A Nyugat folyóiratot (1908-1941), az irodalmi alkotótevékenység e fellegvárát, gyakran hasonlítják a Nouvelle Revue Francaise-hez. A párhuzam inkább az első világháború utáni időszakra érvényes, amikorra az ifjonti hevület átadta helyét a stabilitás erényeinek, és a folyóirat - a szimbolizmus homályától a világosság felé fordulva - egyensúlyi helyzet kialakítására törekedett klasszicizmus és modernség között. Eleinte azonban inkább a Mercure de France példája hatott megalapítóira.
     Az Ignotus, Fenyő Miksa és Osvát Ernő alkotta első szerkesztőség célja tudniillik az akadémizmus elleni küzedelem és olyan, akkoriban modernnek számító kezdeményezések felkarolása volt, melyek a külföld felé történő eufórikus nyitás útján leltek önigazolásra. Nem véletlenül lett a folyóirat neve Nyugat. Az alábbi vizsgálódás tárgya a megjelenés első időszaka (1908-1919), amikor is a cím, amely látszatra a magyar hagyománnyal való szakításra utalt, egyszerre hatott buzdításnak és porvokációnak. De vajon a modernség mely irányzata szolgált viszonyítási pontként az országot európai idszámításra átállítani kívánó csoportosulásnak? Ha így tesszük fel a kérdést, a Nyugat megújulási igérete szerénynek bizonyul. A nyugatos újítók olyan századvégi értékekért küzdöttek, melyek a kútfőül szolgáló irodalmakban ekkorra már meglehetősen idejétmúltnak számítottak. Az időeltolódás természetesen a késedelmes információáramlásnak, de méginkább egy választásnak, egy összehangoltnak nevezhető, bár valójában kimondatlan magatartásnak tulajdonítható. Így tanulságos lehet a Nyugat varázsigéjében összpontosuló törekvések szempontjából is áttekinteni a problémát.¹
      Előljáróban idekívánkozik az a megjegyzés, hogy történelmi nézőpontból a Nyugatra hivatkozni annyit tett, mint nyitott kapukat döngetni. Hiszen a középkor óta folyamatosan ez volt a magyar kultúra táptalaja. Az ország pedig alig néhány évvel azelőtt, 1986-ban ünnepelte nagy pompával a magyar államiság Kárpát-medencebeli megalapításának milleneumát, vagyis Európához csatlakozásának kiindulópontját. A fényűző építkezéseket és történelmi jelmezeket felvonultató nagyszabású látványosság, aminek az udvar jelenléte is emelte a rangját, egyben szentesítette a szabadságharcot 1849-ben leverő uralkodó és a magyar nemzet újbóli egymásra találását. Egyidejűleg magasztalta az 1867-es kiegyezést Ausztriával, ami számottevően megnövelte Magyarország jelentőségét. Ezen túlmenően azonban az uralkodó osztályok szeme előtt nem az lebegett, hogy szorosabbra fűzzék a kötelékeket Európával, hanem hogy az alávetett nemzetiségek asszimilálásával egy erős, a nemzetközi ügyekbe beleszólással bíró államot hozzanak létre. Amikor a Monarchia kebelén vagy külhonban is megerősödött, terjedőben lévő nacionalizmus kizárólag a külpolitika körüli vitára összpontosított, éppen azokat a belső feszültségeket igyekezett eltitkolni, melyek egy nyugati típusú megoldást igényeltek volna.
