Trianon emlegetése ma is indulatokat kelt. Ám ezek erősen különböző indulatok. Akad szélsőséges megnyilvánulás is mindegyik oldalon. Érthető, hiszen az 1920-as szerződés fölosztotta a történelmi Magyarország területének nagyrészét. S akik kapták ezen részeket, maguk sem sejthették, hogy kétes értékű a diadal. Például azért, mert a pszichikai hatásokat előre nem kalkulálták be. S ha már pszichikai hatást említettem, csak egy lépés arról szólni, hogy az írókat és a költőket is mélyen megrendítette a 76 esztendővel ezelőtti, Párizs melletti döntés. Ady Endre és a nyugatosok éppúgy ebbe a sorba tartoznak, mint Herczeg Ferenc, Kós Károly, József Attila vagy Illyés Gyula.
     S most Pomogáts Béla szép és elgondolkodtató kötetet szerkesztett a magyar írók Trianonnal kapcsolatos írásaiból. Ahogyan az általa írt előszóban olvashatjuk: "A »trianoni irodalom« legnagyobb erénye, máig érvényes tanulsága, hogy a kulturális és »lelki« nemzetnek ehhez az eszméjéhez eljutott, hogy a gyász érzései és a gyötrődés vallomásai után számot tudott vetni a »lelki nemzet« felépítésének esélyeivel és tennivalóival. S az sem mellékes tény, hogy íróink-költőink színe-java nem szigetelődött el a kényszerű változások következtében; megnőtt az érdeklődés a környező kisebbségi irodalmak iránt, s egyáltalán nem az ellenségeskedés határozta meg cselekvéseiket. A kiengesztelődés szép eszméje vezérelte őket, s ennek máig József Attila nagy Duna-verse a legjobb bizonyítéka. "Olyan írások válogatását kapja kézhez az olvasó, melyek évtizedek óta nem jelenhettek meg - írja Pomogáts -, és szinte ismeretlenek voltak még az irodalomértő közönség körében is. (Ez persze nem az imént idézett József Attila-versre vonatkozik!) Nem csoda, hogy a Trianont "szentesítő" párizsi béke a második világháború után olyan helyzetet teremtett, melyben a "tabuk tabuja" volt ez a kérdéskör. S bár ez már a múlté, azért ne feledjük, hogy bizonyos körökben ma is rosszallás fogadja, ha valaki méltósággal szól, emlékezik történelmünk egyik legmegrázóbb pillanatáról s annak következményeiről.
     A Querela Hungariae összeállítása méltó válasz ezekre a morgolódásokra. Azért méltó, mert tisztán látjuk, hogy a magyar szellemi élet legjobbjaitól távol állt a gyűlölködés, az erőszak. A fájdalom viszont természetes érzésük, s ezt a fájdalmat ki kellett beszélniük. Így szelidítették a kínt, s nem lettek a vétkesek közt cinkosokká... S mivel Trianon ma is érvényes, ez hasonló- képpen igaz ma is. Van, aki inkább a nemzet önmarcangolását építi műbe. "Tunya álmainkat jég verte / S még a Templomot se építettük föl. - olvassuk Ady A szétszóródás előtt című versében. Kevésbé ismert S ha Erdélyt elveszik? című prózája meg egyebek közt azért érdekes, mert 1912-es keltezésű, s jóval Trianon előtt elmélkedik benne szerzője a várható lehetőségekről. Ekkor álmodja meg költőnk Romániának a "legfényesebb jövendőt".
     És persze jó olvasni Babits Mihály líráját és prózáját, benne például a Csonka Magyarországot, mely nem kerülhetett be az összes versek kötetébe a szocializmusnak nevezett korszakban. Hiszen "sértette volna a szomszédos népek érzékenységét..."  Hát igen: "Én sohse mondtam: »Dönt majd az erőszak!« - most mondhatom: »Nem, nem!« Így ér véget a vers, teljesen szinkronban azzal, amit egyebek között a Húsvét előtt kapcsán pacifizmusnak nevezhetünk. S rögtön ott a másik nagy nyugatosnak, Kosztolányi Dezsőnek Magyar költők sikolya című 1919-es verse. Gyűlölködésnek itt sincs nyoma, inkább a nemzeti méretű önbírálat szava hallik. Meg a fájdalomé: "A versünk is már csak segélykiáltás, / mely ki se hat a tűzön-poklon át, / mint gyönge csecsemőé, kit megölnek / és mint a szűzé, akit meggyaláznak / a katonák. Tudjuk, Kosztolányi szülőföldjét és gyermekkora tájait veszítette el, ahová "többé nem visz vonat" (A bús férfi panaszai).
     Méltósággal átitatott szövegek ezek mind. Persze, hogy átsüt rajtuk a fájdalomérzés, persze, hogy jajonganak gyakorta. Hisztériának azonban nyoma sincs, jajveszékelés nem sérti fülünket. De nem sértheti a győzőkét sem, ha van nekik egyáltalán. Miként érdemes meghallgatni például Juhász Gyula eme strófáját: "Ó én senkit se háborítanék, / Szelíd kísértet volnék én nagyon, / Csak megnézném, hogy kék-e még az ég / És van-e még magyar dal Váradon? (Testamentom, bár a cím hibásan jelent meg Testementom formában. Szellemes sajtóhiba...) Másfajta együttműködésre, egymásra találásra is akad szép példa: Móricz Zsigmond Egy akol, egy pásztor című prózájában az elszakított Bánságban együtt imádkoznak és sírnak a különböző felekezeti emberek. "És nem volt felekezet. Nem volt katolikus és református és zsidó. Együtt voltanak ott az ódon, elhagyott, elfelejtett romkápolna körül, az Isten szabad ege alatt, a babiloni vizeknél ott szakadt, hazasíró árva magyarok... És itt a helye a könyvben Szabó Dezső Kálvinista legendájának is. Az igencsak "nyakas" író nemesen szép írása ez. A Budapestre száműzött erdélyi református pap sorsa - több évtizednyi eltolódással - rokonságban áll akár a mai menekültekével is. Hiszen amikor megérkezik a magyar fővárosba, éreznie kell: kihúzták lába alól a talajt. A kávéházban már nem úgy néznek föl rá, mint a pásztorra néztek föl Háromszéken. Ám a pap szenvedése és tragédiája nem hiábavaló: holtteste mellett "nagy testvérimában ölelkeztek emberré" azok, akik azt megelőzően erre nem lettek volna képesek. Szabó Dezső ezzel egyebek között azt üzeni, hogy a szenvedés igenis nemesíthet, a sorscsapások és megpróbáltatások mind egyéni, mind közösségi értelemben járhatnak nemes eredménnyel.
     Pomogáts Béla érdeme, hogy ma már kevésbé olvasott írókat, kevésbé ismert műveket mutat föl a könyvben. (Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Bodor Aladár, Makkai Sándor vagy Győry Dezső.) A paletta tehát színes. Láthatjuk, hogy a különbnöző világnézetű, ízlésű és beállítottságú szerzők egyaránt fontosnak érezték, hogy szóljanak, hogy kimondják a fájdalmakat, a rettenetet. Figyelemre méltó tény ez abban az irodalomban, melyben nem éppen a közös platform a legfontosabb ismérv. Amenyiben a széthúzó erő, a marakodás mindmáig mérgezi a közhangulatot. Arra is figyelmeztet ez az antológia, hogy az igazán nagy kérdésekben mégis megtalálható a majdnem közös nevező. S ha nem is közös nevező, ám feltétlenül kiemelkedő mérték a hit, Isten, Jézus, Krisztus, Mária sok-sok műben. Van, akinél a büntető Úr játszik szerepet (pl. Bodor Véres áldozásában), de van, aki szelídebb húrokat penget. (pl. Sík Sándor Az andocsi Máriához írott versében). Mindegyik változat érthető; hiszen van, aki az egész jelenséget főleg büntetésnek éli meg, s van, aki inkább a kegyelmet hangsúlyozza. Hiszen különbözőek az utak, a hitek. Netán a hitetlenségek.
     Az imént a Szabó Dezső-novella kapcsán egy száműzött pap sorsáról esett szó. Reményik Sándor Erdély magyarjaihoz című versének alapgondolata viszont ez: "Kivándorolni, elbújdosni? Nem! / Mi innen nem megyünk!" Nem erőltetett az aktualizálás; hiszen nem is oly rég nagy tömegek jöttek át, s biztos, hogy sokan továbbra is a Reményik-féle igazság szerint maradnak és élnek tovább őseik földjén. Ahol "élned s halnod kell". Vörösmarty Mihály morális parancsát sem értelmezhetjük persze mereven. Hiszen tudjuk: voltak nagy emigránsaink minden korban. Rákóczi, Mikes, Kossuth, Bartók, az '56-osok... Igen, nem egyszerű ez. Ítélkeznünk pedig végképp indokolatlan. Ki-ki döntse el legjobb belátása szerint, mi a helyes. S lehet hazafi az is, aki a másfél millió "kitántorgó" közé tartozik, de az is, aki szülőföldjén él s hal. Egyik választás sem elég önmagában a hazafisághoz.
     Trianon után sem volt ez másképp. Ám a talpraállás s a hűség vissza-visszatérő értékek. Erdély talán utolsó polihisztora, s ezen értékek egyik legjelentősebb szószólója Kós Károly, aki egyébként tollforgatónak is mester volt. Tiszta erkölcsiségű prózában kiált Erdély, Bánság, a Körös-vidék és Máramaros magyarságához. "Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba - lelkünkön bilincs. De tudom: talpra kell állnunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé!" És Kós Károly fölveti a "megcsonkított Magyarország" felelősségét is. Az országét, mely nem tehetett mást, mint lemondott az erőszakkal leszakított részéről.
     S ha elkalandoznak gondolataink, máris a jelenben járunk: az autonóm törekvések, a nemzetstratégia és a honi irányító erők közti ellentmondásos viszonyra kell gondolnunk. Kós Károly 75 esztendővel ezelőtti kiáltása máig hallatszik. "Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni. Programadó és nagy lélegzetű írás! És másoknál újra ott az önbírálat, sőt, önmarcangolás (Nyírő József). S a "szerencsétlen, álomlátó, versmondó nemzet"-féle ítélet is igaz. Pontosabban: része az igazságnak. Ha csak ezt nézem, bizony elvész a Kós Károly-i építkezés. Ám ha elfogadom, de túl is tudok lépni rajta: éppen az építkezésben segíthet a tudata. Jó tisztában lenni önmagunkkal. S az a belső tisztázás elvezethet ahhoz a fölemelő pillanathoz, mely Tamási Áron Erdélyi társaságában villan föl. A magyar, a román és a szász legény furulyaszós békéjét ugyan szét akarja rombolni a román őrmester csizmája, ám mindenképpen a kisemberek türelmes közeledése a fontosabb. Mint ahogy sosem a kisemberekkel volt baj a Duna-tájon, csak akkor, ha az otromba hatalom egymás ellen heccelte őket.
     Egy szó, mint száz: nagyon szép vallomásgyűjtemény ez a kötet arról, ami egy nemzetnek fáj, s amin alig lehet változtatni. Pomogáts Béla hézagpótló válogatása arról győzi meg az olvasót, hogy ugyanakkor e fájdalom kimondása nélkülözhetetlen igény. Például azért, hogy könnyebben elviselhető legyen a fájdalom, hogy az erőszakmentes közeledés érvényesüljön.