Sokműfajúnak is mondhatnánk Zalán Tibort, hiszen drámái, színpadi játékai, gyermekkönyvei, esszéi, vizuális költészete, éppúgy folyamatosan jelen vannak munkásságában, mint ahogy versei is színre lépnek a hetvenes évek végétől. Jelen áttekintésben mégsem a változatos témavariációk megformáltságát szemléltetjük, hanem költészetének különböző jelentéstarto- mányait kíséreljük meg körvonalazni. Ezt is azzal a megszorí- tással, hogy csupán az attitűdök változó természetének közvetítettségét kívánjuk jelezni.
     Természetesen lehetséges lenne egy biografikus és filológiai összefüggéseket is magába fogó vagy a versépítkezések struktúraváltozásait nyomon követő elemzés, de mindez nem adhatna választ arra az előzetes feltételezésre, hogy a tulajdonképpeni költészeti életmű, amelyet jól reprezentál a szerző válogatásában napvilágot látott Áttűnések-áttüntetések (1994), lényegi nyelvi-poétikai összetevői csak dinamikai és beállítódásbeli változásokat mutatnak.
     Így azokat a különböző kritikai olvasatokat is zárójelbe tehetjük, amelyek mondjuk az avantgárd hevületétől a neoromantikus pátoszig ívelő formaváltozásokat regisztrálják, s a korszellemmel együtthaladó magatartást fedezik fel Zalán Tibor költői munkáiban. Az igaz, hogy a nyolcvanas évtized elején feltűnő "arctalan nemzedék" egyik mozgatója volt (lásd Fasírt 35-36. o.), s a társszerkesztője volt a Ver(s)ziók (1982) részben kísérleti költészetet bemutató antológiának. Ebbl azonban nem szükséges azt a következtetést levonnunk, hogy mindezek a törekvések, amelyeket az Opus N³: Koga (1984) vagy a rákövetkező és néhány akvarell (1986), s a korszakot mintegy összegző Hagyj még, Idő! (1988) kötetei valamit végérvényesen lezártak volna. Talán a vizuális költészeti törekvéseket és a "fotó-betű" munkákat leszámítva (ez utóbbiakat Török Lászlóval közösen készítették): a kilencvenes években is találkozhatunk azokkal a formatartalmakkal, amelyeknek jelentkezését láthattuk a nyolcvanas években.
     Talán még egy gondolat erejéig érdemes kitérni arra is, hogy miért nem jelzem a vizuális költészeti törekvések szerepét Zalán Tibor pályaképénél. Ennek alapvető oka, hogy az a fajta értelemmel telített "betű-költészet és ennek destruktív-dadaista felhangokkal telített változata nem éri el azt a poétikai minőséget és egységet, mint a hosszúversek és a folyamatosan íródó "mobil-versek", töredékek. S az megint külön elemzés tárgya lehetne, hogy mennyiben költészeti, s mennyiben eminensen látványeffektekre alapozottak a Török Lászlóval készített közös sorozatok (Hintaló álma I-IX., Fénylapok). Azt is érdemes lenne áttekinteni, hogy milyen érvényességgel rendelkeztek a kollázstechnikai applikációk, s azt is hogy miért oly szórványosak a képi-nyelvi elemeket egyszerre megjelenítő munkák gesztustermészetű megjelenítései. Pedig ez utóbbi alkotói programnak is volt néhány jelentékeny önálló darabja (pl. M betűtemető avagy), s ezt példázták a hosszúversekbe ékelt "kézírásos-betétek" eligazító bemozdulásai.
     Lehetséges, hogy éppen hasonló felismerések vezették szerzőnket az Áttűnések-áttüntetések (1994) válogatásakor, mert itt nem szerepelnek vizuális kísérletek. Ez a könyv "csupán" lenyomat: "álom a napon felejtett demokráciáról", mint az alcím mutatja. Ám éppen ez a szerzői szándék, amely ismételten legalizálja az Álom a 403-as demokráciában egykoron "eltüntetett" kötetét: jelzi, hogy az attitűdbeli és értékek iránti elkötelezettség folyamatosan jelen van a költői programban.
     A következő szövegtöredékek bemutatásával egy olyan olvasat lehetőségét szeretnénk demonstrálni, ami egyszerre mutatja az előzőekben jelzett attitűd változó és változatlan elemeit, s érzékelteti a különböző szituációk és költői pozíciók mögötti individuum önazonosságát.
     Nézzük az álom valós és ismétlődő kiindulópontjait az Álom a 403-as demokráciában poémájával összefüggésben:
 

