Ki vagyok én, népi vagy urbánus? Mihez vonzódom, a népi vagy az urbánus irodalomhoz? Egy lajstromozást kedvel- irodalomtörténész szemében hol a helyem? Olyan irodalmárok körében, akik "maguk is a népi irodalom gondozásában találták meg feladataikat", avagy besorolnak a polgári irodalom hívei és támogatói közé?

Határozott osztályöntudatot nem hoztam családomból, körülírható osztály-hovatartozást nem örököltem. Apám, apai nagyapám állami alkalmazott, vasutas volt: nagyapám mozdonyvezető (talán közelebb a fizikai munkához), apám (polgári iskolai végzettséggel) pályája végén talán közelebb a hivatalnoki munkához. Anyai nagyapám kisiparos, önálló cipészmester volt alkalmazott nélkül, anyám egész életében háztartásbeli. Egyetemi éveim alatt, 1948 és 1952 között, amikor valósággal dühöngött az emberek társadalmi osztálybesorolása, a káderesek nem nagyon tudtak velem mit kezdeni. Az alapkategóriák ezek voltak (s majd tanárként, osztályfőnökként jó ideig nekem is ezeket kellett alkalmaznom): munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb, osztályidegen (azaz ellenség). A káderesek és az egyetemi tanulmányi osztály hatalmassága (Kékes elvtárs!) előtt, a kötelező önéletrajzok írásakor apám révén munkás származásúnak szerettem volna magamat láttatni, valójában - mivel a középiskolát piarista gimnáziumban végeztem - "erősen vallásos", súlyos klerikális befolyás alatt álló személyként kezeltek.
     Osztályöntudatom nem volt, de társadalmi tapasztalatom annál több. Jól érzékeltem osztálytársaim társadalmi hovatartozását, s Móricz Zsigmond Bál című regényének elolvasása után magam is megkíséreltem osztálytársaimat - hozzám való viszonyuk alapján - egy elképzelt társadalmi skálán elhelyezni. Bár városban éltünk, az ipari munkáról, a gyári munkásságról semmiféle ismeretet nem szereztem. Sokkal jobban megismertem a falu világát, a parasztság életét. A városi piacon fölbukkanó arcok, a hétvégi iskolai kirándulások a Kanizsa környéki falvakba, a falun élő rokonságnál, paraszti környezetben eltöltött nyári vakációk adtak erre alkalmat. S talán legfőképpen a regős cserkészet keretei, a falujáró utak, az a mozgalom, ami - a maga sajátos eszközeivel - a népélet, a népi kultúra, a népművészet megismertetését, népszerűsítését szolgálta, s amit a népi mozgalom kissé megkésett, ifjúsági változatának nevezhetünk.
     Társadalomképemen, világszemléletemen, ízlésemen a legtöbbet az iskola (tanáraim) és olvasmányaim alakítottak. A szokványos gyermekkönyveken (Cooper, Verne munkáin, Az egri csillagokon, A Pál utcai fiúkon) hamar túljutottam, s a középiskola felső osztályaiban fölkavaró olvasmányaimmá Illyés (Puszták népe), Veres Péter (Számadás, Mit ér az ember, ha magyar?), Szabó Dezső (Ludas Mátyás Füzetek) egy-egy munkája vált. (De az érettségi előtt már Weöres Sándor verseit s róluk Hamvas Béla kritikáját is ismertem.) Tanáraim az értelmiségi létre adtak példát, s magam is értelmiségi, közösséget szolgáló tanár akartam lenni. Tájékozódásomon a huszadik századi magyar irodalomban a legnagyobbat néhány folyóirat (Diárium, Vigilia) és egy, az utolsó gimnáziumi tanévben iskolai ajándékként kézhez kapott zsebkönyv (Irodalmi Diáknaptár 1948-ra) tágított. Ebben a Benedek Marcell által szerkesztett kalendáriumban a kortárs magyar irodalom javát ismertem meg. A kitűnő kézzel megrajzolt, tömör és találó portrékban (melyeket - többek között - Gyergyai Albert, Illés Endre, Kárpáti Aurél, Schöpflin Aladár írtak) egymás mellett szerepelt Ady és Babits, Kassák és Szabó Dezső, Illyés és Márai, Nagy Lajos és Németh László, Déry és Füst Milán, Szabó Lőrinc és Tamási, összesen harmincnyolc huszadik századi magyar író.

