Sir David Ross Arisztotelész-kötete, ha jól számolom, kilencedik kiadásban jelent meg az Osiris Kiadó Könyvtár-sorozatában, s bizonyosan most is gyorsan elfogy a könyvesboltok filozófiai, filozófiatörténeti kiadványoktól súlyos polcairól. Alapvető monográfia ez, világos áttekintése az arisztotelészi gondolatrendszernek, amelyet biztonsággal lapozhat mind a bölcseleti kutató, mind a köznapi olvasó. Engem csupán egy ponton bosszant a fordítás: de az csillapíthatatlanul teszi. A fordító ugyanis azt állítja, hogy Ross Arisztotelész- értelmezésének Biológia fejezetében a különböző élőlények fajtájáról esne szó. Nos, ez nem igaz. Egyébként pedig a természettudományban legkevésbé járatos olvasó is tudja, mekkora különbség van a fajta és a faj között. Műhiba ez, meglehetősen súlyos. Egy tacskókutya és egy pulikutya között ugyanis kisebb a különbség, mint egy kutya és egy macska között.
     De efféle slendriánságot a magyar jogi közgondolkodás és szabályozás is elvisel, pl. akkor, amikor fajra, nemre, vallásra való tekintetben... állít bármit. Csupán azt nem tudja, hogy az ember az egy faj, tehát nincs értelme az ún. faji különbségeknek. De lenne: a fajtainak.
     Arisztotelész, aki az első élőlényrendszertan megteremtője, és a dichotonikus, Platóntól eredő osztályozás elvetője, már pontosan tudta, mi a különbség a fajok között, még ha az egyedek osztályozásában kisebb kategóriákat nem is vezetett be. Ezt tudja Ross is, amint tisztában volt e fogalmak közötti különbséggel. Csak a fordító, illetve a sorozatszerkesztők figyelmét kerülte el ez a csöppet sem nyelvtani pontatlanság.
     Gondolom, másnak is feltűnt már, hogy amennyire kiváló bölcseleti, társadalomtudományi szakmunkák és ismeretterjesztő kiadványok jelennek meg mifelénk, annyira rosszak az esetleg megjelenő természettudományiak. Igaz, dögivel jelennek meg a kertészeti, egészségtani, életviteli és kuruzslástani nyomdaipari termékek (s árszínvonalukban megközelítik a nyugati helyzetet), de ezek többjére még csak az ismeretterjesztő szint kifejezés sem igaz. A természetrajzi (képes) munkák kivételével állítható, hogy az országba be sem kerülnek az alapvető kézikönyvek, szakmunkák.
     Magyar kutató, szakíró se sok akad. Például (amiről mindjárt szót kívánok ejteni) a nyárvég legkiterjedtebb konferenciájának mintegy kétszázharminc előadásának egyike sem volt természet- tudományi tárgyú vagy jellegű, holott egyébként az ilyen jellegű tárgyválasztás nem lett volna elképzelhetetlen.
     Szeptember közepén éppen nem volt kiállítva egyetlen Arisztotelész-büszt sem a római Kapitóliumban, de annál több Platón. Ám természetesen megszemlélhetőek a császárok, a latin auktorok és a mediterrán mitológia hírességei, alakjai, hírhedt személyeinek másolatai. Talán sosem volt egyszerre annyi magyar nézőjük, mint a hűvös, ősz eleji napokon, s ha értelem- mel rendelkező szobrok lennének, talán most nagyon okos magyar szavakat hallhattak volna. A magyar művelődés és a kereszténység címmel Rómában rendezte meg a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság a VI. nemzetközi kongresszusát, s volt fél nap, amikor a résztvevők a római polgármester vendé- geként térítésmentesen bejárhatták a kapitóliumi múzeum- épületeket.
     A kongresszusra kiutazott ötszázharminc tudósnak vagy affélének a legnagyobb dilemmája az lehetett, hogy a szekciók tömegében akar-e eligazodni, vagy a város reggel még rideg utcáit, barna és vörös színekben gazdag tereit és drága múzeumait akarja megnézni. Legtöbben erre azonban képtelenek voltak, így két műszakra fogták magukat.
     Nekem például sikerült a Magyar Akadémia Via Giulia 1. szám alatti épületben adott (meglehetősen zsúfolt és lepusztító hangulatú) fogadás előtt megnézni azt a Keith Haring- gyűjteményt, amelyről néhány amerikai szaklapból lehetett értesülni. Keith Haring, a street és a subway art tornacipős embere fekete papírokra rajzolta kutyás (feliratos), dadogó, szavakban dús firkáit, egy-egy plakátdarabot is reájuk ragasztott, látszódjanak természetes utcai képződményeknek. Feleségemen és rajtam kívül talán azért nem akadt egyetlen látogatója sem a nemzetközileg ismert, rendkívüli tehetséggel programot össze- állító kisgalériának a kora esti órákban, mert a rómaiak ehhez hasonlókat nap mint nap láthatnak a saját utcáikon, vagy mert éppen fogadásokra siettek.
