Száz évvel ezelôtt a Mûcsarnokot három évtizedre tervezték - külföldi szalonok és Kunsthallék mintájára - eladással egybekötött képbemutatók céljára. Bár a mûvészeket és mûpártolókat tömörítô Országos Magyar Képzômûvészeti Társulat kiállítóhelyének épült, soha nem volt igazán a mûvészeké. Többnyire a mindenkori hivatalos mûvészetpolitika által támogatott konzervatív mûvészcsoportok alakították arculatát. Önálló gyûjteménye akkor sem volt; túlzsúfolt, seregszemle-szerû tárlatait tavasszal és télen rendezték, máskor eleinte zárva tartott. A századforduló táján, egészen a húszas évekig a késôromantikus historizmust, az úgynevezett "mûcsarnoki festészetet" támogatta a kultúrpolitika, a két világháború között a hajszálnyival modernebb Római Iskolát. A szimbolizmus, a szecesszió, meg a nagybányai iskola festészete csak hébe-hóba jelenhetett meg a tárlatokon. Avantgárd alkotások bemutatása elképzelhetetlen volt egészen 1920-ig.
  1949-1950-ben a frissen alakult Magyar Képzô- és Iparmûvészek Szövetsége "államosította" a mûvészeti életet. Az ötvenes-hatvanas évek tárlataiban a Mûcsarnoknak kizárólag szervezési, lebonyolítási feladatai voltak. Kiállítást országszerte csak a mûcsarnoki kurátorok rendezhettek. A fôintézmény állította össze a vándortárlatok anyagát, amelyet tanítók, népmûvelôk adtak tovább faluról falura. A vidéki nagyvárosok idôszaki kiállításait, a biennálékat is a Mûcsarnok rendezte - helybeli, de fôként fôvárosi mûvészek alkotásaiból. Az országos tárlatok bíráló bizottságát a minisztérium állította össze, kisebb kiállításokhoz a Szövetség küldött zsûrit. A Mûcsarnok feladata volt külföldi kiállítások fogadása, illetve hazai tárlatok külföldre közvetítése is.
  1957-ben megalakult a Képzô- és Iparmûvészeti Lektorátus. Ettôl kezdve az éves kiállítási tervet a minisztérium állította össze, önálló kiállítást a lektorátusnál kellett kérvényezni. A korszak mûvészeit aztán a támogatott, a tûrt és a tiltott kategóriákba rakták, interjúalanyunk az az ember, aki - teoretikusként is - talán közelebb állt a tiltott kategóriába sorolt - elsôsorban avantgárd - mûvészekhez.
  Kinevezése - másfél éve - konzervatív mûvészi körökben bizonyára szelet vetett, s még manapság is vihart arat. 1983 óta - amikor a Mûcsarnok megkapta az önálló programkészítés és zsûrizés jogosítványát - az igazgató személye és ízlése meghatározó. Az intézmény a kortárs képzômûvészetben rangot adó és valamelyest még mindig egzisztenciát eldöntô tényezô. Noha másutt is van kortárs gyûjtemény, Magyarországon nincs modern képzômûvészeti múzeum. Többen azt várnák a Mûcsarnoktól, hogy pótolja a hiányt: segítse a legjobbak kiválasztását; egyengesse útjukat itthon és külföldön. Mások inkább az elmúlt évtizedek Országos Képzômûvészeti Kiállításait élesztenék föl. Ne legyen "divatcsarnok" a Mûcsarnok, nem kell a nyugati módit majmolni, teszik hozzá. Ismét mások megelégednének azzal, hogy a Mûcsarnoknak végre önálló arculata, a képzômûvészet fórumainak, intézményeinek pedig biztonságos élettere legyen.

MCS * Amikor vállalkozott a Mûcsarnok igazgatására, mi volt az elképzelése, hogyan kell az intézménynek bemutatnia a kortárs magyar képzômûvészetet? Kik, mely mûvészeti ágak, stílusok kapjanak elsôbbséget?

BL * Leginkább mûvészeti ágak nem pedig stílusok bemutatására gondoltam. Sokan azt várják el, hogy legalább évente egyszer az összes élô magyar mûvész kiakaszthassa egy-egy képét a Mûcsarnok falára. Nagy mamuttárlatokat szeretnének látni, olyanokat, amilyeneket az ötvenes években rendeztek. Kapok szép számmal figyelmeztetô levelet is: "idén leszek hatvanéves, kérem szíveskedjék megrendezni a kiállításomat." Mintha az évforduló emelné a minôséget! Ennél jóval fontosabb szempont, hogy azok a "nagy öregek", akiknek még nem volt életmû-kiállításuk, megkapják a Mûcsarnokot néhány hétre.

MCS * Kikre gondol?

BL * Például Molnár Sándorra, Türk Péterre, Lakner Lászlóra, Haraszty Istvánra, Méhes Lászlóra vagy a Párizsban élô - jóval idôsebb - Rozsda Endrére. Jövôre a már elhunyt Hajas Tibor életmûvét kíséreljük meg bemutatni, 1998-ban Erdély Miklósét.

MCS * Mi a másik legfontosabb elképzelése?