A középiskolában megszerzett olvasottságra, spontán irodalmi tájékozottságra az egyetemi években két réteg rakódott rá. Az egyik a kötelező olvasmányok, az általánossá vált irodalompolitikai elveket követő, a szocialista realizmus ismérveit hordozó művek köre volt (Veres Péter újabb munkái, Illés Béla és Gergely Sándor regényei, Nagy Sándor Sztálin-díjas elbeszélése, Sarkadi Imre Boldog ember zocialista parafrázisa, a Gál Sándor útja). Ezek csak arra voltak jók, hogy taszítsanak, s egészen másfajta igényeket ébresszenek bennem. A másik réteget a tiltott, a könyvtárakból nem kölcsönözhető, de a Teleki téren és néhány jobb antikváriumban megszerezhető könyvek jelentették: a modern francia irodalom szerzői (Mauriac, Julien Green, Supervielle, Sartre, Camus munkái), valamint néhány huszadik századi magyar író nagy olvasmányélményt jelentő könyve (Babits Halálfiai, Kassák Egy ember élete, Ady, Kosztoláyi, Juhász Gyula költészete és prózája). Talán ekkor lettem megrögzött kisebbségpárti, mindenféle divat, kényszer, kötelezővé tett irányvonal ellensége. Taszított a földhözragadt naturalizmus, az ósdi és avas realizmus, s vonzott a szemléleti és formai újdonság, a gondolati kísérletezés, a szellemi erőfeszítés.
     Vegyük mindehhez, hogy első egyetemi szemináriumi dolgozatomat József Attiláról írtam (fölhasználva Szentkuthy Miklósnak a Válaszban olvasott tanulmányát s nem hallgatva el József Attila istenes verseit, s ezzel alaposan kiváltottam szemináriumvezetőm, Király István rosszallását), hogy az egyetemi előadásoknál jobban formálta irodalomképemet Rónay György akkoriban megjelent A regény és az élet című kézikönyve s az Egyetemi Könyvtárban olvasott régi folyóiratszámok (Nyugat, Válasz, Magyar Csillag, Magyarok), hogy első önálló irodalmi kísérleteimet Rónay Györgynek mutattam meg, hogy egyetemi szakdolgozatom tárgyául Cholnoky Viktor munkásságát választottam.
     Látszólag messzire távolodtam a bevezetőben megfogalmazott kérdéstől, valójában a lehetséges választ közelítettem. Mert ifjúkoromban nagyjában mindent megkaptam ahhoz, hogy semmiféle egyoldalúság, ideológiai-politikai kényszer ne béklyózzon, hogy esztétikai ízlésemben nyitott, választásomban szabad, értékítéletemben minden elfogultságtól mentes legyek. Mindenféle párt, mozgalom, irányzat taszított, csak a fölismert szépség, az esztétikai érték vonzott.

