"Tragikus helyzetben van a frankofón költészet" - mondja B. "Kétszáz év óta először fordul elő, hogy a fordítások érdekesebbek, mint az eredeti szövegek. B.-t szinte napra húsz éve ismerem, fél évszázada a költészetben, a költészetért él. Egy hajnalba nyúló vacsorán ismerkedtünk meg, a nyolc résztvevő közül már csak mi ketten élünk. Kapcsolatunknak is ez az alapja, közös barátaink szinte kivétel nélkül eltávoztak. Vannak emberek, akikről magyarázatok nélkül már csak egymással tudunk beszélni. A múlt század végén született belga költők némelyikéről.
     B. - könyvtára is bizonyítja érdeklődését a külföldi költészetek iránt - többször elmondta már, milyen mélységesen megrendítette a Seghers Poétes d'aujourd'hui sorozatában megjelent Ady-kötet, majd Rousselot József Attila fordítása, és figyelmesen olvasta a Gara-féle költészeti antológiát is. B. elsősorban olvasó és pedagógus, nem hivatásos irodalmár, az egyik nagy alapítvány elnöke. Amit mond, arra érdemes odafigyelni, még ha ismerem is elfogultságait, vagy talán azért, mert ismerem elfogultságait. Másodszor, majd harmadszor is megismétli: a fordítások ma érdekesebbek, mint az eredeti szövegek. Nagy szó, mert a franciák általában ritmikus prózában fordítanak, és B. egyik kifogása a mai belga költők ellen, hogy lemondanak a rím és ritmus varázsáról. Sohasem hittem abban a legendában, hogy a neves francia költők nem fordítanak. Pontosabban azóta nem, hogy valamelyest megismertem a francia irodalmat. Voltaire (maga is fordító) a Racine halála óta eltelt félévszázad két legfontosabb műve egyikének Delille Vergilius adoptációját tartotta. És Nerval és Baudelaire, és Mérimée és Mallarmé, és Proust és Gide, és Valéry és Bonnefoy, hosszasan lehetne folytatni a sort. Talán az elmúlt két évszázad francia költészete sem köszönhet kevesebbet a műfordításoknak, mint a magyar, csak éppen erről nem szokás beszélni. Művészet - és rendkívüli szerencse - fellelni ezeket a fordításokat, a legtöbb esetben még a francia olvasó is csak utalásokból értesül róluk, ha egyáltalán értesül.
     Mégis az elmúlt évtizedben mintha mennyiségi változás következett volna be. A nyolcvanas évek végén tapasztaltam először a francia könyvesboltokban az idegen nyelvből fordított verseskötetek nagy számát. (Vagy csak előkelő elhelyezésüket a könyvespolcokon?) És most B. - szükségszerűen korlátozott - magánkönytárában döbbenten és irigykedve kapkodom fejem, hiába nőttem fel a magyar műfordítás irodalmon. Kerestem a választ: a frankofón irodalom számos megbecsült alakjának anyanyelve nem francia, tehát anyanyelvükből fordítanak franciára. Az Európai Közösség puszta ténye önmagában is ösztönözheti a fordításokat. Most nincsenek látványos izmusok, hangos csoportosulások, amelyek kirekesztenének másokat, hazaiakat és külföldieket. Aztán B. szava újfajta választ ajánl: a fordítások nagy száma hiányt is pótolhat, az igazán fontos eredeti művek hiányát. "A magyar irodalmat többször megújították vagy legalábbis felfrissítették a fordítások" - felelem B.-nek, és hozzáteszem: "akárcsak a franciát".