     A kiegyezés, miközben ténylegesen megkönnyítette a szabadversenyes kapitalizmus kibontakozását, fenntartotta az archaikus feudális struktúrát is. Így, míg a lakosság zömét kitevő parasztság továbbra is a nagybirtok igáját nyögte, a 20. század elejétől egyfajta versenyfutás kezdődött a polgárság parlamentáris demokráciát követelő radikális szárnya és a szocialisták között, akik a proletáriátus érdekeit szem előtt tartva kívántak változtatni a fennálló helyzeten. Kezdetben a polgárság tűnt esélyesebbnek, legalábbis a kultúra terén való fokozatos térnyerése alapján. Budapest lett a változás főszíntere. A hagyományőrző körök nagy nyugtalanságára a főváros kettős arculatot öltött. Miután 125 év alatt mintegy megtízszereződött a népessége, 1 098 240 főnyi lakosával 1910-ben a hatodik legnagyobb városnak számított Európában; látványos eredményei a nemzeti fellendülésről tanúskodtak, s növekedésének üteme már-már Bécsét is felülmúlta. Mi több, az asszimiláció kivételes sikere a nacionalizmus legvakmerőbb elképzeléseit is igazolni tűnt²: míg 1848 előtt háromból két lakos németül beszélt, 1900-ra véglegesen uralkodó helyzetbe került a magyar nyelv. Csakhogy ez a nagyon is határokhoz kötött idióma a 19. század utolsó évtizedében előszeretettel tolmácsolt meglehetősen kozmopolita eszméket. A felzárkózni kívánó új burzsoáziát jobban érdekeltek a bécsi, berlini, müncheni vagy párizsi divat, mint a népnemzeti eszményvilág. Híven a fejlődés logikájához a maga városlakó státuszát hangsúlyozta. A nacionalizmus szemében viszont csakis a szülőföld oly sok nagy, későromantikus művet ihlető szellemiségéből születhettek autentikus kulturális értékek. Ígyhogy a fővárost egyszerre csodálták csillogásáért és ítélték el idegenségéért. A társadalmi válság már most, az 1900 utáni nagy ideológiai összecsapások eljövetele előtt kulturális válságot eredményezett.
     Felmerült a kérdés, hogy kellőképpen magyar-e Budapest, és nem kellene-e a vidék jótékony befolyása alá vonni. Az építészeti virágzás ébresztette hazafiúi büszkeség jóvoltából a konzervatív sajtó nem a behálózó, elszemélytelenítő várost, hanem annak "korcs lelkét", "romlott erkölcseit", "idegen észjárását" támadta. "Budapest nem a magyar nemzet fővárosa, hanem egy nemzetközi Sodoma³ - ilyen és ehhez hasonló szólamok jellemzik azokat a sértéseket, amelyekben 1890-et követően több, mint két évtizeden át részesül a városi polgárság, annak is különösen a zsidó hányada, amely éppen akkor asszimilálódott - megbocsáthatatlanul sikeresen. Az új értelmiség zsidó rétege, a kor meghatározó kulturális katalizátora azonban integrálódni akart, így nem futamodott meg a kihívás elől. Azt követően, hogy Ignotus (1869-1949)⁴, a Schlemil keservei fiatal szerzője azt a tanácsot kapta, hogy budapesti lévén, menjen néhány évre falura magyar szót tanulni, nem habozik személyes ügyének tekinteni Budapest védelmét. Egy egész sereg érvet kidolgozva próbálja hol ironikusan, hol hevesen, hol didaktikusan bizonyítani a közvélemény előtt, hogy a város emberének joga van az élményeit a maga sajátos érzékenységével kifejeznie és hogy az anakronisztikus provinciális szellemnek a városlakók differenciált egyszersmind versengő szellemiségével való felváltása elkerülhetetlenül következik magából a nemzeti fejlődésből. Az elmagyarosodott német családból származó Schöpflin Aladár (1872-1950) ugyanezt a történelmi logikát hangsúlyozza, amikor diadalmasan kijelenti: "a városban az ember egy más - és pedig magasabb - kultúrfokra kerül"⁵. Másszóval, a magyar lélek a fővárost választotta lakóhelyéül, amely civilizáltságánál fogva, úgy tetszett, közelebb áll a nyugati nagyvárosokhoz, mint az elmaradott vidék.