Egy csöpp víz a tenyéren
Cseng
Csöpp Cseng Cseng a csöpp
Vízcsönd cseng     Víz cseng     Csöpp
Cseng      Víz      Csöpp
Csöndcsepp Cseng Csöpp Víz Cseng

Csepp Csöndvíz Csönd Vízcsepp      Csönd
Cseng Csönd Víz      Csend Csöpp      Cseng 

Már az első alapmotívum, jelzésértékű: a személyes egzisztencia- meghatározottság és az ismétlődő költői formamotívum egybekapcsolásakor. Ez egyaránt jelzi az önmagát megmutató individuum egyedi pillanatait, ugyanakkor az élet természetes ritmikájához történő kötődést, ami kétféle költői prezentációt is érzékeltet. Egyrészt a mindig jelenlévő pillanatszerűség, múlékonyság rögzítéskényszerét, másrészt az ontológiai státusz megkerülhetetlenségét. Tudjuk, hogy szükségünk lenne a kimondhatatlan kimondására, mégis csak a paradoxonok bemutatásáig, láttatásáig juthatunk el. A hiábavalóság határpontjai tűnnek elő, mikor számláljuk kezünkre hulló vízcseppeket, mikor követhetetlen mozgásukat kísérjük tekintetünkkel, mikor fülünk számára hallhatatlan csengésüket próbáljuk felidézni s hozzákap- csolni ideális csönd-zenénkhez.
     Mindehhez természetes magától értetődőséggel kapcsolódik a mindenkori jelenünket meghatározó korkritikai beállítódás:
 

Holnap perbe fognak
Embereknek beszélni: beszélj a haboknak
Emberekről beszélni: szaporodnak a halottak
Beszélni: fordítsd meg futását a haboknak
s halott vagy    Ma    Holnap      Perbe fognak
Híveid mint hulló hajszálaid fogynak
Olajfák levelei - éveid ezüstben ragyognak
Vacog az éjszakában a liget

volna még hová         valahol sziget

Nem véletlen, hogy a vers középponti helyét foglalja el ez az általános érvényességre számot tartó poétikai megnyilatkozás, amely egyként vonatkozhat a mindenkori és egyetemes emberi szorongásra, félelemre, ám ugyanakkor szinte vonzza a szabad képzettársítások mindennapjainkhoz kötődő számtalan változatát is. S ezt csak kiteljesíti a záró szakasz közelmúltunk történetét továbbgondoló mondata a "remény filozófusáról".
     S az is fontos, hogy ez a gondolatfutam ismét visszakapcsol az els- szakasz léttörténeti-poétikai áramába, de immáron egy másféle absztrakciós szintet mozgásba hozva:
 

Aki ma elrejt holnap elvitet

A remény filozófusa holnaptól nem rendel
messze kifut homokot visz magával a tenger
mintha kellene neki!
Mint tömeg az egyént emeli s megeszi
nem kegyetlenül szelíden tudattalan
de teszi mert erős s mert erős hatalma van
szép a tenger mély és hasztalan