     Néhány nap múlva Frans de Haosszal ebédelek. Apja neves flamand költő, nagy költő, magyarra Rába György fordította két versét. Ţ maga franciául ír. Költő, esszéista, műfordító, a Leuven-i Katolikus Egyetemen tanult, kitűnő disszertációt írt Lautréamont utóéletéről, amelyben bebizonyította, hogy nem a szürrealisták fedezték fel a Maldoror énekesét, csupán kisajátították. A nyolcvanas-kilencvenes években nagyon népszerű volt francia és belga szimbolista körökben. Apollinaire nemzedéke viszont elfelejtette, és ezt követően faragtak belőle bálványt a szürrealisták. Magyar szempontból (is) teljesen meggyőző Frans érvelése, hiszen Ady 1906-ban írt róla futólag - de elismeréssel - az egyik cikkében. Ha a szürrealisták fedezték volna fel (ahogy általában még a szakemberek is hitték, Belgiumban is, Francaiorszában is De Haes disszertációja előtt) Ady nem tudhatott volna róla. Bár talán a legenda ma is tart, mert ki olvas el egy belga disszertációt - Frans bonyolult, rejtőzködő, nyelvi és pszichológiai bravúrokkal bővelkedő prózaversei nem győznek meg, de fordításait szeretem. Tíz éve ismerjük egymást, nyílt, adakozó és nyugtalan, mint mindig most először fakad ki a professzionális, professzorok készítette fordítások ellen. "Fordításaimat költői életművem részének tekintem - mondja. "Magyar típusú költő-műfordító lettél - válaszolom neki, talán kissé provokálón is. "Miért, hogyan? - kérdezi meglepődve. "Előbb angol és flamand költőket fordítottál, majd Carmi angol nyelvű antológiája nyomán felfedezted a héber költészetet, legújabban pedig szanszkritokat tolmácsolsz, úgy szintén angol közvetítéssel. Kosztolányi kalandozott így, és még két tucat nevet mondhatnék, egy-két kivétellel valamennyien jelentős költők voltak".
     Összegezem Fransnak Zágoni Ervin kandidátusi disszertációjának tanulságát. Kosztolányi németből fordította az orosz költőket, de megoldásai hűségesebbek az orosz eredetihez, mint német közvetítőié.
     "Hasonlót mondott az én fordításaimról is Emmanuel Moses. Azt mondta, hogy az én fordításaim hívebbek az eredetihez, mint azok, amelyeket párizsi rabbinikus körökben készítettek." Nem lep meg, válaszolom, mert sem a filológiai tudás, sem a jószándék nem helyettesíti a költészetet. Megértem, hogy a professzionalista fordításoktól a fordító-műhelyektől, noha, mint mondod, meghívtak tanítani, a költészet hitelét félted.
     (Moses nevét és néhány versét nemrégiben ismertem meg Tóth Krisztina francia költészeti antológiájában. Moses fordításkötete megvan B. könyvtárában, de nincs időm belelapozni.)
     Frans az Archives et Musée de la Littérature egyik vezető munkatársa. Az Archives a belga irodalomtudomány legfontosabb műhelye. Megajándékoznak egyik legújabb kiadványukkal, a Verhaeren-Zweig levelezéssel. Éjszakákon keresztül olvasom. A kitűnő kiadást Fabrice van de Kerkhoven készítette. Jól képzett, gondos filosz. Százoldalas bevezetője és főként a levelekhez készített jegyzetei revelálóak, azt hiszem, nemcsak én, hanem a germanisták is sokat tanulhatnak e könyvből. Gratulálok Fabrice-nak, "munkád eléri a legjobb magyar szövegkiadások színvonalát. A szövegkiadás újkeletű szakma Belgiumban, megteremtője Joseph Hanse volt, aki az Archives munkatársainak többségét tanította a Leuven-i Katolikus Egyetemen.