     A bátran magasztalt "modern" erődnek azonban váratlan megaláztatásban volt része. A városi értelmiséget mondhatni hátbatámadta a vidéki születésű költő, Ady Endre hatalmas hangja, akit 1904-1905-ös párizsi tartózkodása megerősített a vitalista és messianisztikus zseni elhivatottságában. Ha a magát "Párizs fiának" tituláló Ady beérte volna néhány Baudelaire-, Verlaine- és Jehan Rictus-fordítás beiktatásával az új idők új dalai közé, akkor az adott körülmények között önmagában is jelentékeny provokáció nem terjedt volna túl az irodalmi körökön. De a Nyugat varázsától mámoros Ady, akit lesújtott hazája inségének felfedezése, távolabbra tekintett. Az Új versekben (1906) két szándékosan szembeállított fejezetre leltek a meghökkent olvasók: az egyik a "daloló Párist" áldotta, a másik a "magyar Ugart" átkozta. Kíméletlen párhuzam, fellebbezést nem tűrő ítélet: a Duna partjai, ahol a költővel a "Démonok űznek csúfot", semmivel nem kecsegtették az élenjárókat. A "naptalan Kelet" látomása fényében a főváros és a vidék ellentéte értelmét vesztette. Ady dühödten egy kalap alá vette az országot, a "lelkek temetőjét" és a "csúf Budapestet", melyet "Nekropoliszként", "Átok-városként" emlegetett. A 19. században senkinek nem jutott volna eszébe összehasonlítani a két fővárost; a 20. század eleje egy fájdalmas traumával fizetett ezért az illúzióval teli merészségért.
     Egyben termékeny traumával, tehetnénk hozzá, hiszen a költő szidalmai a megkezdett fejlődés gyorsítását szolgálták. Mindenesetre a pillanatnyi zavar elmúltával a haladó értelmiség gyorsan csatlakozott Ady ügyéhez, akinek sokkoló kötetei a Nyugat útját is egyengették. Mindazonáltal az új folyóirat nem csupán hangsúlyozott nyugatosságának botrányával állított maga mellé jelentős olvasótábort. Természetesen végleges szakadás következett be a sovén nacionalizmus képviselői és az akadémikus, a klerikális, sőt a politikai hatalom által renegátnak és nemzetellenesnek kikiáltottak tábora között. De a Nyugat sosem válhatott volna az újjáéledő irodalom központjává, ha nem a legkülönfélébb alkotóerők összefogására épít. Lényegében annak az újfajta szövetségnek köszönhette dinamizmusát, amely az etnikai hovatartozás teljes figyelmen kívül hagyásával valósult meg a főváros és a vidék modernjei között. Egyetlen esztétikai irányzatot vagy irányelvet sem képviseltek doktrinér módon, úgyhogy az összefogás egyedüli támpontja a folyóirat címe volt. Így viszont már nem is olyan egyértelmű, hogy mit értettek Nyugaton az alapítók. Minden arra vall, hogy nem szándékoztak egyértelmű magyarázattal szolgálni erre nézvést. Az első szám Ignotus jegyezte nyitócikke mindössze néhány közvetett utalást tartalmaz. Egy Budapestre látogató finn színházi együttes ürügyén a következőket mondja a kis népek művészetéről: "Kelet népe - s e perctől fogva nem idegen. Az idegen ám ne tudja, hogy miért csügg ez a maroknyi nép az életen. Az idegennek ám legyen igaza, hogy az emberiségnek kevés tőle a várnivalója, s a legvadabb erőfeszítésének sincs több foganatja, mint hogy későn és tökéletlen még egyszer megcsinálja, amit egyebütt már el is felejtettek. A nyelve lehet hogy csak neki szép, s költői lehet, hogy csak az ő szívéhez szólnak. [...] de mindebből az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől. [...] A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek."
     A finneknek, a magyarok testvérnépének emlegetéséből kiolvasható, hogy a szerény (vö. Ady nézetével), de mégsem dicstelen közreműködés gondolatában még mindig a nemzeti kérdés fölötti vita visszhangzott.
      Határozott elméleti állásfoglalás híján nincs más választásunk, mint a gyakorlatból következtetni a nézőpontváltás következ- ményeire. Az individualizmus liberális elve volt mindennek az alapja. "Különbözöm, tehát vagyok⁶: ebben az uralkodó ideológia követelte nemzeti konformizmussal szembeforduló, büszke Ignotus-mondásban tükröződött az az eszmeiség, amelynek szellemében valamennyien tevékenykedni szándékoztak.
