A kétszeres Kossuth-díjas költő 1956 nyarán adta ki Hej, búra termett idő címmel két prózai munkáját. Az egyik a Don-kanyar háborús naplója Az eladott hadsereg címmel, a másik műfaját maga az író sem tudja meghatározni, se regény, se emlékirat, "egy művészi vágyakkal megvert tanító, egy szemlélődő lélek lírai vallomása". Az előbbi munka tizennégy évet késve az '56-os forradalom előestéjén - engedélyhez még mindig nehezen jutva - érkezett a felforrósult irodalmi életbe, az utóbbi (Bújdosik az árva madár) már mesterkéltnek tűnő aggodalmak, az ünnepelt költő ideológiától terhes, bár őszinte, tisztes szándékú önélet- írása.
     Újabb negyven év múltán vállalkozott a Gondolat Kiadó arra, hogy a feledés homályát megkísérelje eloszlatni Kónya prózai írásai felett. Nem könnyű vállalkozás. Az első kiadás körülmé- nyei eleve meghatározták a könyv sorsát. Ez a két munka már akkor sem erősítette egymást. A történelem szele pedig végleg elsodorta írójukkal együtt. A napló őszinteségéért nem kellett senkinek a későbbiekben? Az önéletrajzi ihletésű "propaganda" talán a kelleténél szelídebb, vívódóbb volt?
     Valószínűleg idegenek is maradtak egymás mellett. Pedig a szándék éppen az ellenkezője lehetett: a második világháborúról, az író közvetlen katonai élményeiről kellett beszámolniuk 1942-43-ból, majd 1944 magyarországi eseményeiről. A Don-kanyar naplója egy egész hadsereg példázata lett. Az önéletírás, az "emlékirat" erőtlenebb, színtelenebb rajza egy átalakult, a két írás közti időben megváltozott, "továbbfejlődött" író-főszereplőről nyújt statikus, utólag konstruált képet.

Ma újra napi személyes élményünk a háború: az egyszemélyes terrortréfától a televízió közvetítette népirtásig. Gyerekeink együtt nőnek fel az erőszakkal, mi magunk is óraadó tanárként tartunk bemutató foglalkozásokat belőle otthon, az utcán, a munkahelyen vagy a munkanélküliek hivatalában.
     Még szerencse (?), hogy naplót írni minderről már a legmegszállottabbaknak sincs kedve, ideje. Marad a profán emlékirat: az írott és a képi sajtó. Az éppen elég rövid, éppen elég hatásos és éppen elég emészthető is, a kényelmesen borzongató távolságtartás jól kicentizett mértékével.
     Kell-e nekünk még a megzabolázhatatlan századvégen a rég összeomlott, századközepi történelem leckéje, alul- (esetleg közép-) nézetben, kicsit beljebbről is, mélyebbről is, mint a telepakolt könyvespolc eddigi tanulságai? Új kiadásban, teljes szöveggel, nagyot sóhajtva a Völgyes Miskák, Bősze Gyulák, Bános Józsefek emléke fölött?
     Kónya Lajos tanító és zászlós, a második magyar hadsereg sorsának szemtanúja és túlélő áldozata egy éven át írja ezt a följegyzéssort magának, nekünk. Nem lehet közömbös a reakciónk. A már háromkötetes, művelt költő Sopronból menetel a Donig, hogy ott átélje, meg is örökítse naplójában az 1942-43-as fordulat minden rezzenését kívül és belül, a valóság és az álom harcmezőin egyaránt. A Don-kanyar folytatásos regénye ez a napló. Aki most találkozik vele először, együtt olvassa napjaink terrorizmusának folytatásos regényével. Az egyik oldalon a múlt összegabalyodó, üszkösödő iszonyata, a másikon a mai sajtóbotrány-sztorikban az olimpiai eszmét mérgező tréfák feletti tehetetlen dühünk néz farkasszemet egymással.
     Az eladott hadseregben az orosz táj, a sáros masszává gyűrődött katonaszázad, a magyar baka a főszereplő, akinek nem jutott kacifántos név, csak alig jelölt árok - búvóhelyül?, sírgödörnek? Kónya írása leginkább attól naplószerű, hogy kötődése a naptári eseményekhez nosztalgikus kiszólásaiban érhető a leginkább tetten. "augusztus 20. István király napja. Otthon ilyenkor búcsú van, kürtök ropognak, verkli szól, körhinták forognak. S én itt ébredek a kötözőhelyen".
     Az otthont, az idillt idézi számos esetben, mint Radnóti utolsó verseiben. Eleven szokások, rajongva szeretett népdalai kísértik az árkok pillanatnyi csendjében.
     Már az első napokban is néven nevezi félelmeit: a halált, az Urat (akit nem tud elhagyni), a honvágyat, a magányt ("egyedül vagyok... most már mindig, egyedül a Bibliámmal..." S még Schopenhauert is idézi: "A világon alig van más választásunk, mint a magányosság és a hitványság között.")