BL * Jól átgondolt csoportkiállításokat szeretnék, amelyek valamilyen új tendenciát - nem feltétlenül stílust - jelenítenek meg a mûvészetben. (Amennyiben éppen van ilyen.) A mai magyar szobrászatot bemutató kiállításhoz hasonlót pedig - amelyet Keserü Katalin rendezett meg - az új magyar festészetbôl, aztán a grafikából is lehetne csinálni.

MCS * Helyzetképre gondol, vagy valóban érdekesnek tartja a festészetet és a grafikát?

BL * Elsôsorban helyzetképet szeretnék. Harmadik fontos feladatunk: stúdiókiállításoknak helyet adni. Olyanoknak, amelyek a fiatalok gondolkodásmódját jelenítik meg, mint amilyen például A legkevesebb címû bemutató volt, vagy amilyen jövôre a Rejtôzködés lesz.

MCS * A három intézményben (Ernst Múzeum, Dorottya Galéria, Mûcsarnok) hány kiállításra van idô és pénz egy évben?

BL * Mintegy harmincat tervezünk. Sokat beszélhetnék arról, hogy ez jó-e így, de akkor szinte kizárólag pénzügyekrôl esne szó. A jelenlegi költségvetésbôl egy nagy kiállításra háromszázezer forint jut, jóllehet olykor húsz-harmincmillióra lenne szükség.

MCS * Ezek szerint tehetôs szponzorokat talált.

BL * Arra is volt már példa. A külföldrôl jövô kiállítások költségvetésének legnagyobb hányadát külföldiek biztosítják. Magyarországon is vannak komoly szponzoraink, többnyire ugyanazok. A Velencei Biennálé építészeti kiállításán való megjelenésünkhöz - Bachman Gábor provizorikus építményéhez - például jóval többet adott a Postabank, mint a minisztérium.

MCS * Mennyibe került például Velence?

BL * Mindig zavarba jövök, ha összeget kell mondanom. Nem mintha titkolnivalóm volna, sokkal inkább tartok attól, hogy más titkát adom ki. A kulturális életben is - akárcsak másutt - informális úton jönnek-mennek a hírek, és nincs pontosan tisztázva, mi számít államtitoknak, hivatali vagy üzleti titoknak, és mi nem. Más oka is van a zavaromnak. Nemrégiben egy Németországból jött doktorandusz a Mûcsarnok menedzselésérôl írt szakdolgozatot. Minden adatot a rendelkezésére bocsátottam, de arra kellett kérnem, kezelje bizalmasan, egyszerûen azért, mert szégyelltem, hogy ilyen "szegény ember vízzel fôz" alapon kell igazgatnom ezt az intézményt. Bármelyik nyugat-európai Kunsthalle költségvetése legalább egy nullával hosszabb, mint a miénk - általában az illetô ország pénznemében. A Velencei Biennálé állami hozzájárulása egyébként huszonötmillió forint volt. Ez talán elég is volna egy olyan bemutatkozásra, ahol az ember kiakaszt néhány képet a falra. Bachman Gábor azonban építészeti kiállítást csinált, öt-hat más alkotómûvész közremûködésével.

MCS * Ez ugyan nem a reklám helye, de beszéljünk még a szponzorokról. Megvoltak már Keserü Katalin idejében is?

BL * Egyik szponzorunk, a Törley például igen. Amikor átvettem a Mûcsarnokot, Fodor Gáborral közösen sajtótájékoztatót tartottunk. A legtöbb kérdés arra vonatkozott, van-e pénz kiállításokra. A miniszter úr azt mondta: van. Ez - akkor is tudtam - azt jelentette: az elégségesnek a tizede van meg, a többit nekem kell összeszednem. Vállaltam. A pénzszerzés egy évvel ezelôtt valamivel könnyebb volt, mint most.

MCS * Az az elvárás is megfogalmazódott a minisztérium részérôl, hogy "karcsúsítania" kell?

BL * Így nem. Az azonban nyilvánvaló, hogy jövôre sem lesz több pénzünk. A bérfejlesztést pedig legfeljebb elbocsátások árán tudnánk megoldani. Ilyen áldozatot senki sem hoz szívesen.

MCS * Van, aki úgy fogalmaz: ön konfliktuskerülô.

BL * Sôt döntéselodázó - hogy segítsek. Nem tudok kibújni a bôrömbôl. Hasonló külföldi intézmények valóban nem tíz mûvészettörténészt tartanak, csupán négyet, s ha kell, szerzôdéssel foglalkoztatnak még annyit, amennyire éppen szükség van. Ha most vallatóra fogna, hogy egy konkrét területen dolgozó öt ember munkáját el tudná-e látni X, lehet, hogy azt mondanám, igen. Egy nyugdíj elôtt álló munkatárs nem olyan teljesítôképes, mint egy most végzett fiatal. Tehát rúgjam ki? Csakhogy, a tehetséges fiatal, elôfordul, hogy elhanyagolja a munkáját idebenn, mert éjjel-nappal könyvtárban ül, és kutat. Akkor inkább ôt rúgjam ki?

MCS * Azért vájkálok a Mûcsarnok belsô ügyeiben, mert kíváncsi vagyok, igaz-e, hogy van itt egy régi - meglehetôsen erôs - belsô gárda, amelynek szerepe volt abban, hogy Keserü Katalinnak mennie kellett, és amellyel ön sem boldogul.

BL * Felhatalmazom, hogy kikérdezze munkatársaimat ez ügyben.