     "A világ nincs a világon, csak Én-ek vannak, melyek magukról tudnak, annyit amennyit, s addig ameddig. Egyéb tudás nincs. És egyéb törvény sincs, mint ez Én-ek titkos és megragadhatatlan törvényszerűsége."⁷
     Ez a Rémy de Gourmont és Freud eszméit ötvöző hitvallás a Művészetet tekintve egyenértékű volt az abszolút szabadság követelésével: "A művészet nem ismer törvényeket, csak lehetőségeket[...] A művész, az író számára egy törvény van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni."⁸
     A megújulásnak is ez a legfőbb feltétele: "A modernség és a forradalom a mvészetben sohasem jelenthet egyebet, mint újra meg újra biztosítani, minden politikai vagy iskolai tolakodás ellen a művész szabadságát, a művészet lehetőségeit."⁹
     Ezzel a végsőkig képlékeny behatárolással nem sokra megyünk, ha meg akarjuk válaszolni, miben nyilvánult meg a Nyugathoz kötődés. E tekintetben a költők tevékenysége a legegyértelműbb és legbeszédesebb.
     Kosztolányi Dezső (1885-1936) a következő megjegyzést teszi Modern költők című antológiája els kiadásának (1913) előszavában: "Amikor a modern líra még bitang jószág volt magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel, - érvként, - hogy utunkat egyengesse. Csatasorban állottak ezek a versek, az új lélekért."
     A kötetben szereplő angol, amerikai, német, francia, belga, spanyol stb. versek átültetései mind tőle származtak. A többes szám első személy ugyanakkor emlékeztetett rá, hogy a nyugatos generáció többi tagja ugyanilyen jellegű kísérleteket folytat ugyanezen ihletkör szövegeivel. Babits Mihály (1883-1914) és Tóth Árpád (1896-1928) is ekkor készítette hasonló versgyűjte- ményét. Kosztolányi tehát ezt a kollektív erőfeszítést ruházza fel a puszta informáláson túlmutató célzattal. Hozzá kell tenni, hogy a legmerevebb akadémizmus is próbálkozott a nyugati költészet megismertetésével, beleértve még egyes dekadens és szimbolista költőket is. Csakhogy egészen más fogadtatásban részeltette őket. A konzervativizmus védőbástyájának számító Kisfaludy Társaság 1901-es nagy antológiája például Baudelaire-nek csupán "botrányos" különcségét, ópiumszívását, vipera-, varangy- és skorpiógyűjtését emlegette.¹⁰ Kosztolányi szintén beszél majd a polgárpukkasztás igényéről, de csak hogy érzékletesebbé tegye egy "bátor és szabad személyiség eredetiségét, csodálatos erejét", akit tragikus látásmódja és nyelvének tökélye a modernség nagy klasszikusai közé sorol.
     A Romlás virágai szerzője, aki a tradicionálisok számára csupán egy külföldi érdekesség volt, a nyugatos líra egyik nagytekintélyű mesterévé vált. Autoritásában kisebb-nagyobb mértékben osztozott Poe, Verlaine, Rimbaud, Whitman, Tennyson, Browning, a Rosetti testvérek, Swinburne, Wilde, Leconte de Lisle, Hérédia, Maeterlinck, Verhaeren, Samain, Rodenbach, Stuart Merril, Moréas, Laforgue, Morgenstern, Dörmann, D'Annunzio, George, Rilke stb. Lefordításuk egyszerre volt csatlakozási és bekebelezési aktus. A Nyugat alkotói miközben asszimilálódtak a nyugati költők népes családjához, a szó szoros értelmében magyarosították ez utóbbiakat.
     Már az átültetők individualista meggyőződése is efelé mutatott. Az idegen nyelvű szövegek magyar versben történő visszaadása alkalmat adott arra, hogy a fordító a prózódiai jártasság leple alatt kidomborítsa saját stílusjegyeit. Kosztolányi válaszában Elek Artúrnak, aki kifogásolta a Holló-fordítás szabadosságát, elismerte: "Igaz, a versen megérzik az egyéniségem verete [...] természetesnek látom, hogy a véremen átszűrt szavakkal szólaltattam meg a magyar Holló-t (...) Az angol és a magyar nyelv, Poe egyéniségének és az én egyéniségemnek természetes eredője a munkám. Hiszen azon a versen, ami a Nyugatban megjelent, nemcsak Poe neve szerepel, hanem az egyém is."¹¹
     Elektől eltekintve, aki magányosan kardoskodott a prózafordítás mellett, a nyugatos kritika fő szempontja az volt, hogy a fordítás esetében is szép magyar költemények szülessenek. A szép, hűtlen kreatúrák azt a benyomást keltették, hogy magyar költő is írhatta volna a verset. Ezt az is alátamasztani látszott, hogy a Nyugat munkatársai az adaptációkkal összefüggésben dolgozták ki saját írásmódjukat. A beszédes című Pávatollak (1920) antológia előszavában Babits így vallott: "...ezeket a verseket magamnak csináltam. Tanultam rajtuk [...] Milyen lenne magyarul egy ilyen vers? A magyar vers volt a fontos, nem az angol vagy francia. Az én versem volt fontos, nem az »idegen költőé«. [...] sokszor fog az olvasó ráismerni egy-egy szóra, egy-egy fordulatra, mely a magam verseiből lopózott be ide; vagy itt jelent meg először (próbálgatva az effektust), hogy aztán egy valóságos Babits-versben nyerjen végső helyet.
