Nőim, kikben voltam
nem felejthető mélyen,
ültök most a holdban,
vadul
és kevélyen gondolva rám -
a szegény Don Juan!
Mégis rajteveszett
- az utolsó csatán.
Ti nekem egy vagytok,
és én nektek egy,
bennetek lenni
számomra csak kegy
volt, hisz az emberi
lélek kívül-belül pőre,
kérgesedő test,
tán odvasodó hegy:
éppen annyit értek,
amennyi belőlem
belétek megy.
Ez éjjeli órán
gondolva tirátok,
felötlik búcsútok,
ahogy ég a szátok,
elborzadt mellemen
jár feljebb és alá,
csapdossa álmomat
ezüst fényű csalán,
sokkarú kezetek
átokkal fonódik rám,
őzek gázolnak át
múltam nagy mocsarán.
Mondanám, ti voltatok,
mondanám, ti lesztek,
de túl sokak itt most
a virágok, keresztek,
s a vén temetőben, hol
nyugalmam kimérték
volna  ha le nem ránt
egy kevély perc pokolra -
néhány öreg sírkő még volna,
melyeknek lapján
ölelhetnénk egymást
örök-nagy törvény alapján,
mely minden nőt, férfit
egymáshoz- s összeránt,
s míg magát körtáncban
mímeli,
sorsát egy áradó sikolyban
megleli.
Függönyök, fátylak,
arcokkal megteltek,
nehéz asszonyillat
megáztatta termek,
leánykák tejszagú
vidám kacagása
a sors lebiggyent száját
mind mosolyba rántja.
Kiket ha szerettem,
meg soha nem mondtam,
kacagva gázoltam
derékig a gondban,
most, hogy
ha számolom,
oly sokan voltatok,
titkotokat őrzik gyóntató
papok
s a napok,
melyeknek hajnalán tőletek
indultam
bódultan a fénytől, sokszor
térdre hulltan,
Istent dicsérve,
tűnődve a múlton,
volton, nem volton,
maradón és hullton.
Bölcs utókor majd
másként látja meg,
mit akartam,
betakarja azt, mit hetykén
kitakartam,
s eljátszik azzal, hogy
csak intellektuális játék
volt minden
ölembe hullott
illatos, fehér ajándék