A nagyjában magánúton megszerzett élményekhez később társultak a történeti ismeretek, a források, az alapszövegek tanulmányozása. A két háború közti magyar irodalomról nagy vonalakban ez a kép alakult ki bennem: a háború elvesztése, a két forradalom, a nemzettest trianoni földarabolása a megmaradt anyaország számára merőben új politikai, gazdasági, társadalmi és szellemi helyzetet teremtett. Ám különös módon, amíg a politika, a gazdaság, a társadalom a válság, a szétesettség, a betokosodás állapotát mutatta, a szellemi élet (pl. az egyetemi oktatás) hatalmas erőfeszítéseket tett, új értékeket és eredményeket teremtett. Az irodalomban egy korszak ért véget: Ady nélkül a Nyugat-mozgalom már nem az volt, ami a háború előtt. Akik megélték a húszas-harmincas éveket, Móricz, Babits, Kosztolányi, Krúdy stb., már önálló úton jártak, életművük kiteljesedett, írásaik egyéni színeket képviseltek. A gazdasági válság nyilvánvalóvá tette, hogy a társadalom alsó rétegeiben megoldatlan problémák feszülnek. Azok az értelmiségiek, írók, gondolkodók, politikusok, akik a magyar társadalom alapvető és leginkább megoldásra váró kérdését a parasztság helyzetének megváltoztatásában (földosztásban, új választójogi törvényben stb.) látták, a népi mozgalomban tömörültek. A történelemből, az alapszövegekből, majd a téma legkitűnőbb feldolgozóitól (pl. a Varga Rózsa - Patyi Sándor-féle bibliográfiából, Borbándi Gyula, Gombos Gyula könyveiből) azt tanultam meg, és most Pomogáts Béla Politika és poétika című tanulmánykötetéből is azt olvasom ki, hogy a népi mozgalom elindulása Trianon következménye. A népi mozgalom számára a nép mindenekelőtt a falut, a parasztságot jelentette. A forradalmakban való csalódás, a proletárdiktatúra kiábrándító tapasztalata, a Szovjetunióból érkező hírek miatt kevesen voltak, akik a nép fogalmába a munkásságot is beleértették. A népi mozgalom főbb eszméi ezek voltak: a társadalom romlása ellenében a megújulás a parasztságtól, a paraszti származású fiataloktól, a paraszti kultúrától várható (nem pedig - Kodolányi szavaival - a "a zavaros idegen polgári kultúrától", "egy idegen civilizációtól"); a megújulás érdekében agrárreformra, földosztásra, demokratikus jogokra és nemzeti függetlenségre van szükség; s mindezt csak idegen és ellenséges politikai és eszmei áramlatoktól függetlenül (fasizmustól, bolsevizmustól egyaránt elhatárolva) lehet megvalósítani. A mozgalomhoz számos író - paraszti származású író, pl. Erdélyi, Sinka éppúgy, mint a parasztság sorsával azonosuló értelmiségi vagy polgári származású író, pl. Németh László, Kodolányi - is csatlakozott. Így született meg és bontakozott ki a népi mozgalommal párhuzamosan és azt segítve a népi irodalom (Németh László szavaival): "a parasztság képviselete az irodalomban". Vitathatatlan irodalomtörténeti tény: a Nyugat-mozgalom után, a két háború között föllépő írók legjelesebbjei kapcsolatban voltak a népi mozgalommal, pályájuk a népi mozgalom vonzásában indult, s még azoknak a pályája is érintkezett a népi mozgalommal, akiket a közkeletű irodalmi besorolások másféle bugyorban szoktak emlegetni (pl. József Attila, Nagy Lajos, Sárközi György, Radnóti Miklós). Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy azok, akiket az irodalomtör- ténet-írás népi íróknak nevez, önmaguk nem népi írók, hanem írók akartak lenni, s magát a népi író megnevezést sem ők, az érintettek használták, hanem a jelzővel mások, kívülről illették őket.
     Azt is látni kell, hogy míg a népi mozgalom befogadó és nyitott volt minden irányban, a magát urbánusnak nevező mozgalom falakat épített maga köré. A népi mozgalommal rokonszenvező Válasz Szentkuthyt, Kerényi Károlyt, Weöres Sándort is közölte, s Illyés kéziratot kért József Attilától; de a szellemi élet másik pólusán elhelyezkedő Szép Szó köre megakadályozta, hogy József Attila publikáljon a Válaszban. Az irodalomtörténet azt igazolja, hogy a nagyok, a jelentős alkotók mindig felülemelkedtek az irányzatokon, a frontokon, a mozgalmakon, csak a törpék és a publicisztika élezte az ellentéteket, a harcot, s merevítette fronttá a természetes különbségeket.