MCS * A belsô táborok pártalapon szervezôdnek?

BL * Ha tudnám, milyen táborokra gondol és ismerném az odatartozók pártállását, egyértelmû választ tudnék adni. Nem mintha el akarnám ütni a kérdést, de meg tudná nekem mondani, hogy a minisztérium törekvései közül melyek kapcsolódnak pártérdekekhez? A jelenlegi helyzetrôl szólva: elkészült az alapító okirat, amely deklarálja a Mûcsarnok szellemi autonómiáját, ami azt jelenti, hogy idebenn dôl el, milyen kiállításokat rendezünk. Automatizmusról azonban nem beszélnék, mindenbe belevihetôk politikai szempontok. El tudom képzelni például, ki mindenkinek nem tetszenek az ötvenhatos kiállításaink, akár házon belül is.

MCS * Tavasszal a Magyar Fórumban Legéndy Péter hónapról hónapra kérdésekkel, vádakkal bombázta önt, illetve a kultuszkormányzatot. Például, hogy miért éppen az "orto-bolsevista" Bachman Gábor állít ki Velencében; igaz-e, hogy Szentjóby Tamás kétszázezer forintos fizetést kap a Mûcsarnoktól életmû-kiállításáért cserébe stb. Azt beszélik, a minisztériumban e cikkek hatására felszólították önt, hogy nyilvánosan válaszoljon.

BL * Nem szólítottak fel. Az illetô szerzô azonban felkeltette az érdeklôdésemet, mert nyilvánvaló, hogy "jólértesültségénél" csak tényferdítô képessége nagyobb. Nem tudom, mi a szándéka. Lehet, hogy a helyemre pályázik.

MCS * A Mûcsarnok falain belül lenne alkalma igazi szellemi mûhelyt létrehozni, akár azokkal a fiatalokkal is, akiket idehozott. Szándékában áll az ilyesmi?

BL * Két ujjamon meg tudom számlálni, hány mûvészettörténészt hoztam én ide. A komoly mûhelymunkának egyébként számos akadálya van. Régóta létezô vélemény idebenn, hogy a Mûcsarnok bizonyos szempontból olyan, akár egy "befogadó színház": az üres termeket föl kell tölteni hozott áruval. A mûvészettörténésznek pedig nem feladata kutatómunkát végezni. Nem is nevelt ki soha ez az intézmény kutatókat, noha Keserü Katalin megpróbálkozott vele. Én támogatnám, ha kurátoraink tudományos munkát végeznének, és kritikát írnának, de kétségtelen, hogy ez nem válhat a Mûcsarnok fô feladatává. Kezdettôl fogva szerettem volna egy bulletint elindítani, de nem találtunk rá pénzt. Most majd megpróbálkozunk egy internetre fölvihetô elektronikus folyóirat szerkesztésével - épp az elméletírást erôsítendô. A legnagyobb probléma az, hogy az elmúlt hat évben lényegében széthullott a mûvészettörténeti szakma: folyóiratok szûntek meg, múzeumok alakultak át, olyan emberek tûntek el, akik tájékozódási pontot jelentettek - például Németh Lajosra gondolok -, és fôként kiszámíthatatlanná vált a pénzcsorgás. Különválasztották az országos és az önkormányzati múzeumokat, lehetetlen helyzetbe kerültek a folyóiratok, a kiállítóhelyek, a képzés, tisztázatlanná vált a MTA vagy a Szövetség szerepe. A káoszban a Mûcsarnok vezetôje csak egy kis mozaikkocka. A szakterület egészéhez kellene értô kézzel hozzányúlni, de nincs fórum, amelyen mindezt meg lehetne vitatni.

MCS * Az elmúlt évben inkább sodródott, vagy már igazi "Beke-évet" csinált a Mûcsarnokban, netán amolyan "poszt-Keserü-évet"?

BL * Mindhárom igaz, egyszerre. Eszem ágában sem volt felrúgni mindazt, amit elôdöm kitalált, ezért az év elsô háromnegyedében alig volt kiállítás, amit magaménak nevezhetnék.

MCS * Szentjóby?

BL * Nem az én ötletem volt, de magam is megcsináltam volna, csak nem egészen így.

MCS * Talán lebeszélte volna a mûvészt arról, hogy 3 200 rajzot kiállítson? Egyáltalán, mennyire szól bele a Mûcsarnok egy életmû-kiállításba?

BL * Optimális esetben megegyezünk az alkotóval. Az ô érdekei kell hogy domináljanak, de nem a Mûcsarnok vagy éppen saját maga ellenében.

MCS * Folytatódnak a mecénás-kiállítások?

BL * Hogyne. Megkeresett például egy könyvvizsgáló cég azzal, hogy - mivel a nevük Ernst and Young - szeretnének egy fiatalokról szóló kiállítást szponzorálni az Ernst Múzeumban. Remek ötlet, mondtam. De lesznek itt olyan rendezvények is, amelyeknek csak a pézszerzés a céljuk. Ismét más típusú az a kezdeményezés, hogy a Mûcsarnok adjon helyet egy mûvészeti vásárnak.

MCS * Elhiszem, hogy szívügye a Budapest Art-Expo, hiszen egyik alapítója volt, de gondolja, segít rajta azzal, hogy beengedi a Mûcsarnokba? Az utóbbi egy-két évben meglehetôs érdektelenségbe fulladt a vásár. Kiderült, a kortárs képzômûvészetre nincs igazán fizetôképes kereslet.

