stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



"Moccintás"
Beszélgetés Péterfi Ferenc közösségfejlesztővel

illusztrációLegfontosabbnak tartott funkciói: a Közösségfejlesztők Egyesületének elnöke és a Civil Rádiózásért alapítvány alapító elnöke. Főállásban a Magyar Művelődési Intézet Közösségfejlesztési osztályának vezetője. Népművelés szakon végzett. Minek tartja magát?

– Közösségfejlesztőnek. Ez egy új foglalkozás. Magyarországon a '80-as években alakult ki. Lényege, hogy a városi vagy falusi, szűkebb vagy tágabb helyi közösségeket próbálja abban segíteni, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat, hogy legyenek öntevékenyek, és szóljanak bele az életük alakításába. Ez jelenti egyrészt a civil társadalom megerősítését, másrészt vannak nagyon speciális területei is. Például a gazdaságfejlesztésben az emberek összefogásával erősíthető a közösségi momentum, vagy annak tudatosításával, hogy a lehetséges források minél inkább a közösség ellenőrzése alatt legyenek. Még azt is mondanám definíciós kísérletként, hogy a közösségfejlesztő dolga az embereket abban segíteni, hogy az életüket alakító szabályokba beleszóljanak. Engem személy szerint különösen az izgat, hogy a helyi közösség hogyan tudja formálni és ellenőrizni a helyi nyilvánosságot. De a lényeg mindenképp az, hogy az emberek a saját életük kereteit alakítsák. Nem a fejlesztő "fejleszti" a közösséget, hanem a közösség fejleszti önmagát. Ebben a folyamatban segítjük az embereket, amelynek során sok mindent megtanulnak.

Mit tud ennek érdekében tenni egy kívülről jött szakember?

– Ez nagyon függ az adott közösség helyzetétől. Nincs két egyforma feladat, mert nincs két egyforma települési közösség sem. Itt közösségen nem egy kis csoportot vagy egy helyi néptánckört, esetleg szakkört kell érteni, hanem a települési közösséget, akik egy szomszédságban, egy faluban vagy egy városrészben élnek együtt. Persze a tevékenység részévé válhat egy kiscsoport mint közösség is, de elsősorban a "community development"-ről van szó, ahol a településen van a hangsúly.

A közösségfejlesztő szakember egyrészt megpróbálja megismerni a közösséget alkotó embereket: mivel foglalkoznak, milyen helyzetben vannak, milyen adottságaik, milyen szükségleteik és erőforrásaik vannak. Ezután velük együtt igyekszik definiálni a saját helyzetüket, hogy később közösen próbálhassanak meg kitűzött célokat elérni. De ekkor a közösségfejlesztő már egyre inkább a háttérbe vonul. Az ő feladata az, hogy segítse öntevékennyé válni a helyieket – ezért van egyfajta katalizátor, bizalomerősítő szerepe is. Előfordul, hogy információkat visz be a közösségbe, de többnyire elsősorban az információk kibontása a feladata. Azokat a belső erőforrásokat: tudásokat, törekvéseket, tapasztalatokat, amelyekkel a helyi közösség rendelkezik, de amelyeket talán nem is értékelnek kellőképpen – mert annyira hétköznapiak számukra.

Ezek szerint a közösségfejlesztők terepe a település önmagára találása?

– Igen, és az, hogy ehhez partnereket találjon, hogy bevonja a települési önkormányzatokat, a helyi irányítókat. Előfordul, hogy önkormányzat vagy polgármester keres meg minket, és arra panaszkodik, hogy az emberek apatikusak, közönyösek, segítsünk felrázni őket. Ilyenkor mindig elmondjuk, hogy ha ez megtörténik, akkor az embereknek ajánlásaik lesznek, akaratuk lesz. Hát pont ezt akarjuk! – mondják a polgármesterek. Aztán tipikus, hogy néhány hónap múlva fejvesztve jönnek, hogy lázadás lesz. Az emberek akarnak valamit, kritizálnak, biztos le akarnak majd minket váltani. Ilyenkor megpróbáljuk megértetni, hogy ez nem így van: ha az emberek valóban elhiszik, hogy rajtuk múlik a dolog, akkor artikulálják az akaratukat. És ha már megfogalmazták, akkor nagyon nagy felelősség, hogyha utána egy élő falat építenek eléjük. Nagyon nehezen jön össze ez a dialógus. Egyrészt a társadalom részéről öntevékenységre van szükség. Elhinni, hogy illetékesek vagyunk a saját életünkben, hogy képesek vagyunk ezt közösségben is alakítani. Nem könnyű ezt a cselekvési potenciált megtalálni, és megerősíteni ebben az embereket. A székelyföldi barátaink úgy hívják ezt, hogy "moccintás". De legalább ilyen nehéz a hatalommal elfogadtatni, hogy akkor cselekszik jól, ha bevonja az embereket, ami tulajdonképpen hatalommegosztást jelent. Hát, most rossz idők járnak erre a dologra itthon, Magyarországon, de ez másutt is nehezen megy, és kifejezetten idegen a mai gyakorlattól. A hatalommegosztást most nagyon hétköznapi értelemben értem, de aki a hatalmat egyszer megszerezte, az semmilyen értelemben sem szeretne attól megszabadulni.

Hogyan kerülnek kapcsolatba ezekkel a helyi közösségekkel?