     A leveleket és a gondos jegyzeteket olvasva az a benyomásom, hogy Stefan Zweig és mások is Verhaerent, Lemonnier-t és általában Belgiumot a franciák és Franciaország ellenében dícsérték. Verhaerent a francia nyelvbe tévedt germánnak tartották. Nálunk Ady, Kosztolányi és mások is komoly figyelmet szenteltek a belga irodalomnak, de sohasem franciaellenes mellékzöngékkel. Ady francia közvetítéssel figyelt fel a belgákra, Kosztolányi úgyszintén, noha jól ismerte Verhaeren német fordítóit is. Fabrice könyvének egyetlen komoly hibája van, az, hogy nem elég komparatista. Lehetetlent nem igénylek tőle, azaz, hogy az angol, olasz, orosz és magyar Verhaeren recepciót akár csak megközelítően annyira ismerje, mint a németet. De azt igen, hogy a lehetségest figyelembe vegye, pl. Verhaeren és Brjuszov leveleinek moszkvai (igaz, orosz nyelvű jegyzetekkel ellátott) kiadását vagy Rába György franciául is - és éppen egy az Archives gondozta folyóiratban - megjelent Verhaeren és a modern magyar líra című tanulmányát.
     A brüsszeli szállodában hajnal felé eszembe jut a Verhaeren-Brjuszov levelezés, amit néhány évvel ezelőtt Gránicz István kollégám adott a kezembe. A Verhaeren-Zweig és a Verhaeren-Brjuszov levelezés közt van valami rokonság. Zweig is, Brjuszov is kedves Mesternek szólítják Verhaerent, míg - többbnyire kedves Zweignek illetve a kedves Brjuszovnak válaszol. A két lelkes fordító szeretné bemutatni önmagát és főként művét, de Verhaeren fölényesen-udvariasan elutasító, nem ért németül. (Brjuszov egyik regénye megjelent németül, és ezt örömmel újságolta Verhaerennek.) A belga költőt csupán a hódolat érdekli, és a pénz, meg hogy elég hatékonyak-e fordítói, de hogy kik is (alapjában közömbös számára). Mégis nagy különbség van Stefan Zweig és Brjuszov között. Az előbbi egy szabad ország polgára, aki szabadon és könnyedén utazik, ott és akkor látogatja meg Verhaerent, ahol és amikor csak akarja. Brjuszovnak viszont útlevélproblémái vannak, és különben is veszélyes, ha egy külföldivel szorosabb kapcsolatban van. A szocialistákhoz közel álló Verhaeren semmit sem ért meg Brjuszov problémáiból. Nemcsak az életkori különbségből és a művek számából ered Verhaeren fölénye, hanem abból, hogy - franciául ír, az irodalom "hivatalos nyelvén." 1914 előtt már csak francia nyelv miatt is nagyhatalom voltatok - mondom Fransnek és Fabrice-nak a két levelezés közötti hasonlóságot felidézve.
     Aztán eszembe jut: Frans flamand, ahogy Verhaeren is az volt, és talán Fabrice is az. Az 1830-as sikeres brüsszeli felkelést az európai történetírás a Szent Szövetség nagy - és örvendetes - vereségeként értékeli. A flamandok viszont 1830-ról mint gyarmatosításuk kezdetéről beszélnek. Az állásfoglalás és értékelés nem az én dolgom. Barátaim közt flamandok és vallonok egyaránt vannak.
     B. Fiatal nő volt a második világháború idején, és az Intelligence Service-nak dolgozott. A német megszállás éveiben az ellenállás legendás hőse lett. "Másra rendelt testrészében, mint mesélte, az Ellenállás titkos utasításait rejtegette. Férjét és testvérét ölte meg a Gestapo. A háború után bejárta az egész világot, de nem ment el Németországba, holott ott szolgált a NATO tisztjeként rajongásig szeretett unokaöccse, (korábban ugyanott, a Gestapo foglya), nehogy egy szimpatikus némettel találkozzék. De mert flamand volt, a felszabadulás után kollaboránsnak tartották.

A kollaboráció ma is téma, vagy megint téma, különösen a Mitterand ügy óta. B. (diáklány volt a háború alatt, anyai ágon félig porosz) dühödten tiltakozik az egyik rádióriporter ellen, aki azt mondja, hogy a kollaboráció sokszor a véletlen műve volt. Ma is megjelennek, több mint félévszázad után, hajdani ellenállók emlékiratai. Az egyikhez, André Taetséhez, Georges Goriély írt igen figyelemre méltó utószót. Ebből idézek egy részletet: "Két szó szégyenletes ma: megbékítés (Chamberlain elve) és kollaboráció. Holott önmagukban nem bűnös szavak. Mi sem lehet normálisabb, mint az, hogy a győztes igyekszik mérsékelni a legyőzött fájdalmait, és igyekszik visszavezetni a nemzetközi színtérre, a normális politikai, gazdasági és morális életbe. Az európai eszme célkitűzése ez. És fordítva, mi sem normálisabb, mint hogy a legyőzött elismeri vereségét, és a győztessel együttműködve próbálja ennek mérsékelni következményeit. Aki az ellenkezőjét állítja, az a revanche-t morális kötelességnek tekinti, és a békeszerződést csupán fegyverszünetnek tartja két háború között. Mi mást csináltak vereségük másnapján a németek és a japánok, mint hogy a győztesekkel együttműködtek. És milyen sok hasznot húztak belle!
     De a náci Németország nem olyan állam volt, mint a többi. "Ami normális és dicsérendő lett volna egy józan rendszer esetében, esztelenné vált, amikor Hitlerről volt szó. Goriély úgy véli, hogy "többek közt a sztálinizmus harmincas évekbeli szörnyűségei akadályoztak meg sok embert abban, hogy a hitlerizmus igazi természetét, szörnyűségeit idejében megértsék.
     Goriély a brüsszeli egyetem nyugalmazott professzora. Sorelről és Hitlerről írt fontos (nálunk alig ismert könyveket. Jelentős tanulmányokat írt a nacionalizmusról és az antiszemitizmusról. Független szellem, sohasem mért kétféle mértékkel, de azért szigorúb - minden öngyűlölet nélkül - azokkal szemben, akiket szeret. "A hatalom nemde illúzió? - kérdezi egy este, de azért nem felejti, hogy ez az illúzió tízmilliók életébe kerülhet.
     Arthur Haulot-t látogatom meg. Nyolcvankét éves, változatlan energiával dolgozik, többek közt a Liege-i, (régebben Knook-) költői biennalékat szervezi. (A fesztivál Knokból Liege-be a vallon-flamand ellentétek miatt költözött át.) 1964-ben Illyés kapta meg a Knook-i fesztivál nagydíját. Illyést és Kassákot Haulot is fordította, versei magyarul Timár György és Tóth István antológiáiban olvashatók. Apjáról beszél, aki munkás volt, és aki meghatározta életpályáját. A megszállás idején ellenálló, majd két és fél éven keresztül német koncentrációs táborok foglya. Néhány évvel ezelőtt jelent meg Én élni akartam című emlékirata. A háború után évtizedekig a belga idegenforgalom irányítója. "Időnként meghívnak iskolába, hogy beszéljek az ellenállásról, és a tanárok mint hőst mutatnak be. Azonnal tiltakozom, nem voltam hős, csak egyszerű fiatalember, aki szerette a szabadságot, a szerelmet és az emberi méltóságot. Haulot a megbékítés embere, összehozza az izráeli és palesztin, európai és afrikai, frankófon és flamand költőket. Örömet okozok neki, amikor megemlítem, hogy Geert van Istandel elfogadja meghívását a legközelebbi Liege-i fesztiválra. Geert Belga labirintus című könyve a közelmúltban jelent meg magyarul, Gera Judit tolmácsolásában, franciául még nem adták ki. Franciára eddig csupán verseit fordították, néha - maga is ír franciául. Tapasztalata szerint franciául könnyebb rímelni, mint hollandul. Dédelgetett terve, hogy Szabó Lőrinc verseit hollandra fordítja, néhány évvel ezelőtt németül olvasta szonettjeit, felejthetetlen és mindig megújuló élménye.
     Nekem kamaszkorom meghatározó eseménye volt Szabó Lőrinc, felelem Geertnek. 1952-ben a tizenötéves srácnak, aki voltam, hihetetlen bátorítást adtak Szabó Lőrinc szonettjei. Szabó Lőrinc nélkül mind a holocaust emlékét, mind a Rákosi-rendszert, mind az egyébként is kínos kamaszkort sokkal nehezebben viseltem volna el. Ady és ő segítettek élni. 1967-ben, halála tizedik évfordulója alkalmából a század három legnagyobb magyar költője egyikének neveztem. Csaknem három évtized telt el azóta, ma sem hiszem, hogy tévedtem. Örülök, hogy felfedezted Szabó Lőrincet, mondom Geertnek, tudomásom szerint te vagy az első külföldi költő, aki spontán felfigyelt rá. Ahogy annak idején ő figyelt fel sok tucat külföldi költőre. A Gara-féle nevezetes francia nyelvű magyar költői antológiában szerepelt, de nem keltett feltűnést. Érdektelen, mondta B. is, aki kedvemért húsz évvel megjelenése után újraolvasta a Gara-antológiát.
     Egy marokkói étteremben vacsorázunk, a tulajdonos marokkói, a felesége flamand. Brüsszel lakosságának harminc százaléka vagy a háború után érkezett az országba, vagy azok leszármazottai, mondja Geert. Van xenofóbia, de kedélyes flamand módra, és mind a vallonok, mind a flamandok szembeszállnak vele. Van rejtett antiszemitizmus, és a háború alatt is volt, de amikor az emberek először látták a náci brutalitást, felekezetre, világnézetre társadalmi státusra való tekintet nélkül bújtatni kezdték a zsidókat. A békebeli antiszemiták is, sőt azok is, akik valamilyen okból fogva rokonszenveztek a megszállókkal. Ugyanezt mondja Goriély is.
     Az egyik barátom a labirintust a végtelen szimbólumának tartja, mondom Geertnek, könyve címére utalva. "Nem akartam eternizálni a belga bürokráciát, válaszolja mosolyogva. Nekem a tenger a végtelen szimbóluma, mondom." Azért mert Magyarországnak nincs tengere. - válaszolja. "A tenger mindennapi küzdelem a tengerrel nekünk éppen ellenkezőleg a korlátokat jelenti: A tenger munka, a határ, a veszély a mindennapi gyakorlatban. De azért készségesen elismeri, hogy Haulot rímes szabadverseiben olykor a tenger hullámzását lehet érezni.

Emile Kesteman, mióta néhány hónapja Budapesten láttam, megöregedett. Húzza a lábát. Kora is indokolná, hetvenkét éves, tavaly ősszel két megrázó verse búcsúzásként hatott rám. És mégsem kora miatt sántit, lelkileg sérült meg, első - köszönésnek szánt - kérdésemre közli, hogy fia rákos, néhány hónapja van csak. Emile hét gyermek apja. Ma éppen annyit dolgozik, mint régen, délelőtt az Írószövetségben mint alelnök adminisztrál, és kalauzolja a Lemonnier Múzeum főként külföldi vendégeit, délután és este előadásokat tart, az elmúlt héten háromszor is, kolostorokról, katedrálisokról, költőkről. Emile született pedagógus, többször is láthattam, amint a La Fleur en papier doré-ban, Brüsszel egyik patinás irodalmi kocsmájában fiatal költőkkel és képzőművészekkel foglalkozott, belgákkal és külföldiekkel egyaránt. Emile brüsszeli, éveken keresztül naponta vonatozott lakása és munkahelye között. Az utazások tették a fiatal tanárt költővé: találkozásai az emberekkel. Talán a vonatozások emlékét őrzi jellegzetes mozdulata: térdére fektetett iskolásfüzetbe jegyzetel, elegáns előadóteremben éppen úgy, mint a Fleurs költészetnek szánt négyszer négyméteres különtermében.