BL * Szeretném hangsúlyozni, hogy noha valóban alapító voltam, ezúttal egy új vásártípusról lenne szó, amelyben én a bérbeadót - vagyis a Mûcsarnokot - képviselném. Az eddig megrendezett hat Art-Expónak egyébként sok tanulsága volt. A nullszaldót sikerült elérnünk, ami egy üzleti vállalkozás esetében nem éppen a non plusz ultra, de minket nem is a profit érdekelt elsôsorban. Nem csupán helyszínváltoztatást tervezek, hanem egy csomó szervezésbeli újítást, amelyek egyben tartalmi jelentôségûek is. Kezdetben úgy gondoltuk, hogy mivel a mûkereskedelem kialakulatlan, egyéni jelentkezôket is szívesen látunk. Akadt is mindig harminc-negyven mûvész, akinek ez volt az egyetlen kiállítási lehetôsége. Ezentúl csak galériákat fogadunk, és leépítjük a kiegészítô árusítást is - nem engedjük be például a képkeretezôket.

MCS * Elvileg elképzelhetô, hogy egy kirobbanó fiatal tehetségnek önálló kiállítása legyen a Mûcsarnokban?

BL * Igen, erre az eshetôségre mindig számítunk. Egyébként most alakulgat egy alapítvány, amelynek éppen a tehetséggondozás az egyik célja.

MCS * Lehet-e egyáltalán berobbanni Magyarországon ebben a mûvészeti ágban?

BL * Ha berobbanni nem is, de néhány év alatt fel lehet tûnni. A tehetségek általában a fôiskoláról jönnek, és van néhány kiállítás évente, amelyen bemutatkozhatnak. Magam is tanítok a Fôiskolán, és nyitva tartom a szememet.

MCS * A különbözô képzômûvészeti "nyelvek" egyenlô eséllyel indulnak, vagy van, ami most nem korszerû?

BL * Nem hinném, hogy annyira egyszerû a versenyhelyzet, hogy vannak jelentkezôk, és van toplista. 1980-84-ig az "új festészet" volt divatban, utána jött az installáció, amely még ma is tartja magát, mellette a computer, a multimédia, az internet - ez a "trend". Idén elôször rendezték meg Rotterdamban a Manifestát, a fiatalok képzômûvészeti "seregszemléjét". Igen változatos volt az anyag. Sok projektet láttam, amelyrôl nehezen tudnám megmondani, milyen mûfajhoz tartozik. Például, hogy nevezzem azt, amikor a mûvész "alkotása": egy tárgy elhelyezése a téren vagy a járókelôkkel való kapcsolatfelvétel?

MCS * Nyugat-Európában - Amerikáról nem is beszélve - sok pénzt áldoznak magánemberek, galériák a kortárs képzômûvészetre. Magyarországon vajon miért nem?

BL * Fôként azért nem, mert az egész országban kevés a pénz. De tudom jól, hogy vannak országok, amelyek anyagi helyzetüktôl függetlenül arányosan többet költenek kultúrára.

MCS * Van ennek egy másik oldala is. Nálunk elôbb elmennek az emberek színházba, moziba, mintsem kortársak kiállítására. Vajon miért?

BL * Ezt nem állítanám egyértelmûen, hiszen alternatív színházi társulatok sem tudnak megélni. A képzômûvészet sikerességét igen nehéz mérni. A Fiatal Mûvészek Stúdiója például jól mûködik. Kétszobás kis kiállítótermükben egy-egy performance-ot kétszázötven-háromszáz ember végignéz. Ha a Mûcsarnokban kapnának helyet, megnézné mondjuk öt-tízezer ember ôket. Sikerrôl pedig akkor beszélhetnénk, ha kétszer annyian mennének el. Kis hírveréssel egyébként el is lehetne érni akkora nézôszámot. Viszont, ha sikerülne Van Gogh legjobb festményeit idehozni, becsalogathatnánk százötven-kétszázezer embert. Bele is kerülne a kiállítás vagy nyolcvan-százmillió forintba. Ami nem világszám, "csak" szenzáció, arra legfeljebb harmincezer látogató jön be. Valóban nem lehet az embereket fölvillanyozni a képzômûvészettel úgy, mint mondjuk egy jó focimeccsel.

MCS * Azért ilyen messzire nem is merészkednék az összehasonlítással.

BL * Miért ne? Volt olyan idô Firenzében, amikor az egész város rajongott egy új festményért vagy dombormûért. Megváltozott a helyzet, a kulturális értékvesztés egyetemes. Ebben a mûvészet is hibás, meg a közönség is.

MCS * Gondolja?

BL * Igen. Amikor az 1910-es években Marcell duchamp fölvetette a kérdést: vajon mit is csinálunk mi, mûvészek, akkor alaposan a saját fejére borította a bilit. Nem véletlenül ez a metafora jutott eszembe, hiszen ô volt az, aki fölfordított egy piszoárt és mûalkotásként állította ki. Ezt én heroikus tettnek tartom, nem marháskodásnak. Innen datálható az a nagyon kétértelmû játék, amelyben hol a mûvész feszíti egy kicsit túl a húrt a polgárpukkasztással, hol a közönség megy még tovább az utálkozásban. Azt mondom, egyik sem olyan nagy baj.

