Domokos Mátyás különlegesen érdekes dokumentumkötetének a summázatát sűríthetjük össze a fenti cím- és alcímekben (valamennyi a szerzőtől való); igen ám, de miféle ez a "nem létező" cenzúra a nyilvánvalóan létező (létezett) szocializmus idején? Miben, miféle szervezetben és mechanizmusban jelent meg (vagy éppen nem jelent meg), öltött testet (vagy éppen nem öltött) magának a cenzúrának a ténye - a "nem létező" cenzúráé persze -, hogyan érvényesítették, nyilván a fennálló hatalom ilyen-olyan rangú emberei; hogyan játszott össze a pártideológiai akarat szerint és szellemében az egyes ominózus könyv(kézirat) előttjében, illetve utánjában mint hivatal, illetve mint hivatalos kritika; s egyáltalán: kiket, kiféle, miféle íróembereket sújtott ez a sokszor átláthatatlan (Domokos Mátyás által is többször hivatkozott), valóban kafkai intézmény- és gondolatrendszer?
     Mert hát itt valóban rendszerről, szigorúan szabályozott és sokszorosan ellenőrzött bürokratikus gépezetről s annak működéséről volt szó, persze csak nagyon kevesek számára átlátható, ismerhető szabályokkal (vagy éppen szabályok nélkül, amúgy rövidre zárva). És bár a politikai intim szférán kívül állók számára valóban nemigen volt áttekinthető, sőt érthető sem igen ennek az alig megfogható, inkább csak a végeredményeiben manifesztálódó, irracionálisnak tűnő belső, ideológiai karhatalom; amonnan, tehát a körön belülről nézve viszont nagyon is racionális, nagyon is tudatos, sőt, nagyon is konvencionális hatalmi ágazat volt ez a "gondolatrendőrség" (ld. még: Orwell). Nemcsak a "létezett" szocializmusnak mint politikai rendszernek, rezsimnek volt a természete, mondhatni magától értetődő szerves része, hanem már hosszú-hosszú évtizedekkel (egy egész évszázaddal, ha úgy tetszik) korábbra visszanyúlóan: a kommunista ideológia intoleráns, kizárólagosságra törekvő, diktatórikus, "osztályharcos, antihumánus lényege szerinti reflexeként is. Egy olyan gondolati, filozófiai rendszerben, amelyben csakis egy irányzat, egy irányvonal lehet üdvözítő, azaz minden más, ettől eltérő gondolat, életérzés vagy kifejezésmód elvetendő, üldözendő és (lehetőleg) megsemmi- sítendő; kézenfekvő, hogy annak politikai hatalommá válása után mindeme kirekesztő elvek mindennapos és szerves gyakorlattá válnak. Főképpen a legveszélyesebb "területek" egyikén: az írott szó, a leírt, a sokszorosítottan, például könyv formájában közzétett, ezáltal másokat, sokakat is megrontható irodalom legkülönbözőbb típusú alkotóival szemben.
     Persze a maga természetes (mert természete szerinti) valójában, azaz a háttérideológia jellegéből következően folyvást tele dölyfös mindentudás-imitációval, képmutató szájbarágással, primitív sablonok fölsorakoztatásával és persze buzgó megfelelni, "teljesíteni" akarással. S minthogy tartalmilag siváran egyhangúak, önismétlők és fölényeskedők, kioktatók voltak legtöbbször ezek az elmarasztaló jelentések; a stílusuk, a szókincsük, a fordulataik is reménytelenül sematikusak, egyhangúak és szürkék. Ezek az őrző-védő írástudók hosszú évtizedeken keresztül sem tudtak "újítani", unalmas penzumok sokaságát gyártották végeláthatatlanul; ráadásul még csak nem is a bíró, hanem az ügyész pozíciójából.
     De talán a legfőbb kérdés itt mégiscsak az, hogy vajon kikre, mely alkotókra vagy miféle művekre vonatkozott az elmarasztalást követő marasztalás, azaz a letiltás, a nem kiadás. Nos, Domokos Mátyás könyvéből mindenféle külön vizsgálódás nélkül is megállapítható, hogy bármire és bárkire, egyetlen komoly kritérium szerint: az eredeti tehetség, az autonóm jegyeket hordozó, a más módon nem "kezelhető" egyéniség ismérvei alapján. Függetlenül attól, hogy például az uralkodó és egyetlen párt tagjai közé tartozott-e (mint például Lengyel József - és természetesen sokan mások); de még - igaz, "végveszélyben" - a korábban a rendszer dédelgetett kedvencét, a kétszeres Kossuth-díjast is letiltották, ha másként próbált gondolkodni, mint ahogyan kellett; nem is szólva a "polgári" (ez a bűvszó volt egyébként a kommunista ideológia legtöbbet kárhoztatott jelensége) és az e köré, e közelébe sorolható egyéb elhajlásokról.
     Még inkább megfoghatatlan gyakorlat volt kiadni egy művet úgy, hogy az mégse jelenjék meg. Ez azt jelentette, hogy ily kivételes esetekben igen alacsony (egy-két száz példányban) nyomták ki a művet "kézirat gyanánt", zárt terjesztésben. (Éppen Lengyel Józseffel esett meg ez a rendkívüli kegy: Szembesítés című regénye hat év hányódás után a pártkiadó amolyan szamizdatjaként jelent meg - kizárólag megbízható elvtársak olvasmányául. S ebben az esetben az is hozzátartozott ehhez a szánalmas liturgiához, hogy a számozott példányokból Aczél György személyesen vitt el néhányat Lengyel József lakására, aki aztán még Kádár Jánosnak is küldött dedikált példányt. - Persze, mások is küldtek...)
     Hogyan is működött a mindennapok gyakorlatában a kéziratok többszöri (és bármikor s akárhányszor megismétlődhető) revíziós vizsgálata? Domokos Mátyás - mint negyvenegynéhány évig hivatásos kiadói szakember - nyilván alaposan megismerte a kéziratmenetrendek e történetét, mégis: többször is hivatkozik könyvében arra, hogy jó néhány esetben ők maguk, kiadói emberek sem tudtak semmi bizonyosat egy-egy kézirat sorsáról; ugyanis minden efféle "ügy" lehangolón képlékennyé vált, a kézirat ide-oda vándorolt, vélemények, jelentések, "följegyzések" készültek róla; első, második és ki tudja hányadik megbeszélések és félinformációk ködei lengték be az ügyet, egyre titokzatosabban, egyre reménytelenebb végkifejlettel. Alkuk, részalkuk köttettek a szerzőkkel (ha erre hajlandók voltak), a funkcionáriusok és főhivatalnokok ide-oda mutogattak, egyszóval: bonyolult rendszer volt ez. (Nem is lehetett volna másként ily tökéletesen konspirálni.) Még az sem jelentett garanciát a megjelenésre, ha a szóban forgó kézirat minden egyes ellenőrző ponton átvergődött, hiszen a nyomdából is bármikor visszakérhették újabb ellenőrzésre, sőt mi több: meg is semmisíthették a már kiszedett kötetet. (Ez történt például 1948-ban Jékely Zoltán soha meg nem jelent, csak egyetlen korrektúra példányban megmaradt verseskötetével.)
     A negyvenes évek végén a szovjet mintára kiépülő magyar- országi kiadói pártellenőrzés legfelső szintje - természetesen - a pártközpontban működött (amolyan félillegalitásban); olyan kipróbált, illusztris pártideológusok bevonásával, mint például Andics Erzsébet, Lukács György, Nemes Dezső, Vértes György. Ez a csoport felügyelte - diszkréten persze - a Könyvhivatalt, ahol a látható lektorátus is működött. Az államosítások után a minisztérium illetékes osztálya ellenőrzött, majd 1953-ban Kiadói Tanács, egy évvel később Kiadói Főigazgatóság alakult (amely egyébként a nyolcvanas évek közpéig-végéig létezett, és ilyen-olyan formában működött is). Ezek az intézmények voltak tehát a formális, a többnyire látható hivatalok, ám a kommunista párt központi, kijelölt kis apparátusának a meghatározó szerepe mind e közben egy pillanatra sem csökkent, legföljebb láthatatlanná vált. Egy-egy kézirat megjelenéséhez - a hatvanas években - például a kiadói akaraton kívül még legalább négy, különböző helyről és időből származó igenlő vélemény szükségeltetett. Ezeken kívül természetesen még számos személyes, szóbeli konzultáció, alkudozás, az adott szerző puhítása, és így tovább.
     Domokos Mátyás a Leletmentésben tizennyolc mű és szerzőjük kálváriáját mutatja be (közbe-közbe szőve legalább még ennyi epizódot, "nagy jelenetet" mások, más írók és költők eseteiből), de nyilván e számok és történetek sokszorosát reprodukálhatná. Ezúttal láthatóan arra törekedett, hogy a magyar irodalom legkülönbözőbb színárnyalataiból való, legkülönbözőbb egyéniségeinek, személyiségeinek egy-egy ütközését (vagy éppen folyamatos ütközéseit) mutassa be meggyőző példaként. 1948-tól a Jékely-verseskötet elpusztításától 1989-ig, Németh László Sorskérdések című tanulmánykötetének a megjelenéséig. A névsor tarkasága és a kommunista párturalmi történelmi korszak különböző periódusai mint viszonylag különböző hátterek mutatják csak igazán, hogy - amire már utaltunk - mily primitív, ám mily félelmes módon járt ugyanarra a rugóra ez a "nem létez" cenzúra.
     Mennyire irtózott -, és félt ez a hatalom - bármelyik szakaszát, periódusát tekintjük is - a legcsekélyebb "fellazulás"-tól, a valamitől, a bármitől való eltérés következményeitől, a némileg is más árnyalattól, a legcsekélyebb önállóságtól, szuverenitástól, az eredetiségtől, a teljes emberségtől. Mert azt még valahogyan csak meg lehet érteni, hogy egyetlen hatalom sem szereti a vele nem rokonszenvező, különösen nem a vele szembeni ellenséges ideológiákat, gondolatokat, érzületeket, bíráló megjegyzéseket, hangokat. (Sok évtizeden át ez a fajta - nagyjából érthető - ideológiai érvelés akadályozta meg például a már említett Németh László-tanul- mányok háború utáni újrakiadását.) De az már tényleg az abszurd világába tartozó jelenet, amidőn az illetékes miniszterhelyettes a Bölcs- és bagoly kéziratáról a következőket mondja a szerzőnek, Tamási Áronnak: "Áron bátyám, a könyved olyan gyönyörű, hogy nem lehet nem kiadni, de hát, sajnos, kiadni se lehet..." Vagy amikor Berda József verskézirata ügyében Darvas József miniszter konzíliumot hív össze, ahol is Köpeczi Bélával, a Kiadói Főigazgatóság (akkor) vezető- helyettesével Berda-verseket olvastat fel, térdét csapkodva a gyönyörűségtől: "- Nagyszerű! Isteni! Hát szó se lehet róla, hogy megjelenjenek... De remek! Olvasson még, Köpeczi elvtárs!
     Tilalmi listára kerülhetett tehát bárki, bárkinek a kézirata. Lett légyen az még kötet nélküli költő (például annak idején Lator László), egy kötettel már rendelkező költő (Fodor András, Tandori Dezső), népi író (Szabó Pál, Kodolányi János), Kossuth-díjas költő, esszé- és drámaíró (Illyés Gyula), "polgári-urbánus" világú (Déry Tibor, Weöres Sándor), kommunista (Lengyel József) vagy éppen keresztény-katolikus (Pilinszky János); de hát hová sorolhatnánk másokat, a "többieket", például Orbán Ottót, Zelk Zoltánt, Nagy Lászlót, Szász Imrét vagy Galgóczi Erzsébetet? "Így hatott ez a szellemi életben tapasztalatom szerint - írja Domokos Mátyás -, mint egy szellemi klímaszabályozó berendezés, mint egy fagyasztó apparátus, amelynek a hőfoka eleve meghatározta, hogy mi teremhet meg, s minek kell csírájában, vagyis kéziratban elpusztulnia. Abban a világban, vagyis abban a világnézeti- ideológiai-hatalmi koordinátarendszerben, amelyben Weöres Sándor képviselte "a magyar reakciót"; Tamási Áron volt "a fasizmus foltozott irhájú zsoldosa"; amelyben Németh László "minden jel szerint jelentékenyebb ellenség, mint amilyen jelentékeny író"; ahol Illyésnek ezt írja Kállai Gyula a "Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány" első elnökhelyettese: "nem érzed, milyen mélyen süllyedtél a szarban?"; ahol egy másik főkolompos pártalvezér (miniszter), Marosán György egy diákgyűlésen darabokra szaggatja Illyés egyik versét. Vagy hogy későbbi, de nem kevésbé brutális példákat is említsünk: Kodolányi János hetvenedik születésnapján megkapja élete egyetlen hivatalos kitüntetését, a művelődési minisztérium ajándékát: egy cigarettásdobozt; Hajnóczy Pétert fasisztának bélyegezve fenyegeti meg dühösen Kardos György kiadói igazgató, ő, aki előző életében a rettegett katonapolitikai osztály ezredese volt. (Olykor persze össze is keveredtek a "listás" nevek és a hozzájuk tartozó műcímek az ítélkezők fejében, mint ahogy ez Aczél Györggyel is megesett, aki - ki tudja, olvasta-e egyáltalán a kéziratokat - egyszer összekeverte Hernádi Gyula, Szász Imre és Mészöly Miklós egy időben letiltott regényeit, illetve hát azok történetét, cselekményét. Egyébként alighanem Hernádi Gyula regénye, a Kiáltás és kiáltás tartja a kéziratban hevertetés összbüntetési rekordját: tizennyolc esztendőt kapott...)
     Persze nemcsak a személyre szóló ütések tucatjait ismerhetjük meg Domokos Mátyás lebilincselően izgalmas állapot- és körképrajzából, melyet a négy évtizedes kommunista párti uralom szellemi életének manipulálásairól tár fel, hanem ízelítőt is ad a nyilvános, azaz a műkritikák ürügyén megjelent bírálatok jellegzetes vonalvezetéséből is. Fodor András ominózus verseskötetéről többek között például ezt írta az Élet és Irodalom 1959-ben: "Sehol egyetlen határozott utalás arra, hogy hazánk és a szomszédos országok népe átesett már [kiemelés az eredetiben - M. I.] századunk nagy forradalmán, évszázados, évezredes intézmények romjain építi az új, szocialista világot." Ugyancsak az Élet és Irodalom, szintén az ötvenes évek végéről: "A szimbolizmus a dekadencia küszöbe. S Nagy László olykor átlépi ezt az alacsony küszöböt. [...] Nem veszi észre: minden keserűsége, sebzettsége abból ered, hogy világnézeti fejlődése megrekedt, szemléletmódja korszerűtlen. Nem leli fel magában a bátorságot, hogy a reális jövő felé tekintsen, de még ahhoz sem, hogy körülpillantson."
     És így tovább, megszámlálhatatlanul.
     Domokos Mátyás Leletmentése amellett, hogy mindvégig tárgyilagos és dokumentumkötethez méltóan körültekintő, egyáltalán nem nélkülözi - sőt hát, a téma gyakori és sűrű abszurditásai egyenesen gerjesztik is - a szellemes iróniát, amit még csak színesít a már megtörténtek utáni állapot hangulata, és amelynek motívumait még élesebb megvilágításba helyezi a kötet összeállítása és megírása történelmi idejének egészen más légköre is.
     Éppen ebben a szabadabb világban lenne fontos szakmai és erkölcsi kötelessége az irodalomtörténet-írásnak is szembenéznie korábbi önmagával (hiszen a "vonal", a "koncepció", az ideológiai kívánalom itt is alapkövetelményként szerepelt), azaz: kisebb-nagyobb hamisításaival, tévedéseivel, csúsztatásaival, torzításaival, súlypont eltolásaival és így tovább; de legfőképpen mégis a sok évtizeden át érvényes volt marxista értékrend revíziójával. "De hát ennek nincs jele - jegyzi meg kesernyésen Domokos Mátyás -, amerre nyúlunk, csak a múlt - elismerem: többé-kevésbé kényszerű - meghamisításának a testes és vaskos, több kötetes és még több kötetes dokumentumaiba ütközünk változatlanul. Jó, mert hiteles, hogy ezt a zavarodott hallgatást most az az irodalomtörténész törte meg (a korábbi - egy bennfentes, "angyalcsináló" résztvevő részéről - hiteltelen és ízléstelen próbálkozást nem sorolhatjuk e körbe), aki bár több mint négy évtizeden át teljesített szolgálatot a magyar könyvkiadás boszorkánykonyháinak közelében, őt magát nem varázsolta el a marxista üdvtan bájitala. Ellenkezőleg: korábbi könyveiből is kiolvashatóan mindvégig hű maradt a magyar irodalom hagyományos és egyszerre európai értékrendjének érvényesítéséhez.
     Egyszersmind önmagához is.