     Másszóval, az összhangolt asszimilációs folyamat egy olyan új nyelvezetet bocsátott a nyugatosok rendelkezésére, ami hozzásegítette őket az általunk öntörvényűnek tekintett személyiség kivívásához. Az ő szemszögükből az egyediség kinyilvánítása gazdagságának, titkainak, különösségének kiaknázását, valamint attitűdök kipróbálását, egy saját stílus kidolgozását jelentette. A fordítói gyakorlat révén megismerkedhettek a lelkiállapotok érzékeltetésére, a szellem mozgásának kézzelfoghatóvá tételére szolgáló különbéle technikákkal. Azáltal, hogy megpróbáltak kiépíteni egy személyes metafora-hálózatot, autentikus magyarsággal ruházták fel az elődeik - Budapest 19. század végi "kozmopolitái" - által még elvontan megénekelt "álmot" és "személyt". Az olvasók a nagy posztromantikus művek, Petőfi és Arany ízesen képszerű leírásai után fakónak, sőt a nyelv géniuszától idegennek érezték az absztrakt nyelvet. A nyugatosok legjelentősebb újítása abban áll, hogy orvosolni kívánták ezt az "elváltozást": egy olyan lírával, amely a magyar klasszikusok kifejezésteli gazdagságához visszanyúlva akarta érvényre juttatni a modern alanyiságot. Ezáltal a nyugatosság a Nyugat kultusza dacára, lemondott a kozmopolitizmusról. Mert ha a fordító-költők Baudelaire-től és utódaitól tanulták a lélek megjelenítését, az anyanyelv varázsához való visszatalálás elsősorban a nemzeti hagyomány felelevenítését segítette. Így az autonóm egyén, amikor tetszelegve vagy tetszelgés nélkül átadta magát az önkifejezés örömének, ama kultúra mesteremberévé vált, amely addig veszedelmét látta benne; s az új szövetség igazi hazafias győzelemnek tetszett.
     A nyugati modernség magyar módra történő megélése egymás után szülte a paradoxonokat az irodalmi recepcióban. A dekadencia hívei - mivel egy feudális világ elől menekültek és azután sóvárogtak, hogy egy újjászületett országban Látértékelhessék az értékeket - minden fásultságukkal, morbiditásukkal, mesterkéltségükkel egyetemben átadták magukat a vitalizmusnak, és nem titkolták, inkább hangoztatták, hogy szövetségesei az új időknek. A Nyugat hasábjait megtöltő l'art pour l'art kultusz sem csupán az arisztokratikus ízlés minőségét kívánta a polgárság számára hasznosítani; az esztétikai kiválóság szorgalmazása a polgárság védelmezői szájából, miközben a polgárság a hatalomért küzdött, úgy hangzott, mint a társadalmi haladás melletti állásfoglalás. A szimbolizmussal sem volt másképp. Mivel a meghonosítása egy olyan lelkülethez kötődött, amely kézzelfogható eredményekre szomjazott, a szimbolizmus esszenciakeresése és a tiszta költészet megvalósítására irányuló vágya kiegyezett az impresszionizmussal, és az Eszmék túlvilága, ez a szellemi mennybolt benépesült aktuális érvényű eszményekkel, melyek állásfoglalást követeltek. A wagneri fantáziavilág helyére a történelmi képzetkörből vagy a népi hiedelemvilágból eredő mítoszok kerültek, a hiány misztériumából pedig a misztérium szívdobogtató, zajos és aktív jelenléte lett. Bármennyire is a Lélek és az Élet rejtélye állt az érdeklődés középpontjában - mivel az egyén személyes osztályrésze elválaszthatatlan volt a közösségi dimenziótól, a Nyugat szimbolizmusa mögött kimondva vagy kimondatlanul maga Magyarország, a Nyugattal való közösségre lépés ideája és megvalósításának bizonytalan reménye körvonalazódott. Hiszen hiába voltak adottak a művészeti eszközök e szintézis előrevetítésére, politikai és társadalmi téren megmaradt puszta lehetőségnek, és ez a költői megnyilatkozás sugallatosságának kedvezett.