MCS * Csakhogy, míg a mûvész élvezetét leli a színjátékban, a közönség egyszerûen hátat fordít. Nem lehet, hogy a Duchamp-féle kérdésfelvetés olyan zsákutcának bizonyult, amelybe szépen belesétált a mûvészek egy része? A közönség elvár valamiféle teljesítményt: a mûvész tudjon valamit, amit ô nem tud. Helyette csak egy hetyke gesztust kap - valaki azt állítja magáról, hogy mûvész, és amit kiállított az mûvészet, legyen az egy súrolókefe vagy fél kiló csirkezúza.

BL * Ezt nem kívánom cáfolni, de azt már látom, hogy erkölcsi területre tévedtünk. Visszakérdezhetnék: mi a joga és kötelessége a mûvésznek, és mi a közönségnek?

MCS * Nem látom be, a felvetésem miért inkább erkölcsi természetû, mintsem esztétikai.

BL * Erkölcsi kérdés az, hogy milyen jogon meri az egyik a másikat piszkálni. Az indítékok igen alantasak is lehetnek. Sokan mondják: elvárom, hogy a mûvészet elandalítson. Annyi a baj a világban, a szépséget akarom látni. Századunk mûvészének tragédiája az, hogy miközben az igazság keresésén fáradozik, tragikus, borzalmas dolgokkal szembesül. Ráadásul azt vágják a fejéhez, hogy fölöslegesen hergeli a népet. Ugyanakkor visszataszító, ha a mûvész visszaél azzal, hogy a közönség nem érti meg, amit csinál, és blöfföl.

MCS * Úgy veszem észre, hogy a mûvészet és a blöff különválasztásában a mûvészettörténet és -kritika nem nagyon igyekszik segíteni.

BL * Ez igaz, pedig ötperces beszélgetéssel el lehet oszlatni több évtizedes aggályokat.

MCS * Mégis, maradt még valami mostanra, amit a mûvészet definíciójaként bátran meg lehet nevezni?

BL * A Képzômûvészeti Fôiskolán is, másutt is, ahol a mai képzômûvészet problémáiról tartok elôadást, azzal szoktam kezdeni, hogy egy papirosra leíratom minden hallgatóval: mit gondol arról, mi a mûvészet. A végén kiértékelem valamennyit, és nagy bölcsen hozzáteszem: "mûvészet az, amit annak tartanak". Ez a szociológiai megközelítés verhetetlen. Ha valaki mondjuk éveken át agyaggolyókat csinál, s egyszer csak akad egy ember, aki azt mondja: ez mûvészet - ott kettejük közt mûvészet született. Ha ezt másokkal is sikerül elhitetniük, akkor esetleg még egy múzeumba is bekerülnek az agyaggolyócskák.

MCS * Ez elég szomorúan hangzik az én fülemnek.

BL * Miért? Ezzel még nem mondtam meg, hogy jó mûvészet vagy rossz. Marcel Duchamp-nak van néhány nagyon szép gondolata arról, hogy a rossz mûvészet is mûvészet.

MCS * Eddig azt hittem: giccs.

BL * A giccs is mûvészet. Ha arra akarnék válaszolni, hogy ma mi a mûvészet kritériuma, akkor lehetne a meghatározásomat tovább finomítani. Cinikusan úgy is fogalmazhatnék: az a mûvészet, amit el lehet adni a mûpiacon. Teoretikusként pedig azt mondanám: a mai mûvészet arra törekszik, hogy mindent, ami a kultúrában ez idáig fölhalmozódott, összehozza egymással: harmonizálja, ütköztesse ôket. A létezô technikai médiumokkal próbál új formákat létrehozni, és bizonyos értelemben elôrejelzéseket tenni a társadalom számára. A kilencvenes évek alkotói érzéki izgalmat akarnak kelteni szem, fül számára egy-egy olyan területen, amelyet a tömegkommunikáció még nem strapált le teljesen. Végül van egy saját vízióm arról, mikor lenne jó a kortárs mûvészet: ha továbbra is az újat keresné, ha önreflektív lenne, és ha valahogyan a szakralitás közelébe tudna férkôzni.

MCS * Engedékeny a rossz mûvészettel szemben, kritikákat sem írt. Ez megint csak konfliktuskerülô természetével magyarázható?

BL * Volt egy maximám húsz éven át, ami így szólt: inkább a jót támogatni, mintsem a rossz ellen harcolni.

MCS * Most is úgy gondolja, helyesen cselekedett?

BL * Igen. Örömöt okozott együtt dolgozni a jó mûvészekkel, és nem szórakoztatott volna mások ledorongolása. Sôt az idô múlásával még sokkal megértôbbé váltam, látván, hogy egy-egy ôszinte segítô szó is micsoda rombolást vihet véghez érzékeny mûvészlelkekben.

MCS * Érzékeny, de tehetségtelen lelkekben?

BL * Azokban még kiszámíthatatlanabb lehet a hatás. Egyébként szoktam negatív véleményt is nyilvánítani: zsûrizéssel, pályázatok odaítélésekor. Mindazonáltal egyfolytában töröm a fejem egy módszeres, elméletileg megalapozott kritika lehetôségén.

MCS * Vannak ennek igazi hagyományai a magyar mûvészettörténetben?

BL * Nem nagyon. A kortárs mûvészeti kritika nagyon szegényes Magyarországon. Kevés az alkotó elme, s az alapokkal is baj van: hihetetlen a kavarodás a szakkifejezések használata körül. Állandó, profi mûkritikus négy-öt, ha van. Az egyetemen végez évente húsz mûvészettörténész, közülük mondjuk három vállalkozik majd arra, hogy bírálatokat írjon. Az olyan jéghegyszerû építkezéshez, mint amilyen a zenei életben a Kodály-módszer eredményeképpen végbement, legalább nyolcszáz embernek kellene mûkritikaírással foglalkozni ahhoz, hogy kiugorhasson közülük harminc profi.

MCS * Egész Amerikában nincs nyolcszáz mûkritikus!

BL * Másképpen strukturált ott a mûvészeti élet. Más a helyzet New Yorkban meg más Ohio államban. A számokon túlmenôen: igazán jó mûkritikus van idehaza egy vagy kettô, miközben irodalomkritikus nyolc-tíz. Franciaországban, Hollandiában, Németországban ez az arány sokkal harmonikusabb, köszönhetôen a százötven éves tradíciónak. A Bécsi Iskolának is élt a századfordulón néhány klasszisa, akiket még mindig idéznek, például Alois Riegl. Ezzel szemben nálunk hiába volt Fülep Lajos korszakalkotó zseni - a filozófiának tudósa, a régi és a kortárs mûvészetnek legjobb ismerôje -, fiatal kora néhány évétôl eltekintve nem ismertette meg magát külföldön. Pedig lehetett volna belôle egy Ortega y Gasset vagy Erwin Panofsky. Mérhetetlen a tunyaság ebben az országban. Annak a néhány magyar matematikusnak, akik külföldön lettek világhírûvé, talán az volt a szerencséje a szerencsétlenségben, hogy kénytelenek voltak elhagyni az országot - származásuk miatt.

MCS * Önrôl aztán nem lehet állítani, hogy ne ismernék külföldön. Hogyan látja, milyen volt az elmúlt két-három évtizedben a kortárs magyar képzômûvészet fogadtatása Nyugat-Európában?

BL * A külföldi recepció történeti áttekintése a hatvanas évektôl igazán izgalmas. A Moszkvához konform hivatalos magyar képzômûvészet a zsdanovi "esztétika" jegyében az "egyetemes tartalom - nemzeti forma" dialektikájára törekedett. Ezzel szemben az avantgárd ideológiailag mindig abba a gyanúba keveredett, hogy a "Nyugattal kollaborál". Vállalta is egyre szívesebben a mûvészeti stílusok egyetemességét - például a konstruktivizmusét -, és nem volt hajlandó provincializmusba süllyedni. Kiállítani akart, meg híreket Nyugatról, s ez nagyon nem tetszett a különféle hatóságoknak. A nyitást Willy Brandt politikájának köszönhettük: a hatvanas években - eleinte turistaként - elkezdtek szállingózni külföldi kritikusok a magyar mûtermekbe. Aztán már elôfordult, hogy Nyugat-Németországba magyarokat is meghívtak.

MCS * Hogyan lehetséges, hogy a "kollaboráns" avantgárd képviselôi csak úgy utazgathattak Nyugatra?

BL * Csak úgy éppenséggel nem. Az információ pedig nemcsak a mi köreinkben áramlott. Nemrégiben kezembe nyomott egy aktát egy kelet-német mûvész barátom, amelyben a Stasi rögzítette, hogy ô felvette a kapcsolatot velem. Ez volt az az idôszak 1972 körül, amikor a gazdasági reform leállítását követô retorziók a kulturális szférát is elérték: akkor dobtak ki egy sereg másképpen gondolkodót az állásából.

MCS * Önt hogyan érintette a szigorítás?

BL * Továbbra is sok külföldi meghívást kaptam, amelyekre hol kiengedtek, hol nem. Az Akadémia Mûvészettörténeti Kutatócsoportjában dolgoztam akkoriban, és mindig a napi politikai helyzet függvénye volt, hogy mit szabad nekem és mit nem.

MCS * A nyugat-európai közönség számára - gondolom - elsôsorban politikailag pikáns csemege lehetett a kelet-európai mûvészet.

BL * Igen, de azért azt folyton bizonyítanunk kellett, hogy nem vagyunk másodvonalbeliek. Hányszor utasítottak el azzal kiváló és eredeti alkotásokat: ez minket nem érdekel, ilyen itt is van.

MCS * Emlékszik konkrét esetre?

BL * Például 1986-ban én javasoltam magyar mûvészeket a stockholmi videófesztiválra. Felkérésemre Erdély Miklós kidolgozott egy látványtervet: tévékészülékek, amint oltott mészben úsznak. A stockholmi rendezô azzal utasította el, hogy "ezt már megcsinálta más". Sem elôtte, sem azóta nem csinálta meg senki. Víz alatt úszó tévét már láttam, oltott mészben úszót nem.

MCS * Olyan nagy a különbség?

BL * Hogyne. Próbáljon meg elôbb az egyik, aztán a másik folyadékban úszni!

MCS * Nyugat érdeklôdése egyformán irányult a térség országai felé, vagy azért leginkább a szovjetunióbeli mûvészet érdekelte ôket?

BL * Rengeteg apró különbséget figyeltem meg. Jugoszlávia például mindig kivételezett helyzetben volt. Leginkább Olaszország és Ausztria érdeklôdött iránta. A szlovákok nem szerettek a lengyelekkel együtt megjelenni, és igen jó kapcsolataik voltak Franciaországban. A románok is - köztudomásúlag - frankofonok. A lengyeleknek viszont az Egyesült Államokban voltak jó alapjaik. Magyarország mindent egybevetve valahol a középmezônyben ballagott.

MCS * És a rendszerváltás után?

BL * Nem is a szabad információáramlás jelentette a legnagyobb változást, hanem a posztmodern ideológia beáramlása. Az aztán feje tetejére állította a nemzeti-nemzetközi dialektikát. A posztmodern avantgárdellenes. Az avantgárd folyton az újat kereste, s a "nemzeti"-t konzervatívnak tartotta. A posztmodern szerint nem fontos az új, s nem érték az egyetemesség. Ráadásul olyan torzításokig eljutott, hogy a régi típusú avantgárd és internacionalizmus mellé azonnal odarendelte a "totalitárius" és a "bolsevik" szavakat. 1990-ben a kaliforniai Santa Barbara múzeuma rendezett egy kiállítást magyar avantgárd mûvekbôl. Mire két év elôkészítés után a helyszínre érkeztem, a kiállítást már megnyitották, méghozzá a Tanácsköztársaság idején készült plakátok nélkül. A helyi emigránsok nyomására a rendezôk eltávolították a "bolsevik"-nak titulált mûveket. Természetesen alaposan átértékeltük már a Tanácsköztársaság történeti szerepét, de azért nem lehet tagadni, hogy az akkori legjobb mûvészek - Nemes-Lampérthtól Kmettyig, de említhetném Bartókot vagy Kodályt is - valamennyien részt vállaltak valamiképpen az 1919-es eseményekben. Durva dolog lenne ôket emiatt utólag kisöpörni az avantgárd történetébôl.

MCS * Közismert a vonzódása az avantgárdhoz, azon belül is a konceptuális mûvészethez, a happeninghez, performance-hoz. Sôt olyan véleményt is hallottam, hogy nem kedveli igazán a mûtárgyakat.

BL * Ezt szokták fokozni is. Például olvastam már valahol, hogy én gyûlölöm a mûvészetet. - Komolyra fordítva a szót: legalább tíz évig a konceptuális mûvészetben merültem el. Aszkézisét, piac-, illetve kommerszellenességét, idealizmusát csodáltam egy olyan festészettel szemben, melyet a konjunktúra irányít. Az "új festészet" bennem sok kérdôjelet támasztott, például amiatt, hogy olyan dolgokat állított be újdonságként, amelyeket már vagy húsz éve megfestettek - például informel mûvészek a század derekán.

MCS * A koncept-artnak vége. Önben még nem?

BL * Vége, de ez nem jelenti, hogy egy sereg jellemzôje ne maradt volna ugyanolyan aktuális. Tudom, hogy manapság nem szokás ilyesmit bevallani, de nem zavar különösebben, hogy a "main stream" nem nekem dolgozik.

MCS * Ma is azt mondja, amit 1990-ben, hogy "a legjobbak szükségképpen avantgárdisták"?

BL * Igen. Az avantgárd legfontosabb szerepének az "élen járást" tartom. A szó jelentése "elôörs", ami a mûvészetben azt jelenti: folyton újat keresni. Errôl a mûvészetnek soha nem is szabadna lemondania.

MCS * Õszintén megvallom, elgondolkodtam azon, hogy - bár kétségkívül "járt" önnek - vajon illik-e az egyéniségéhez ez az igazgatói szék.

BL * Lehet, hogy nem lennék jó munkavédelmi elôadó vagy analitikus könyvelô?

MCS * Azért kérdeztem, hogy közel áll-e önhöz ez a feladat, amellyel most birkózik, mert az elmúlt huszonöt évben mintha kettôs életet élt volna. Egyik éjszaka a Fiatal Mûvészek Klubjának ügyelôje, másnap már egy akadémiai kiadvány technikai szerkesztôje. Egyszerre az avantgárd mûvészet "guruja" - Galántai György szavaival - és a középkori sodronyzománcok kiváló kutatója.

BL * Azt hiszem, remek szobatudós vált volna belôlem: aki sokat olvas, hosszasan gondolkodik, azután rendkívüli bölcsességeket ír le. Ehhez képest, amint mûvészek közelébe kerültem, azonnal kiderült, hogy én vagyok az, aki egy csomó dolgot elintéz nekik: megírja az idegen nyelvû leveleiket, kiállításokat szervez. Kezdhettem mások karrierjét egyengetni. Ráadásul mindezt csak úgy tûrte meg az akkori rendszer, ha folyton igazolom, hogy épp az ellenkezôjét csinálom annak, amire vágynék. Erônek erejével kellett középkorosnak maradnom azért, hogy a "puha diktatúrában" ki ne rúgjanak, amiért éjszakánként külföldi folyóiratoknak cikkeket írogatok.

MCS * Ezt kerek perec ki is mondta valaki?

BL * Hogyne. Többször is elôfordult, hogy Aczél György "odaszólt", rúgjanak már ki. Olyankor hol egy ellenségem, hogy magát védje, hol egy barátom elkezdett harcolni értem. Mialatt azok a kortársaim, akiket kirúgtak, zseniális mûveket írtak az asztalfióknak, én amolyan Fülig Jimmy-féle "nappal hajópincér, éjjel kazánfûtô" életet éltem. Ráadásul mindjárt az elején támadt egy családom három gyerekkel. Végül azt is megértem, hogy másokat még támogattak is abban, ami nekem tilos volt. Felnôtt az újabb nemzedék.

MCS * Nem lehet, hogy nem vette észre, hogy már szabad olyat tenni, amit korábban nem?

BL * Ugyan. Engem még mindig a rendôrség figyelt olyasmiért, amit más nyíltan csinálhatott. 1987-1988-ban aztán alaposan megváltozott az életem: elôször vendégprofesszor lettem Franciaországban, aztán, amikor visszatértem, Bereczky Loránd meghívott a Nemzeti Galériába osztályvezetônek. Óriási lehetôség volt, mert Magyarországon mindössze két-három olyan ember van, aki amellett, hogy filosz, múzeumban is dolgozott. A múzeum kemény strapa, de még közel áll a tudományhoz. Sok napi gonddal jár megoldani a mûtárgyak szállítását, raktározását, restaurálását. Mindezt csak akkor lehet élvezettel csinálni, ha átmenetileg félreteszi az ember az ambícióit. Temérdek kulimunkát végeztem életemben, de sokat tanultam belôle.

MCS * Eddig szemérmesen hallgatott arról, hogy voltak mûvészi ambíciói is. Azokkal végképp leszámolt volna?

BL * Nem pontos a kérdés. A konceptuális mûvészet egyik fô teoretikusa, Joseph Kosuth szerint a koncept-artnak nincs szüksége kritikára, mert önmagában kritikai mûvészet. Erre én úgy gondolkodtam, hogy ha ez így van, mit tehet a kritikus: mûvésszé kell válnia. Kitaláltam egy-két dolgot, amellyel modelleztem ezt a helyzetet. Vannak konceptuális mûveim, talán nem is olyan rosszak, de a szó patetikus értelmében sohasem gondoltam magam mûvésznek. Jobban izgatott az írás. Sok olyan téma van, amelyet tudományos eszközökkel nem lehet megközelíteni. Olyan módszert kell választani, amely kicsit a mûvészet módszere. Valahogy így dolgozik az esszéista: szabadon szárnyal a fantáziája, mert nem szorítja tudományos vértezet. Hasonlóképpen mûvészi módszer a véletlennel való játék vagy inkább munkálkodás. Valamiféle interdiszciplína érdekel engem.

MCS * Ha asszociációk segítségével körüljár egy mûalkotást, az már önmagában mûértelmezés lenne?

BL * Inkább arra gondolok, hogy a mûvészetet, a tudományt és a mindennapi életet önmagamon keresztül próbálom meg egymásba folyatni. A hangsúly pedig nem is annyira a "szép" íráson van, vagy a stíluson, hanem a módszeren.

MCS * Az látszik, hogy a mûvészetszemléletében a hatvanas-hetvenes évtized a viszonyítási pont. Vajon a fiatal nemzedék merrefelé orientálódik?

BL * Nincsenek könnyû helyzetben. Az ellenálló attitûd - ami korábban oly meghatározó volt - értelmetlenné vált. Ösztöndíjat, külföldi meghívást még csak kapnak a fôiskolán, általános fogódzókat azonban nem. Ki-ki magára maradt azzal, hogyan teremtse meg a saját egyedi auráját. Vannak bizonyos nyelvi preferenciák: az installáció, a fotó- vagy a számítógép-használat. Ezek önmagukban kevéssé izgalmas dolgok, mint ahogy az sem érdekes önmagában, hogy az írók letették a lúdtollat és szövegszerkesztôt használnak. A hatvanas-hetvenes években minden mûvész arra törekedett, hogy valami hallatlanul eredeti, soha nem látott dolgot találjon ki. Erdély Miklósnak például az volt az egyik fô törekvése, hogy a tudományt és a mûvészetet egymásba emelje: például "festôivé" szerette volna tenni a matematikát. Lehet, hogy a matematika oldaláról nézve dilettáns ez az elképzelés, a mûvészet szempontjából azonban bizonyosan eredeti. A szellem fejlôdéstörténetében hihetetlenül izgalmas gondolat olyan minôséget belevinni a matematikába, amely mindig is idegen volt tôle. A matematikában érték a levezetések frappánssága vagy a tiszta áttekinthetôség, de nincs jelentésük olyan fogalmaknak, mint: kellemes, szomorú, festôi. A mai mûvészet sajnos kevéssé törekedik ehhez hasonló radikális felfedezéseket tenni.

MCS * Mégis, valamihez csak próbál igazodni.

BL * Eltûnôdtem azon, vajon hajnalonta, amikor a Lehel téri piacra kiállnak a kofák dinnyét árulni, hogyan alakulnak ki az árak. Nyilván beállnak a remélhetô legmagasabb és a legalacsonyabb közt valahol félúton. A fiatalok is így tesznek szerte a világon: beleszagolnak a levegôbe, honnan mi jön. Aztán valamit elkezdenek csinálni...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu