Mintegy három évtized terméséből válogatta tanulmányait e kötetébe Karátson Endre. E terjedelmes intervallum, miközben áttekintést nyújt a szertó eddigi pályájáról, igen érdekes tanulságokkal szolgál a közelmúlt irodalomtudományi beszéd- módjának alakulásairól is. Ezért olyan közelítésben tárgyalnánk a könyvet, mely legelőször azt tisztázza, hogy a három évtized írásai milyen pozíciót mutatnak e beszédmód változó horizontjai előtt. Annál is inkább lehet, sőt szükséges ezt megtennünk, mivel Karátson Endre permanensen az irodalomtudomány korszerű diskurzusába lépő, a legújabb módszerekkel és észjárásokkal párbeszédet folytató kutató. Ami annyit is jelent, hogy módszertani, szemléleti tekintetben természetesen nem egységes a kötet, hiszen évtizedek változásairól ad képet. Ám éppen ezáltal tud vallani, mégpedig tudománytörténetileg is releváns módon a mondott iránymódosulásokról: egy mindig napra kész tájékozottságú irodalomtörténész minden újra odafigyelő, de mindent eredeti látásmódjához szervesítő munkái nyomán.
     A kötet első blokkja az irodalmi modernség kezdeteivel foglalkozik, hogy aztán a következő részek annak további "klasszikus" példáira térjenek át, érintvén végül a posztmo- dernitás távlatait is. Az első, címadó tanulmány tehát úgy érthető, mint e korszakoknak Baudelaire ajándékaként való felvezetése. Az 1967-es keltezésű dolgozat lényegében szakít a pozitivista hatáskutatás legfőbb elveivel, az egyoldalúan evolucionista, a történetiségben csakis okokozati kapcsolatot látó, a "késorbbit" a "korábbiból" egyenesvonalúan levezető felfogással. Jól észleli, hogy a folyamatok kétirányúak, s az irodalmi értésben-befogadásban az időben utóbbi fejlemény éppúgy meghatározza "előzményeit", mint fordítva. Ez a belátás, mely az újabb hermeneutikai kutatások immár természetesnek mondható (bár nem eléggé respektált) velejárója, a hatvanas években még teljesen hiányzott a hazai irodalmi közgondolkodásból (Baudelaire szerepének autentikus vizsgálatáról már nem is beszélve). De hogy e szempont a nemzetközi színtéren is mennyire új volt akkor, jelzi, hogy a szerző is kissé furcsának találja saját tézisét:
"Bármilyen fonákul hangzik is, egy író híre a világban és az időben attól függ, mennyire sikerül életének és művének érdekeltté tennie az utókor egocentrizmusát." Nos, ez az "érdekeltség", azaz a hagyomány folytatódásának retrospektív komponense manapság megkerülhetetlen a hasonló vizsgálódásokban. Elismeréssel olvassuk ennek harminc évvel ezelőtti megfogalmazását, szempontjának érvényesítését. A tanulmány a Nyugatosok felől láttatva a Baudelaire-"ajándékot", annak nyelvi többértelműségét, s az innen fakadó inspirációkat emeli ki elsősorban. Valószínű, hogy ezzel általában is minden "hatástörténet" lényegére tapint. Hiszen egyre inkább úgy tűnik, hogy elsősorban nem az "életérzések", és nem a gyorsan fakuló tematikai vonások hatnak tovább - ezek észlelése is annak az alakításnak, a nyelvi-formai jelentésmegoszlásoknak a függvénye, mely a recepcióban kél életre, ahol termékenyítően újnak érezhető bánmi is a múltból. Míg a jelentések rögzülése avíttá teszi a hagyományelemeket. A szemantikai dinamika és statika érzete persze relatív, koronként és egyénenként változó. De a múlt folyamatos mobilizálása nélkül nincs élő tradíció, s ez nem kis részben épp a baudelaire-i többértelműség "felfedezését" is jelenti.
     A hetvenes években írt Ady-tanulmány (A magyar költői nyelv megújulása és Ady szimbolizmusa) még a költő "töretlen népszerűségének" és "eleven varázsának" időszakában született. Manapság - az erőteljesen érvényesített lírai én felbomlásának korában - már aligha mondható el Ady Endréről ugyanez. Bizonyára az Ady-recepciónak is gyökeres metamorfózison kell átesnie ahhoz, hogy a fentebb emutett élő hagyományban ismét a régi fényében pompázhasson az életmű. E líra rendelkezik annyi nyelvi gazdagsággal, hogy egy ilyen fordulat bármikor bekövetkezhessen. Mai olvasatában például éppen a sokat emlegetett "alanyisága" mutathat új, felfedezetlen vonásokat és értékeket: az alaposabb vizsgálat kiderítheti, hogy nem is annyira szilárdan énközpontú, egyetlen centrumra vonatkoztatott költőiségről van itt szó, mint ahogy az élménylíra korábbi olvasataiból ez kiderülhet. S talán ezt az elmozdulást segíti elő Karátson Endrének a szakirodalommal folytatott óvatos vitája is, mely az "élet dinamikus elvének" Rónay György-féle (és még sokaknál előtűnő) koncepcióját nyelvi dinamizmusnak értelmezi, megállapítván, hogy "nincs külön a szó és a szellem".
     A Kosztolányi-tanulmányokban különösen jól megfigyelhető a hermeneutikai szemléletmödnak a pozitivista gyökerű történetiséggel való ütközése, s egyre erőteljesebb érvényesü lése. Nem véletlen, hogy annak a Kosztolányinak a művészete kapcsán érezhető markánsan e váltás,aki - egy helyütt Karátson Endre is idézi - a nyelvet nem pusztán kommunikációs eszköznek és a valóság "tükröződésének" tartotta, hanem a tudat egyik létezési formáját, söt, egyáltalán az emberi létmód gyökerét és meghatározóját látta benne. A visszatükrözés-esztétikához hasonlóan szorul fokozatosan háttérbe az úgynevezett "szerzői elv" érvényesülése, a szerzői szándék és a biografikus meghatározottság elfogadása-kutatása. Vagyis tért veszít az a - már a strukturalizmusban is megkérdőjelezett - szemlélet, mely az életrajzi értelemben vett alkotónak és alkotásának a viszonyát kutatja, s legalább részben az előbbiből vezeti le az utóbbit. Ezen elv mellőzője ugyanis belátja, hogy a mű sohasem kötődik egy szövegalkotó személyiség kizárólagos akaratához, nem annak puszta következménye. Nem egyirányú "üzenet", melyet az olvasó megfejt. Hanem interaktív esemény: a jelentés a szöveg és a befogadás együttes produktuma. Az esetleg kétségkívül közrejátszó személyes indíttatások és intimitások egyébként is megragadhatatlanok, s a létesülő jelentés felől tekintve inadekvátak. Az alkotást vizsgálva nem képezhetik az irodalomtudomány tárgyát. Így például Karátson Endre könyvében a Kosztolányi Dezső "őszinteségének" és betegségének kapcsolatához hasonló összefüggések említése helyett fokozatosan előtérbe kerül a társadalmi tematika prózanyelvi alakításának kitűnő elemzése (Kosztolányi és a közhely). Igaz, az előző tanulmány (A homo aesteticus a homo moralis ellen) sem merült ki a szerzőre és a társadalmi "valóságra" vonatkoztatás módszerében, s fordítva: e szempont alkalmazása később is elő-előkerül. Így olvashatunk a "realista pontossággal, árnyaltan megrajzolt" kisvárosi környezetről a Pacsirta kapcsán, vagy az egyik figura feletti szerzői ítéletmondásról és "kritikai" minősítésrő1 az Aranysárkány esetében stb. De mindez eltörpül a Kosztolányi-prózát invenciózus alapossággal, világirodalmi összefüggésekkel, a filozófiai határdiszkurzusokat is figyelembe vevő, gazdag szempontrendszerrel tárgyaló fejtegetések mellett. Annál is inkább, mivel ő éppen a vissza-tükrözés-esztétika tagadásaként - előkerül a dekonstrukció fogalomkészlete, a jelentett távollétének tudomásul vételén alapuló fejtegetés. Különösen érdekes és újszerű a pszichoanalízis és az abszurditás, halálélmény és egzisztencialitás olyan együtt elemzése, mely az elbeszélés stiláris-formai-szemantikai rétegében is érvényesülni láttatja a világképi mozzanatokat.
     Mindezek nyomán nem véletlen, hogy Karátson Endre érdeklődése a huszadik századi európai irodalom tekintetében különösen az abszurd és a groteszk világa felé fordul. A magunk részéről nem osztjuk azt a véleményt, hogy korunkban a groteszk az abszurd szinonimája lenne. Igaz, a szakirodalomban gyakran összekeveredik a kettő, s közös tulajdonságokat állapítanak meg róluk. Wolfgang Kayser idézett elmélete például szintén kevéssé distanciái, ahogy az Karátson Endre ismertetéséből is kitűnik. Itt a groteszk "az emberi lélek különös, hátborzongató, éji vonatkozásaiból összetevődő struktúra, amelynek az őrülettel fennálló rokonsága nyilvánvaló, egy olyan világ tartozéka, amely egy némiképpen az egzisztencialista tudatalattihoz hasonlatos abszurd, személytelen erő behatolása nyomán drasztikusan idegenné válik". E tekintetben sokkal inkább Bahtyin - szintén idézett - koncepciójával értenénk egyet a "létező dolgok relativitása" feletti karneváli nevetés tekintetében, noha nála is vitatnánk e relativitás feltétlen "örömteliségét", s a groteszknek felmagasztalt, más minőségek elé helyezett autenticitását. S a rendkívül eruditív dolgozathoz hadd tegyünk egy kiegészítést a Bahtyin utáni orosz szakirodalomból, felhívón a figyelmet Jurij Mann kutatásaira e témakörben. Mindezek alapján A groteszk a huszadik századi prózairodalomban című tanulmányban tárgyalt szerzők közül Kafkát és Beckettet inkább abszurd, Gombrowiczot pedig inkább groteszk művek írójának tartanánk. De végül mintha Karátson Endre is valamiképp különbséget tenne a kettő között, aszerint, hogy az előbbit a differancia posztmodern poétikáját inspirálónak, az utóbbit pedig ezzel rokon, mégis különböző fejleménynek véli. "Az abszurd groteszkje megelégszik annyival, hogy fanyar mulatságul szolgáljon. A textualilás groteszkje szívesen játssza az inkvizítor szerepét. Így, némiképp, mint a 16. században, a játékos groteszk egy olyan barokk törekvésbe fut bele, amely örömest fog fegyvert egy óriás rend szolgálatában."
     A posztmodernitás eszköztárának, elemzési stratégiáinak a nyomai egyre inkább megfigyelhetők a további tanulmányokban, sőt a fejtegetések újszerűsége, az olvasatok eredetisége alapjában e látásmód hasznosításából származik. Meglepő, ám meggyőző érveléssel találkozunk például a Kafkát és Beckettet Schopenhauer felől értelmező írásokban. A szerzőnek az a megjegyzése, miszerint a becketti kiábrándultság "romantikusabb" mint a schopenhaueri, hiszen itt a Semmi elérhetetlen távolsága nem oltja ki az abszolútum iránti szomját, kitúnő érzékkel tájolja be a Godot-ra zárva szerzőjének helyét a késómodernitás világképének horizontján, e paradigmarendszer más elemeivel együtt. Ezek után nem meglepő, ha egy ízig-vérig romantikus költői műnek, Edgar Allan Poe Ulalume című versének elemzésében az itt felhozott asztrológiai szempont sem csupán egy "eszmei háttérrel" való összevetés hatástörténetét, hanem a díszkurzusok nyelvi vonatkozásaiból és áttevődéseiből származó jelentésadását képes felmutatni.
     Mivel a kötet szerkesztése - Csordás Gábor hozzáértő válogatása - nem időrendi, hanem tematikus megfontolások szerint történt, ezért az egyik hetvenes években született írás (A szereplő problémája az új regény előfutárainál) néhány későbbi után, a következő (negyedik) blokkba került. Tárgya miatt - Kafka, Beckett prózája - kerülhetett volna akár korábbra, a többi Kafka- és Beckett-elemzés mellé, még ha címével az "új regényre" utalván, indokoltan előzi egy Robbe-Grillet-mű vizsgála tát. Azért lett volna mégis célszerűbb előbbre helyezni a munkát, mert így, a könyv végéhez közeledve, immár zavaróbb hatást kelt, hogy - számos kiváló megfigyelés mellett - újra előjönnek a már leküzdött szempontok. Melyek szerint például Kafka "kíméletlenül bírálja a polgárságot", vagy hogy Az ítélet szereplőjének, Georgnak esetében "egy szubjektív valóságról van szó, amit a hamis nézőpont, amely egybeesik a realista ábrázolás írójának nézőpontjával; valóságosnak lát". A nyelv itt, láthatóan, újra a valóság megragadásának, "ábrázolásának" eszközeként tűnik elő, átitatván az egyébként ettől el-elrugaszkodó, fontos mozzanatokat észlelő hermeneutikai megállapításokat, például a mű befogadói továbbéléséről, "folytatódásáról".
     Éppen e problémával, az írás és az olvasás "paradoxonának" kérdésével, vagyis kölcsönös meghatározottságuk tudatosításával kezdődik, s a prózapoétika legkorszerűbb eszközeinek alkalmazásával folytatódik A radírok (Robbe-Grillet) elemzése. Gérard Genette fontos elméleti kutatásait felhasználva ötletes és eredeti megállapításokat tesz a dolgozat a francia új regény egyik leghíresebb, legértékesebb alkotásáról. Az intertextualitás szövegszervező eljárásait találóan hozza összefüggésbe a mű világképi modalitásával: pszichoanalitikus rétegével, transzcendencia-immanencia viszonylatával. S mindez kiegészül a recepcióban végbemenő műveletek számbavételével.
     A kötet további tanulmányaiban szintén e két fő szempont gyümölcsöző szintézisével találkozhatunk: a szövegek strukturalizmuson is edződött analízise összefonódik a nyelvi-szemantikai jellegzetességek recepcióesztétikai szempontjaival. Nabokov, Camus, Mészöly, Esterházy műveiről születnek így a modern-posztmodern irodalomra kitekintő, árnyalt és tanulságos elemzések. Némileg újra kilóg a sorból az egyik Mészölyről szóló dolgozat (Képíró, képolvasó), irodalom és társadalom kapcsolatát is feszegetve. Úgy véljük, e munka inkább az utolsó blokkba kívánkozna, helyet cserélve az ottani Borges-írással. De már itt kiderül mindenesetre, hogy Karátson Endre az irodalom társadalmi szerepe és létmódja iránt is érdeklódő kutatónak mutatkozik, ahogy azt a szorosabban irodalompolitikai vonatkozású, az öncenzúráról és a hetvenes évek végétől megjelenő új magyar irodalmi tankönyvek körüli vitákról szóló írásai bizonyítják. Mondani se kell, hogy a szerző az irodalom - amennyire ez lehetséges - autonómiája mellett tör lándzsát, joggal bírálván azokat a közelmúltban Magyarországon is "hivatalos" nézeteket, melyek az etika, a politika, a pedagógia, a történelem stb. szolgálólányának tartották a művészeteket, s melynek nyomai még manapság is föllelhetők.
     "Nem tartom magam emigráns írónak- vallja Karátson Endre könyve fülszövegében, újraidézve egy 1962-ben leírt kijelentését. E recenzióban sem került mindeddig említésre, hogy a szerző az úgynevezett "nyugati magyar irodalom" képviselője (szépíróként is), rendszeresen publikált például az Irodalmi Újságban. Úgy véljük, ez így természetes: megszabadulhatunk végre attól a kategorizálástól, mely autentikus módon sohasem létezhetett, s mely országhatárok, területi elvek alapján akarta minősíteni az irodalom, a tudomány fejleményeit. Karátson Endre mind a magyar, mind az európai irodalom kutatása tekintetében gyarapította irodalomtörténet-írásunk eredményeit. Kötete örvendetesen reprezentálja a valójában sohasem kérdéses tényt, hogy e munkásság magától értetődő része európai tájékozódású kultúránknak. Annak az irodalomtudománynak, melynek a nyelvén - a lefordított tanulmányok esetében most először - megszólal.

(Jelenkor Kiadó, 1995)