Mielőtt hamis magánmítoszok, álkatarktikus múlt-átszínezések avantgárd ködökbe rejtenék a valóságot, egyértelműn ki kell jelenteni: az esztergomi fotóbiennálét valamikor a hetvenes évek elején/közepén (számításom szerint 1975-ben) vetette föl ötletként három akkori fotográfus-siheder: Balla András, Sipeki Gyula, Tamási Péter. A Népművelési Intézetben az idő tájt Réti Pál és én foglalkoztunk az amatőr fotográfiával; én a három fiatalemberrel a Fiatal Művészek Klubjában ismerkedtem össze, ahol szenvedélyes, ám elképesztően felületes vitát folytattam a szekvenciáról Sipekivel. Gyanítom, az; hogy egyáltalában hajlandó voltam egy avantgárdnak számító fotográfiai jelenségről elgondolkodni, mitöbb, nem söpörtem le, mint holmi nyugati divatot (tessék újfent az időpontra gondolni!), hozta őket hozzám és a mindig tiszteletre méltóan toleráns Réti Palihoz a hivatalba, hogy szellemi és mozgalmi támogatást szerezzenek elképzelésükhöz, amelyet a város és a megye vezetői elé kell majd vinniük. Az én helyzetem ugyancsak sajátos volt az Intézetben, noha különösnek mégsem mondanám, hiszen többekkel megeshetett hasonló, akik a rendszer szokásos retorzióját, a foglalkozási tilalmat elszenvedték.
     Tény, hogy éppencsak lejárt a szilenciumom, amelyet az akkori agitprop. mért ki rám egy írásom miatt, s amely még orosz versfordítások publikálásátsem engedélyezte a nevem alatt (Kormos István költő volt az, aki semmibe vette ezt a határozatot, és szerződést kötött velem egy antológiára - részint mert barátom volt, részint mert karakánságból bárki leckét vehetett volna tőle), nemhogy az újságírói működést. Természetesen állás után kellett néznem, és Bak Imre festőművész barátom tanácsára fölkerestem az Intézet művészeti osztályán Bánszky Pált, aki úgy találta, éppen rám van szüksége. Az intézet vezetésében is akadtak eltökélt pártfogóim, és talán így érthető a helyzetem, amelyet hivatali helyfoglalásom is tanúsított. Szobám Réti Paliéból nyílott, ajtajához lépcső vitt föl, amelynek karfáit vörösre festtettem mondván: ezek a marxista esztétika vörös korlátai. Ez - persze - vicc volt, de jellemző, hogy abban az időben az ilyesféle gesztusoknak nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk. Nos, ehhez a gyanús alakhoz állított be a három elszánt esztergomi fényképező - támogatásért.
     Esztergomban az idő tájt meglehetősen színvonalas fotóklub működött - éppen generációváltásban. A fiatalok a maguk korszerűbb szemléletét szembefordították a korosabb fényképezők hagyományokhoz ragaszkodó rutinjával, föl akarták bolygatni a békés, de unalmas fotóséletet, újra akarták osztani a pozíciókat. Az akkori Fotóművészek Szövetségében még ez a folyamat nem indult meg; túlságosan nagy tekintélyek, stabil helyzetű "udvari" fotósok védelmezték a realista hagyományt, mind a formai kísérletektől, mind pedig a szociofotó "egyoldalú" sötétségével szemben. Onnét igazán meggyőző támogatást a Szövetségen kívüli amatőrök nem igen remélhettek. A határ mesterkéltségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy azokban az esztendőkben semmiféle fotóművészeti képzés nem létezett, azaz: a professzionalizmus kritériumai eléggé szubjektíven alakultak. Ám a hasonló művészeti szövetségek fölöttébb erős intézményei voltak a kulturális politikának: szakmai öncenzúraként is működtek.
     A kép tehát az első pillanattól fogva világosan állt előttem: lehetőség nyílik legalább ebben a művészeti ágban az uralkodó dogmák kikezdésére. Szabadjon félreérthetetlenül fogalmaznom: ebben a dologban ez volt az "én üzletem". Mert egy idő után bizony azon kaptam magam, hogy nyakig vagyok a szervezésben; ezek a fiúk értették, miként nyerjenek maguknak társakat. Készségességemet vitathatatlanul motiválhatta, hogy akkoriban már igyekeztem mind távolabb maradni a képzőművészeti avantgárdban való szerepléstől (jóllehet, akkortájt gondoltuk el Bak Imrével az országos kisgaléria- mozgalmat, és csináltuk meg a modern mappákat); jöttek már szép lassan az "új" emberek, akik ugyan nem voltak ott, amikor az ég dörgött, de intézményi pozícióik hasznosabbnak tetszettek az én filantróp elkötelezettségemnél. A fotó más volt, más helyzet jellemezte, elméleti érdeklődés alig-alig mutatkozott iránta. Én pedig bölcseleti gondolkodásom megalapozását éppen esztétikai töprendkedéseimre óhajtottam megépíteni: ott a hivatalos dogma lazábbnak látszott. (Valójában azonban nem volt az.) Szerencsésnek mutatkozott a pillanat is. A szekvencia fölfutása egyértelműen a filmhez közelítette a modern fényképezést; mögöttem több éves filmgyári gyakorlat és filmtudományi melléktevékenység állt.
     Ma úgy látom, a három fiatal esztergomi fényképező közül Balla volt a legmegalapozottabb, a legszenvedélyesebben fotográfus alkat, de a legkitartóbb is. Ezt mindenképpen bizonyítja szerepe, súlya a mai magyar fényképezőművészetben. Talán nem hat indokolatlan visszavetítésnek, ha megkockáz- tatom, ő lehetett a biennálé-gondolat kelesztője is. Mindenesetre arra idejekorán fölhívtam a figyelmüket, hogy meg kell nyernünk nemcsak a szakma tisztességes és az újtól sem ódzkodó tekintélyeit az ötletnek, de a társművészetekben is össze kell gyűjtenünk azokat, akik nagyvonalú hívei tudnak lenni ennek az elgondolásnak. Elsősorban képzőművészekre gondoltam, akik aztán - a személyes kapcsolatok révén - valóban szép számmal képviseltették magukat az elmúlt két évtized rendezvényein, ugyanakkor nem tévesztettük szem elől azokat a filmeseket, építészeket sem, akik képesek voltak saját médiumuk területének tágítására, valamint újra meg újra elméleti embereket is a biennálé mellé állítottunk és szerepeltettük őket. Kezdetektől fogva tudtuk és szándékoltuk a valódi alternatíva megteremtését a fotográfiai gondolkodás számára a hivatalossal szemben. Ez a szemle ellensúlyozni kívánta azt a számos fórumot, amelyek különböző témák ürügyével óhajtották jutalmazni a lojális fotósokat. Anélkül, hogybárkit is meg akarnék bántani, a fényképezés (a sajtóban, egyebütt) szembeötlőbben volt züllött szakma a többinél; itt már az ötvenes években karriert lehetett csinálni egy-egy hazug Rákosi-portréval, a kádárizmus idején pedig a hivatalos fényképészek úgyszólván ölre mentek, csakhogy ők örökíthessék meg a "szerény" diktátor valamely "emberközeli" pillanatát. A konszenzusnak csúfolt sunyi hazudozás bizton számíthatott ezekre a mesterekre.
     Ilyen idők voltak, ilyen volt az idők nyelvezete; éltünk bennük, sőt, időről időre módosítottuk, a körülményekhez igazítottuk egyéni életstratégiáinkat.
     Mindannyian. Nem vágytunk hősiességre, de a hatalommal szemtelenkedni bizsergető érzés volt.
     Az elképzelés nem látszott irreálisnak, noha tisztában voltunk vele, hogy az igazi csatát ezúttal is a hatalommal kell megvívnunk. Nem rögvest szembefeszülve, hanem taktikázva, az ügyet képviselve. Ha nem is látszott túlságosan szilárd bázisnak, mégiscsak az volt az esztergomi művelődési központ. Ez a bázis azonban nyomban szélesebbé vált azáltal, hogy mind a Vármúzeum, mind pedig a Balassa Bálint Múzeum részt vállalt a rendezésből, miként kicsivel később a Keresztény Múzeum is. A városi tanács és a megyei tanács kulturális vezetése ugyan a kezdetektől fogva élni kívánt politikai ellenőrző szerepével, azonban lokálpatriotizmusuk nagyobb súllyal esett latba, és a rendre országos szakmai tekintélyekkel megerősített zsűrik iránt a bizalmuk fokozatosan nőtt. Nem jelenti ez azt, hogy alkalmanként egy-egy művel kapcsolatban ne támadtak volna ideológiai természetű viták, ezek azonban sosem fordultak tendenciák ellen, így az esztergomi fotóbiennálé fokról fokra markánsabbá vált: mind a szakma, mind a közönség jól érzékelte, hogy a korszerű magyar fotográfiának ez az igazi rendszeres fóruma. Vagy ahogyan annak idején szívesebben emlegettük: az experimentális fényképezésnek.
     A kísérletezés ugyanis akkor már nem esett ideológiai anatómia alá. Nem változtat ez - persze - azon, hogy a "szakmai elit" (értsd: a Szövetség szent tehenei) az itt jelentkező társaságot továbbra is amatőrnek tekintette, amiben annyi igazság föltétlenül lehetett, hogy ezek az alkotók nem is igen próbáltak a fényképezésből megélni, vagy akik mégis, azok igyekeztek a politikától távol eső képeslapoknál, könyvkiadókban elhelyezkedni. Nem nekik volt tudathasadásuk, a kor volt ennyire skizofrén, és ez érvényes a többi művészetre, művészeti ágra is - csaknem kivétel nélkül.
     Közben az esztergomi triász STB néven csoporttá nyilvánította magát, az esztergomi fotóklubban pedig lezajlott a váltás: az ő akaratuk érvényesült. Belülről tehát a rendezvény biztosabbá vált. Ugyanakkor már az irigyei is szaporodtak a biennálénak, próbáltak támadni. Állítom, fönnállásának eddigi két évtizedében a legszabadabb, a legdemokratikusabb országos fórum volt annak ellenére, hogy rendszeres zsűrizés történt, hiszen térben, időben korlátozott rendezvényről volt szó. Ideológiai zsűri azonban nem működött, ilyen természetű indokkal egyetlen kép sem maradt le a falakról. Ez pedig abban az időben nem akármilyen teljesítmény.