Állni figyelni - a víz szalad
Állni - a tenyerén vízcsöpp marad
CSENG

Egy narancsfáról tengerbe szédül a csend

     Azzal, hogy a természet erőinek és a tömegről alkotott kultúrfilozófiai kritikának leírása és egybejátszása megtörténik, végleg eldől a költői-egyéni lét szerepmodulációjának sorsa: nem marad más, mint a mindenkori figyelem, a rögzítés, s végső lemondás a poézis direkt társadalomalakító funkciójáról. Ám természetesen mindvégig megmarad Zalán költészetében az elkötelezettség, csak a vers szerepe lesz más:

a világ tartózkodik a verses beállításoktól
a 10. fülkében beletört a magány nadrágomba
mint a fű
a szél fogaskerekei működésbe hozták a fákat
reng a föld
de mi néhányan óriások vagyunk
ZALÁN TIBOR
                       a MESTER utolsó ringbe küldött boxolója
még állja és visszanevet rátok

     Az Ének a napon felejtett hintalóért hosszúversének fent idézett részlete két szempontból is alapvető fontossággal rendelkezhet számunkra. Túl azon, hogy magát a személyes megnyilatkozást előtérbe helyező költői inetencionáltság nagy íveket átfogó darabja, a különböző tradíciók mozgásformáit is újraértékeli. Kezdve az "Ázsia büdös templomainak" egyszerre hétköznapi és szakrális metaforikussággától a keresztény világértelmezés eltérő orientációján át (hol denevérek szállnak Jézus aranyozott szívére) az identitáskeresés neuralgikus pontjainak kimondásáig, a paradox megfogalmazások megnyitásáig: "A pokolban is árulják a MAGYAR NEMZETET."
     S ezt követően természetes magától értetődőséggel úsznak a versbe a modern művészet szimbolikus képtorzói (Joyce lyukas tornacipője), a kétezer éves vallási tradíció újraértelmezésének radikális gesztusai (SZENVEDJÜNK SZŰZ MÁRIA GYÖNYÖRÉÉRT) s a külső viszonyítási pontok bemérésének és kísérletének dokumentumai (visszafelé olvasom magam mint a japán újságok). S ha mindezek tükrében értelmezzük "a világ tartózkodik a verses beállítódástól" elhárító és önvédelmező mondatait, s az önfelnagyítás központi jelentőségét, akkor a folytonos reflexív értelemadás meditatív irányait is megidézhetjük. Világértelmezési beállítódásra azért is szükséges felhívnunk a figyelmet, mert ezek az irányok, jelentékeny módosulások keretében, a későbbiekben méginkább meghatározóvá válnak Zalán versépítkezésében. Azt, hogy a mű mindenütt jelen van és másként mutatkozik, mint az azonos,  s az önmagára-vonat- koztatottság látszatra kiemelt alakja a tulajdonképpeni esztétikai konfliktus helye - egymást keresztező érzékiség és fogalmiság (Boehm) -, aképpen is továbbgondolhatjuk poétánk kapcsán: hogy a konfliktus meghatározottságának egyediségére figyelünk. Ami párhuzamot mutathat érzékiség és fogalmiság egymást keresztező kettősségével, ám azt a tematikai modulációt úsztatja a képbe, ami a reflexív és spontán tapasztalat és poétikai megformáltság között feszül. Nem véletlen, hogy ezt a két egymással érintkező elemet hozzuk értelmezésünk fókuszába, mivel a szabadhosszúverseket követően a "megfigyelések", "szabad leírások", amelyek ráadásul a "visszavonulás díszletei"-nek romantikus pátoszát is megjeleníthetik, másféle beállítódásban fogantak:
 

A szeretet szavai elhomályosulnak
mint párás tükörről kopírozott vonások
hajnali azonosítás idején jégfalú előszobákban
Csak az érzés meztelen és szégyentelen
kimondhatatlanul boldog - mert kimondhatatlan
Minden pontatlanság megsebzi a tárgyakat
Minden egyszínű
Minden megjelölt tárgy vérzik                       (22)

