Évről évre tudatos rendszerességgel, az írástudók elkötelezettségével, napjaink szellemi világállapotára szinte egyedüli érzékenységgel és figyelemmel reagáló folytonos polémiájának újabb és újabb részeivel, részleteivel lepi meg mindenkori olvasóját Sándor Iván. A tavalyi, a szerzői corpusban és napjaink prózairodalmában egyaránt rangos eseményt jelentő regénye (Átváltozások kertje) után most az összefoglalás és a visszatekintés igényét magán viselő könyvvel jelentkezett, amely e folyton úton levés "imaginatív" terének koordinátáit közli újra esszérész és regényrész egymást váltó és kiegészítő struktúrájának segítségével. Az esszé- és regényterek alkotta különféle labirintusok (Sándor Iván szellemi "bolyongásainak" színhelyei) első alkalommal épülnek átlátható, formális egésszé az új kötetben, amely objektív és szubjektív események, tények váltogatásával alakul át a végérvényes tudással soha le nem írható világ egy lehetséges változatává, a VILÁG szellemi korrózióját, omlását és pusztulását ellensúlyozni igyekvő összefüggés-rendszerré. Az esszék - és ez a kötetszerkesztés átláthatósága - a folytonosság jegyében kapcsolódnak csak a magántörténethez, amelynek emlékezettanában egyszerű, olykor még a szerzőt is ironizálásra késztető asszociációsor alkotja a magán- és köztörténetet összekötő hidat, így a köztörténeti oldalakat alkotó esszéismétlések, kiszakadva az előző kötetek hermetikus zártságából, megszabadulva kezdet és vég hagyományos struktúrájától (így íródott már az Átváltozások kertje is) a folyamatos "útonlét" formájává változnak.
     Az esszé kísérlet, a gondolat desztillálása, a regény már kristályosított forma, az előzőek során nyert tapasztalat és részigazság beépítése egy nagyobb formátumba, amely az egészről szóló beszédmódot próbálja meg újraalkotni. Az egészről szóló beszédmód lehetséges módozatai azonban, tudjuk, lassan tökéletes utópiává válnak. A Tengerikavics utolsó esszérészlete vonatkozik ide: "Az, aki egy korszakban benne él, s onnan (belülről) kénytelen megfigyelni a korszak útonlétét, szembesül azzal a problémával, hogy a megnevezésekre való törekvés, a fogalom-alkotás, a nyelv mindig egy korszak kultúrájából születik meg, s ezért minden másféleség, újdonság, minden korábban ismeretlen csak a már ismert fogalmakkal és megnevezésekkel közelíthető meg: így a jelölni-való és a jelölés nem fedhetik egymást. Meg kell tehát kezdeni a behatolást a még nem ismertbe, mert mindazt, ami új és más, (majd) csak ennek a még nem ismertnek mint újabb korszaknak a gondolkozási- fogalomalkotási-nyelvi kultúrájával lehet megragadni, amit egyelőre persze senki sem ismerhet..." Es hogy az esszé gondolata milyen mértékben válik modellértékűvé a regényvilágok színterén, lássuk az Átváltozások kertjének imaginatív tér és idő rendszerébe beépített tapasztalat és részigazság átlényegülését: "(Még) csend volt (nem úgy, mint kis idővel később, amikor bekövetkezett az, ami bekövetkezett), bár mintha hallatszott volna már a távolból a morajlás, igaz, megállapíthatatlan volt, hogy repülőgépek zúgnak-e, s ha mégis, akkor bombázók vagy vadászgépek, netán élelmiszert szállító Herkulesek (honnan érkeznek? hová igyekeznek? miért éppen a Helység fölött repülnek át?): egyáltalán, hallja-e valóban a morajlást, vagy csak emléke ez a hang egy régen hallott hasonló hangnak, talán nem is repülőgép zúgásának, hanem ágyúlövés robbanásának, egy összeomló épület robajának?: vagy csak egy, a jövőben bekövetkező fényvillanás utáni csattanás képzete, belső hang csupán, mintha egy űrben sűrűsödne össze valami, amire csakis akusztikai megnevezést lehetne ráaggatni, annak a csődnek az okán, hogy a még ismeretlen elmondására nincsenek hiteles szavak?"
     Pillanatnyilag állapotainkról ennyi, ami elmondható. Sándor Iván eljutott nyelv- és kultúraszemléletében, poétikai rendszerének megvalósításában egy olyan pontig, amelynek meghaladását - úgy tűnik - a belső indíttatású önkeresésnek és visszatekintésnek kell megelőznie. A Tengerikavics ilyen könyv. Szintéziskereső, az életmű, helyesebben az életanyag sajátságos felidézése egy magánregényben, melynek lényegi ívét két történetszál, a magántörténeti és a köztörténeti állandó érintkezése rajzolja ki. A magántörténeti szálon oknyomozást folytat Sándor Iván a szubjektumra irányuló kérdéseivel: miféle örökségből táplálkozhatott az ÉN alakulása során, a térben és időben egymástól messze került, de a mindenkori ÉN-t mégiscsak meghatározni tudó családtagokból, tulajdonságaikból, mentalitásukból mi az, ami továbbadódott, és mi az, ami így, az ÉN által teremtett kozmoszban tovább él? A kérdés nem az, hogy ki vagyok, a jelen tudására nincsenek (még) verifikálható fogalmak, de a honnan? kérdésétől közelíthetó az ÉN felé, az állandó kudarccal fenyegető rekonstrukciós kísérlet, az újabb és újabb viszonyrendszerek össztüzében történő kérdés-felelet sorozat, az ÉN és a világ ontológiai kapcsolatának nyelv által és nyelvben történő (de)konstruálása. A köztörténet fejezetei pedig, mindenütt érintkezve a magántörténetekkel, olyan nagyságrenddel tágítják ki az egyén beélhető és belakható horizontját, ahogy ugyanazon egyén látni és láttatni tudja mindenkori utolsó világát. "Az esszéit is azért írja, mert ugyanaz foglalkoztatja, amit lát maga körül, az omlás, ami megingatja az egész európai kultúrát, szétrágja az emberi lelket, fölmorzsolja az emberi ént, ...úristen, gondolta mindig, amikor körülnézett, megy szarrá minden... a legjobbak is... a közeliek... leépülések... önelvesztés... Ez is az anyagom. Ebből jön a nézőpont, a hangzás... A sírok, amiket keresek, másfél évszázadig vezethetnek vissza. Ezért éreztem mindig legalább másfél évszázad magán- és köztörténetét az anyagomnak? Ez a távom. Együtt vagyok benne "velük". Nem emlékvilág. Jelenné lett tapasztalat. A helyszínekből alakult közös tér, az én saját térségem, az események töredékei a saját időm..."
     Sándor Iván "mindent egyben láttató" koncepciójú könyvében a hogyan? primer szinten történő megoldása kapcsok minden más mellett - kiemelt jelentőségű helyet. Az elméleti tudásanyag hátteréből is levezethető saját világalkotói szándék (lásd a regényről írt esszéjét a Jelenkor 1995. októberi számában) és annak praktikus megvalósítása a Tengerikavics magántörténeti részében egyszerre érvényesül. Kapcsolódások "imaginatív" tere az, amit Sándor Iván modellál: "a kapcsolódások természete búvópatak folyásához hasonló. Egyszer csak felbukkan valami. Az események, sorsok összefüggései a mögöttesben fonják a láthatatlan hálókat. Felismerésük nélkül is egymás mellé rendeződnek, az időben, a térben látszólag összefűzhetetlen, ám a mélységekben mégis egymásról tudó érzések és események. Ezekben a lezáratlanságokban, állandó alakulásokban formálódtam. Nem tudom követni a gondolataim, az érzéseim, vagy akár az álmaim sodrát, miközben a belém csempészett sorsom úgy találkozik másokéval, hogy nincs is tudomásom róla, mint ahogy mások sincsenek tudatában annak, hogy az érzéseik és igen, a gondolataik, akár az álmaik is az enyémmel összetalálkozva alakítják ki azt az imaginációt, amelynek átláthatatlanságában együtt vagyunk úton mindazok, akiknek a másik útonlétéről nincs is tudomásuk, akik hasonlóak lehetnek, vagy akár teljességgel különbözhetnek egymástól is..." A regénypoétika itt lép túl önmagán és lesz világlátássá, a Tengerikavics egyéni története nemcsak a regényeknek lesz magyarázó elvévé, hanem az esszék által felvillantott, köztörténetekről szóló témakörök is a szorzói corpus körülhatárolásán túl) az ÉN és a VILÁG imaginatív kapcsolatrendszerének alapjait jelölik ki.
    Az ÉN: aki útnak indul a VILÁGban. A VILÁG: az ÉN által befogadni képes téridő-kiterjedés. És a keresések eredménye: szóval, hogy nem a VILÁG és az ÉN lett megismerhetőbbé, hanem e kettő külön is és közösen is birtokolt káosza, szétesése és omlása vált megfogalmazhatóvá: "Átláthatóvá lett az átláthatatlanság, ennyi a tudásom". És mégis: a VILÁG és az ÉN felett, mindezen túl, ott van, ott kell hogy legyen az emlékezet, a szeretet és a méltóság megtartó ereje. Nem ajánlat és nem megoldás. Újrafelfedezés és ismétlés a könnyű felejtés ellenében. Az Átváltozások kertjében olvasható, "hogy amit megismert, őriz, ahhoz ragaszkodnia kell, nem engedheti veszni hagyni, bármilyen rétegeket is húz a sorsára az idő, bármilyen leépülés is veszi kezdetét[...] amíg őrizni tud ja az emlékeit, még nem kell elkezdenie a búcsút..." A Tengerikavics 11., A káosz és az angyal című fejezetében: "Arra gondol, hogy a sebeknek, amelyeket ő okozott, az emléke ugyanúgy beforrt, mint azoknak az emléke, amelyeket külön-külön a családja tagjai okoztak egymásnak; mintha nyomuk sem maradt volna meg, és nemcsak azért, mert ama köztörténet a pusztításaival túllicitálta a magántörténeteket; azért enyészhettek el, mert a felmenői - akikhez anélkül, hogy tudtak volna egymásról, csatlakoztak az apai ősei - rendelkeztek azzal a tulajdonsággal, hogy a szeretettel beforrasszák az egymáson ejtett sebeket". A 12., utolsó fejezetében ("Most mondd a neved..."): "Mennyi mindennek kellett történnie velem, mennyi mindent kellett látnom, kellett megőriznem[...] Talán sikerül megőrizni, akárhogyan is lesz egyszer egy kórházi ágyon, akárhogyan is történik meg majd, talán sikerül megőrizni, mint legfőbb tapasztalatot, a szeretetet és a méltóságot. Jó volna még erről írni. Továbbadni valamit belőle:" Ezt a fejezetet nem zárja esszé-részlet, eggyéolvad a két, egymást feltételező folyam közös üzenetmedre: a szeretet és méltóság hiánya betöltésre vár.
     Hogy most mi van, ebben a jelenben, még nem tudni. Sándor Iván hiányként jelzi az egyelőre szavakat, fogalmakat kereső időszak problémáját. Következetes a korábbi megfogal- mazásokhoz: a tényen túl, ami már meg sem nevezhető, az ajánlat csak ennyi lehet: az egyénen keresztül (mint mindig) mintát nyújtani (mint mindig) a közösségnek. E hiány egyik betöltője a mindenkori betűvető: írásba kell önteni a megszerzett tapasztalatot és részigazságot, és továbbadni azt. A mindenkori utolsó világok figurája így lesz általános szinten az írástudók szellemi örökségének végtelen folytatója.
     Múltbeli és jelenbeli világok egymásra kopírozásában Sándor Iván és Christoph Ransmayr kapcsolódásai nem véletlen egybeesések. Mindketten időket és tereket lényegítenek át, és abban a gondolati közös térben találkoznak, amely a világot mint a mindenkori utolsó világok stádiumát múlt és jelen többdimenziós terében ábrázolja a rávetítés, a ráírás, a mindent egyben láttatás módszerével. Sándor Iván mondatával: "amiképpen az omlássorozatban számára a világ az ő utolsó világa, ugyanúgy vár másokra a maguk utolsó világa, hiszen a közös helyszín nem áll másból, mint utolsó világok virágzó romhalmazának sorozatából". Ennek megvalósításában mindkét írói attitűd fontos szerepet játszik. Az utolsó világ ransmayri anakronisztikája látszólagos csupán (az - elvileg - Augustus császár korában játszódó regény sorra felidézi későbbi korok jellegzetes eszközeit, motívumait, jelenségeit), éppen azáltal kap nagyobb hangsúlyt idő és tér racionális alapú szegmentálásának tarthatatlansága, hogy a kezdetek káoszától a világháborúk káoszáig terjed a regényvilág imaginatív térideje. Sándor Iván ködlovasai, még ha behatárolhatóbb téridőből is, szintén e folyamatosan jelenvalóvá lényegülő közös múltból lépnek elő. Egy érzékletes példa Sándor Iván "minden együtt"-jére az Átváltozások kertjéből: "és nem tornatanárok ütemes kiáltásaira alakultak ki a sorok, nem sportöltözetek feszültek, hanem hangszórók recsegése, indulók harsogása közben egybefolyt a nép, nemzet, a proletár, a polgár, és mint valami sportpályán kiterített hatalmas lobogón, egymásra kopírozódott a zöld halom, az ötágú csillag, a kettőskereszt, és a kalapács, a búzakalász meg a koronák ékköveinek fénye, a lépés ütemét pedig a darutollas, a munkásoverálos, az árvalányhajas, a vörös nyakkendős, a huszármentés, az árpádsávos felvezető csapatok diktálták". Vagy ahogy a Tengerikavicsban megelevenedik a több rétegű múlt: "Ment végig a Dob utcán. Úgy érezte, sohasem tette meg ezt az utat, pedig miért éppen a Dob utcában ne járt volna? Bár így, hogy mintha visszafelé igyekezett volna a múlt századba, biztos, hogy még sohasem lépegetett a többnyire kétemeletes házak között. Mintha a kapuk alól árusok toltak volna ki targoncákat, mintha a friss hóban a kezüket muffba dugva hölgyek, mellettük keménykalapos urak lépkedtek volna, s az egyik ablakból egy szemüveges öregasszony hajolt volna ki, a kezében porronggyal, olyannyira belefeledkezve az utcán hógolyózó svájcisapkás gyerekek és sildes sapkás nagyobb fiúk látványába, hogy a kezében mozdulatlanná merevedett a porrongy, aztán lengeni kezdett az ő léptei ütemére, mint egy falióra - amilyenből éppen elég volt a barna árnyalatú, alkonyi fényű lakások mélyén - régen lengő ingája." E kopírozás eredményeképp létrejött virtuális világban aztán összességében lesznek átláthatóvá azok a globális mozgató elvek és irányulások, amelyek különben egymástól függetlenül, külön-külön határozzák meg a mindenkori világokat. Az omlás és pusztulás Sándor Iván-i metaforasorozata, a metamorfózis őserejének ransmayri újrafelfedezése a mindenkori világállapotok szimbolikus tartalmú leírását célozzák meg. A káosz tény (a Tengerikavics folytonosan az 1944/45-ös események hálójában mozog: az éppen eszmélni kezdő szubjektum akkor és ott szembesül először és legerőteljesebben a világ dolgaival, a halállal, a szerelemmel, az írással - Ransmayr a Morbus Kitaharaban pedig azt a kérdést vizsgálja, mi történik, ha a győztesek valóban úgy döntenek a nagy háborút lezáró béke után, hogyaz európai veszteseknek bűnhődniük kell, mégpedig a vaskornak megfelelő, visszakényszerített létmód szintjén), és tény az is, hogy a kudarc - éppen mert csak a káosz átláthatóságáig juthatunk el - be van építve a leírásba. Az ÉN és a VILÁG kapcsolatáról szóló, folytonosan íródó Könyvnek mégis a mindenkori ÉN és a mindenkori VILÁG kell hogy a főszereplője legyen, hogy általuk, a saját olvasmányomként én magam legyek a magam számára jobban olvasható.
     Sándor Iván, azt hiszem, mindent megtesz azért, hogy ebben a vigasztalan jelenben, amire tényleg nem igazán lehet szavunk, legalább ne érezzük magunkat egyedül: kristálytiszta gondolkodásával, nyelvének eleganciájával, mely nem átall némi relevanciát kölcsönözni a tudományos diskurzusoktól sem, így közelítve primer és szekunder esetleges ellentétének feloldásához, kibéküléséhez; napjaink értékvákuumának egyik igen fontos felismerője, megfogalmazója és egyben betöltője. És talán az a valóság is, amiben most benne vagyunk, megmerítkezik egyszer egy újabb regény mélytengerében, és akkor - mondjuk Sándor Iván által - elmondhatóvá válik. A Tengerikavics összegző és ismétlő jellegű kötete ezt a megtorpanást és figyelmet, az újabb elbeszélés előtti levegővételt előlegezte meg írójának is, olvasójának is.