     Sőt. Éppenséggel a fotóbiennálé fogadott be olyan képzőművészeket, akik saját szakmájukban - elsősorban szemléletük miatt - perifériára szorultak, hivatalos fórumokon nemigen szerepelhettek. Elegendő talán, ha csak a második rendezvény kiállítóit sorolom föl: Baranyay András, Birkás Ákos, Dobrik István, Erdély Miklós, Galántai György, Hajas Tibor, Lengyel András, Tóth Gábor, Vető János. Az ő jelenlétük magától értetődik, amikor a zsűriben hasonló szemléletű képzőművészek is helyet kaptak. Arra azonban igenis ügyelni kívántunk, hogy az esztergomi fotóbiennálé mégiscsak az experimentális fotósok elsőrangú bemutatkozási alkalma legyen, ne pedig avantgárd képzőművészeti fesztivál. Ezt a kiállításokhoz csatlakoztatott elméleti rendezvények is világossá tették. Úgy ítélem meg, az esztergomi fotóbiennálék a fotótörténeti és a fotóelméleti munka ösztönzői is voltak; rendre jelezték a hiányosságokat, vázolták - bizonyos értelemben - a feladatokat is. Egyáltalán nem véletlen, hogy fölöttébb hamar rájöttünk, valamiképpen szisztematizálnunk kell a kiállításokat; feladatok, témakörök köré kell szervezni. A VII. biennálé katalógusából idézem akkori álláspontomat: "Ebben az esztendőben nemcsak a meghívásos jelleg, de a tematikus pályázati kiírás is szűkíthette a beküldők mezőnyét: Volt ebben jelentős szándékoltság, amely a biennálé színvonalának védelmét célozta. Arra gondoltunk, egy megadott téma - esetünkben az önarckép, a portré - körben járása szellemileg közelebb hozhatja egymáshoz a jócskán távolodó alkotókat, és talán valamiféle gerincét kínálja majd a kiállításnak. Hiszen ne feledkezzünk meg róla, mégiscsak kiállítást csinálunk. Lehetne vitatkozni rajta, valóban ez volt-e a legmegfelelőbb, az adott pillanatban legihletőbb javaslat, a beküldött anyagok azonban azt bizonyítják, hogy az alkotók igencsak érzékenyen, sokféleképpen reagáltak finom provokációnkra."
     Természetesen ez a VII. biennálé - 1990-et írunk - már egészen más politikai, szellemi légkörben szerveződött. Ebben az értelemben az önarcképtematikát akár jelképesen is érthetjük - erre is utaltam abban a bevezetőben -, mintegy az egyén, a személyiség fölszabadulásainak sajátos dokumentációját. Hogy ezt abban a történelmi pillanatban ki és miként tudta fölfogni, megragadni, képpé érlelni, arról maga a kiállítás beszélt. Az utolsó, amelyet a rendezőbizottság elnökeként jegyeztem. (Ami - természetszerűleg - egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden kapcsolatom megszűnt volna a rendezvénnyel, amelynek a kezdetektol fogva egyik animátora lehettem.)
     Semmi kedvem hozzá, hogy bármiféle számvetést végezzek. Gyanítom, nem is az én föladatom tevékenységem megítélése. Annyi azonban mindenképpen kikívánkozik belőlem, hogy irányításom idején igen fontosnak tekintettem megkeresni azokat az alkotókat is, akik valamilyen okból visszahúzódtak a szerepléstől, esetleg másképpen kísérelték meg alkotói mondandójuk kifejezését. Közöttük (nem ez az alkalom, hogy név szerint soroljam őket) igen jelentős tehetségek is akadnak; jóindulatú vegzálásukat morális kötelességemnek tekintettem.
     És még egy, talán a tárgyhoz szorosan nem is tartozó megjegyzés. A legkülönbözőbb politikai, művészi érdeklődésű emberek dolgoztak itt együtt az első pillanatoktól fogva az esztergomi fotóbiennálé szervezésében, megvalósításában. Lehetett valami közös abban, amiért egyaránt fontosnak tartottuk ezt a fórumot. Ami közös volt bennünk, az bizonyosan nem lehetett közös a hivatalos kulturális politikával, noha a nyolcvanas évek közepétől ez a politika inkább csak kóválygott saját egyre nevetségesebbé, védhetetlenebbé váló dogmái között. Magától értetődően éltünk ezzel a lehetőséggel. Vezető pártfunkcionárius, szövetségi tekintély és marginalizálódott értelmiségiek - együtt. Aztán érdekeink, véleményeink, esztétikai (és egyéb) álláspontjaink másként és másutt artikulálódtak. Ez azonban egy egészen más történet, és remélhetőleg az esztergomi fotóbiennálé sokáig túléli majd ezt a polarizálódást...