     A múzeumban Emile kezembe adja a Lemonnier-nek dedikált könyveket, Zola, Verhaeren stb. Verhaeren a dedikációban elemi grammatikai hibát vét, "flamand volt, nem tudott jól franciául, mondja Emile, aki maga is részben flamand. De azért a századforduló francia nyelvű költészetének egyik legnagyobb alakja volt. A hetvenes évek végén egy neoklasszicista szellem- belga irodalomtörténet könyörtelenül támadta Verhaerent nyelvi barbarizmusáért. Akkortájt kezdődött az avantgárd új hulláma Belgiumban, az uralkodó neoklasszicizmus ellenében is. Az avantgárd elősegítette a nem francia anyanyelvű frankofón költők sikerét, ezek viszont tevékeny szerepet játszottak az avantgardban, sőt a belga sajátosságok kialakításában is. A belga avantgardnak szerepe volt a belga irodalomtörténet fellendítésében: elfelejtett szerzők műveinek kiadásában, tanulmánykötetek, monográfiák írásában, irodalomtörténeti kongresszusok szervezésében.
     Emile a múzeumban Lemonnier német, holland, cseh, orosz fordításait mutatja. A magyar fordításokat nem találom, pedig az első világháború után a belga naturalizmus atyjának három könyvét is kiadták. Emile hírüket sem halotta, megígérem neki, hogy keresni fogom őket a magyarországi antikváriumokban. Talán azért hiányoznak a brüsszeli múzeumokból, mert magyar kiadásukra akkor került sor, amikor Belgiumban elfelejtették. Most viszont kisebb kultusz van kialakulóban körülötte.

Jean Dumortier-val (költő, folyóiratszerkesztő, nyugdíjas állami hivatalnok) jövök el a Lemonnier Múzeumból. Egy feltűnően elegáns férfi üdvözöl az utcán megtisztelő örömmel. fogalmam sincs, hogy ki. Zavaromban bemutatom egymásnak a két férfit, így tudom meg, hogy a neves avantgard költő. Néhány hónappal korábban ismerkedtünk meg személyesen, a budapesti egyetemen tartott előadást. Feltűnően kopott volt zöld pulóverében, és első látásra nagyon szimpatikus. Előadása után néhány órát nálam töltött. Most megüt a kontraszt, akkori kopottsága és mai eleganciája között. Lehet, hogy üldözési mániám van? Én sem öltözöm elegánsan, hosszú barna esőköpenyemet (de jól jön most a májusi esőben!) a párizsi és brüsszeli kutyák egyaránt megugatják, és deformált barna kalapom (az esőtől és a ráüléstől) is kivált gúnyos (olykor csak csodálkozó) tekinteteket Párizsban, Brüsszelben és Budapesten egyaránt. De én ugyanúgy öltözöm Budapesten, mint Párizsban és Brüsszelben, külföldön sem topisabban, mint itthon. Lehet, hogy a nyelvi játékok merész virtuóza ha egy belga közhivatalnokkal találkozik, jobban ad magára, mintha a budapesti egyetemen ad elő. (A közhivatalnokot egyébként ismerem, civilben költő, és nem is akármilyen, és egyáltalán nem igényli az eleganciát.) Aztán elszégyellem magam. Lehet, hogy most jutott némi pénzhez és vett magának egy új öltönyt. Belga kollégáink sem gazdagabbak, mint mi. Kestemant tizenegy éve ugyanabban az öltönyben látom, amelyben Brüsszelben egy kongresszuson megismertem, és Máraira emlékeztetően beszélt a "szentségről", bár a nevét sem hallotta. D., noha újabban is kapott néhány irodalmi díjat, kénytelen volt gyönyörű magánkönyvtárát eladni, az üresen maradt polcok emlékeztetnek arra, hogy jó néhány könyvet nála láttam először.
     K.-nak mutatom a várost, melybe 1969-ben jutottam el először, és így lesz ez az utazás - zarándoklás a múltba. Halottakról beszélek neki, nálam harminc-negyven évvel idősebb férfiakról és asszonyokról, költőkről és regényírókról, akik miatt otthonosan megszerettem ezt a várost. Párizsban mindig idegen voltam, és ha egy francia kollégát lakásomra hívtam vacsorára, vendéglőbe hívott vissza. Szakmailag mindig korrektek voltak, de bizalmas szó aligha akadt közöttünk. Brüsszelben kulcsom volt lakásokhoz, Brüsszelben társaságokba vittek, és társaságokat hívtak meg kedvemért, és időnként ismeretlenek küldték el kedves ajánlással könyvüket, mert egy-egy közös barátunk felbíztatta őket erre. Ezeknek az embereknek zömét még a hatvanas évek elején ismertem meg Budapesten, amikor a P.E.N. Clubban dolgoztam. Ők hálásak voltak azért, mert tudtam, tudtuk, hogy van belga irodalom; nem sokan tudtak erről akkoriban, főként a frankofón világban nem (még a frankofón szó sem volt divatban). Hálásak, de még inkább kíváncsiak voltak, kíváncsiak voltak arra az irodalomra, arra a kultúrára, mely az övékéről is tudott. Sok érdekes beszélgetésnek lehettem tanúja, 1964-ben Illyés és Goffin kiderítették, hogy valószínűleg találkoztak Párizsban 1924-ben, amikor a szürrealisták megfogalmazták az Egy dög című pamfletjüket. És tanúja voltam annak is, úgyszintén 1964-ben a Zeneakadémián, hogy Illyés melegen gratulált Tímár Györgynek Carlos de Radzitzky Ofélia című költeményének fordításáért. Carlos 1985-ben halt meg, fél évvel Robert Goffin halála után. A fiatalabbak, a most ötven körüliekre gondolok, a mai ízlés irányítói, a nevét sem ismerik. Goffin helyzete sem sokkal jobb, halála óta egyetlen könyvét sem adták ki, és megfeledkezett róla az egyik reprezentatív antológia szerkesztője is. Talán én voltam az egyetlen, aki halála tizedik évfordulója alkalmából megemlékeztem róla a belga sajtóban. Talán nem véletlen, hogy a Le Spantole főszerkesztője, ahol a cikkem megjelent, Roger Foulon, többször is járt Magyarországon, és versciklusban örökítette meg itteni benyomásait. Csak az érdekesség kedvéért mondom, hogy Juhász Gyula és Dsida Jen- verseit is közölte folyóiratában.
     Éjfél előtt a szemerkélő esőben elhagyom a szállodát. Búcsúzni szeretnék Brüsszeltől, és hogy elbúcsúzhassam, meglátogatom a tőzsde márvány oroszlánjait. Amikor először voltam Brüsszelben, 1969-ben, vendéglátóm Robert Goffin mutatta meg őket. Nem sokkal később jelent meg a Márványvágtatás című kötete, Illyés Gyula bevezetőjével. A címadó vers a tőzsde oroszlánjait idézi. Perceken keresztül nézem a két oroszlánt, az egyik, ha az épülettel szemközt állok, a jobboldali és lehajtott fejű, mintha szomorú lenne, és sírna. Most értem meg "bőg", nemcsak félelmet keltő üvöltést, hanem sírást is jelenthet. A baloldali, felfelé néző oroszlánban, több az erő és az elszántság.
     Tizenegy fok van május közepén, több mint délben volt. A tőzsde bejárata fölötti óra, és az időt meg hőmérsékletet egyaránt jelző szerkezet ugyanazt az időt közli, 0 óra 1 perc van. Tizenkét éve 0 óra 1 perckor szólalt meg pesti lakásomban a telefon: Robert meghalt.
     A szemerkél esőben búcsúzom a tőzsde előtt Brüsszeltől és Roberttől. Kedvem lenne megkérdezni a járókelőktől, hogy tudják-e ki írt verset a tőzsde oroszlánjairól. De nincs merszem megszólítani senkit. Csak másnap a repülőtéren, ahol könnyebb szóba elegyedni idegenekkel, kérdezem meg néhány embertől, hogy ki írt verset a tőzsde oroszlánjairól. Egy idősebb férfi, jogász, tudta.
     Amikor leszálláshoz készülődve átrepüljük a Dunát, eszembe jut: most az lenne méltányos, ha megkérdezném, ki írt verset Széchenyi hídjáról.