     De Keith Haring egy graffitivel már ott volt látható a Galeria Nazionale d'Arte Moderna egyik termében is, amelyet előző nap, ebédidőben néztünk meg, sok dekollázs, tapasztás és kevert technikának nevezett eljárással készült modern mű között. Ebbe a múzeumba azonban nem miatta, s nem Calder vagy Severini vagy Osvaldo Licini miatt járnak az emberek, hanem azokért a festőkért és szobrászokért, akiknek ilyen-olyan hosszú (vagy rövid) avantgárd, esetleg kizárólag futurista korszaka volt.
     Róma ezen az őszön nem bővelkedett az új művészetet bemutató tárlatokban. A kisebb kiállító helyek a tömeg igényeit kielégítő, római hangulatokra és emlékhelyek megidézésére vágyók szentségeivé kezdenek válni, a nagyobbak is a helyi ízeket kínálják. Cucciból is elegük lehet, nincs éppen se új könyve, se új mappája, nem sétálgat a Farnese palota előtti téren sem, de grafikáit sem látni sehol.
     A könyvesboltok választéka ragyogó. Bármi angol, német vagy francia nyelven kiadott művet meg lehet nézni vagy vásárolni, a takaros kivitelű vagy éppen luxus minőségű olasz kiadványok számosa a kiadás után néhány évvel már olcsóbban megvásárolható. De például amíg itthon inkább a művészeti, bölcseleti és a huszadik században kialakult társadalom- tudományok tárgyaiban jelenik meg számosabb kiadvány, itt nagyobb számban van természettudományi és a polgári léthez tartozó ismeretterjesztű irodalom.

A magyar tudósok mediterrán módra élvezték a várost. Habzsolták a római javakat és megrohamozták Nápoly belső utcáit azon a napon, amikor oda telepedett át a kongresszus. Pedig Nápoly minden, csak éppen nem város. Egy megtelt szeméttelep, amelyben szabadon garázdálkodik a szél és a fostos madarak tömege, s néha-néha emberi véglények kerülnek elő a dohos és sötét barlangszerű lukakból. Ami engem valóban lenyűgözött, de társaimnak a kulőr lokál része volt, azok a cafatokban lógó, napszítta és eső fakította plakátok tömege a házfalakon az üres kirakatok deszkázatán, a kikötőben, illetve a templomok falán. E dekollázsokat azonban nem lehetne büntetlenül fotózni; a fényképészeti munkálatok közepette bizonyosan eltűnne ez az, sőt lehetséges, maga a fényképező masina is.
     Az előadások többségének megítélése nem feladatom. Az azonban megemlítendő, hogy az egyik legtöbbet idézett név Pilinszky Jánosé volt, Balassi Bálintról csupán II. János Pál pápa ejtett szót, de ő is azon az audiencián, amelyen kétszáz konferencia-résztvevőt fogadott nyári rezidenciáján. Pázmány Péter nevét is említette, néhányan mondták, azokban a szekciókban, ahol inkább a művelődéstörténészek és történészek vettek részt, a reá való hivatkozás okán még másoktól és többször elhangzott.
     Jankovics József és Monok István ígérte, mindezt ellenőrizni lehet, ha majd egyszer megjelenik a konferencia utókiadványa.
     Azt megjegyezném, hogy némely előadásban szó esett a magyar és az olasz avantgárd kapcsolódási pontjairól. Ez önmagában már eredmény akkor, amikor a mediterrán irodalmak, illetve művészetek felé újabban alig lehet otthonról tájékozódni.
     Az, hogy a Cote d'Azur rendkívül gazdag a kiállító helyiségekben és múzeumokban, nem eléggé közismert. Pedig itt bármelyik pici falvacska felmutat néhány nemzetközileg is ismert művészt, akinek aztán gyűjteményes kiállítása is lesz előbb vagy utóbb. A turista bőven válogathat, amíg rá nem döbben, valójában csak a pénztárcájától függ, hogy kitől, és mit néz meg. Mert Chagall éppúgy mint Picasso vagy Leger legalább öt, jobbnál jobb helyen látható, s mégcsak nem is ismétlődik az anyag, mert arra ügyelnek, hogy szerzőik más korszakának és más műfajának a termése legyen kiállítva.
     Kétségtelen, a nizzai Promenad des Artson egy sajátos szerkezetű épületben a legjobb kortársi képzőművészeti anyag, és St. Paulban, a Fondation Maeght múzeumában a legdrágább huszadik századi szerzőktől származó munkák vannak. A szokásos Giacomettiken, Mirókon, Braquekokon, Ubacocon kívül most a termek nagyobb részében Germaine Richier életm-vére igyekszik a gyűjtemény a figyelmet terelni. A reprezentatív katalógus erre az alkalomra jelent meg.
     A Maeght gyűjtemény könyvei és nyomatai nem kaphatóak Magyarországon, holott minőségiek. Vélhetően, nincs rájuk még kereslet. Költségesen előállított, tehát megfizethetetlen termékek ezek, amelyet Franciarszágban sem engedhet meg magának mindenki. Leginkább a felsőbb középosztály tagjai, akik bár restellik, hogy a szokásosan legalább ezerötszázas széria egyik darabja a sajátjuk, de tudják, a sokszorosító hely a magas árra is garancia.
     Másoknak már csak a pótlék juthat. Netán egy Cezanne nevével jelzett selyemszál, usque tízezerért, vagy egy Leger esetleg Miro nyomdai nyomat, kb. negyvenezerért, esetleg a Picasso-tálak egyikének ki tudja hányadik másolata.