Egyrészt a számozottság, a töredékesség felmutatása, másrészt a formai építkezés teljes lélegzetre törő igényének feladása jelzi a költői dinamika változását. Már nem mondható ugyanúgy és ugyanaz (a szeretet szavai elhomályosulnak), csak a puszta, önmagában nyugvó és önmagában bizonyos érzés marad. Mindez a külső beavatkozás zárójelbe tételének igényével, a létezés és névadás hibalehetőségeinek kiküszöbölését előtérbe helyezve.
     S talán érdemes emlékeinkbe idéznünk Ingold egy megállapítását is az új típusú szerzőről, amely ellentétben az elit különccel és diszkriminált kívülállóval, a jó öreg Akárki költői alakjában ölt testet, tehát az az ember, aki "olyan mint te és én". S ezt jelzik Zalán egymásra következő megfigyelései, szabálytalan szonettjei, valamint a természetes élethelyeztekhez, mindennapi magától-értetődőségekhez való vonzódásai is. Ennek különlegesen szép metszete az Évszakok négy poémája. A természethez kötődő emberi lét, a teremtés, érlelődés és a vég előtti pillanatok - (tavasz, nyár, ősz), mintegy előkészítik annak a délutáni melankóliának a versbeli előrézetét, amelyet plasztikusan fog egybe a tél jelenidő életképe:
 

Meglehet, nem szabad ennyit élni annak,
akit egy hópehely is kétségbe taszít.
Ábrándoztam, s lám, most egyedül járom egy
dicstelen élet dísztelen havasait -

kis romantikát csempészve így: volt virág
és voltak percek is, az egeket verték.
Most jég mindenütt és befagyott arcok.
S a jövő sem egyéb, félrecsúszott emlék.
Egy tavat még hoz az idő, egy tó, s rajta
nádszálat ringató szitakötők árnya.
Azután szél, azután omló díszletek.
Azután elmerült minden a homályba

S ezzel nem pusztán az demonstrálható, hogy a hosszúverseket követő rendbe szervezett töredékek mindenre kiterjedő és ugyanakkor paradox módon ugyanazzal a mozdulattal semmibe taszító beállítódása a végső szükségszerűség felé ívelő világértelmezést hozzák mozgásba. De ezzel a gesztussal a végsőkig való lecsupaszítás és az "omló díszletek"-kel való szembenézés mindenkori igénye is feltérképezhetővé válik Zalán számára.
     Épp ezért t-nhet föl ismét az egyre inkább valóságos szürrealista balkon:
 

I.
isten fekete mágneséről aláhullnak
a lángoló szögek
barátaim a náthás zsiráfégetők két
napja a semmiről énekelnek
bizony! meghalunk és
nem lesz szép a halálunk       hasonlatos a
felkevert moslék édes illatához
ha

     Talán nem is tanúskodhatna jobban arról a feltevésünkről más szöveg, mint a fent idézett részlet, hogy Zalán poétikai univerzuma nem a mozdulatlan-mozgató kicsinyített és előre fikcionált mívességében ölt testet, hanem az önmagát megélő és átértékelő költői létezés ismételhetetlen dokumentumait vetíti ki. S a nyitott, radikális cselekvéskényszer egybeötvöződik a lehetőségek számtalan variánsával: (ha).
     És ismét megjelenik a hosszúversek olyannyira jellemző önmagát értelmező és kinyilatkoztató hangja, amely azonban távlatokat is sejtet:
 

a folyamatoknak azt hiszem
így mentünk elébe
tudtuk a perspektívába
elbizonytalanodott légy került

Ebben az egyszerre fiktív és valóságos helyzetben, nemcsak az elmúlás jelenidejűvé tétele, így időleges megsemmisítése ölt látható-érzéki alakot, de az egyéni és kollektív teleologikumba történő bekapcsolódás ismételten felsejlő esélye is.
     S az írás címében jelzett "fél/idő-dél-után" emblémája azt az értelmezést is kaphatja, hogy ez nem más mint az időpillanatok virtuális-költői kettéhasítása, felbontása, s annak az önironikus versbeszédnek - "délután"-iságnak - a kiteljesítése, amelynek bekövetkezése feltartóztathatatlan. Az azonban már külön szerencse, ha ez a folyamat "poétikai rögzítés" tárgyát is képezi, s ha mindennek elkövetője Zalán Tibor.