágyi Domokos Bartók Amerikában vagy Halálszvit című verse. Így Tóth László is él ez összetettebb versépítkezési móddal. Már a Feljegyzések egy ontológiához (1980-1991) című kötetének mottójában is kifejeződik ez a többarcúság Shakespeare-re, Valéryre és Pessoára hivatkozva (pl. "Én minden dolognak a másik oldala vagyok (Paul Valéry). A szoba című versébe beépíti Jozef Mihalkovic, Hubay Miklós, Vladimir Holan, Wittgenstein mondatait. A vendégszoba verssorai közé pedig Petri György versidézetét és egy régi magyar sláger sorait helyezi el, közben hirdetésrészletek, utcanevek, köznyelvi elemek, tulajdonnevek hangzanak el. ("HÉTRE MA VÁROM A NEMZETINÉL", "VARIA-BÚTOR", Népstadion, Napsugár presszó, Akakij Akakijevics, Priamosz stb. A múlt idejű Múlt idejű ember című verse csaknem kórlapnak indul, kórházi adatokkal, melyben a "hivatalos" nyelvi elemek összefonódnak köznyelvi, zsargonszavakkal ("altató" "injekcióstű", "inzulin" "elektrosokk" "kurvák", "pina", "galaktika", "Coccinella septumpunctata"). Az "itt" és "ott" című versében sajátos leíró verselemekkel kezd az üres íróasztalról, melyet lengyel versszöveggel folytat, Tadeusz Sliwiak Lángoló galambdúc című verskötetéből. Ezt követi Jalu Kurek versének fordítása ("Minden / eszme mítosz / csütörtököt mond a halál küszöbén") melyet, egy magyar mondóka részletével és apja halálával, a temető idézésével folytat. A versben eggyé válik az önironikus szemlélet a tragikomikus elemekkel, a játékosság a keserű komolysággal: itt rímel a "köztem" az új köztemető rövidítésével "ÚJ KÖZTEM", s a vers befejezése félig összecseng a híres József Attila-verssel, A Dunánál soraival:
 

oly közel van
oly elérhetetlenül közel
hogy túlnyúlok rajta egyre csak
rendet rendet rendet kellene tenni
rendezni kéne rendezni végre közös dolgaimat

     Amikor a Vita és vallomás interjúkötetét állította össze Tóth László, a szlovákiai magyar írók szavaiból a szolgálni-akarás, a közösségi szándék, a nagyobb igényesség, az önmagunk vállalása tért vissza legtöbbször. Most a költő Tóth László teszi mérlegre a maga verseit, több évtizednyi lírai termését. Olykor álarcot maga elé, A színész című versében vall közvetve önmagáról, Shakespeare-szonettjében a nappali lim-lomot veszi észre; Ady Hiszek hitetlenül Istenben soraiban az Úr és önmaga titokzatosságán tűnődik el; Frantisek Halas A színész című versében a Semmivel küszködő művészt állítja elénk. Tóth László egy mondat közepén kuporog, állandóan monologizál, magányos Jónásként és bohóc-Casanovaként. Mindig a hangok, fények "ólomcellájában" él, bezártan, örökös félelemben, mindig "csak" játszva. Csak éjjelenként teszi félre "álszakállát és áléletét". Önmaga Atlantiszát építgeti egész életén át és csak játszik: "játszom, mint kinek önmagán kívül senkije, semmije, / játszom csak, s immár harminchét évem ablakán át / hajolok ki a semmibe". A költő másik álarca - többek között - Dante maszkja. Dante három sorából kiindulva verset ír: "Az emberélet útjának felén" - "egy nagy sötétlő erdőbe jutottam", - "mivel az igaz utat nem lelém". S a Dante-sorok közt a saját vallomásai élnek ("...reménység holdudvara, egy kulcslyukon át nézi most hajdani, -dani, dani önmagát, mivel az igaz utat nem lelém"). Másutt újra ezekhez a Dante-sorokhoz jut el: "»Az emberélet útjának...« " mely részén is, / a felén? vagy azon már jóval túl?, / »egy nagy sötétlő erdőbe...«, de nem, dehogy / jutottam, / hiszen az az erdő bennem van, / bennem nőtt és bennem sűrűsödött az évek során..." Igen, az igaz költő méltó mesterekbe fogódzik, igaz mérlegre teszi életét és műveit, és ebből az erdőből nem jut ki, itt csend és béke van, csak szorongásainak lombsuhogása töri meg a dantei erdő csendjét (A belső erdő).