A közéleti érdekldés soha nem állt és nem is állhatott távol Jókai Annától; elég, ha regényeit hívjuk tanúságul ehhez. A közéleti kérdésekben való közvetlen megszólalás szükségességét azonban minden bizonnyal a rendszerváltás és az Írószövetségben végzett munkája érlelte meg az íróban. A rendszerváltozás másokban is előhívta a publicisztikára való hajlandóságot: gondoljunk csak arra, hogy hányan és hányan érezték úgy 1987-89 táján, hogy valamilyen közéleti, társadalmi, politikai kérdés kapcsán meg kell szólalniuk, hallatni kell a hangjukat, állást kell foglalniuk. Írószövetségi elnökként pedig Jókai Anna nem is tehetett mást, minthogy a legkülönbözőbb fórumokon vegyen részt, s képviselje az irodalom, távlatosan pedig a humánusra hangolt társadalom érdekeit. Számos oka van tehát annak, hogy a Perc-emberkék dáridója címmel kötetbe gyűjtött írások, jegyzetek, tanulmányok, interjúk, publicisztikai jellegű írások megszülettek. Magam nem is a kötet anyagának megszületését tartom meglepetésnek, hanem azt nyugtázom jó érzéssel, hogy az indulatok tobzódásának idején egy ennyire visszafogott hangvételű kötet született meg. A kötet kapcsán feltétlenül el kell mondanom azt is, hogy Jókai Anna írószövetségi elnökként, s azután is, hogy leköszönt erről a posztról, csak a legfontosabb kérdések kapcsán élt a szólás lehetőségével, s ez akkor, amikor mások szinte pillanatonként kapkodtak-kapkodnak a toll vagy a mikrofon után, hogy így állítsák a középpontba magukat, bizony eléggé nem méltányolható emberi tartásra utal.
     Amint már utaltam rá, Jókai Annát mindig foglalkoztatták a közéleti kérdések, ám alig-alig érezte azt a kényszert, hogy egy-egy kérdés kapcsán közvetlenül is megszólaljon. Ő maga így beszél erről: "Írás közben a napi politika sosem vonzott. A konkrét izgalomban rejlő felhajtó erőt ritkán használtam. Nekem kellett és kell a rátekintés; az a bármily keskeny, de magasabb szellemi helyen kimunkált szellemi párkány, ahonnan minden irányba szét tudok tekinteni. Innen nézve sem alapvetően mások a dolgok, a fehér bizony fehér, a fekete bizony fekete, ráismerek így is a közelségében fullasztó mocsárra, de nem oly messze a sarjadó zöldet is láthatom. Ez a távlatos, a szellemi összefüggéseket láttató gondolkodásmód a kötet valamennyi írásán érződik...
     A kötet írásai három csoportba oszthatók, legalábbis a magam olvasata alapján, hiszen a kötet szerkezete más rendezőelv érvényesítésére utal. Az első csoportba azokat az írásokat sorolom, amelyeket Jókai Anna az Írószövetség elnökeként búcsúztatóként, emléktáblaavatóként mondott el. Az Írószövetség elnökeként, de soha nem önmaga ellenére tett eleget ezeknek a feladatoknak, az írások személyes hangvétele bizonyítja ezt. Vas Istvánt, Nemes Nagy Ágnest, Mándy Ivánt búcsúztatta, Madáchra, Balassira, Berzsenyire, Adyra, Máraira, Kodolányira, Áprilyra, Jékelyre, Török Sándorra, Ottlikra, Illyésre emlékezett. A névsor önmagában is jelzi, hogy milyen feladatokat engedett közel magához Jókai Anna, az írások pedig azt mutatják, hogy az alkalmak és a kényszerűségek megszabta keretek között is el tudta mondani a maga véleményét, álláspont- ját.
     A kötet írásainak második csoportjába a saját írói munkásságát kommentáló beszélgetéseket, személyes hangvételű vallomásokat sorolom. Ezek közül több írás, így például a Kereszténynek lenni - itt és most és az Ami éltet címűek - az emelkedettebb hangvétellel emelkednek ki a kötet anyagából, azzal a hangvétellel, amelyik a személyességet és a bölcsesség iránti igényt kapcsolja egymáshoz. Rendkívül fontosnak tartom a Kodolányira és a Hamvas Bélára történő utalásokat, jó lenne, ha például Hamvas-élményét, ahogy tette is már, Jókai Anna külön írásokban dolgozná fel.
     A harmadik csoportba a valódi publicisztikai írásokat helyezem. Ezek többsége a rádióban hangzott el, az elmúlt pár esztendő kiemelkedő ünnepein, általában karácsonykor és húsvétkor. Azok, akik figyelemmel kísérték az utóbbi évek magyar publicisztikáját, tudják: ezeknek a publicisztikáknak a hangvétele majdhogynem azonos, előbb szinte az eufóriába hajló boldogság, később a keserű kiábrándulás jellemezte őket. Jókai Anna írásain is megfigyelhető ez a kettősség, s noha a rendszerváltozás kezdetén még nem írt publicisztikát, magam is emlékszem arra az örömre, amellyel a változások kezdetét átélte. Aztán amikor tollat vett a kezébe, nagyobbrészt már ő is csak a keserűségének és a kiábrándulásának adhatott hangot. Egy 1990-es, jól sikerült erdélyi irodalmi útról visszatérve szinte rádöbbent az itthoni valóságra: "Itt most minden lépés fájdalmas és veszedelmes. A társak prédául odalöknek. A politika azonnal kisajátítja a morális döntéseket. A jóakarat keveset számít. A félremagyarázhatatlan szavakat is félre lehet magyarázni. S a megmagyarázhatatlant is ki lehet magyarázni. Nincs mérték. Nincsen csönd, csak lárma. Nincsen pont, csak vessző, vessző, vessző... Nincs nyugalom, csak gyorsulás és a gőz sistergése." A nagyhangú magyarkodás időszakában írta, józanul és pontosan: "nekem a magyarságom természetes. Mint a só a mindennapiban. Ha elvonnák tőlem: a hiányában lenne a legkarakterisztikusabb..." Arról már nem Jókai Anna tehet, hogy az idő - használjuk ezt az újabban közkeletűvé vált, ám mégis szerencsétlennek tűnő kifejezést - a magyar-magyar kapcsolatok terén is feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat hozott magával. Kezdetben, legyen ez a Kádár-korszak vége, egyszerűnek tűnt a feladat: arra kellett vigyázni, hogy a térképen feltüntetett határok nehogy a lélekben is megjelenő határokká váljanak. A határok két oldalán lévő magyarság között talán nem is volt soha nagyobb a szolidaritás, mint a Kádár-rendszer utolsó időszakában és a rendszerváltozás(ok) pillanataiban. Gondoljunk csak 1989 decemberének mámoros pillanataira, amikor sokaknak még a magyar-román megbékélés is könnyen elérhetőnek tűnt. Alig pár hónap telt el, s ezekre a kapcsolatokra újabb ellentmondások rakódtak. A határainkon túli magyarságra való állandó és hivatalossá váló hivatkozás - s ez sokszor a valódi tetteket helyettesítette, már amennyire helyettesíteni tudta -, a hazai magyarságnál a határainkon túli magyarokkal szembeni ellenszenvet váltotta ki. A hivatalosan hirdetett s a külsőségekben kimerülő magyarságtudattal szemben - ez ellen szólt Jókai Anna is -, a mindennapi élet apró tényei következtek: a Moszkva téri "emberpiac", ahol a hazainál olcsóbb munkaerőt toborozták, a feketén foglalkoztatott "románok", a csencselők, néha még a határainkon kívüli magyarságukra hivatkozó kéregetők is, s a hazai köztudatnak a mindennapokhoz közelebb álló része bizony a határainkon kívüli magyarság ellen fordult. Meglehet, biztosabb alapokon álló magyarságtudattal ezek a problémák is feloldhatóvá váltak volna sokak számára, de hát építkezni csak a rendelkezésre álló alapokra lehetett. S ha kilépünk Jókai Anna könyvének lapjai közül, akkor újra a magyarságtudat aktuális gondjait, a magyar-román alapszerződés feloldhatatlannak tűnő ellentmondásait látjuk. A dilemma érthető: félő, hogy a lassan és nehezen intézményesülő kapcsolatokat ismét ezeknek a kapcsolatoknak, igaz immáron az ún. európai óhajra létrejövő hiánya váltja fel. Erre a helyzetre ismét csak jó választ ad Jókai Anna természetes és önként megnyilvánuló magyarságtudata, ahogyan ismét szerephez jut majd az egyes ember segítségnyújtása és szolidaritás-érzete, csakhogy megint csak felmerül a kérdés: mi lesz azokkal, akik kívül maradnak ezeken a segítségeken. A huszadik század végén mégiscsak illene már megtalálni az ötszázezres-milliós-kétmilliós kisebbségek életének méltó formáit.
     Jókai Anna legtöbbet a vadkapitalizmus elszabadulásáról, s ennek kísérőjelenségeiről, a napjainkat uraló erőszakról, a perc-emberkék dáridójáról, az elszegényedésről, az emberi értékek eltűnéséről írt. Ismét olyan kérdések merülnek fel, amelyekről nem lehet eleget beszélni. Ha valaki egyszer, mondjuk, száz év múlva néz vissza a mi mostani gondjainkra, problémáinkra, elképzelhető, hogy azt mondja: mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt, hiszen nem történt ez másutt sem másképpen. Mi, akik benne élünk a száz esztendő múlva bizonyára csak folyamatonként emlegetett jelenség-körökben, azonban nem tudjuk elfogadni ezt az érvelést, hiszen a magunk, s családtagjaink, barátaink élete megy ismét csak lassan, de annál biztosabban tönkre. Az már most világosan látszik, hogy a humán értelmiség által képviselt értékrend semmilyen formájában nem tud nemhogy meghatározóvá válni, de társadalmi szinten még csak észre sem tudja vétetni magát. Vele szemben egyre erősebben épül ki a pénz uralma, s úgy tűnik, ott, ahol a pénz ellenőrzés nélküli szerephez juthat, az is mindegy, hogy tulajdonosai milyen eszközökkel jutottak hozzá. Jókai Anna is felsorolja azokat a perc-emberke típusokat, akiket a maga környezetében és a társadalomban meglátott, s jó, hogy felsorolja, hiszen ezzel megtette azt, amit egyáltalán megtehetett. Ám éppen az, amit az előbb a humán értelmiségiek közvélemény- formáló szerepének megváltoztatásáról mondtam, mondatja velem azt is, hogy nem csupán Jókai Annának, nem csupán az íróknak és a publicistáknak kellene megtenniük ennek kapcsán azt, amit megtehetnek, hanem azoknak is, akik a szabályozó rendszereket kialakítják, az ellenőrző apparátusokat mozgatják, s akik a társadalomtól a társadalom irányítására kaptak megbizatást. Ezt nem azért mondom, mert az irodalom szerepét lebecsülöm, hanem azért, mert a huszadik század végi társadalmak már csak bonyolult szabályozó rendszerekkel irányíthatók és szabályozhatók.
     Lássunk erre egyetlen példát: nem csupán Jókai Anna, hanem mások is szóvá tették azt, hogy a magyar társadalomban nem valósul meg az igazságos közteherviselés (hol vagyunk már a szó "Kossuth Lajos-i ízétől-zamatától), végső soron a közalkalma- zottakat, a bérből és fizetésből élőket sújtja a közteherviselésnek minden gondja és baja. Ezek után, ha történetesen egy kormány- párti politikustól - mindenkori kormánypárti politikustól - halljuk a valódi közteherviselés követelését, már nem bólinthatunk rá, mondván, hogy igaza van, hanem demagógiának kell tekintenünk mindazt, amit mond, hiszen az általa felvállalt társadalmi munkamegosztás szerint neki nem a fennálló, sokszor bizony kaotikus viszonyokat kell kárhoztatnia, hanem mindent meg kell tennie, hogy a fennálló viszonyok megváltozzanak...
     A Jókai Anna írásai feletti tűnődéseimet szinte mentegetéssel kezdtem, mondván, az írótól, a regényírótól nem lehet idegen a közéleti kérdésekben való állásfoglalás; s lám, most egy másféle szereptévesztés felismeréséig jutottam el. Csupán csak azért, hogy ez a kétféle "szereptévesztés" össze ne mosódjon, hadd mondjam el, a kettő közül csak a másodikat tartom valódi szereptévesztésnek, Jókai Annáét nem. Ő azt tette, amit az írónak tennie kell. S jó lenne, ha politikusaink is azt tennék, ami a feladatuk...
                                                 (Belvárosi Kiadó, 1996)