     Mi teszi markánssá ebben a naplóban Kónya eredetiségét? A folytonos és folyamatos figyelem a külső veszély mellett a belső, a gondolati "frontokra". Állandó elemzése a történteknek. Okkeresés minden helyzetben. A "buta golyók" elleni feszült készültség. Jut ebből a fegyelmezett, kristálytiszta logikából sóhajnyi idő és erő a nyár múlása feletti bánatnak is. Lírai minden elmerengő megfigyelése. A szünetnyi lehetőség az írásra olyan tudatos, fegyelmezett munkát vált ki belőle, mintha a környező és az emberi természet haditudósítója lenne.
     Kezdetben még sokakról szólnak az általános megjegyzések: "Éltünk, olvastunk, vitatkoztunk, s hazafelé szállnak a gondolataink". A sebesülés, a kórházi várakozás már mélyebb ellentétek felé terelik figyelmét. Körülnéz, keresi a télnyleges tisztikart maga körül; az alsó tisztikar gerincét azonban parasztok és tanítók alkotják. A telefonvezeték túlsó végén bújnak meg az ő ismeretlenjei, kitüntetések és törzsökös magyar nevek várományosai. Legfájóbb élménye a cinikus elhallgatás: "ebben a háborúban szándékos és tervszerű magyarirtás folyik [...] A veszteségek sokhelyt máris nyolcvanszázalékosak, ha egyáltalán ki lehet fejezni százalékban. A lelket egészen megölték...
     Rémhírek és álmok szövik át az egyre kuszább valóságot. Hallunk Sztálin lelövéséről, orosz visszavonulásról, Solohov haláláról, az otthoni iskola és Sopron újjáépítéséről... De folyamatosan "tüzérségi tűz ver a gyerekek közé".
     Kónya a fronton is tanít. S elfogultsága az orosz tankönyvek láttán ilyen kifakadásra készteti: "Nem királyi főigazgatók tan-versei, hanem - irodalom. Képzelj el egy magyar iskolai olvasókönyvet Illyés, Móricz, Szabó Dezső, Kodolányi, Tamási Áron, Veres Péter, Sinka, Erdélyi, József Attila - és a többiek, élők és halottak műveiből!
     1942-ben még működnek bennük a morális reflexek: becsülettel helytállni! Nem elvakultság ez már, mert kételyeik is megfogalmazódnak a csöndes vitákban. Kónya ilyenkor is elfogult az orosz kultúra iránt, ha teheti, vadássza könyveiket, képeket gyűjt, sőt rajzol. A pusztulás ezért minden oldalon érzékenyen érinti.
     A rémhírek közé befurakszik a valóság is: ifjú Horthy Miklós, majd Móricz Zsigmond halálhíre éri utol ("Megint szegényebbek lettünk"), novemberben Franciaország német megszállása zavaros "Új Európa"-képeket támaszt a fejekben.
     A kisember szorong, kacag a nyomorúságán, a gránátnyomásos beteg azt hebegi magáról, hogy "vízkereszt után hóba kitett karácsonyfa". S eltűri, hogy hirtelen átképezik, összevonják, pótolják, vicceket gyárt a leváltási ígéretekből, eltűrik, hogy ezredesük szerint "a magyar a világ legpiszkosabb fajtája", de még azt is, hogy Sándort, a szegények lelkészét, "Isten kanászát" rendre utasítják, s legfeljebb egymás között telik meg a szemük könnyel: "És akkor szembejön veled egy másik családapa és azt mondják: ölj! ölj! a mindenségit! Mert erre tanított a Krisztus..." Csak legyintenek a híradósok front mögötti páncéloscsatájának színjátékára, haragot színlelnek egymás iránt, mikor felettesük a fagyott körlet rendjét kifogásolja.
     És minden este újra álmodnak. Az álmok kétezer kilométeresek.
     Decembertől új félelmek jelennek meg: fogság, halál, hadbíróság (mert lőszer nélkül, szerencsésen visszavonulni: hadbírósági ügy).
     1942 karácsonya a legmegrázóbb pillanatképek egyike. Három barát csöndes együttlétének indul, hogy aztán kórussá nőjön a tömeg a kis szobában, majd betlehemező, sírok közt karácsonyfát állító, döbbent emberi körmenetté váljon az élők emlékezése, a csalódottak csöppnyi öröme, belső türelmetlensége. Gyertyagyújtó karácsonyra várva dúdolnak még hajnalban is, a frontra indulás előtti készülődésben.
     De már ritkulnak a feljegyzések. Hosszú a szolgálat, sűrűsödnek az események.
     Ha nem lenne ízléstelen, azt kellene mondanom: káprázatos leírást kapunk a visszavonulás, a menekülés, az éhezés, a széthullás januári-februári emberáradatáról. Ezúttal: "Három ellenségünk van: a hideg, az éhség meg a németek" - diagnosztizálja indulatait, már halálos gyűrűbe zárva. De még mindig keresik egymást, meg tudnak borzadni azon, ha valaki főbe lövi magát, még mindig őrzik a hitüket. Nem a háború, de az otthonról hozott Isten hitét. Hullák a sínek mellett, örökre elaludt magyarok az őrházban, az áttörés havában... Az egyik ideggörcs menthetetlen, a másikon segít a pofon. S a nyomorúság legmélyebb bugyraiból is fel tud még törni a kacagás.
     Bábuskák, gitározó orosz lányok, jólelkű feleségek otthonai adják kézről kézre a hazafelé menekülőket, nyilvánvaló szánalom és sorsközösség vezeti ösztönös cselekedeteiket. Már "nincsenek rangok, csak emberek, szegény, összetört, nyomorult emberek".
     Kijevbe érve szembesülnek a "hazai" (el-)ítélettel: "Megvert, megfutott hadsereg vagyunk, legnagyobb bűnünk a megmentett élet". De még mindig az emberségen meditál: "nem vagyunk a bosszúállás népe. Pedig talán önzés kellene és könyörtelenség. Lesz-e kor, amely jutalmazza keresztyén erényeinket?
     Meg kell verekedni az életben maradásért, a krumpliért, "szobrot kellene neki emelni". S ahogy körülnéz a kijevi pályaudvaron, az eladott hadseregből ennyit lát: "Három szerelvény hozta ki a zászlóaljat, hazaszállításukra elég két vasúti kocsi".
     Egyszerre indulatos és tárgyilagos a rövid, szégyenkező zárófejezet, a hazautazás krónikája. Már ott szorong a túlélőkben a közelgő, a hazai új tragédia.
     A történelem komponálta napló első napjaiban már ácsolják az első honvéd keresztjét, hogy az utolsó hétre két vagonnyi élő sem maradjon a zászlóaljból.
     A frontra indulók még nem bírnak éhezőt látni, jogrendjükben nem jut más szóhoz, mint a fajták közti egyenlőség. Hazafelé kirabolt, házakból kidobott megalázottak lesznek szövetségeseik oldalán.
     A kezdeti nagy hitben még eszmék nemzete vagyunk, nem zsoldosok, az emberiesség az eszményünk. Aztán megfutott, bűnös nemzet leszünk.
     A tanító, a zászlós mégis ugyanaz az ember tud maradni. Meg tudja őrizni (sok társával együtt) az elindító gondolatot a honvédről, aki, ha panaszkodik sem sír: "Mindig neki van igaza, az alul lévőnek, a kisemmizettnek. Csoda, hogy így is állja, ilyen kedvvel. Ez már magában véve hősiesség".
     Kónyának ezek a képei, elkötelezettségei azok, amelyek a napló leghitelesebb sorai. Ezek tehették alkalmatlanná arra, hogy tizennégy évig megjelenhessenek. Ahogyan hősies a kifosztottak gazdagságának puritán képe is: "Már csak kis tarisznyám van velem, benne naplóm, verseim, a bibliám, néhány fénykép és levél, meg a fogkefém". A lélek és a test tisztaság utáni vágyának ma vannak-e ilyen háborús hősei? áldozatai?

A Bújdosik az árva madár, a kötet 1956-ban befejezett, de ugyancsak a második világháborút megidéző emlékirata éppen attól erőtlenebb, színtelenebb, hogy nem feszíti a tömör, rövid helyzetelemzés kényszere. A meditáció itt gyakran bölcselke- déssé, a történtek újragondolása direkt politizálássá duzzad.
     Az általánostól el nem térő sors, a laza történetfűzér érezhetően ugyanazt a célt szolgálja: az ötvenes években megtépázott hit, eszme tisztába tétele, e tiszta nullapontról való újraindulás vívódva magyarázata legyen mások számára is példa! Kónya mértékkel kíván politizálni és ideologizálni, de írása - talán ezért sem regény - ennyi nyomást sem bír el. Alakjai vértelenek, legyen szó a magányba menekült, megcsömörlött polgári íróról, vagy az életét megmenteni nem tudó tiszta forradalmárról. Üde, szép pillanatait akkor éljük át az emlékezésnek, amikor feleségéről, nehezen békülő természetükről, a tatabányai szülőházról, az óvóhelyek fülledt szorongásairól fest képet. Kónya lírikus marad prózaírás közben is, villanó érzelmei, festői leírásai azonban elvesznek a helyenként publicisztikus, másutt túlpolitizált epikában. Nincs sodrása, csak parttalan hullámzása a medrét vesztett eseménysornak.
     Van-e hát esélye annak, hogy Kónya Lajos művei újjászülessenek?
     A Don-kanyar naplója méltatlanul mellőzött írás. Történeti és irodalmi ereje egyaránt arra érdemesíti, hogy azon könyvek közé helyezzük polcainkon, amelyek erőteljes irodalmi ábrázolói az embertelenségben vergődő áldozatoknak, s hiteles dokumentumai egy reális történelmi felfogásnak.
     Ma egy könyvkiadói vállalkozásnak nem csekélység ilyen eredményre jutnia.
                                                 (Gondolat Kiadó, 1996.)