Először tallózzunk kicsit a frissen érkezett levelek között, kis fények, késő nyári, augusztusi fényecskék, amelyek bevilágítják a nyáron is sötét szobát. Az első levelezőlapon Ferenc József néz rám, vagy ahogy a felirat mondja: Franz Josef I., Kaiser von Österreich. Egy rossz festmény ez, kabátjának, katonai zubbonyának gombjai a szépek, s csillogó, arany kitüntetései; az arc bortól piros, öregségtől, fáradtságtól és unottságtól terhes. A képeslap rosszalló tekintetére rímel a levél: "ejnye ejnye, Lajos, hát nem látogatsz meg?! I. Franc"
     Hozom fel a postaládából, nevetek rajta és tűnődöm, hogy ki is írhatta, első pillanatban a Németországban portyázó Esterházy Péterre gondolok, hisz a napokban vele váltottunk levelet, és egy rövid telefonhívás is zajlott, azt gondoltam, ennek utórezgése, mint földrengésnek a kisebb utórezgések, ez a lap. Mire a lépcsőházon végigfutok, bennem is végigfut a felismerés, Kiss Jenő, a színészbarát írta Bécsből. Hiszen, a napokban ott járt, jut eszembe, és már kézírását is felismerni vélem.
     Gion Nándor új könyve érkezik a napi postával, címe Mint a felszabadítók. S bele sem merek kezdeni az olvasásába, úgy tudom, hogy majd a polgárháborús Jugoszlávia hínárjába húz a cselekménye. Maga a könyv nagyon szép, a borítóján a szintén vajdasági Benes József grafikája, színezett szitanyomat, ha jól tudom. Ott voltam a Forrás szerkesztőségében, mikor e grafikát Benes átadta a kötet szerkesztőjének, Domokos Mátyásnak. Üreglakók, ez a grafika címe, s jelezheti, hogy a 20. század végi ember a barlangi lét kezdetlegességére süllyedhet vissza a háború egyetlen pillanatában. Hogy az önhitt, Holdon járó ember, lehet hogy egyik lábával már Holdra lépett, de másik lábával még egy ősbarlangban kalimpál. Szívet melengető Gion ajánlása: Pintér Lajosnak, aki már száz éve jóbarátom. Maradjon még száz évig. Jó szívvel küldök neki egy jó könyvet. Budapest, 1996. 08. 15. Gion Nándor.
     Nehezen betűzhető mondatok, nehézkes, csúnya kézírás. Örülök neki, mert így legalább olvashatatlan kézírásommal nem maradok egyedül.
     Fiam átvonul a szobán, ahol gépelek. Mit írsz? - kérdezi. A naplót - felelem neki vissza. S távoztában maga elé dörmögve eljátszik a szavakkal: naplopó, mondja.
     Valóban jó volna egy kis Napot lopni, hiszen nyár van, de a Nap mégis megvonja magát tőlünk, két lámpa is felkapcsolva a szobában, ezek gyengécske fényénél gépelek.
     Érdekes, hogy a naplóhoz anyag-keresgéltemben Baka Tünde, Baka Pista feleségének képeslapja is újra kezem ügyébe kerül. Először a gyönyörű képeslapra figyelek fel, mely Kölcseyt ábrázolja s Erkelt, emléklap, a Himnusz néhány taktusával, a megzenésítés 150. évfordulóján. A közelmúltban szerkesztettünk egy Baka-emlékszámot a Forrásban, ennek hozadéka a levél. Pista két hagyatéki versét is közöltük, s mind a kettő felvetett filológiai kérdéseket, hogy töredékek vagy egészek, s az egyik sorban zökkent a ritmus, félregépelésre is lehetett gyanakodni. Napokat ültem a két vers fölött, hogy a hiteles megoldást megtaláljam, s persze Tünde véleményét is kértem egy levélben. Körülültük a minap az asztalt többen Kecskeméten, Lator, Réz Pál, Domokos Matyi, Kántor Péter, Várady Szabolcs, nekik is mutattuk a verset, s ők megerősítették a kételyt, hogy egyik sorban gépelési hiba van, zökken a ritmus. Pista számtalan versében tudatosan zökken, én efölött átsiklottam volna, nekem ez olyan hiba, ami erény. Mert a verstannak is meglehet a maga paradoxona. A századvégen meg is kell legyen!