– Ebben nagyon sok a véletlen, mivel még nincs kialakult rendszere ennek a foglalkozásnak. A mostani gyakorlat szerint elsősorban helyi civil szervezetek igénylik a közösségfejlesztők segítségét, másrészt a különböző szakintézményekben dolgozók, főként a szociális munkában, a művelődésszervezői munkában és érdekes módon a környezetvédelemben, ökológiai területen dolgozók ismerték fel ennek a jelentőségét. De a vidékfejlesztésben is egyre gyakoribb, hogy igénybe veszik.

Mostanában például az érdekel bennünket a leginkább, hogy hogyan lehet bevonni az embereket a közösségi tervezésbe. Biztos nem úgy, hogy az önkormányzat megbíz egy építészirodát, és a kész terveket felakasztják a falra. A beérkező emberek pedig, akik soha építési terveket nem láttak, ezeket vagy elfogadják, vagy nem. Ha viszont van valódi esélyük, hogy a településük jövőjéről beszélgessenek, akkor már a tervek előtt megkezdődik a közösségi tervezés. Ahhoz, hogy a szakmai kérdésekre választ tudjanak adni az emberek, először a kérdést kellene megérteniük. Ehhez nagyon sok társasági élet, a problémák kibeszélése szükséges. Mi igyekszünk a helyiekkel minél természetesebb körülmények között beszélgetni. Az emberek nem tudják megrendelni az építésztől, hogy mit csináljon, hanem elmondják, hogy ők hogyan élnek, és a szakembereknek ebből kell tudni levonni a következtetést, és esetleg visszakérdezni, alternatívákat felajánlani. Ez hosszú folyamat.

Hogyan tájékozódnak egy-egy új helyszínen?

– Először is megpróbálunk kulcsembereket találni, akikhez elmegyünk, és sokszor legnagyobb csodálkozásukra kikérjük a véleményüket a településük jövőjére vonatkozóan. Kulcsemberek lehetnek foglalkozás, mentalitás szerint, vagy civil szervezetek szereplői, de lehet, hogy semmilyen funkciójuk sincs, mégis számon tartott személyiségek a helyi közösségben. Utána az ő tanácsukra hólabda-módszerrel megyünk tovább az emberekhez. Általában a helyi tájékozódás másik kiinduló pontja a kocsma, vagy a presszó, vagy kávéház.

A Kassák Klubtól Újpalotáig

Régebben, mondjuk, a rendszerváltás előtt, könnyebb dolguk volt a "közösségfejlesztőknek"? (Ha nem is így hívták őket akkoriban.) Az ún. szocializmusban minden a közösségről szólt, de nagyon kevesen voltak személyesen érdekeltek abban, hogy a kötelezőn kívül a közösségért tegyenek.

– Az a társadalom azt hirdette magáról, hogy közösségi, de semmit sem büntetett jobban, mint a valódi közösségiséget. Ugyanakkor, ha árnyaltabban nézzük a dolgot, akkor a legtöbbünknek vannak gyermek- és fiatalkorából valódi közösségi élményei.

Jó úttörő meg KISZ-es volt annak idején?

– Nem feltétlenül ilyen mozgalmi életre gondolok. Voltam persze úttörő meg KISZ-es, de sosem voltam az élen. Voltak viszont más típusú közösségeink, vagy mert sportoltunk, vagy valaki valamilyen lelki közösséghez kötődött, vagy a hobbija kapcsán, vagy a szabadideje, esetleg a lakóhelye kapcsán. Én például a Kassák Klubban voltam az érettségi évétől kezdve hosszú ideig, és az számomra egy nagyon fontos kötődés volt. Ez azt jelenti, hogy a politika bármennyire is korlátozott meg ellenőrzött sok szempontból, de azért volt egy olyan cselekvési tér, amit jól ki lehetett tölteni.

Az ifjúsági kluboknak akkoriban még volt perspektívája. Utólag visszatekintve mit adott ez önnek?

– Az a mozgalom akkor volt felfutóban. Én szakközépiskolába jártam, és harmadikos vagy negyedikes koromban véletlenül elkerültem a Kassák Klubba, egy irodalmi estre, ahol Pilinszky Jánost szavalt valaki. Ez annyira megérintett (az iskolában nem olvastunk tőle), hogy elkezdtem ennek utánajárni. Egyébként az iskolában is iskolarádiót csináltunk, faliújságot működtettünk, a focicsapatot beneveztük különböző bajnokságokba – engem már akkor izgatott az ilyesmi. Aztán elkezdtem járni a Kassák Klubba, és néhány találkozás után kiderült számomra, hogy itt lehet valamit csinálni. A társaimmal valósággal megrészegültünk attól, hogy itt az történik, amit mi csinálunk. Ha például azt találtuk ki, hogy a Szolzsenyicinről akarunk beszélgetni (akkor jelent meg az Iván Gyenyiszovics egy napja), vagy egy zenekart akarunk elhívni, akkor ez lehetséges volt. Többen ebből a csapatból aztán népművelői vagy közösségi pályára is kerültünk. Hát ezt adta ez a klub. Az iskola és a szülői ház zártságával, viszonylagos szigorúságával szemben egyfajta nyitottságot. És mivel ez egybeesett a nagykorúvá válásommal, legitimációt is adott. Egy-két évvel később a Kassák Klub élére Nógrádi Gábor került – akkor népművelő volt, aztán újságíró lett, most már egyéb irodalmi próbálkozásai is vannak –, és ő nagyon markáns, magával ragadó személyiség volt. Neki is köszönhető, hogy többen közösségi pályára léptünk.

Azt szokták mondani, hogy a közösségért dolgozni hálátlan dolog.

– Általában a közösségek közelében végzett munka nagyon sok befektetést igényel, sok időt és másfajta kapacitást is. Az eredményessége, pláne a "megtérülése", nagyon relatív. A hála nem jut az ember eszébe, talán mikor korosabb, akkor inkább. Nyilvánvaló, hogy valamilyen sikerélményre vagy visszajelzésre szüksége van az embernek. Nekem az első nagy sikerélményem az volt, hogy lehetséges, hogy én találjak ki valamit, és azt el tudom hitetni másokkal, sőt még végre is lehet hajtani. Ez nagyon nagy élmény volt. Az eredményességet egyénileg nehezen tudja felmérni az ember. De én a felserdülésemtől fogva mindig valahogy csapatban dolgoztam, és ha nem volt csapat, de valamiért személyes volt az ügy, megpróbáltam nagyon tudatosan csapatot építeni. Az eredményesség megítélésében és megélésében sokat segít, hogy elsősorban egymással meg tudjuk ezeket osztani, ami egy beláthatóbb közeg. Az, hogy kifelé mennyire tud hatni ez a dolog, az már egy másik kérdés, de ott is fontos, hogy van egy hinterland az ember körül. Ha valami sikerül, azt is jó megosztani, és ha valami nem sikerült, vagy elrontotta az ember, azt is sokkal könnyebb feldolgozni.

illusztráció

Az első csapat a Kassák Klub volt?

– Igen, bár előtte volt a futballcsapat. Arra is nagyon sok időt fordítottam.

Akkor nézzük, hogy még hányféle csapatban rúgta a labdát?

– A Kassák volt az a terep, ahol kipróbálhattam magam, és sok mindent tanultam. Itt társadalmi munkában, tiszteletdíjas klubvezetőként működtem, mellette pedig elektroműszerészként dolgoztam. Közben beiratkoztam levelezőn főiskolára és aztán az egyetemre. A következő markánsabb életszakaszomban Újpalotán dolgoztam, először egy ifjúsági ház vezetőjeként, már mint főállású népművelő.

Újpalotától nemrég díszpolgárságot kapott.

– Ez egy alternatív díszpolgári oklevél. A helyi közösségnek pár éve volt egy kísérlete, hogy a hivatalos díszpolgári címre előterjesszenek. De én egyik párthoz sem kötődtem, így aztán lekerültem a napirendről. Utána volt némi sajnálkozás, ráadásul írásban is, amire megírtam, hogy eltúlozzák a szerepemet. És most egy éve három városrész civil szervezeteinek az összefogásával alapítottak egy civis honoratus díjat, és első alkalommal tavaly hárman kaptunk ilyet.

Mi mindent csinált Újpalotán?

– Először a lakótelep szélén lévő ifjúsági házban dolgoztam, és mivel nekem volt a legnagyobb terepismeretem a kollégák közül, két év után felajánlották, hogy lenne Újpalotán egy nagyobb intézményi közművelődési feladat. Így alakult ki, hogy már nem ifjúsági, hanem az egész városrészre kiterjedő, és a művelődési házon is túlmutató szabadidő-központ lettünk. Akkor talán mi voltunk ebben az elsők. Itt dolgoztam nyolc vagy tíz évig. Aztán több mint húsz évvel ezelőtt elkerültem a Magyar Művelődési Intézetbe (amit akkor még Országos Közművelődési Központnak hívtak, előtte meg Népművelési Intézet volt), de továbbra is a lakótelepen laktam, és helyi polgárként mindenféle színekben működtem: egyesületet alapítottunk, annak voltam a titkára, az alapított egy helyi újságot, annak lettem a főszerkesztője – ezek majdnem kizárólagosan társadalmi munkák voltak. Amikor pedig két évvel ezelőtt el is költöztem a lakótelepről, megmaradtak a fontos szakmai kapcsolataim – és a legjobb barátaim. Ráadásul a lakótelepi munkáink máig fontos referenciák.

Amikor Újpalotán dolgoztam, először egyedül, majd lassan kialakult egy kis csapat – a kollégák mind főiskolai társaim vagy barátaim voltak, és nagyon erős összetartás volt közöttünk. De fontosnak tartottuk, hogy a lakók közül is kialakítsunk egy csoportot, akikkel aztán szintén nagyon erősen összeforrtunk. Nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki önkéntes, ki alkalmazott. Újpalotán már nem az általában kedvezményezettek, a jobb helyzetben lévők kaptak lakást, hanem erős volt a szociális lakáselosztás, tehát megjelentek a nagycsaládosok, a szociálisan leszakadók. Ez 1973-74 körül történt, később már ez lett a minta, sőt utána még roszszabb is lett a helyzet. Ez teljesen új kihívást jelentett, ráadásul a szabadidőközpont nem egy szalagátvágással átadott művelődési központ volt. Úgy kezdtünk el a lakótelepen dolgozni, hogy van néhány ember meg egy szolid költségvetés, és találjuk meg azokat a formákat, ahol lehet, iskolákban, pártházakba betolakodva. Ez rengeteg konfliktussal járt.

Nem volt egy fix helyük sem?

– Nem volt. Néhány évvel később lett egy ötven négyzetméteres kis irodánk, amit rögtön kinyitottunk a lakótelepieknek, és információs irodává vált. Aztán a rendszerváltás után az egyik pártházból közösségi ház lett, ám ez is csak egy pici épület volt. De azért a lakótelepen sok minden folyt, mert megtaláltunk mindenféle ügyeket. Voltak különféle országos akciók, amikkel támogatni lehetett, hogy háztömbönként ifjúsági klubokat hozzanak létre a helyiek, az iskola állandóan kiállításoknak, filmvetítéseknek, rendezvényeknek adott otthont. Amikor jó idő volt, amit csak lehetett, szabadtérre szerveztük. Úgy éreztük, hogy ebben a helyzetben más egy közművelődési intézmény feladata, minthogy kis és nagy rendezvényeket meg szakköröket szervezzen. Meg akartuk találni az itt élő emberek legfontosabb szükségleteit, hogy azokban segítsünk nekik. Például hogy hogyan rendezzék be az új lakásukat azok, akik sokkal rosszabb körülmények közül jöttek, vagy hogyan kell kitölteni nyomtatványokat, hogyan kell az ügyeiket intézni. Egyáltalán, a lakótelepi életforma egy csomó szokatlan dologgal járt. Eljöttek Angyalföldről, Csepelről, különböző kolóniákról, ahol lehet, hogy szegényesen éltek, de pontosan ismerték a körülményeiket, hogy mit hogyan kell csinálni. Utána sokkal jobb komfortkörülmények közé kerültek, de elveszítették az emberi kapcsolataikat, ma már úgy mondjuk, a társadalmi tőkéjüket. És láttuk, hogy tanácstalanok voltak. Tipikus fotó volt akkoriban a lakótelepen a nagy fehér háztömb, és egy fejkendős néni néz ki az ablakon – az abszurditása annak az életformának. Ebben kerestünk megoldásokat. Hogyan találkozhatnának az emberek egymással, hogyan lehetne közösséget létrehozni. Nem épült művelődési ház, de nem épült templom sem. Most pár héttel ezelőtt adták át – Újpalota megépülése után 35 évvel – a városrész első templomát.

Ujlaky István írt érdekes tanulmányt az elárvulásunk folyamatáról. Arról, hogy a 20. században hogyan veszítettük el a történelmileg kialakult közösségeinket: a pártokat, a független szakszervezeteket, az egyházi-vallási közösségeket. És hogy Trianon óta tulajdonképpen az összes rendszer hogyan járatta le a közösségi értékeket. Ennek is következménye a mai mérhetetlen individualizmus. A rendszerváltás idején különösen nagy volt a tanácstalanság.

– A rendszerváltás egy folyamat volt, amely jóval korábban kezdődött. A rendszer rigiditásának elvesztésével párhuzamosan egy csomó, korábban tiltott szerveződés kezdett létrejönni, amelyek az öntevékenységet kezdték visszahozni. Ilyen volt az említett ifjúsági klubmozgalom, a városvédők, és a táncházmozgalom, amely a hagyományokat, a tradíció megismerését célozta. A beatzene is bizonyos fokig ilyen volt, amikor magyar zenekarok elkezdtek magyar szövegekkel megjelenni, és kialakult körülöttük egy társaság, akik szintén kicsit megtapasztalhatták a maguk erejét.

Ha azt vesszük, a táncház is és a beatzene is lázadás volt. A fiatalok lázadása a rájuk kényszerített szerepkörök ellen.

– Igen, de nemcsak politikai értelemben. A fiatalokban mindig is van egy olyan szándék, hogy azt tegyék, amit az öregek nem.

Ha nekünk nem kellett volna tiltakozó nagygyűlésekre járni, protest-songokat hallgatni, vagy fáklyás felvonulással demonstrálni az imperializmus ellen, akkor talán nem pont így lázadtunk volna. Mert ezekkel a közösséginek szánt, kötelező megmozdulásokkal nem tudtunk azonosulni, ezért lett ebből valódi proteszt. De mi van akkor, ha nincsenek ilyen kényszerek, mint ma is, akkor mi ellen lázadjanak a fiatalok?

– Hát például az öregek ellen. Bizonyos életkori csoportok mindig is megpróbálnak nyomást gyakorolni az utánuk következőkre. A fiatalok ez ellen lázadnak.

Igen, és az egyik "deszkás" lesz, a másik "rapper", de ezek nem közösségi, hanem nagyon individuális lázadások. Nagyon kicsi csoportok állnak szemben egymással a fiatalságban, és gyűlölik azokat, akik más stílust képviselnek, agresszívek.

– Egyedül nem lehet jól lázadni. Ha nincs, akinek bemutassam, vagy nincs, akivel rivalizálok, akkor nem érdemes. Minden fiatal akar valahova tartozni, keresi az identitását, csak az a baj, hogyha ez valami gagyi dolog. És a külvilág rájátszik erre. Az a kérdés, hogy nagy gépezetek vagy rendszerek ráállnak-e arra, hogy ezeket a rivalizálásokat megerősítsék, mert ez egyrészt biznisz is lehet, másrészt megoszthatják az esetleg összekapcsolódó erőket. Mindig is van egy identitásszükséglet, és az összefogás többnyire nem azzal kezdődik, hogy miben vagyunk mi jók, hanem hogy milyen hülyék a többiek. Aztán, ha elég normális a közösség, akkor azért előjönnek a saját értékei, hogy összetartsák.

Szakma születik

Visszatérve Újpalotára: miben voltak önök újszerűek?

illusztráció – Részben abban, hogy egy épület nélkül kellett egy intézményt létrehozni. Másrészt tartalmában is újszerű dolog volt, hogy nem egy művelődési házban, hanem egy városrészben és egy szociális térben gondolkodtunk. Tehát felfedeztünk egy – divatos szóval – szociális kihívást, amelyre megoldásokat kerestünk. Akkoriban itt a népművelési intézetben volt egy szakmai áramlat a művelődési házak tevékenységének megújítására – ez a "nyitott ház" kísérlet, amibe bekapcsolódtunk. Kiderült, hogy itt van egy társaság, amely logikájában a mi útkeresésünkhöz hasonló módon gondolkodik. Persze van, aki kis, apró faluban, vagy kisvárosban, vagy más városrészekben gondolkodik, de ez volt az a következő csapat, amely engem nagyon erősen motivált, és meghatározta a további működésemet.

Rengeteget tanultunk egymástól, külföldi meg hazai példákat kezdtünk megismerni, irodalmat, így talált rá ez a műhely a közösségfejlesztésre. Hogy létezik a nemzetközi gyakorlatban egy szakma, amit így hívnak. Rájöttünk, hogy ez pontosan az, amit mi itthon keresünk, vagy ahogyan mi gondolkodunk. Egyre inkább közösségfejlesztésnek tartottuk azt a szemléletet, amit formálni próbáltunk, és aztán magunkat is közösségfejlesztőnek kezdtük nevezni. És amikor külföldi kollégákkal találkoztunk, kiderült, hogy ez a magyarországi közösségfejlesztés rengeteg új dolgot tud felmutatni, tehát nemcsak átvettünk, hanem meg is tudtuk újítani a szakmát innen, Magyarországról. Valahol ez is visszavezethető az újpalotai gyökerekhez.

Akkor Magyarországon innen datálódik a közösségfejlesztés? És ez az említett műhely volt a bázis?

– Igen, itt alakult meg egy ilyen nevű szervezet 1989-ben, de akkor már jó néhány éve ezt a tevékenységet formálta az a szakmai műhely, amely nyolc-tíz éven át működött együtt. Közben generációváltás történt.

Kik tartoztak a műhelyhez?

– Varga Tamás, aki pár éve meghalt. Beke Pál, ő nyugdíjban van már. Balipap Ferenc Dombóvárról, szintén nyugdíjban, Vattay Dénes Zalaszentgrótról, Markolt Endre Jászszentlászlóról, Kecskemétiné Sevidi Lilla, aki Magyarnándorban, majd Balassagyarmaton, tehát Nógrád megyében dolgozott, Takács Péter Százhalombattán, Kovács Flórián Zalaegerszegen működött, majd Pestre került, Hajóson Alföldi Albert, Debrecenben Hallgató Éva. Ennek a körnek a peremén azután voltak specialisták is, mint Makovecz Imre vagy Koncz Gábor, akikkel bizonyos közös érintkezési pontjaink voltak.

És mikor merült fel, hogy ezt másoknak is megtanítsák? Hogyan vált tantárggyá a közösségfejlesztés?

– Az oktatás a '90-es évektől kezdődött, de tulajdonképpen magunkkal kezdtük. Már a nyolcvanas évek közepétől megjelent az az igény, hogy magunkat, a szakmát megújítsuk. Állandóan újabb kollégiumokat, műhelyeket hoztunk létre. A sokágú szakmai képzések kialakulásában kiemelkedő szerepe volt – s van máig is – Vercseg Ilonának. Érdekes, hogy amíg Magyarországon a kulturális-népművelői munkából nőtt ki a közösségfejlesztés, addig a nyugati polgári demokráciákban szinte mindenütt a szociális munkából.

Holott önöktől sem állt távol az életmódbeli, életvezetési tanácsadás – lásd Újpalota.

– Igen, de inkább úgy mondanám, hogy a mi célunk az, hogy az emberek saját maguk keressék a megoldásokat. A hagyományos népművelői munka elsősorban értékbevitelt jelentett (valamikor népnevelésnek is hívták, aminek ma már rossz hangzása van). Ezzel szemben a közösségfejlesztés azt kutatja, hogy hogyan lehet kibontani az emberekben lévő lehetőségeket, érdeklődést és főleg a meglévő erőforrásokat. A bevitel itt nem abban nyilvánul meg, hogy a közösségfejlesztő "megfejleszti" a települést vagy a közösséget, hanem hogy olyan helyzetet teremtsen, hogy egy település rátaláljon a saját útjára.

Milyen elméleti és anyagi eszközeik vannak ehhez?

– A közösségfejlesztés egy szakmaközi szakterület, a másutt használt eszközöket használja. Azért nehéz az emancipálódása, mert közérthető nyelvezete van, nincs érthetetlen frazeológiája. Hiszen az a fontos, hogy minél jobban értse a laikus polgár is.

Soha nem megyünk sehova kész tervvel. Valaki meghív bennünket, elkezdünk beszélgetni, és elmondjuk, hogy nem tudjuk, mit kell csinálni, azért jöttünk ide, hogy veletek együtt ezt kiderítsük. Ekkor okozzuk az első csalódást. Ebben a "megváltós" világban, amikor kívülről mindig valaki nagyon tudja, hogy mi kell, ezek idejönnek, pláne Budapestről, és nem tudják, mit kell csinálni?! Akkor minek jöttek? – kérdezik egészen addig, míg az a bizalmi helyzet meg nem teremtődik, hogy elfogadják, hogy nem az a lényeges, hogy mi mit tudunk. Az fog történni, amit ők gondolnak ki. Ehhez mi csak helyzetet, légkört próbálunk teremteni, hogy legyen bátorságuk megfogalmazni a szándékaikat, és közösen elhatározni dolgokat. Ehhez persze vannak valóságos módszerek. Interjúkészítés, nyilvános beszélgetés, egy település adottságainak a feltárása, ezt sokkal jobb, ha a helyi közösséggel együtt végezzük. Mi látszólag eszköztelenek vagyunk, csak azt kérjük az emberektől, hogy üljenek le egymással, és próbálják meg elmondani, hogy mit gondolnak, mi csak összekötjük a különböző helyszíneken történő cselekvéseket, hogy saját kis hálózataik legyenek. Persze nyilván próbálunk képzéseket is szervezni.

Itt álljunk meg egy pillanatra. A látszólagos eszköztelenség mellett feltehetően elég sok szaktudás kell, különböző szakterületek ismerete szükséges, ha segítő szándékkal bele akarok avatkozni egy közösség életébe.

– Természetesen felelősség az, hogy beavatkozunk, az embereket valamire mozgósítjuk, és mikor kilépünk ebből a helyzetből, akkor magukra hagyjuk őket. Rendszeresen visszatérő kérdés, hogy szabad-e beavatkozni. Amikor képzési célból először jöttünk össze különböző művelődési házak dolgozóival, volt, aki sírógörcsöt kapott, hogy neki kellene lemenni egy faluba, és beszélgetni az emberekkel? Megszokták, hogy egy irodában ülnek, és az emberek majd bejönnek hozzájuk. A készségeket illetően a közösségfejlesztésben kevéssé szerencsés, ha valaki állandóan önmagát adja elő, jobb, ha inkább képes meghallgatni másokat.

Tantárgyi szinten, amikor elkezdünk a civil társadalommal foglalkozni, akkor ismerni kell a magyar közigazgatás rendszerét a kis településtől a kistérségen át a megyén, a régión át az országig, és tudni kell, hogy melyiknek van szuverenitása, melyiknek nincs. Vagy hogy hogyan kell egy egyesületet vagy egy alapítványt létrehozni. A szakmánkbélinek fel kell tudnia mutatni az alternatívákat, hogy ha létrehoznak egy szervezetet, annak milyen előnyei lehetnek, és ha intézményesülnek, akkor milyen feladatokat kell ellátniuk. Van, ahol elég, ha egy összetartó társaság rendszeresen működik és találkoznak, és talán más-más szervezethez kötődnek. Más esetben nehezen kikerülhető, hogy formalizálódjanak. Sokan mondják, hogy amit eddig, mint asztaltársaság jól meg tudtak csinálni, ha most egyesületet alapítanak, vagy elkezdenek könyvelni, ahhoz már nincs kedvük, akkor elfogy a motiváció.

Mennyire használják az internetet?

– A képzéseknél nagyon erősen. Információszerzésre, mások példájának megismerésére, kommunikációra. De a helyi fejlesztési folyamatban az internet nem tudja kiváltani a személyes viszonyokat. Ha megnézi az ember az internetes levelezőhelyeket, fórumokat, akkor látja, hogy mennyire felelőtlenek a hozzászólások, félinformációkat tartalmaznak. Vagy az agresszió vagy a bunkóság kerekedik felül nagyon gyakran. Amit élőszóban elmondhatok, mert látom közben a másik reakcióját, és korrigálni tudok, azt ilyen félmondatokban nem tehetem meg.

A közösségfejlesztés igazi terepe a helybeliség, az internet lényege a tágasság. De a kettő nem zárja ki egymást, nyilvánvaló, hogy helyi szinten is használható az internet és a kitekintésben, a saját kereteink kitágításában is nagyon fontos a szerepe. Újpalotán a helyi egyesület kiadott régen egy helyi lapot, de aztán elfogyott a pénzük, és most interneten működik a Toronyhír.

Civil ügyek

Mennyire tartja reálisnak a civil szervezetek szaporodását? Úgy veszem észre, hogy egy jelentős részük csak nevében civil, valójában egy párthoz kötődik szorosan.

– A legnehezebb dolog, hogy a politikai elit egyrészt lenézi a civil társadalmat, ugyanakkor eszközként megtalálja, és ha szükséges, akkor választásokkor akár saját maga is létrehoz ilyen álszervezeteket. De ezt nem lehet megtiltani, ennek egyetlen gátja az lehetne, hogy velük párhuzamosan ott lennének a jó civil szervezetek, és akkor láthatóvá válna, hogy melyik az igazi, és melyik a Patyomkin-fal.

Mire való a Civil Kollégium?

– Ez egy szakmai képző szervezet, a Közösségfejlesztők Egyesülete hozta létre, kimondottan közösségi munkások, közösségfejlesztők kiképzésével foglalkozik. Jelenleg 20-25-féle tematikája van. Különböző civil cselekvési technikákat tanítunk, például, hogy hogyan kell internetes újságot működtetni stb. Általában rövid, 24 órás, többnyire hétvégi kurzusokat tartunk laikusoknak. Vagy egy helyi közösségben dolgozva jutunk el olyan stádiumba, hogy képzést kell tartanunk az érintettekből 10-15 főnek, vagy előre meghirdetünk egy kurzust, például a közösségi újságkészítésről, amelyre mindenfelől jelentkeznek. Annyi képzési tapasztalat halmozódott fel, hogy ez óhatatlanul megjelenik aztán a főiskolai képzésben is, amit már nem a Civil Kollégium, hanem egyetemek, főiskolák kezdeményeznek. Magam is tanítok, főleg a művelődésszervezői és a szociálismunkás-képzésben jelenik meg a közösségfejlesztés mint tantárgy a felsőoktatásban. Ugyanakkor a Civil Kollégium is kitalált egy modulrendszert a képzéseiből, hogy itt is össze lehessen hozni pontszámokat, amelyekkel már egy OKJ-szerű szakmai vizsgát lehet tenni. Ez már egy éve elindult, és novemberben volt egy vizsga, ahol 10-12-en vizsgáztak is.

És a Civil Rádió hogy kapcsolódik az egyesülethez?

– Az egyesület az egyik alapítója – a négy közül – a Civil Rádiónak, és az ötlet is innen ered. Mi ketten-hárman indítottuk el, és ehhez csatlakozott még néhány szervezet alapítványi formában. Tizenhat év alatt odáig jutottunk, hogy ma 210-220 önkéntes működik a Rádiónál, és van egy 4-5 fős alkalmazotti stáb, akik nem műsorkészítésben vesznek részt, hanem a szervezetet működtetik. De ha mégis műsort készítenek, azt önkéntesként teszik, ha viszont valaki képzést szervez, azért lehet, hogy kap valamit.

Honnan vesznek át műsorokat?

– Szinte mindent magunk csinálunk. Sokan is vagyunk, bár nem mindenki tolong ott egyszerre, vannak, akik nagyon ritkán érnek csak rá. Ennek a rádiónak részben az a küldetése, hogy megpróbálja azt a mítoszt lerombolni, hogy rádiót vagy akár újságot csak valamilyen professzionális tudással lehet működtetni, és bebizonyítsa, hogy egy közösség képes lehet arra, hogy egy médiumot létrehozzon. Persze a dilettantizmus és az elefántcsont-toronyba zárt professzionalizmus között számtalan árnyalat létezik. Valamilyen szakismeretre mindenképp szükség van, és egy rádió elég széles gyakorlati terepet nyújt. Nem mindenkinek kell riporternek lenni, van, aki szerkeszti vagy szervezi a műsort, van, aki a technikai dolgokhoz ért, vagy a zenéket hozza. A legfontosabb, hogy itt egy olyan rendszer működjön, amely az apróbb és a nagyobb elköteleződéseket egyaránt be tudja csatornázni, tehát ne legyen kisebb becsülete annak, akinek csak egy órája van erre. Persze aki nagyon sokat dolgozik, annak nagyobb beleszólási lehetősége van.

Mik a szerkesztési elveik, és tudnak-e valamit a hallgatottságról?

illusztráció – Nincsenek hivatalos adataink, mi csak Budapesten adunk, és azt tudjuk, hogy néhány tízezres az állandó hallgatottságunk. Ez a közösségi rádió nem feltétlenül azért van, hogy mindenáron mindenkihez eljusson, hanem hogy megszólalhasson egy másfajta hang is – megjelenjen az alkotói függetlenség vagy a közösségi hozzájárulás –, ami az országos, illetve a kereskedelmi rádiókban esetleg nincs jelen. Ez persze nem mindig sikerül, mert a rádiózási panelokat, a mintáinkat ezektől kapjuk, és kevesen tudják valóban olyan személyesen átalakítani a mondandójukat, hogy az rádiós legyen, de nem a hagyományos rádiózás szerint való.

A hagyományos rádiózásban-televíziózásban – közszolgálatit és kereskedelmit is beleértve – a nyelvünk már az értelmét kezdi elveszíteni az öncélú össze-vissza hangsúlyozás miatt. Régebben vizsgázniuk kellett a hivatásos megszólalóknak ahhoz, hogy mikrofonengedélyt kapjanak. Önöknél ez hogy megy? Egy közösségi rádió célja az lehet, hogy megtartsa a közösséget, de elvész a közösség, ha elvész a nyelve.

– Magam is tapasztalom ezt a problémát. Ugyanakkor az én nézőpontomból nézve egy közösségi rádiónál az az alapvető kérdés, hogy van-e üzenete. A legnagyobb gond a médiában, hogy nincs igazi üzenete, csak arra ügyel, hogy egy darabig mindenáron odafigyeljenek rá, és el lehessen sütni a reklámokat. Vannak rosszul beszélő emberek a Civil Rádióban, még olyan is, aki néha dadog, de ha van igazi mondandója, akkor – ahogy azt Amerikában mondják – "joga van dadogni". Természetesen fontos, hogy ha van üzenet, azt megformáltan közvetítsük, és vannak belső beszédtechnikai képzések, amelyeken sajnos nem mindig a legjobban rászorulók vesznek részt.

Mi a célja egy civil rádiónak?

– A helyi sajtó nagyon fontos eszköze a közösségépítésnek. Most nem az önkormányzatok által fenntartottakra gondolok, mivel az európai jogharmonizáció értelmében ezeknek sem rádiója, sem újságja, sem televíziója nem lehetne. De persze ki lehet játszani ezt a törvényt. Mostanában már olyan kisközösségi rádiók alakulnak, amelyek csak egy-egy faluban foghatók, és az önkormányzat legfeljebb támogatja őket, mondjuk egy helyiséggel. Már működik az országban vagy 40-45. Például a kunszentmiklósi Puszta rádióban a polgármesternek is van műsora, de semmilyen befolyása nincs a rádió egészére. A helyi tévé, az más, az drága dolog. Lehet, hogy egy kft. működteti, de az önkormányzat adja rá a pénzt, tehát itt nagyon nehéz függetlennek maradni. A rádió olcsó, ha egyszer létrehozták, utána már nem sokba kerül. Olcsóbb, mint egy újság, ahol nyomdaköltségek vannak.

Miért nem próbálnak rovatot kapni a nagy televízióknál?

– A közösségi médiának a helybeliséget kell előhoznia. Baló György profibban tud műsort vezetni, viszont a helyi médiából meg lehet tudni, hogy föltúrják-e az utcát, vagy sem, vagy hova tegyék a buszmegállót. Mivel ezek a kérdések jóval kevesebb embert érintenek, kiszorulnak a nagy médiumokból. Már a körzeti tévé is túl nagy ezekhez. A civil médiumoknak lenne a dolga, hogy ezt a helybeliséget visszahozza.

Hogyan lehet helyi információkhoz hozzájutni?

– Lehet, hogy meg kell küzdeni az információkért, de a jog megvan. A nem zárt önkormányzati ülésen részt lehet venni, kötelező tájékoztatást adni, az ombudsmani rendszerhez lehet fordulni. Szegváron volt egy közösségfejlesztő programunk, és ott a civilek elkezdtek járni az önkormányzat munkabizottsági üléseire. A képviselők meghökkentek: hohó, majd utánanézünk, hogy bejöhetnek-e! Mondták ezt a ciklusuk utolsó évében. A civilek tájékozottabbak voltak náluk, tudták, hogy joguk van odamenni. Aki érdeket akar érvényesíteni, annak tájékozódni kell, tanulni vagy utánajárni.

Mit gondol a civil kurázsiról? Ezt is meg lehet tanulni?

– A civil kurázsi egyfajta mentalitást vagy magatartást jelent. Vannak nagyon szabad emberek, akik markánsan képviselik, és vannak, akik közösségben képesek az érdekvédelemre, az érdekérvényesítésre, a függetlenségre, a hatalom ellenőrzésére. És lojalitás kérdése is: hogy mennyire tudunk a függőségeinktől függetlenek lenni. Valójában egy folyamat, amit állandóan karban kell tartani. Ahogy a szólásszabadság sem adott egyszer s mindenkorra, hanem mindennap meg kell küzdeni érte.

Az interjút készítette: Bogdán Éva

Az élettelenné tett szöveg

"(...) Azzal egyidejűleg ugyanis, hogy a Bildung fennhatósága alól kikerült aiszthészisznek föltárták a technikai-materiális kondícióit, a magas művészetben is reflektálhatóvá vált az esztétikai megragadottság új alapzata. Mert a művészet allegorikus mozzanatának benjamini rehabilitációja nem egyszerűen az élettelenné tett szöveg (mint puszta írás, szó/tag és betű) materiális kiválását jelentette a szépség »organikus « képződményéből. A szellem (jelentés) és forma (érzéklet) közti szakadékot s a kettő össze nem tartozását feltáró allegorikus mozgásnak elsősorban az ezt az elválasztást puszta technikai történésként végrehajtó, nem instancionálható és a (Bildung) kulturá(já)-ból levezethetetlen »gépies « autarkiája volt az, ami az allegorikus »armatura« művészeti dinamikáját egymást megvilágító összefüggésbe hozta a humán diskurzuson kívül megalapozott érzékelés működésével. (...)"

(Kulcsár Szabó Ernő: Budapest – Bécs – Berlin: a Nyugat és a közép-európai modernség. Holmi, 2009/február)

*

Az élettelenné tett szöveg: puszta írás, szó/tag és betű – állítja a szerző. Az élettől elhajló, azt elfedő szöveg mindössze "puszta írás" lenne? Mechanizmus, szó/tag- és betűautomatizmus? Ennél azért talán többről van szó – hiszen nem létezik írás és szó, ami, ha nem a valóságot alkotja, hozza le, teszi hozzáférhetővé azáltal, hogy élő, akkor csak puszta hibasor lenne. Az élettelen szöveg rosszabb: megtagadja, mert elfedi a valóságot, széttördeli, szétveti annak fényét.

A szöveg, amelyben a mondani akarást nem kíséri a kimondás, a rámutatás egyenes szándéka, burjánzó szintaxis-szörnnyé változik – ahogy a fenti néhány sor ennek példáját adja.

A szerkesztőségben úgy gondoltuk, hogy e meggyőződésünk illusztrálására időről időre bemutatunk egy-egy ilyen "élettelen szöveget" (és örömmel vesszük, ha olvasóink is felhívják figyelmünket ilyenekre), annak reményében, hogy mind közelebb kerülhessünk a Legélőbb Szöveg egy példamondatához: "Hanem legyen a ti beszédetek: úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon." (Máté 5,37)

(a szerk.)


Ökotáj, 41–42. sz. 2009. 173–183. o.

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret