Földesi Tamás-Földesy Gyöngyi
Az emberi jogok dilemmái
Az etika története arról tanúskodik, hogy az erkölcsben
szükségszerűen megjelennek a dilemmák, és ennek legalapvetőbb oka abban rejlik, hogy
az erkölcsi értékek egyetlen etikában sincsenek teljesen koherens kapcsolatban
egymással, ennek következtében összeütközhetnek.
Tekintettel arra, hogy ez az előadás egy etika-szimpóziumon (1) hangzik el,
először röviden azzal kell foglalkoznom, mennyiben tartoznak az emberi jogok dilemmái
az etika kérdéskörébe. Önmagában ugyanis sem a dilemma etikai vonatkozása nem
evidens, sem az, hogy az emberi jogok ilyen jellegűek. (2)
Kezdjük tehát a dilemmával. A dilemma a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint:
"egymást kizáró két lehetőség közötti kényszerű választás". (Magyar
Értelmező Kéziszótár, Akadémiai Kiadó, 1981. 11. old.) Evvel a definícióval
kapcsolatban elsősorban arra hívom fel a figyelmet, hogy a matematikai logika többféle
vagy-ot ismert. Ezek közül az egyik az, ahol a vagy-gyal összekötött két kijelentés
nemcsak akkor igaz, ha az egyikük megvalósul, hanem akkor is, ha mindkettő. Ilyen
például az a kijelentés, hogy vagy esik az eső vagy fúj a szél, amelyik akkor is
igaz, ha az eső esik és a szél fúj. Az a kijelentéspár, amelyikről az értelmező
szótár beszél, nem ehhez a válfajhoz tartozik. Ennek ugyanis az a jellegzetessége,
hogy az adott kijelentéspár csak akkor igaz, ha azok egyike valósul meg, de nem
mindkettő, mindkettő megvalósulása hamis eredményt hoz. Ilyen például az, hogy esik
az eső vagy nem esik az eső, ami egyszerre nem lehet igaz. A másik mozzanat, amire
utalnék, a "kényszerű" kifejezés. Ez ugyanis azt jelenti, hogy dilemma esetében
az ember nemcsak arra szorul rá, hogy az egyik lehetőséget válassza, hanem
kényszerűen választ, vagyis a nem választás is választás, nem kerülheti meg azt,
hogy állást ne foglaljon az egyik lehetőség mellett.
Noha a választási kényszer kétségkívül megnehezíti a dolgot, úgy gondolom, az
értelmező szótár meghatározása hiányos, azt valamivel ki kell egészíteni ahhoz,
hogy a dilemma közkeletű értelmezésével egybeessék. Ennek a kiegészítésnek pedig
az a lényege, hogy a kényszerű választás két lehetőség közül akkor "igazi
dilemma", ha negatív következményekkel jár, vagyis a kényszerű választás súlyos
problémákat okoz. Azt hiszem, nem tudnék klasszikusabb példát felhozni erre, mint a
híres hamleti monológ első mondatát: a "Lenni vagy nem lenni" jellegzetes
dilemmatórikus kérdés. Hogy miért az a "nem lenni", hiszen az az élet
megszűnését jelenti, nem szorul különösebb indoklásra, de Hamlet számára az adott
körülmények között a lét is elviselhetetlen, és ezáltal lesz a kényszerű
választás dilemmává.
Ezen a ponton jutunk el a dilemmák és az etika összefüggéséhez. Az etika története
arról tanúskodik, hogy az erkölcsben szükségszerűen megjelennek a dilemmák, és
ennek legalapvetőbb oka abban rejlik, hogy az erkölcsi értékek egyetlen etikában
sincsenek teljesen koherens kapcsolatban egymással, ennek következtében
összeütközhetnek. De még inkább jelzi az etikai kapcsolatot az, hogy az ember
erkölcsi jellegű választásai során nem egyszer kerül olyan helyzetbe, amikor a szó
igazi értelmében nincs jó választás, nem pozitív értékek között kell döntenie,
hanem két rossz között, és ennek következtében ez már önmagában is dilemmát
okoz, mert a két rossz közötti választás az egyik rossz megvalósulását
eredményezi. Emellett az etika modern története azt is jelzi, hogy - elsősorban az
egzisztencialista filozófián belül - különös jelentőséget tulajdonítottak az
erkölcsi dilemmáknak. Elsősorban Sartre volt az, akiről közismert, hogy drámái nem
kis mértékben filozófiai tételeinek illusztrációiként szolgáltak, aki számos
ilyen etikai dilemmát állított művei középpontjába. Ezek közül csak egyet
ismertetnék. Sartre egyik drámájában a Gestapo elfog néhány francia partizánt,
köztük egy lányt és annak kiskorú öccsét. Egyik fő céljuk a foglyok megkínzása
annak érdekében, hogy megtudják, kik a parancsnokok és hol rejtőznek. A partizánok
tudják, hogy ők talán ellenállnak a kínzásnak, de a gyerek biztos vallani fog,
ezért elhatározzák, hogy a gyereket megölik, és ezen az úton mentik meg számos más
ember életét. A lánynak is részt kell vennie a szavazásban, és a lány nem tudja
megakadályozni, hogy a gyerek halála mellett szavazzanak. S noha a lány tudja, hogy
csak egy vagy több halál között választhatott, élete végéig lelkiismeret-furdalás
gyötri, hogy nem tudta megmenteni az öccse életét.
Fordítsuk most figyelmünket az emberi jogokra. Vajon milyen a kapcsolat az emberi jogok
és az erkölcs között? Ez a kérdés azért vetődik fel, mert az emberi jogok,
legalábbis az utóbbi kétszáz évben, amióta az 1789-es francia alkotmány
jogszabállyá emelte őket az emberi jogok híres deklarációjában, a jog részeiként
szerepelnek. Az emberi jogok azonban sajátos jogok, amit a magyar "jog" kifejezés
elfed. Ez azt jelenti, hogy a jog elsődlegesen az emberi jogoktól eltérő szabályokat
foglal magában, amennyiben a jog zömmel normákból áll, s ezek a normák
kötelezettségeket és tilalmakat állítanak fel. Az emberi jogok azonban nem ilyen
jellegűek, talán jobban kifejezi tartalmukat, ha jogosultságokról beszélünk. (Az
angol nyelv ezt a különbséget nagyon találóan fejezi ki, amikor a jog első lényegi
részét "law"-nak, a jogosultságokat pedig "right"-nak nevezi.
Ami a két jogrész etikai vonatkozásait illeti, a kötelezettségek és a tilalmak
mögött is állhatnak erkölcsi normák. Ez jellemzi például a büntetőjogi
kötelezettségek jelentős hányadát. De a jog számos olyan normát is tartalmaz,
amelyek nem erkölcsi, hanem közigazgatási, adminisztratív, eljárási stb. jellegűek.
Ezzel szemben a jogosultságok tipikusan erkölcsi tartalmúak, és különösen áll ez
az emberi jogokra, amelyeknek hátterében olyan alapvető erkölcsi értékek húzódnak
meg, mint az egyenlőség, szabadság, emberi méltóság, amelyek minden egyes emberi
jognál (jelenleg több, mint 30 van belőlük) kimutathatóak. Ez egyébként
történelmileg is igaz. Az emberi jogok elsősorban erkölcsi követelményként jelentek
meg és csak később váltak joggá.
Ugyanakkor utalni kell arra is, hogy az emberi jogok mint erkölcsi jogok elismerése az
etikán belül korántsem egyértelmű. Mégpedig azért, mert az etikák zöme mindmáig
megkérdőjelezi vagy legfeljebb fanyalogva fogadja el az erkölcsi jogok létezését. Ez
a megkérdőjelezés arra épül, hogy az etikák többsége úgy véli, hogy az
erkölcsös magatartásnak az a fő kritériuma, ha valaki a vele szemben állított
normáknak engedelmeskedik, teljesíti kötelezettségeit, betartja a tilalmakat. Ez
jellemző elsősorban a különböző vallási etikákra. Ugyanakkor problémát okoz,
hogy vajon erkölcsösnek lehet-e tekinteni, ha valaki erkölcsi jogaival él, ami -
legalábbis első megközelítésben - sem normakövetés, sem tilalom betartás.
Jómagam azt az álláspontot vallom, hogy az erkölcsi jogok érvényesítése, jelesül
az emberi jogok megvalósítása igenis fontos része az ember etikai
megnyilvánulásainak, erkölcsösségének. Ezt azzal tudom alátámasztani, hogy a civil
társadalom felemelt fejű embere többek közt arról ismerszik meg, hogy él az emberi
jogok politikai részével, szavaz, gondolatait bátran kifejezi, gyakorolja a
vallásszabadságot stb., szemben azzal az alattvalói magatartást tanúsító emberrel,
akinek nincs szüksége emberi jogokra, konform életében elegendő, ha a
kötelezettségeit teljesíti, amit tőle elvárnak, és nem hágja át a tilalmakat. Ezt
az állásfoglalást fejtettem ki legutóbbi könyvemben, amely a jogok és
kötelezettségek harmóniájával és diszharmóniájával foglalkozik, és ahol
részletesen próbáltam leírni, hogy melyek azok az erkölcsi jogok, amelyek az ember
etikumának alapvető részét képezik. (3)
Milyen dilemmák is jelentkeznek az emberi jogok vonatkozásában? Azzal kezdeném, hogy
nem magától értetődő az a feltevés, hogy az emberi jogoknak dilemmái vannak.
Mégpedig azért nem, mert az előbbiekből következően, ha valaki él emberi jogaival,
az tulajdonképpen pozitív erkölcsi magatartás, másként kifejezve: erkölcsi
értéket valósít meg. Következésképpen nem látszik itt a dilemma, mert itt
lehetősége van az embernek a jót választani. Egy demokratikus társadalomban az emberi
jogok érvényesülése többnyire, azt is mondhatom, általában dilemmamentes, még
akkor is, ha okozhat nem dilemma-szintű gondokat. Ez azonban nem változtat azon, hogy az
emberi jogok története arról tanúskodik, hogy - akár tetszik nekünk, akár nem -
ebben a szférában is előfordulnak igen lényeges dilemmák, méghozzá olyanok,
amelyekre a történelem tanulságai szerint többnyire még csak részlegesen
elfogadható válaszokat tudunk adni, másképpen kifejezve: nem találtuk meg igazi
megoldásukat. Előadásom további részében pontokba foglalva szeretnék néhány ilyen
dilemmát felvázolni, igencsak vázlatszerűen.
1. Az emberi jogok talán egyik legfontosabb dilemmája az, amely az emberi jogok
általános jogi helyzete és tényleges érvényesülése közötti ellentmondásban
nyilvánul meg, amelyet némi túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hogy a két pólus
között világszinten szakadék feszül. Az emberi jogok általános jogi helyzete az,
hogy 1945-től kezdve, az ENSZ létrejötte óta, minden ENSZ-tag köteles az emberi
jogokat jogrendszerébe beépíteni, ha van alkotmánya, akkor ebbe a dokumentumba
bevenni. Ugyancsak előírja az ENSZ, alapszabályától kezdve számos szerződésében,
hogy az államok kötelesek gondoskodni az emberi jogok érvényesüléséről.
Sajnos azonban az emberi jogok helyzete, érvényesülése elsődlegesen nem a jogtól
függ. Némi túlzással úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberi jogok problémája
döntően politikai kérdés (persze nemcsak az).
Ez másként kifejezve azt jelenti, hogy az államok - némileg leegyszerűsítve -
lényegében két csoportba oszthatók, bármely kontinenst veszünk is vizsgálat alá.
Az államok egyik csoportja nemcsak eleget tesz az ENSZ előírásainak, hogy az emberi
jogokat belefoglalja a jogrendszerébe, hanem az adott államok demokratikus
szellemiségéből, másképpen úgyis fogalmazhatnánk, hogy jogállamiságából
következik, hogy az emberi jogok érvényesítését szívügyüknek tekintik, angol
kifejezéssel egy erőteljes "willingness" érvényesül, vagyis pozitív
hozzáállás, tartós odafigyelés arra, hogy az emberi jogok érvényesülésével
kapcsolatos akadályokat csökkentsék vagy elhárítsák. Ezzel szemben az államok
másik csoportját az jellemzi, hogy ez a "willingness" hiányzik náluk, ezek
elsősorban különböző színezetű diktatúrák. Ennek következtében országaikban
papíron léteznek ugyan emberi jogok, de ténylegesen nem, vagy csak kis mértékben
érvényesülnek.
Hadd hozzak fel egy talán közismert példát H. Arendt könyvéből. A gulágban (amely
helyettesíthető bármely hasonló intézménnyel) az őr megkérdezi az újonnan
érkezett rabot, hogy hány évre ítélték. A válasz: 25 évre. És mit követett el?
Semmit. Mire az őr azt mondja: Maga hazudik! A mi országunkban semmiért 10 év jár.
Nyilvánvaló, hogy ebben az országban azokat az emberi jogokat, amelyek az emberek
letartóztatásával, bíróság elé állításával, elítélésével és a büntetés
végrehajtásával kapcsolatosak, durván megsértik.
Ebben kifejezésre jut az emberi jogoknak egy igen fontos sajátossága, amelyben
eltérnek a jog másik nagy szférájától. Míg az utóbbit az jellemzi, hogy az állam
akaratát kifejező jogérvényesítést szankciók támogatják, vagyis az állam
különféle büntetést ír elő a jogszabályok megsértéséért, addig a
jogosultságoknak, köztük az emberi jogoknak az érvényesülését az államnak
garantálnia kell, mert ezek az egyének jogai az állammal szemben. A diktatúrák egyik
közös sajátossága, s ez akadályozza leginkább az emberi jogok érvényesülését,
hogy ezek a garanciák szinte teljesen hiányoznak, s ennek következtében az állam
polgárainak, de akár külföldieknek is, lényegében nincs lehetőségük arra, hogy az
országon belül arra hivatott bírói szervektől gyógyírt kapjanak emberi jogi
sérelmeikért.
Ennek következtében áll elő az a dilemma, hogy mit tegyenek azok a demokratikus
államok, amelyek nemcsak jogilag, hanem tartalmilag is elkötelezték magukat az emberi
jogok mellett, ha azt tapasztalják, hogy szomszéd országok vagy netán távolabbi
birodalmak lábbal tiporják az emberi jogokat, ölnek, etnikai tisztogatást végeznek
stb.
Ilyenkor egy olyan dilemma jön létre, amelyet szintén Sartre ír le egyik
drámájában, ,Az ördög és Jóisten'-ben. Itt egy ostromlott vár áll a dráma
középpontjában, s a várban az egyik ember hozzájut a várkapu kulcsaihoz. A várban
kétszáz fogoly sínylődik, akiknek a sorsa meg van pecsételve, a vár vezetői ki
akarják végezni őket. Ha azonban a várat az ellenség elfoglalja, akkor kardélre
hányják a vár összes lakóját. Következésképpen a kulcs birtokosa a következő
dilemma előtt áll: ha odaadja a kulcsot az ellenségnek, megment kétszáz embert, ha
viszont nem adja oda, akkor élve marad több száz ember, a várban élők csoportja.
Nyilvánvaló, hogy ez klasszikus dilemmahelyzet. A kulcs birtokosa csak két rossz,
kevesebb és több halál között választhat, s ez a dilemma akkor is dilemma marad, ha
azt az önmagában helyes, de a problémát csak kis részben megoldó keresztény
erkölcsi elvet követi: ilyen helyzetben válaszd a kisebbik rosszat.
Lényegében hasonló dilemma áll a demokratikus államok előtt is, amikor azt
tapasztalják, hogy egyes diktatúráknál az emberi jogok tömeges és durva megsértése
következik be, amely embercsoportok és egyének halálát, különböző fizikai
megnyomorítását, a nők megerőszakolását, etnikai tisztogatást hoznak magukkal. Ez
fordult elő legutóbb Koszovóban, és a demokratikus államoknak el kell dönteniük,
hogy tűrjék-e ezt vagy ne tűrjék. Abban az esetben, ha békés eszközökkel,
diplomáciai módszerekkel nem sikerült megváltoztatni az emberi jogellenes gyakorlatot,
akkor joguk van-e háborúval, bombázással a helyzetet megváltoztatni. Az utóbbi
eljárásnak az a következménye, hogy úgy óv meg emberi jogokat, hogy ugyanakkor meg
is sérti őket, mert hiszen a háború és a bombázás emberi életeket olt ki, testi
épség sérelmét eredményezi, a tulajdont, a gazdaságot károsítja. Emellett az adott
esetben jelentkezik egy másik dilemma is, nevezetesen az, hogy a szuverenitás, nemzeti
függetlenség, az államok, köztük elsősorban a kis államok ügyeibe való be nem
avatkozás igen pozitív értékek, és az emberi jogok előbb leírt védelme
óhatatlanul azt eredményezi, hogy ezeket az értékeket szintén megsértik, tehát
dönteni kell, hogy melyik értékcsoportnak adnak prioritást.
Noha az emberi jogok dilemmái elsődlegesen etikai jellegűek, természetszerűleg van
egy jogi vonatkozásuk is, és ezért érdemes röviden megvizsgálni, hogy jogilag
megalapozható-e egy ilyen, az emberi jogok védelmét szolgáló és ugyanakkor mélyen
ellentmondásos beavatkozás. Az emberi jogok történetének talán az egyik
legpozitívabb mozzanata az, hogy míg a 20. század első feléig a jogászoknak
általánosan az volt a meggyőződésük, hogy az emberi jogok kizárólagos belügyek,
vagyis az emberi jogok helyzetének megítélésére és annak megváltoztatására csak a
szuverén állam jogosult, addig 1945 óta fordulat következett be, amelynek a lényege
az, hogy az emberi jogok jelentős mértékben internacionalizálódtak. Ennek az
internacionalizálódásnak egyik fő jellegzetessége, hogy elsősorban az ENSZ égisze
alatt az államok olyan nemzetközi szerződéseket kötöttek, amelyek során
kötelezték magukat arra, hogy a nemzetközi szervezeteknek más államok felhívására
joguk van megvizsgálni az egyes államok nemzetközi emberjogi helyzetét, amennyiben
szükséges, intézkedéseket is hozni a kedvezőtlen helyzet megváltoztatására, és ez
nem tekinthető többé az államok belügyeibe való beavatkozásnak. Nem térek most ki
arra, hogy a NATO koszovói hadjárata vajon teljesen megfelelt-e a nemzetközi jog
előírásainak, mert ez témánk szempontjából másodlagos kérdés. Én itt az elvi
kérdést emelném ki, ami azt jelenti, hogy - helyesen - az emberi jogok országon
belüli helyzete többé már nem belügy, és ez óhatatlanul arra kényszeríti a
"willingness" híján lévő országokat is, hogy figyelembe vegyék a realitásokat,
számoljanak a világ közvéleményének elítélésével. Mindez nem változtat azon,
hogy az emberi jogok jogi helyzete és realizálódása között világszerte
ellentmondás feszül, és Koszovó arról is tanúskodik, hogy egyelőre nem találták
meg a dilemma legadekvátabb megoldását.
2. A második dilemma az emberi jogok és az állampolgári jogok különbségének
következtében állt elő. A köztudat szerint ez a két terminus lényegileg nem tér el
egymástól, még a jelenleg legismertebb magyar alkotmányjogi tankönyv is szinonim
terminusokként használja őket. Nézetem szerint ezzel az értelmezéssel nem lehet
egyetérteni. A valóságban az emberi jogok és az állampolgári jogok között nagyon
lényeges különbség van, és ebből nagyon fontos emberi jogi dilemmák következnek.
Mi az eltérés az emberi jogok és az állampolgári jogok terminusa között? A
különbség lényege az, hogy egy ország állampolgárainak és a külföldieknek
egyaránt vannak alapvető emberi jogaik. Ugyanakkor az állampolgároknak plusz jogaik is
vannak, amelyek a külföldieket nem illetik meg. Ezek a plusz jogok nem elhanyagolhatók,
hanem lényegi, igen fontos jogok, és éppen ez az emberi jogi dilemmák forrása.
Milyen jogok nem illetik meg a külföldieket? Ilyen jog például az úgynevezett
mozgáshoz való jog (right to move), amely azt foglalja magában, hogy az emberek
elhagyhatják az országot, visszatérhetnek oda, az állam nem foszthatja meg őket
állampolgárságuktól, nem utasíthatja és nem is toloncolhatja ki őket. Ugyanakkor
nyilvánvaló, hogy a külföldiek számára ez a szabad mozgás hiányzik. Itt
külföldin elsősorban nem a gazdag külföldi turistát értem, hanem az ázsiai és
afrikai emberek tömegeit, de ide vehetem számos kelet-európai ország egyes polgárait
is. Ez a különbség abban nyilvánul meg, hogy az egyes országok az állami
szuverenitás jegyében be sem engedik ezeket az embereket, s ha illegálisan mégis
bejönnek, kiűzi őket. Ez azonban azt jelenti, hogy e menekültek (vagy legalábbis
többségük) anyaországában hiányoznak azok a gazdasági, szociális és kulturális
feltételek, amelyek emberi jogaik élvezetét lehetővé tennék, s amelyekkel csak a
fejlettebb országokban élhetnének. (Vonatkoztassunk el attól, hogy az elmúlt 40 év
arról tanúskodik, hogy számos diktatúrában az állampolgároknak sem nyílt
lehetőségük a mozgáshoz való joggal való élésre, legalábbis az állampolgárok
jelentős részének. Erről tanúskodik a vasfüggöny vagy a berlini fal.)
Más kérdés, hogy a fejlettebb országoknak alapvető nemzeti érdekük fűződik ahhoz,
hogy államuk megvédje a maga polgárainak életszínvonalát és hogy országuk ne
váljék hetek vagy hónapok alatt túlnyomó többségben afrikai vagy ázsiai
országgá.
Emellett az államoknak joguk van a menekült problémát úgy kezelni, hogy igen
szigorúra szabják a menekültek befogadásának arányszámát, minimális esetben
engedik be őket, és adnak vagy nem adnak nekik jogokat. Ez az emberi jogoknak nagyon
súlyos dilemmakomplexuma, amelynek megoldása - legalábbis rövid távon - nem is
igazán körvonalazható.
3. Az emberi jogok fejlődésében alapvető fordulat, amikor a 18. század végi első
generációs jogok után, zömmel a 19., de a 20. században is, létrejönnek a második
generációs (angolul "ecosoc") gazdasági, kulturális és szociális jogok. Milyen
felismerés szüli ezeket? Az, hogy emberi jogokkal, politikaiakkal, sajtószabadsággal,
kifejezési szabadsággal stb. csak gazdasági és kulturális háttérrel lehet igazán
élni, márpedig ezeknek az emberi jogoknak nem is titkolt premisszájuk, hogy emberi
jogok igazán ott vannak, ahol esélyegyenlőség is létezik, vagy pontosabban kifejezve:
nem túl nagy a különbség az esélyek vonatkozásában.
Az "ecosoc" jogoknak tehát egyik jelentős emberi jogi funkciójuk az, hogy az előbb
leírt célkitűzéseket támogassák.
Az "ecosoc" jogokat illetően azonban máig is alapvető vita folyik az emberi
jogokról szóló tudományos irodalomban, és ez jelentős mértékben kihatással van
arra is, hogy milyen mértékben jelentkeznek az "ecosoc" jogok az egyes országok
alkotmányaiban, illetve a nemzetközi dokumentumokban. Rendkívül jellemző, hogy az
egyik leghumánusabb és legdemokratikusabb alkotmányból, a német alkotmányból, az
"ecosoc" jogok sajnálatos, de nem megindokolhatatlan módon hiányoznak. A hiány
magyarázata a következő: Az emberi jogok szempontjából két alapvető állami
attitűd lehetőséges. Az egyik magatartás - és ez a klasszikus - az állam be nem
avatkozása, úgy is mondhatnánk, hogy semlegessége. Ez azt jelenti, hogy az állam fő
funkciója az első generációs emberi jogokkal kapcsolatban, hogy eltűrje, elviselje a
vallásszabadságot, a kifejezési szabadságot, a gyülekezési, szervezkedési
szabadságot stb. Ez önmagában "olcsó dolog", mivel nem igényel jelentősebb
állami befektetést. Tulajdonképpen nem kell csinálni semmit, nincs szükség
cenzúrára, nincs szükség börtönökre az ellenzékiek számára stb.
Az "ecosoc" jogok esetében azonban a helyzet alapvetően eltér az előzőtől. A
gazdasági, kulturális és szociális jogok biztosításához aktív állami
beavatkozásra van szükség, mivel mindhárom jog érvényesüléséhez nagyarányú
beruházások kellenek. Gondoljunk például az egészségügyre vagy az oktatásügyre.
Ennek következtében még a legfejlettebb államok sem képesek arra, hogy a lakosság
egésze számára garantálják a gazdasági, szociális és kulturális jogokat.
Pregnánsan tanúskodik erről a munkanélküliség, amely egyes kivételes
periódusoktól eltekintve a legfejlettebb országok gazdaságát is jellemzi (legfeljebb
az arányban vannak jelentős különbségek). Ez azonban azt jelenti, hogy még ezek a
nem kis számú jóléti államok sem képesek arra, hogy biztosítsák a megfelelő
képzettséghez idomuló munkát, s ezt nem pótolja a munkanélküli segély. Ez a
magyarázata annak, hogy Németországon kívül számos más ország sem vette be
alkotmányába az "ecosoc" jogokat, és igen jellemző az is, hogy amikor az 1960-as
évek második felében elfogadták az ENSZ által kidolgozott két Egyezségokmányt,
akkor éppen azért volt szükség arra, hogy az 1948-as Univerzális deklarációval
szemben rögzítsék az emberi jogokat, mert az "ecosoc" jogokkal kapcsolatban
gyökeresen más volt az elvárás az okmányt elfogadó államokkal szemben. Míg a
politikai jogok esetében minden államtól megkövetelhető volt az, hogy nemzetközileg
ellenőrzötten azok betartását garantálja, addig az "ecosoc" jogokkal kapcsolatban
csak az volt a követelmény, hogy minden állam, fejlettségének függvényében
törekedjék az "ecosoc" jogok kisebb vagy nagyobb mértékű fejlődésének
elősegítésére.
4. A negyedik dilemmacsoport azzal összefüggésben jelenik meg, hogy az emberi jogok,
akárcsak az etikai rendszerek, nem teljesen koherensek. Ez azt jelenti, hogy az emberi
jogokon belül súlyos ellentmondások feszülnek, s ezeket az ellentmondásokat nemcsak
megoldani nehéz, hanem még enyhíteni is. Az egyik ilyen problémakör az első
generációs jogokkal, a vallás- és lelkiismereti szabadsággal, a kifejezési
szabadsággal, a gyülekezési és szervezési szabadsággal kapcsolatban jelentkezik. Itt
az egyik alapvető probléma az, hogy jogos-e - s ha igen, milyen mértékben -
ezeknek a szabadságjogoknak azon célból való korlátozása, hogy a korlátozás
révén más emberi jogok is érvényesülhessenek. A probléma megoldásának
lehetőségét illetően az egyik alapvető álláspont a francia Condorcet-hez vezethető
vissza, aki azt vallotta, hogy a szabadság - beleértve az előbb említett
szabadságokat is - csak ott létezik, ahol a szabadság ellenségeinek is abszolút a
szabadsága. Ha a szabadság ellenségeinek a szabadságát az állam korlátozza, akkor a
szabadság már többé nem szabadság. Vagyis az e típusú szabadságfelfogás
korlátlan szabadságot igényel.
A probléma azonban az, hogy a politikai szabadságjogokkal való élés nem egy esetben
más emberek szabadságjogaival ütközhet (sértheti például reputációjukat,
gondoljunk a rágalmazásra).
Az egyik legjellegzetesebb konfliktus, amely itt előállhat, annak következménye, hogy
az emberi jogoknak egyik, az emberi jogok összességét átható alapgondolata a
diszkrimináció tilalma. Ez azt jelenti, hogy az embereket nem szabad faji, nemi stb.
alapon hátrányosan megkülönböztetni. Az egyes országok gyakorlata azonban arról
tanúskodik, hogy a gondolatszabadság jegyében nemegyszer gyűlöletet keltenek egyes
vallásokkal, nemzetekkel, emberfajtákkal, nemekkel kapcsolatban. Ilyen probléma
jelentkezett például legutóbb a ,Ción Bölcsei Jegyzőkönyve' című hamisítvány
kiadásakor. Tehát a sportpályától kezdve rengeteg formában előfordulnak itt
visszaélések, és nemcsak Magyarországon, hanem más országban is. Ez azt jelenti,
hogy itt éles ellentmondás áll fönn a kifejezési szabadság és gyűlöletkeltés, az
uszítás tilalma között, amelyet az emberek számos csoportja sérelmezhet. Sőt az is
előfordult, hogy egy állam egyenesen halálbüntetést szabott ki valakire, aki a
mohamedán vallást sértő könyvet jelentetett meg. (Gondoljunk például Rushdi
esetére, akit Iránban ítéltek halálra könyve miatt.)
Közismert, hogy ezt a problémát az egyes országokban különbözőképpen kezelik. Az
Egyesült Államok gyakorlata igen liberális, s ez arra az elképzelésre épül, hogy
nem kívánatos, ha a kifejezési szabadságot korlátozzák, mert ez diktatórikus
formákhoz vezethet, és kedvezőbb az, ha az "ordas" eszmék nem igazán hatnak az
emberekre. Itt tehát az emberek fejlettségére építenek. Ennek egyik jele az, hogy
nemrég engedélyezték annak a szervezetnek a felvonulását, amelynek egyik embere
nemrég sebesített meg zsidó gyerekeket. Európa számos országában, elsősorban
Németországban, Ausztriában, de nálunk is felvetődik az, miként lehetne azt
elkerülni, hogy ne csak akkor vonják felelősségre az embereket, ha a gyűlöletkeltés
alapján már sérelem történt, megvertek vagy agyonütöttek embereket, hanem
önmagában a gyűlöletkeltés is minősüljön bűncselekménynek. Nyilvánvaló, hogy a
most leírtak is az emberi jogok egyik dilemmacsoportját képezik, s a megoldásra megint
nincs általános módszer, a lehetséges válaszokat nemzeti keretek között kell
keresni.
5. A következő dilemma a büntetőjoggal függ össze. Ha az emberi jogok azáltal
illetik meg az egyéneket, hogy embernek születtek, akkor felvetődik a kérdés,
vannak-e bűnözőknek - beleértve a tömeggyilkosokat - emberi jogai?
Erre elvileg kétféle válasz adható. Az egyik válasz az, hogy a bűnözés, ha nem is
minden formájában, de a legtöbb esetben az emberi jogok sérelmére történik.
Gondoljunk az emberi élet kioltására, vagy pedig a testi sérelmeket okozó
magatartásokra, akkor a bűnöző azáltal, hogy mások emberi jogait veszélyeztette,
elveszti saját emberi jogait. Ez a válasz azonban nem általánosan elfogadott,
kisebbségi vélemény. A büntető jogászok többsége úgy véli, hogy történelmi
fejlődés termékeként a bűnözőknek is vannak emberi jogaik (s ez még akkor is igaz,
ha valakit börtönbüntetésre ítélnek: természetesen részben meg van fosztva
bizonyos szabadságjogoktól, például nem hagyhatja el tetszése szerint a börtönt és
nem térhet oda akkor vissza, amikor gondolja). Ezek az emberi jogok a letartóztatástól
kezdve a vizsgálaton, kihallgatáson keresztül, a tárgyalást is magában foglalva, a
büntetésvégrehajtás időszakára is vonatkoznak. A problémát az jelenti, hogy
azáltal, hogy a gyanúsítottaknak, majd később az elítélteknek vannak emberi jogaik,
a bűnüldözés jelentős mértékben megnehezedik. Hadd illusztráljuk ezt egy-két
példával. A demokratikus jogállamokban, ha valakit letartóztatnak, akkor az illetőt
rögtön fel kell világosítani arról, hogy joga van a hallgatáshoz, mivel bármit
mond, az ellene később felhasználható, joga van ügyvédhez, aki különböző
kérdésekben felvilágosítást ad stb. Ennek következtében azonban a rendőrségnek az
a meggyőződése, hogy sokkal nehezebb a bűncselekmények feltárása, eredményes
bizonyítása stb. A letartóztatottakra is vonatkozik, hogy joguk van ahhoz, hogy ne
kínozzák meg őket. Azáltal, hogy a bűnözőknek vannak emberi jogaik, a
bűncselekmények elkövetése megszaporodik, ez viszont az emberi jogokat sérti. Tehát
egyszerre az emberi jogok védelme és sérelme jelentkezik, s ez a dilemma is nehezen
föloldható.
S ha már szó esett a kínzás tilalmáról, akkor hadd említsem meg, hogy az emberi
jogokat aszerint is lehet csoportosítani, hogy relatívak vagy abszolútak-e. Relatívnak
tekinthető az az emberi jog, amely bizonyos, törvényileg szigorúan előírt
feltételek között korlátozható. Így például az embereknek a mozgáshoz való
jogát lehet korlátozni. Hogyha valaki behurcol az országba egy betegséget, például
agyhártyagyulladást, akkor bizonyos ideig karanténban tartják. A kínzás tilalma
azonban abszolút. Ez azt jelenti, hogy soha, semmikor, senkit nem szabad megkínozni.
Érdemes megemlíteni, hogy számos országban sokan vannak, akik ezzel nem értenek
teljesen egyet, mert úgy vélik, hogy a gyilkosokra nemcsak halálbüntetést kellene
kiszabni, hanem meg is kellene kínozni őket. Ugyanakkor itt egy nagyon jelentős emberi
jogi dilemma is megjelenik: előfordulhat, hogy egy gyanúsított terroristának tudomása
van arról, hogy szervezete a közeljövőben robbantást fog végrehajtani, s ez számos
ember életébe kerül. A dilemma itt abban áll, hogy ha ezt az embert megkínozzák,
akkor lehet, hogy elárulná szervezetének terveit, s így menthető lenne néhány ember
élete. Ugyanakkor az emberi jogok nemzetközi konvenciói, de hazai katalógusa is
továbbra is abszolút mértékben tiltják a kínzást. Ennek elsődlegesen az az oka,
hogy ha a tilalmi sorompót akár csak egy esetben is fölengednék, akkor a diktatórikus
rendszereknek legitimálási lehetőségük lenne az általuk alkalmazott tortúrát
szentesíteni.
6. Végül az utolsó dilemma az egyéni és a kollektív jogokkal kapcsolatban
jelentkezik. Az emberi jogok történelmileg egyéni jogként fejlődtek, egyes embereket
illettek meg. Ugyanakkor a történelem során kiderült, hogy kollektív jogokra is
égetően szükség van. A harmadik generációs jogok: a háborúellenes jog, az
egészséges környezethez való jog, a nemzetek önfejlődése és a nemzeti kisebbségek
jogai elsődlegesen kollektív jogok, az emberek kisebb vagy nagyobb csoportját illetik
meg. Mi itt a dilemma? Úgy tűnik, hogy itt nincs ellentmondás. Kívánatosnak látszik,
hogy az emberi jogok úgy fejlődjenek, hogy maradjanak meg a klasszikus egyéni jogok,
és csatoljuk hozzá a kollektív jogokat is. Csakhogy az emberi jogok kutatói közül
sokan - elsősorban az USA-ban - megkérdőjelezik, hogy a kollektív emberi jogok
tényleges jogok-e. Az emberi jogok rendkívül fontos eleme, hogy azok alanyi jogok, ami
annyit jelent, hogy az egyéneknek joguk van emberi jogaik sérelme esetén bírósághoz
fordulni. De egy közösség ezt nem teheti meg, a közösségi jogok tehát fiktívek.
Ezért az emberi jogi irodalom nagyon széles körben tagadja meg a kollektív jogokat,
noha a nemzetállam gyakorlata egyértelműen szükségessé teszi, hogy itt is
találjanak jogi fogódzókat.
Úgy gondolom, e rövid vázlatszerű összeállításból is bebizonyosodott, hogy az
emberi jogok dilemmái olyan problémakört alkotnak, amely sok fontos, kutatni való
témát rejt magában.
Jegyzet
(1) Az 1999. évi kaposvári morálfilozófiai és -pedagógiai konferencián elhangzott
előadás, egy kutatási koncepció rövid vázlata.
(2) Előadásom egyik jellegzetessége, hogy a Kaposvárott elhangzottak zömétől
eltérően nem relatíve kész kutatási eredményeket ismertet. Ez szorosan összefügg
azzal, hogy van egy kutatócsoportunk, amely immár harmadszor pályázik egy OTKA
ösztöndíjra.
(3) Földesi Tamás: Valamit valamiért. Korona Kiadó, Bp., 1997.