     A Budapest körül kirobbant végeláthatatlan vita 1912 táján lassan túlhaladottá vált. A Nyugat ekkor úgy lépett fel, mint a még megvalósításra váró modern Magyarország kultúrájának szóvívője. A változások szédítő gyorsasága egy minden szempontból ellentmondásos történelmi helyzet kialakulásához vezetett. Miközben változatlanul fennállt a feudalizmus és továbbra is váratott magára a demokrácia kiépülése, egyre sürgetőbb követelésekkel léptek fel a szocialisták¹². Egy beláthatatlan következményekkel járó forradalom nyugtalanító eshetősége kettőzte meg a haladás reményét. Ady Endre (1877-1919) azért lehetett egészen haláláig a Nyugat emblematikus figurája, mert zaklatott élet-akarását tudatosan az ellentmondások szabdalta Magyarországra jellemző tünetként láttatta. A kálvinista köznemesek látomásoktól gyötört, prófétikus fia hitt a predesztinációban és lelkét "példázatnak" szánta, életével ezrek életét summázta. Minden ízében szimbolista életműve, egy vívódó lélek szakadatlan kitárulkozása úgy is olvasható, mint egy haladóelvű életutat szegélyező felbuzdulások, megrázkódtatások és szakítások naplója. Kelet és Nyugat, Tegnap és Ma, pogányság és metafizika, dekadens esztéticizmus és forradalmi elkötelezettség alkotta univerzuma jól példázza az ellentétek ama egységét, amely a nyugatos mítosz alapját képezte. Nemzedékéből senki sem követelte olyan eréllyel az egyesülést Európával, ugyanakkor senki sem éreztette annyira, hogy erejét és a nemzet erejét meghaladó célkitűzésről van szó. "Mit ér az ember, ha magyar?" A szorongó kérdés egy nietzschei ihletésű vers¹³ közepén hangzik fel, amelyben a költő kaotikus, züllött, "dionüszoszi" természete szól "apollói" alakmásához, melyet ellenállhatatlanul vonz a nyugati színtér. A kérdés, mely csak látszólag költői, a lehető legközvetlenebbül vetette fel az alapproblémát. Hogyan érvényesülhetnének a magyar értékek az európai kulturális piacon?
     Itt mindenképpen szót kell ejteni arról, hogy a Nyugat vitáiból úgy tűnt, mintha Magyarország egyedül irányítaná a sorsát, holott szerves részét képezte a Monarchiának. Az is szembetűnő, hogy a nyugati civilizáció fellegvárainak felsorolásakor Párizs, Berlin és München mellett meg sem említik Bécs nevét. A nyugatos álom szándékosan hallgatott a modernség megtapasztalása, befogadása és feldolgozása szempontjából jóval kedvezőbb helyzetben lévő osztrák civilizációval fennálló sokrétű, nagyhatású és elkerülhetetlen kapcsolatról. Ez azért is különös, mert a folyóirat munkatársai a politikát elárasztó függetlenségi mozgolódás ellenére sem törekedtek a dualista kötelékek megtagadására. És mégis, bármily valószínűtlenül hangzott, Schöpflin azzal a megállapítással támasztotta alá Budapest élenjáró voltát, hogy életmódjából ítélve La budapesti kishivatalnok sokkal közelebb áll párisi kollégájához, mint az alföldi paraszthoz¹⁴, Ignotus pedig ezzel a felkiáltással védelmezte a főváros irodalmát a kozmopolitizmus vádjával szemben: "Gyakoriak a kritikusok, akik nem találják természetesnek, hogy a budapesti novellában ugyanazt találják meg, mint a párisiban vagy a müncheniben. Kérdem, hogy viszont miért találják természetesnek, hogy ma már Budapesten éppúgy otthon lehetnek, mint Párisban és Münchenben? Nem gondolják, hogy a kettő közt összefüggés van?[...] Budapest kezd egy város lenni Párissal és Münchennel...¹⁵.
     A kevésbé elnéző Ady is Párizsra és nem Bécsre utalva ostorozta a magyar fővárost.
     A szomszédos fővárosról való hallgatás egy olyan stratégia sarkköve volt, mely már-már módszeresnek nevezhető a Birodalom vezető országa kapcsán. A Nyugat kulturális programjában egyértelműen egy a 19. század folyamán nagy türelemmel kidolgozott nacionalista stratégia folytatódik, sőt halad a beteljesülés felé. Hiszen a haladásért folytatott antifeudális küzdelem elindítói olyan művelt hazafiak voltak, akik ellenfeleiknél modernebb és hatékonyabb eszközökkel kívánták szolgálni a kultúra és a nemzeti élet színvonalának emelését. Nyugati módra magyarnak lenni mindenekelőtt ezt jelentette. A nyugati országok különben is túl messze voltak, valódi állapotukat Magyarországon túl kevéssé ismerték ahhoz, hogy egy igazi párbeszéd gondolata széles körben elterjedhessen. A célkitűzések a monarchikus viszonyokon belül értelmezendők. A Nyugat "fémjelzett" művei kétségkívül megfelelő biztosítéknak tűntek az Ausztriától való lemaradás behozásához, emellett tápot adtak Budapest Béccsel való versengési, sőt idővel felülkerekedési szándékának is. Egyes konzervatív nacionalisták ezt fennen hangoztatták.¹⁶ A velük fololdhatatlan konfliktusban álló progresszívek ezen a ponton sokkal visszafogottabbnak mutatkoztak.
     A Nyugat ambícióit megvilágítandó érdemes összevetni az osztrák és a magyar polgárság helyzetét. Karl L. Schorske ragyogó tanulmányai¹⁷ kimutatták, hogy a humanista értékeknek a századfordulós Bécsben megfigyelhető válsága szorosan összefügg a polgárság nyugtalanságával, amely kurta dicsősége kényszerű végéhez közeledve érezte már az eljövendő hanyatlást. A magyar polgárság viszont még csak ekkor készült megszerezni a politikai hatalmat. Bécsben a létbizonytalanság, a barbárság feltűnése keltette félelem nihilizmushoz, a művészet és maga a nyelv megkérdőjelezéséhez vezetett. A magyar polgárságnak eközben, még ha szorongatták is a baloldaliak, semmi oka nem volt a nihilizmusra, hiszen bízott a jövőben. Ferenczi Sándor úgy mutatta be a pszichoanalízist, mint ama társadalmi neurózis orvoslását, mely az elavult elnyomó struktúrának köszönhető.¹⁸ Még a ritkaságszámba menő igazi kozmopoliták közül való Lukács György is, aki egyébként oly kritikus volt a hazafiúi hév irányában, elismerte, hogy a "művészeti újdonság" iránti közöny ezúttal "egy fiatalabb faj elevenebb és nagyobb energiájába" ütközött¹⁹. Csakhogy ez a művészeti újdonság, különösen ami a költészetet illeti, elég elavult volt. Mindazonáltal remekül illett ehhez a művészi kifinomultságban vetélkedni vágyó értelmiséghez, melynek a kultúra tökéletesítésére irányuló erőfeszítései az avantgárd felforgatást már nem tűrték²⁰. A nyugatos irodalom számára európainak lenni tehát annyit jelentett, mint nem lenni egészen naprakésznek.
     Európa lassan hadszíntérré vált, de Ignotus 1913-ban még a goethei eszményt megvalósító világirodalom eljövetelét hirdette: "...a világ már megérett, s lelki összefüggésében elég egységes arra, hogy mindennel közösséget s rokonságot érezzen, ami bárhol emberi lélekből kiszakad, s annál melegebben érezze az érdeklődést, mennél egyénibb, és - mentül fajibb a kiszakadtság²¹.