     Baka Tünde írása, Gionnal s velem ellentétben, gyöngybetű. Kedves Lajos! Minden úgy van jól, ahogy küldtem. A Pehotnij-vers töredék, a 2-es szám folytatást ígért, talán triptichon lett volna. Az első változatban Búcsú volt a címe, és csak egy versből állt. A "ha tényleg nincs ott, nem gépelési hiba. Szeretettel ölellek családostul, Forrásostul: B. Tünde."
     A többszörösen ellenőrzött, pontosított szöveget természetesen ennek megfelelően közöljük.
     A Forrásban nagyméretű, ajánlott levél vár. Ebben pedig Tandori Dezső ajándéka. Tűnődöm, hogy az ajándékát tegyem-e idézőjelbe, de nem, tényleg az, ajándék. Könyvhétre megjelent Rajzok a tél falára című verseskötetem kapcsán küld néhány kis bagatellt.
     Kipakolom most az ágyamra ezeket az apró ajándékokat: öt rajzát, színes krétarajzát. A Télfal előtt, ahogyan ő kötetem címét összevonta. Az ő kézírása átmenet a Gioné és a Baka Tündéé között, Tünde gyöngybetűi mögött, Gion - s az én - ákombákomjai előtt. Tudjuk, hogy Tandori nagy madárrajongó és verébrajongó, levele ehhez is kapcsolódik.
     Kedves Lajos, hogy versed idézzem (Ó, a lapban Szűgyi Zoltán versillatának is nagyon örültem!): "majd titkon kihörpintett isten". Alíz elment. 19 év, ő-ven, így. Nincs kezemen madár. De majd lesz. (2 bolondka él itt, idegenesek). Ölel TD
     Persze, ezt a levelet, mint valami verset, szinte meg kell fejteni. Szűgyi Zoltán versére a Forrásban találhatott rá, arra utal és gyönyörű szóval "versillat"-ról beszél. S hogy én azt írtam, ez jár tőlem Tandori fejében: "majd titkon kihörpintett isten". Hirtelenjében nem is tudom. Kis i-vel az isten, ellenőrzöm többször is, s ha nem írtam volna meg ezt a sort, majd ezután megírom, Tandori jóslata megköveteli. Alíz elment, úgy értelmezem, hogy egy 19 éve ápolt verebe pusztult volna el, érette a gyász. S gyönyörű a sor, általánosan szép, az emberiségre is érvényes: "nincs kezemen madár". Elveszendő emberiség, mert nincs kezén madár. A zárójelet nem értem pontosan: 2 bolondka él itt, idegenesek. Az idegenesek igen szép szó, költői erő van benne: az idegen, az ideiglenes és az ideges - három képzeletkört ránt eggyé egyetlen kifejezésben. Ezek az "idegenesek" is mi vagyunk: az idegenségben élő, ideiglenesen berendezkedő, ideges emberiség. A "2 bolondka él itt" - ezt még mindig nem értem. Két megmaradt madarának lehet ez játékos neve, gondolom. Megyek is, megnézem a polcon valamelyik könyvemet, bolondka néven találok-e madarat.
     Hirtelenjében azután nem találok a polcomon madaras könyvet. Magam is felkiáltanék, hiszen ez a világvége: nincs polcomon madaras könyv! De azután megtalálom a Kriterion kis kalauzát, bajszos sármány, bakcsó, balkáni fakopáncs, balkáni gerle, barátcinke, barátréce, barázdabillegető, barkós cinke, barna kánya, barna rétihéja, batla, bíbic, böjti réce, búbos banka, búbos cinke, búbospacsirta... Mennyi madárnév, mennyi költészet, de bolondkára nem lelek.
     Vagy ez a "2 bolondka él itt" - ez is mi lennénk, bármely századvégi emberpár! Fél lábával a Holdon, fél lábával a barlanghomályban.
     S most nézzük az öt Tandori-rajzot, az öt krétarajz-ajándékot a Télfalhoz. Az első egy ló-fejecske, zölddel és narancssárgával, fölötte a rejtélyes írás: BLOOMS DAY. Hátoldalán a kísérőlevél panasza ismétlődik: Alíz madarunk elment, 19 év és 1 nap után. Szeretettel 1996. VIII. 15. TD.
     A második rajz szénnel, szénfeketével egy szamár, ceruzával a kép fölé írva, szándékoltan gyermekes betűkkel: WINTER COAT, hátoldalán ennek is firkálással: Alíz halála után Lajosnak szeretettel.
     A harmadik könyvjelző. Nyomtatott vagy fénymásolt madár rajta: az én könyvem cinkéje vagy egy verébforma madár, s a fölirat: Télfal előtt (ez a rejtett utalás a kötetre) s alatta még: Alíz emlékére, 1996. VIII. 15. Pintér Lajos jelzőjéül. (Szép nyelvi lelemény a könyvjelző rövidítése itt.)
     A negyedik szénrajz megint. A kék tenger háborgó fekete hullámzása csupán, fölötte krétafelirat: Samu I. napja Alíz után.
     Az ötödik rajz lófej ismét, csak most nem zölddel és arannyal, hanem pirossal és kékkel, s fölötte pirossal és kékkel kétszer írt fölirat: XIV. Juliette. Lóversenypályák hőse lehet?
     Észreveszem, hogy nézegetés közben maszatolódnak e kréta- és szénrajzok, nincsenek fixálva. Majd beszélek Benessel, ő mégiscsak grafikus, biztosan segít majd fixálni ezen elmosódni kész üzeneteket.
     A hajnal sötétsége és hűvössége már az őszt ígéri. Őszt ígér az is, hogy fiaim elővették iskolás táskáikat. Sőt már új füzetekkel és könyvekkel is megtöltötték. Nagy a sürgés-forgás az előszobai tanszekrény előtt. Én azonnal azt a könyvüket kérem el, amelyikben Juhász Gyulát tanítják. Aprócska rögeszme ez, az ízlés választása, az ízlésé, amelyről vitatkozni nem lehet, hogy nekem Juhász Gyula a legnagyobb költő, s a Tiszai csönd a legszebb magyar vers.
     Azt keresem tehát ösztönösen, hogy mit tanulnak majd fiaim Juhász Gyuláról. Ezt tanulják...
     Egy pohár csalánteát iszom mielőtt folytatom a gépelést, mielőtt előveszem a fiaim Juhász Gyuláját, halvány fűzöld színe a szememben, hűsítő íze a számban.
     "A nyugatosok közül Juhász Gyula (1883-1937) sorsa volt a legtragikusabb, a legnehezebb. A század eleji nagy irodalmi fellendülésnek egyik vezető lírikusa, a Holnap lelkes szervezője, Babits Mihály fölfedezője, de a Nyugatnak már nem tartozott az élvonalába, s az első évek után verseinek zöme vidéki lapokban, folyóiratokban jelent meg. Pedig nagy reményekkel indulhatott költői pályáján. A Négyessy-szemináriumokon őt tekintették a legtehetségesebbnek, hat féléven át ő volt a stílusgyakorlatok titkára, ő állította össze hétről hétre a felolvasások rendjét. Derékba tört karrierjének, életének egyik döntő oka lehetett örökös vidéki száműzetése, az eleven szellemi központtól való távolsága, elszigeteltsége.
     Igaz ez, egyik féle olvasatban bizonyára igaz. De ha ezt a gyerekek megtanulják majd? Hogy Szeged a világ vége? Száműzetés, távolság, elszigeteltség. A szerző még örömét is leli benne: tobzódik a szinonímákban. De hiszen itt lett Nobel-díjas és ez idő tájt Szentgyörgyi Albert. Röptető vidék. Ha a Holdról nézzük, ahová fél-lábunkkal a mai részben már többször fölléptünk, ha a Holdról nézzük, csak körömnyi ez az ország. Van-e módunk és jogunk így széttagolni... Én Hamvas Bélával értek egyet. Ő öt géniuszról beszél. Először tudatlanságomban azt hittem, hogy a szellem öt géniuszáról lesz szó, öt alakról vagy öt típusról. S olvastomban jöttem rá: az öt géniusz országunk öt tájegysége. S minden tájegység a maga bora ízével és színével, és verse ízével és színével egy-egy géniusz. "Versének illatával". Ha a Holdról nézzük, ahhoz kicsi ez az ország, hogy száműzetésre hely legyen benne, kicsi ahhoz, hogy távolságokhoz, elszigeteltségekhez hely legyen benne. Csak akkora, hogy az "öt géniusz" éppen elférjen benne!
     A nyár végén szabadságon a Forrásnál. Nagyobb feladat vár rám mégis. Igen megtisztelő megyei művészeti díjat veszek át, de hogy örömem ne legyen felhőtlen, s mindez munkával is járjon, azonnal felkérés is társul hozzá. A város lapjában augusztus végére, tehát szeptemberi megjelenéssel szerkesszek egy kulturális mellékletet. A szerkesztő biztat, hogy az alkalom egyszeri, de amennyiben sikere lenne - erkölcsi és persze részére anyagi értelemben -, akkor párszor még meg is ismételhetnénk. Olyan kedvvel és ambícióval látok munkához, mintha pályakezdő szerkesztő lennék. Olyan lámpalázzal. A fejléc, a cím, a tipográfia, a papírminőség gondját is magamra veszem. Hogy neve is legyen a gyereknek, tehát címe a mellékletnek, ezen is hosszan tűnődöm.
     Először Németh Lászlónál keresgélek. A Tanúban hátha egy jó cím. Hiszen a Tanút Tóth László Kecskeméten nyomtatta egykoron. Előkép tehát. Találok is egy érdemes utalásra, a Tanú Tanú legyen, ne Figyelő. Kölcsön kérjem ezt a Németh László-i címet: Figyelő?
     Utána Katona Józsefet nézem, a verseit, a számomra legkedvesebbet, gyerekkoráról. Katona József előtt lehetne tisztelegni így. Egy gyönyörű szóra találok versében: "Porban húzott grádicson" - írja. Mi lehet ez a porban húzott grádics, a gyerekkori játék, a sántaiskola vonalzata. Grádics, régi szó, tudjuk a jelentését, afféle lépcső. Legyen a magazinom címe Katona József emlékére Grádics?
     Több napos gondolkodás után a Graffitinél kötök ki. Szenvedélyemnél. Engem a neofolklór egyetemista korom óta érdekel. Az újtípusú népdal, s a folklór megannyi új jelensége, a politikai vicc és a falfirka. Alkotótársakat érzek az utcán. Csak ami nekem a papír fehérsége, az nekik a házfalak kopott, koszlott fehérsége. S hogy a graffitik zagyvák. A versek is zagyvák, az esszék, a rossz újságcikkek. Ezerből csak egy a jó. Ezer graffitiből is jó egy, s az az egy védi meg a műfaj becsületét. Falak mindenütt vannak, de firkálással elkezdhetjük lebontani őket. Ez például egy klasszikus graffiti. Aludtam rá egyet, s ez lett mellékletem címe.
     Újságíró keres, hogy a díj kapcsán, s a melléklet kapcsán kis interjút kérjen tőlem. Siet, kapkod, s munkájához kis önéletrajzi vázlatot kér segítségül, egy flekket. Belemelegszem, s kettő lesz belőle. Végül mégcsak nem is "vázlat". Nem is használja semmire.

1953. március 20-án születtem Szegeden. A csongrádiak ezt azóta is a "szememre vetik", mert minden lexikon és évkönyv azt tartalmazza, hogy "Szegeden született", s nem azt, hogy tizenkét felejthetetlen iskolaévét és tizennyolc felejthetetlen gyermekévét Csongrádon töltötte.
     Pedig Szeged nekem csak a véletlen, anyámnak valami terhesség alatti problémája lehetett, s ezért a szegedi klinikára utalták be, később már nem bántam ezt a szegediséget, büszke voltam Juhász Gyulára, a szegedi fiatalokra, Radnótira, József Attilára, s a hetvenes évek - Szegeden szerkesztett - legjobb magyar folyóiratára, a Tiszatájra.
     Anyám azt mondja, hogy mikor párhetes koromban hazavittek, egy tavaszi napon Csongrádra, a város határában kenyérrel vártak bennünket a rokonok. "Hogy az újszülött jószívű legyen" - teszi hozzá a szokás magyarázatát. Szerintem a szokás még ősibb, még mélyebb értelmű lehet: s az azonosí- táson alapul, kenyérrel, azaz élettel köszönteni az életet.
     Ezt a szeretetteljes fogadtatást azóta is igyekszem meghálálni, bármelyik pontjára is kerüljek a világnak, mindig eszembe jut, hogy városom határában friss kenyérrel vártak.
     Engem gyerekkoromban nem vett körül kultúra, de körülvett a kulturált élet, főképp bolgárkertészkedéssel foglalkozó nagyszüleim környezetében leltem édeni állapotokra, ameddig ők paprikát palántáltak, addig én kiscsikóval kergetőztem, s a közeli Holt-Tiszára jártam megdézsmálni a halászok varsáit. Szótlan élet volt, éneket egyet hallottam, apai nagyapám, ahogy a királydinnyés homokon baktatott, ő énekelte volt: "Megismerni a kanászt cifra járásáról".
     A középiskolában értek a meghatározó élmények. Amikor Ady kötete kezembe került, talán nem túlzás, mint egy indiánregényt a kortársaim, egy ültő helyemben olvastam végig. Magyartanárom legendás ember volt, Fehér Ede, aki Szegeden József Attila diáktársa, padtársa, a Horger-ügynek akaratlanul is koronatanúja. Tiszteltük tudásáért, legendás életéért, bár e tudással, e legendáriummal ő sohasem kérkedett.
     Emlékszem, akkor még szeneskályhákkal melegítettek a csongrádi gimnáziumban, s micsoda látomás: a könyvtárból úgymond kiselejtezett folyóiratokkal. Művészettörténet órán például a pedellus tüzelte a híres Új Hangot. Művészettörténész tanárnőm egy életre példát adott, mert a folyóiratokat félrekapta, s intett nekem, fogjam, s az órán menjek, vigyem haza. A tűzből mentett folyóiratokban találkoztam azután először egy új világgal, tényleg "új hanggal", Juhász Ferenc, Nagy László verseivel, Sarkadi, Kamondy novelláival.
     S 1968-69 táján a csongrádi folyóiratboltban találkoztam először az akkortájt induló Forrás folyóirattal is, úgy látszik, már akkor végérvényesen megragadott.
     Mikor 1971-ben Pestre, az egyetemre mentem, már úgy-ahogy költőnek számítottam, s nagy szerencsém, hogy Kormos István atyai barátságába fogadott. Első kötetemet is ő szerkesztette.
     Szinte napra húsz éve élek Kecskeméten, a Forrás szerkesztőinek hívására jöttem ide az egyetem elvégzésekor.
     S bár Csongrádon, a Tisza és a Körös partján szebb a homok, az tényleg "aranyhomok", nem futóhomok, mint ez itt, de mégis végérvényesen itt ragadtam. A megye művészeti műhelyeinek ölelésében, alkotótársaim baráti közegében. Velük, közöttük érzem jól magam.
     A millecentenárium évében, kecskeméti ittlétem huszadik évében Megyei Művészeti Díjat kaptam, s egy lehetőséget is, hogy a Kecskeméti Lapokban egy kis kulturális mellékletet állítsak össze. Pár nap gondolkodás után így adtam meg kis melléklet-folyóiratom címét: Graffiti.
     Nagyon sokat foglalkoztam a graffitivel. Ami csak megjelent ezzel kapcsolatban, azt megszereztem, sőt mióta híre ment graffitigyűjtő szenvedélyemnek, a barátaim is küldenek falfirkákat saját környezetükből. Persze, nem az épületeket elcsúfító, primitív festékszórós feliratokra gondolok. Ezer falfirkából csak egy van, ami figyelemre érdemes, éppúgy, mint ezer versből, filmből vagy újságcikkből is csak egy. Van akinek csak a fal fehérsége jut önkifejezés céljára, de olyan világban élünk, ahol mindenki vágyik véleménye megfogalmazására. Engem ez meghat és érdekel.

Anyám három hétig itt a szomszédos kórházban. Térdprotézis műtét. Évek óta bottal jár már, sokszor járókerettel, de azzal is csak a konyháig s fürdőszobáig. Most új térdével boldog, s már három hét után is szinte szaladni tud. Elkísérjük haza, s figyelem, ahogy évek után újra birtokba tudja venni a kertet, már oda is leviszi operált lába, s az utcát, a szomszéd házakat, boltokat, templomot. Új lelkülettel szinte új életet kezdett. Röntgenképen nézem operált térdét: mintha egy kitárt szárnyú madár lenne a térdébe ültetve, olyan a protézis formája. Ez a madár röpteti most.

1996. augusztus 15.