1945-1948 s mindaz, amit ezek a dátumok jelentenek (földosztás, kiéleződő osztályharc, államosítás, állandósult idegen megszállás, pártállami diktatúra, egyházüldözés stb.) merőben új politikai és társadalmi helyzetet teremtett a népi mozgalom (és a népi írók) számára. A régi célok érvényüket vesztették, a régi eszmék részben megvalósultak, fölöslegessé váltak (pl. földosztás, választójog), részben megvalósításuk lehetetlennek bizonyult (a nemzet erkölcsi megújulása, nemzeti függetlenség). Az irodalompolitika (és a járszalagjára fűzött publicisztika) ugyan igyekezett ébren tartani a népi-urbánus ellentétet, és a probléma továbbéléséről, "rejtetten tovább ható" népi-urbánus vitáról beszélt (pl. Király István), s ennek volt egyik utolsó, mesterségesen gerjesztett megnyilvánulása az 1958-ban megjelent pártállásfoglalás - teljes címén: Az MSZMP Központi Bizottsága Kulturális Elméleti Munkaközösségének állásfoglalása a "népi" írókról. Maguk az érintett írók azonban az állásfoglalás nyomában kibontakozó vitában nem vettek részt, s mintegy ezzel is tiltakoztak a jelzőben rejlő pejoratív minősítés és szűkítés ellen. A reformáció genfi emlékműve előtt - vagy a Bartók-verset író Illyés, a történelmi drámákat vagy az Irgalom című regényt papírra vető Németh László, a mitikus időkben játszódó regényein töprengő Kodolányi életműve már régen messzire kanyarodott a két háború közti indulástól, a népi mozgalomtól. Éppúgy szuverén életművet, egyetemes értéket teremtő, nemzeti írókká váltak, mint Babits, Kosztolányi vagy Krúdy. Akár mosolyogni is lehetne rajta (ha kínunkban nem fagyna arcunkra a mosoly), hogy az "urbánus" Szabó Lőrincről a legértőbb tanulmányt a "népi" Illyés Gyula írta. De nem csak az idősebb írónemzedék tagjaival kapcsolatban vesztette érvényét a népi jelző. Simon István vagy Fodor András, Nagy László vagy Kormos István, Juhász Ferenc vagy Csanádi Imre már pályájuk kezdetén sem akart népi költő lenni, s kibontakozó életművük - az elődökével együtt - a nemzeti irodalom része lett.

Nem sokkal azt követően, hogy az imént említett irodalompo- litikai dokumentum a Társadalmi Szemlében napvilágot látott, egy irodalmi és művészeti folyóirat, a Pécsen megjelenő Jelenkor szerkesztője lettem. Íme, itt van a lehetőség, gondoltam, hogy esztétikai elveimet, az irodalomról alkotott elképzelésemet a gyakorlatban megvalósítsam. A közvetlen irodalmi hagyomány, a "minta", a követendő eszmény ott volt előttem, a Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunk (1941-1948) és a Szántó Tibor szerkesztésében megjelenő Dunántúl (1952-1956) utolsó korszaka. S ott volt mellettem a munkatárs, a gazdag irodalmi és szerkesztői tapasztalattal fölvértezett, már a Sorsunk és a Dunántúl szerkesztésében is részt vállaló idősebb pályatárs, Csorba Győző. Ha akarom, se tehettem volna, hogy elfogult s valamely irányban részrehajló legyek. A Sorsunk - bár Hamvast, Weörest, Sőtért, Rónayt is közölte - alapvetően a népi mozgalommal rokonszenvezett, s a szerkesztő a folyóiratszámok összeállításakor mindenekelőtt Kodolányi sugalmazását követte. Csorba Győzőt viszont ízlése, európai műveltsége, Weöressel való barátsága távol tartotta az irányzatos irodalomtól, egy időre épp emiatt vonult ki a Sorsunk szerkesztőségéből is. Ha túlzottan Várkonyi szerkesztői elveihez alkalmazkodom, Csorba Győző minden bizonnyal visszafog. De törekvéseimet, elgondolásaimat - ha kellett - Csorba Győzővel szemben is érvényesíteni tudtam. Szerkesztésem idején így lehetett jelen a lapban Illyés és Weöres Sándor, Kodolányi és Mészöly Miklós, Erdélyi József és Kassák Lajos, Mándy, Pilinszky, Hernádi Gyula és még sokan mások. Vagyis számomra már régen nem az egyik vagy másik irányzat szolgálata volt a cél, hanem az egyetemes értékek lehetséges közös bemutatása. Népi és urbánus pólusok keresése helyett inkább a régi és az új ellentéte izgatott. A folyóiratnak az új formák iránti vonzódása váltotta ki a Jelenkor elleni támadást is. A hivatalos irodalompolitika a modernizmus, az avantgárd iránti elfogultság, az egzisztencializmussal való kacérkodás vádjával marasztalta el a szerkesztőt és a Jelenkort 1964-ben.
     Eltávolítottak a folyóirattól, de megmaradt a munkapadom, az íróasztalom. S ha szerkesztőként nem voltam egyoldalú, nem voltam népi vagy urbánus, a következő években a műhelyemből kikerült könyveket, írói portrékat is nehéz lenne valamely irodalmi irányzat szolgálatában született műveknek minősíteni, s szerzőjüket pedig olyannak feltüntetni, aki valamely irodalmi mozgalom gondozásában találta meg feladatát. A népi-urbánus ellentétet nem "rejtetten tovább ható" problémának, hanem mondvacsinált, mesterségesen gerjesztett és túlhaladott kérdésnek tartottam. Az általam szerkesztett Jelenkort (egy ósdi, torz irodalomszemlélet nevében) modernistának, polgárinak, avantgárdnak mondta a hivatalos irodalomkritika, majd modernista, polgári, avantgárd szerkesztőként elsőnek könyvet írtam Kodolányi Jánosról (1974). Aztán a "narodnyik, népi, antiszemita stb". Kodolányi hibáinak tudatos mentegetésével megvádolt szerző újabb portrét tesz az asztalra, mely a Nyugat harmadik költőnemzedékének egyik tagját, a babitsi eszméket, a "polgári humanizmus" ideáját követő költőt, Csorba Győzőt mutatja be. S nagyjában ilyen "logikával" sorakoznak további munkáim is. Könyv Illyésről és Pilinszkyről, Nagy Lászlóról és Rónay Györgyről, Fülep Lajosról és Weöres Sándorról, Takáts Gyuláról és Martyn Ferencről...
     Hogyan lehetséges ez? - hördülhetne föl a merev kategóriák- ban gondolkodó, a népi-urbánus ellentét továbbélésében hivő (és továbbélésén munkálkodó) kritikus? Nem eklekticizmus, nem sznob értéktisztelet ez? Nem igazodni kellene, ide vagy odaállni? Nem egyik vagy másik irodalom gondozásában kellene megtalálni feladatomat? Magatartásom hátrányait ismerem. Mondtak népinek is, urbánusnak is. Kizártak innét is, onnét is. Talán tettem egyet és mást az ún. népi írók legjobbjainak megismertetéséért, de a világért se mondanám magamat a népi mozgalom irodalomtörténészének. Talán néhány könyvem segítette az ún. polgári-humanista irodalmi értékek elismertetését, de távol áll tőlem, hogy polgárnak, urbánusnak tekintsenek. (Ez az állapot kissé emlékeztet annak a szépírónak a sorsára, akinek portréjával még adós vagyok, Tatay Sándoréra. Tatay nem akart se népi, se urbánus lenni. Tatayt nem sorolták se egyik, se másik táborba. Tatayt legszívesebben innét is, onnét is kihagyták. Holott Tatay Sándor alighanem a század második felének egyik legtehetségesebb elbeszélője, legjobb mesélője, vérbeli epikusa, a homéroszi hagyományok folytatója volt.)
     Hogyan lehet ezt a látszólagos ellentétet feloldani? Toro Tibornak, a Temesváron élő kiváló atomfizikusnak a könyvében (Kvantumfizika, művészet, filozófia. Kriterion, 1982) találkoztam először Niels Bohrnak, a modern atomelmélet nagy alakjának gondolatával, a komplementartiás elvének "talán legrövidebb és legfrappánsabb megfogalmazásával": Contraria non contradictoria, sed complementa sunt. Toro Tibor ezt így ültette át magyarra: Az ellentétes elemek nem ellentmondóak, hanem megfelel módon kiegészítik egymást. Én - a latin szövegben rejlő zeneiségre, alliterációra és tömörségre gondolva - így adnám vissza: A különbségek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Itt csupán még annyit tennék hozzá: úgy gondolom, ez az elv nemcsak a kvantumfizikában érvényes, hanem egy értékhatáron túl a művészetben is. Érvényes a század magyar irodalmában, a népi és nem népi értékek megbecsülé- sében is. S talán nemcsak atomfizikus, hanem irodalomtörténész és kritikus is választhatja magának jelmondatul.

Legyen szabad egy kis nyelvészeti, nyelvtörténeti kitérőt tenni. Nép szavunk fölött köröz a figyelmem. A 19. század első felében, jelesül Petőfinél (lásd A nép, A nép nevében című verseit) az akkori magyar társadalomnak azt a rétegét (osztályát), emberi közösségét jelentette, amely kívül rekedt az alkotmány sáncain, amely ki volt zárva különféle jogokból. Ez a réteg akkor a falun élő, jogfosztott, földművelő, robotoló, "az anyagi javak termelésében közvetlenül részt vevő" parasztság (jobbágyság) volt. A nemes, aki születésével örökölte a jogokat, nem volt nép. A városi polgárság (a jómódú iparosok, kereskedő rétegek) adófizetéssel szerezte meg jogait. Ez sem volt nép. Gyári munkásságról pedig még nem lehet beszélni. A jobbágyfelsza- badítás új helyzetet teremtett a parasztság számára, de a nép szó változatlanul erre a társadalmi rétegre vonatkozott. A belőle képzett jelző, a népi mozgalom elnevezés is a két háború között még azt fejezte ki, hogy a mozgalom elsősorban a parasztság, a szegények, a "lentről jöttek" (s csupán némelyeknél az ipari munkásság, a proletariátus) érdekeit képviseli.
     A nép szó az elmúlt évtizedekben hihetetlen burjánzásnak indult, és különféle jelentésváltozásokon ment keresztül. A Magyar Értelmező Kéziszótár (1987) öt hasábon sorolja föl a szó különféle képzett, származtatott alakjait, a különféle szóösszetételekben szereplő változatait. Nép, népi, népies, népiség, népiesség, népieskedés; népi kultúra, népi művelődés, népi műveltség, népi erő, dolgozó nép, népi Magyarország; Népakarat, Népszava, Szabad Nép, Népszabadság, Népfront... Ugyanakkor egészen nyilvánvaló, hogy pl. a népiesség fogalma Németh László és Révai József számára egészen mást jelentett. A jelentésváltozatok legcifrább formája, amikor a népi szó "fosztóképzővé" lett: népi demokrácia. De maradjunk csak a kézben tartott tanulmánykötetnél. Egyetlen könyvoldalon, tizenhárom sorban ezeket találom: népiség, népi kultúra, népi művelődés, népi műveltség, népi kultúra (ismét), magyar nép, népi irodalomszemlélet, népi mozgalom, népi irodalomfelfogás, népi írók, népiség (ismét). Ezek után jelent még valami kézzelfoghatót, pontosan körülírhatót, definiálhatót a nép szó? Ha népi írókról, népi mozgalomról, népi irodalomról beszélünk, alighanem vissza kell térni a szó eredeti jelentéséhez: egyrészt a paraszti sorból, a falu élményvilágával érkező írókra kell godolnunk, másrészt arra a mozgalomra, amelynek tagjai (származásuktól függetlenül) a magyar parasztság sorskérdé- seinek megoldását vállalták, s nem kevesebbet akartak, mint "az addig hátrányosan megkülönböztetett társadalmi rétegeket a politikai nemzetbe beemelni, ezáltal a magyar nemzet egyenlőségen és szabadságon alapuló egységét megteremteni" (Borbándi Gyula).

Pomogáts Béla új könyve, a Politika és poétika - alcíme szerint - tanulmányokat tartalmaz a népi irodalom köréből. Ezek a különböző időben és eltérő célból keletkezett, különféle helyen megjelent írások meglepő módon szerves egységbe rendeződnek a kötetben. Nemcsak az írások tárgyának időrendje, sokkal inkább a szerző kiérlelt irodalomszemlélete, az írások kohéziós ereje teremti meg az egységet. A gondolati ív Szabó Dezsőtől az új magyar költészetig, Juhász Ferencig ér. A szerző irodalom- szemléletét pedig a tárgyilagosság és a források alapos ismerete jellemzi. Nem tagadom, hogy elsősorban azok az írások fogtak meg, amelyek - bármily vázlatosan - egyetlen életmű felmérésére vállalkoznak (pl. Szabó Dezső öröksége) vagy egyetlen alkotás (pl. a Julianus barát) esztétikai-eszmei elemzését nyújtják.
     De nem hallgathatom el azt sem, ami itt-ott zavar a tanulmányokban. A fentiekből is bizonyára kiviláglott, hogy nem szeretem az irodalomban a mozgalmasdit, a szekértáborozást, s az irodalomtörténet-írásban a skatulyákat, az irányzatokat, a kizáró és általánosító, egybemosó névsorolvasásokat. Szavazatomat annak a szemléletnek adom, amely nem irányzatokban és iskolákban, hanem művekben és alkotókban gondolkodik. Nem tagadom, hogy a művészetben vannak irányzatok, közös jegyek, de véleményem szerint az egyéni teljesítmény a fontosabb, az egyéni alkotás a döntő. "Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség - mondja Ady, s ez nemcsak rá érvényes. Még egy rossz költő is individuum, személyiség. Az akadémiai irodalomtörténet, a "spenót" kudarca is arra figyelmeztet, hogy a kategóriákban való gondolkodás torzít: huszadrangú nevek kaptak önálló fejezetet, s jelentős alkotókat (hogy a tárgynál maradjunk, pl. Szabó Dezsőt) süllyesztettek a "futottak még" rovatba. Pomogáts Béla tanulmányai ott ragadnak meg, ahol személyiségek, életpályák és művek megközelítése áll az előtérben, s figyelmem ott lankad, ahol irányokról, csoportokról beszél, ahol általánosít, besorol és párba állít, s ezáltal óhatatlanul torzít. Ilyennek vélem például Sinka és Nagy László, illetve Gulyás Pál és Juhász Ferenc nevének tetszetős összekapcsolását. S reményvesztetten olvasom a szöveget, ha egy sommás megállapítás után tizenhárom nevet, valamint az "és még sokan mások" fordulatot találom.

Befejezésül vissza kell térnem a nép szóhoz és a népi irodalom megjelöléshez. Van-e ma lehetőség a népi irodalom folytatására, hagyományainak fölélesztésére, továbbéltetésére? Ha népnek egy meghatározott, sajátos kultúrához kapcsolódó, a paraszti életformához  és munkaviszonyhoz kötött társadalmi réteget (osztályt) mondunk, ha népi írón azt értjük, amit Németh László mondott róluk jellemzésül, akkor nyilvánvaló, hogy népi mozgalom és népi író - a történelem alakulása és objektív törvényei miatt - ma nem lehetséges. A régi értelemben vett paraszti életforma megszűnt, a falu hagyományos társadalmi és lelki közössége fölbomlott, s kétségeim fűződnek ahhoz is, hogy a nép, mint tágabb közösség, melyet a közös nemzeti tudat fűz össze, létezik. A nép szó, mely a parasztság szinonímája, eredeti jelentését elvesztette, a népi jelző a mozgalom, az író és az irodalom előtt történelmi kategória lett. Azok az írók, akik a két háború közti népi mozgalomban részt vettek, nemzeti írók, magyar írók lettek. Az "én a dolgozó népet szolgálom"-féle fordulatokkal Rákosiék lejárattak a fogalmat. 1956-ban, a nemzeti függetlenség óhajában talán még egyszer tágabb értelemben visszakapta jelentését a szó: a közös akaratban, a forradalom tüzében összeforrt közösséghez okkal fordult Nagy Imre ezekkel a szavakkal: "Magyarország dolgozó népe."
     Manapság pedig? Negyven évvel később? Egy megroppant, nemzettudatát vesztett populációban élünk. A morális és tudati megroppanásnak a jelei ma már annyira közismertek, hogy elsorolni is fölösleges, a már József Attila által említett jelenségek - korai öregség, egyke, öngyilkosság, lelki restség - csak súlyosbodtak, a régi bajok mellé újak társultak: egészségügy, oktatás, bűnözés, kábítószerek, korrupció, népességfogyás, környezetszennyezés stb. Nép helyett vásárló-, fogyasztó- és utazóközönség vagyunk, adóalanyok és választópolgárok. Egy fellazult, szétzilált társadalom atomizált tagjai vagyunk, amelyben legföljebb néhány jellegzetes réteg, embercsoport különíthető el. A spektrum egyik szélén egy vékony réteg, a lelki-szellemi megújulást akarók helyezkednek el. A másik végletet az önzők, az érdek, az érvényesülés hívei a hatalom megszerzésére és birtoklására törők jelentik. A két véglet között található egyrészt az elszegényedettek, a sorsukba beletörődők növekvő tábora, másrészt a pillanatnyi hasznot nézők, a befolyásolhatók, az ígéretekre mozdulók-hajlók-ingadozók legnépesebb rétege.
     S milyen e rétegzett társadalom nemzettudata? A létező szocializmus bukása után a szomszédos országokban, Kelet-Európában a szocializmus ideológiájának a hiányát a hivatalos politika a nacionalizmus és a magyarellenesség felszításával, a nemzetállam eszméjének hirdetésével pótolta. A szocializmusból kiábrándult szlovák, román és szerb lélek valamiféle táplálékot kapott. Pótszert, de valamilyen ízt. Nálunk a szülőföldszeretet, a lokálpatriotizmus, a nemzeti összefogás gondolata is sokak számára gyanússá vált, és könnyen bűnös nacionalizmusnak bélyegezték. ("Ne sértsük szomszédaink érzékenységét!" - Azokét, akik sorozatosan sértik a lecsonkolt magyar nemzettestek egyéni és közösségi jogait.) Az államvallássá emelt marxizmus kimúlását nálunk nagyrészt a közöny, az érdek váltotta föl, a közösségben gondolkodó embert a hatalomra törő percemberkék szorították ki.
     Ez persze már nem a két háború közti népi mozgalom problémája. De ha hűek akarunk maradni e mozgalomhoz kapcsolódó írók örökségéhez, emberi, etikai magatartásához és maradandó műveik szelleméhez, ezeket a jelent érintő kérdéseket sem kerülhetjük meg.
 

* Pomogáts Béla: Politika és poétika. Bp. 1996, Felső-Magyarország Kiadó.