     A Nyugat alapítása előestéjén Ady egy más értelemben szintén megnyílni látta a teret géniusza és Magyarország előtt, melyet ezzel a fogalommal ébresztgetett:

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.²²

     Ezután a kitekintés után nem túlzás azt állítani, hogy a különféle elemek harmonikus összeegyeztetésének gondolata, s a méltó beilleszkedés álma egy nagyobb entitásba a soknemze- tiségű Birodalom felépítésének lenyomatát hordozza magán. Ebben az összefüggésben a magyar nyugatosság úgy is meghatározható, mint egy olyan Európa-fikció, melyet a Monarchia képére formáltak. Annak a Monarchiának a képére, amelytől a Nyugat írói még akkor is vártak esélyt a felvirágzásra, amikor ebben már nemigen reménykedett senki. Európával végülis az első világháború során sikerült ténylegesen találkozni, s a nyugatos mítosz csak ennek a halálos szintézisnek a formájában válhatott valóra. "S olyan nagy most az életem / Mint óriás grimászu álom, írta Ady²³.

Jegyzetek

1 Lásd André Karátson: Le symbolisme en Hongrie, Paris, P.U.F., 1969; Edgar Allan Poe et le groupe des écrivains du LNyugat en Hongrie, Paris, P.U.F., 1971.
2 Ugyanakkor a horvát, szlovák és román nemzetiségek lakta területeken az asszimilációs erőfeszítések csak felszínes eredménnyel jártak.
3 Szerkesztő Bartha Miklós, Magyarország, 1904-9-11, idézi Horváth Zoltán, Magyar századforduló, Budapest, Gondolat, 1961, 210.o.
4 Valódi neve Hugo Veigelsberg; a Pester Lloyd, a legjobb magyarországi német nyelvű újság főszerkesztőjének volt a fia.
5 Schöpflin A.: A város. Nyugat, 1908/l.
6 Olvasás közben. A Hét, 1905, in: Ignotus válogatott írásai, Budapest, Szépirodalmi, 1969, 465. o.
7 Ignotus: Én és a könyvek, Hatvany Lajos új könyve. Nyugat, 1910, 529.o.
8 Ignotus: Laissez faire. Nyugat, 1912, 586.
9 A mi koszorúnk, a 'Nyugat' Gyulai ünnepén elmondta Ignotus. Nyugat, 1909, II, 581.o.
10 Anthologia a XIX. század franczia lyrájából. Kiadja a Kisfaludy-Társaság, Budapest, Franklin, 1901, II, 316.o.
11 Kosztolányi D.: A 'Holló' (Válasz Elek Artúrnak). Nyugat, 1913. II, pp. 641-644.
12 "Az orosz értelmiség sincs jobb helyzetben, de nekik legalább ott a forradalmuk...", írta Lukács György a Huszadik század, 1909. októberi számában, 287.o.
13 Ady: Az ős Kaján (Vér és Arany, 1907).
14 Schöpflin A.: A város, loc. cit.
15 Ignotus: Világirodalom. Nyugat, 1913, II,271-278.o.
16 A nagyhatalmi nacionalizmus, in: Magyarország története, 1890-1918, Budapest, Akadémiai, 1978, I, 160-165.o.
17 K.L. Schorske: Fin-de-Siécle Vienna. New York, A.A. Knopf, 1979-es bővített kiadás.
18 Pszichoanalizis és pedagógia. Gyógyászat, 1908, in: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében, Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból,<D> Budapest, Magvető, 1982.
19 Lukács György: Új magyar líra, 1909. In: Ifjúkori művek (1902-1918), Budapest, Magvető, 1977, 261.o.
20 A futuristák közeledési kísérletére például szarkasztikusan reagáltak (lásd Ady E.: La Fanciulla del West, Nyugat, 1911, 1-8 és Babits M., Ma, holnap és Irodalom, Nyugat, 1916, I, 726-729).
21 Ignotus: Világirodalom, loc. cit.
22 Az Értől az Óceánig (Vér és Arany, 1907), in: Ady Endre összes versei, Budapest, Szépirodalmi, 1977, 164.o.
23 A megnőtt Élet, 1915, op. cit., 816. o.