Rovatunkban folytatjuk A Pattern Language című könyv részleteinek közlését. (Christopher Alexander és mások: Pattern Language. Towns, Buildings, Construction. New York, Oxford University Press, 1981.)

Szinte mindenkinek vannak olyan személyesen megélt történetei, amelyek arról szólnak, hogy egy építkezés vagy útépítés hogyan tett tönkre, tüntetett el értékes-szép területeket, kisebb-nagyobb helyeket, amelyek máig fájó űrt hagytak maguk után.

Ez a tapasztalat hozta létre a minőségi területrendezés eszméjét. Az elképzelés célja, hogy megteremtse és kidolgozza azokat a szemléleti alapokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a különböző típusú építkezések a lehető legkevesebb kárt okozzák a környezetben. A hagyományos építészet legnagyobbjai persze mindig törekedtek arra, hogy az építés során nemcsak hogy kerüljék a károsítást, de lehetőség szerint még hozzá is járuljanak a természetes tájkép minőségének emeléséhez. Általában azonban ennek a szemléletnek éppen az ellenkezője érvényesül.

A minőségi területrendezés törekvései és szemlélete gyökeresen más alapelvekre épül, mint a jelenlegi építkezési szokások. Jelenleg még azok az alapfogalmak is alig léteznek, amelyek e szemléleti keretet konkretizálni tudnák a gyakorlat számára, és segíthetnék a tervezőket és kivitelezőket annak meghatározásában, hogy hogyan lehet egy építkezési folyamatot a táj gazdagításaként (!) megtervezni és lebonyolítani. Ehhez új építészeti nyelv kialakítására lenne szükség, amely megteremti az építés és a környezet együttes leírásának és kezelésének lehetőségét.

A legelső tennivaló minden építkezés során a területrendezés és a telekformálás. Az új szemlélet főszabálya szerint az épületeket mindig a telek/földterület azon részén kell felépíteni, amely a legrosszabb állapotú. Ez az elgondolás tulajdonképpen kézenfekvő lenne, mégis általában homlokegyenest az ellenkezője szokott megtörténni. A megrendelő, a tervező és a kivitelező is arra törekszik, hogy megtalálja a telek legjobb, legszebb helyét: ahol a legdúsabb a fű, a legegészségesebbek a fák, a legharmonikusabb a domborzat, a legnagyszerűbb a kilátás és a legtermékenyebb a talaj. És pontosan oda fogja az épületet felhúzni. Akár kicsi, akár nagy az adott terület – mindig ugyanez történik. A városi szűk telkeken az építkezések a legnaposabb területek elfoglalására törekszenek, de a vidéki, akár hektárnyi nagyságú telkeken is ugyanez az elv: az épületek a legkedvezőbb hegyoldalakra települnek.

Egyszerűen ilyen az emberi természet. Egy olyan ember számára, aki nem rendelkezik átfogó ökologikus tájszemlélettel, ez a legkézenfekvőbb és legtermészetesebb döntés: "építs a legszebb, legértékesebb helyre".

De gondoljuk végig: a rendelkezésre álló területek mintegy háromnegyed része soha nem a "legszebb, legértékesebb". És minthogy az emberek mindig a legjobb egynegyedre építkeznek, a maradék háromnegyedeknek, amelyek ökológiailag kevésbé egészségesek és életerősek, folyamatosan romlani fog az állapota. Ki fog kijárni, kinek lesz kedve bármit is csinálni a telek elvadult, nyirkos, sötét vagy kietlen, poros stb. sarkában, ahová esetleg régebben még a szemetet is kidobálták?

De nem is csak erről van szó. Amikor a Föld legjobb területeit beépítjük, a terület megbolygatásával mindazt a szépet, aminek az korábban élőhelyet biztosított – kikericseket, amelyek minden tavasszal elborították a gyepet, a napsütötte kőbuckákat, amelyeken gyíkok sütkéreztek, a kedvenc sétány helyét, amelyen olyan jó volt járkálni –, általában eltüntetjük. Amikor egy épület munkálatai éppen az élő és virágzó kis területrészekre koncentrálódnak, számtalan apró szépség tűnik el a föld színéről.

Erre persze általában az a válasz, hogy igen, de bármikor kialakítható ismét egy új kert, egy másik lugas, másik kavicsos sétány, ültethetek új kikericseket az új földbe, és a gyíkok is találnak majd más köveket a sütkérezéshez. Csakhogy épp ez nem igaz. Ezek az "egyszerű apróságok" hosszú évek alatt, évtizednyi, talán emberöltönyi idő alatt alakulnak ki, szerveződnek egyetlen szépséggé, ezért ezek létrehozásához, újbóli kialakításához nem elég az elhatározás. Az ezer láthatatlan szállal összefonódó részlet közül jó néhány mindig újjáéleszthetetlen lesz, mert erre a napokban mérhető ügyeskedéseinkkel nem vagyunk képesek.

Ha mindig az adott földterület legjobb részére építünk, bizonyosak lehetünk abban, hogy a terület jókora részének kevesebb életereje marad. Ha tehát a föld egészét – átfogóan értve – életerősnek és éltetőnek akarjuk megtartani, akkor ellenkezőképpen kell tennünk. Minden új építkezést alkalomnak kell tekintenünk arra, hogy a meglévő értékeket megőrizzük, az esetlegesen már meglévő problémákat pedig gyógyítsuk. Minden építkezés lehetőséget kínál arra, hogy a környezet legkevésbé esztétikus és legkevésbé üde részeit alakítsuk minőségi élettérré – olyanná, amely az adott terület egészének minőségét emeli. Ez a minőségi területrendezés alapelve.

Igen sok felmérés és vizsgálat készült már arról, hogy miért jó, vagy ellenkezőleg, miért kellemetlen egy adott helyiségben, területen, kertben, téren tartózkodni. Ezek alapján az alábbiakban néhány, szerintünk fontosnak vélt jellegzetességet emelünk ki röviden.

Tájolás

Ha egy épületet sikerül megfelelően elhelyezni a környezetben, a körülvevő kerttel, területtel együtt derűs és élénk életteret alkot. Ha azonban a tájolást elügyetlenkedik, akkor minden további rááldozott pénz, figyelem és megszépített részlet sem tud segíteni azon, hogy végleg komor és nyomott hangulatú hellyé váljon.

Minden városban több hektárnyi szabad területet tesz tönkre az, hogy az épületek északra néznek, és folyamatosan árnyékban tartják az előttük elterülő és hozzájuk tartozó területet. Hatalmas toronyházak épülnek úgy, hogy az északra néző főhomlokzat előtt alakítják ki az épület előtti teret. Ilyenkor történik meg az, hogy még ebédszünetben is üres a tér, mert az emberek inkább áthúzódnak a déli oldal napsütötte utcáira a rövid szabadidőben.

A tájolás és az épület külső vonalvezetése gyakran olyan külső térelrendezést alakít ki, amelyben senki sem szeret huzamosabban tartózkodni, például azért, mert egyetlen kis napos folt sem található a területen.

Egy kelet-nyugati tájolású utca húsz megkérdezett telektulajdonosából tizennyolcan mondták azt, hogy általában csak kertjük napos részét használják. Ezek fele azonban az utca északi oldalán lakik – ők tehát alig tartózkodnak az épület mögötti kertrészben, a déli nap kedvéért inkább az előkertbe ülnek ki. Az északra néző hátsó kertet elsősorban limlom tárolására használják.

Egy másik vizsgálat azt is alátámasztotta, hogy a napos területek, kiskertek is csak akkor válnak kedveltté, ha nem kell a ház árnyéksávja miatt a háztól messzebb kihúzódni ahhoz, hogy nap érje az embert. Négy északra néző kert közül, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy a háztól távolabb napos részük is legyen, csak egyet használt a tulajdonos – épp azt, ahol széles árnyéksáv nélkül elérhető volt a napos rész.

Bár a délre néző szabad tér fontosságának felismerése egyszerűnek tűnik, mégis komoly tervezői tudatosságot igényel ennek érvényesítése. Például, a magántelkeket észak-déli irányban kellene hosszabbra szabni, és az épületeket az északi oldalra tervezni. Ahol csapadékosabb az éghajlat, kb. az ötvenedik szélességi fokon, ez még fontosabb, hiszen a napsütéses napokon a délre néző épület napos előterénél nincs nagyszerűbb hely.

Az épületet mindig a terület északi részére kellene tervezni, hogy délre néző szabad terület csatlakozhasson hozzá. Soha ne legyen széles árnyéksáv az épület és a napos szabad tér között. Ha lehet, tagoljuk az épülete(ke)t keskeny, világos épületszárnyakra. A legfontosabb helyiségeket a szárnyak déli oldalára helyezzük, míg a raktárt, a garázst stb. tegyük az északi oldalra. Amikor az épület már kialakulóban van, különös figyelmet kell fordítani arra a speciális területre, ahol az épület és a szabad tér érintkezik, hogy ott napos üldögélő hely alakulhasson ki.

Pozitív terek

A délre néző kertek megvalósítása során már szó volt a döntésről: hol legyen az épület és hol a szabad terület. E kettő kölcsönösen feltételezi egymást. Ez a minta a szabad tér mértani kialakításának kérdéséhez vezet, ami viszont szorosan kapcsolódik a belső tér kialakításának problémájához. Ez az összefüggés manapság szintén nem általánosan ismert. Ma a külső terek úgy jönnek létre, hogy az épületek között az építés után szabadon maradt területeket kinevezzük "szabad tereknek" – ezek azonban nagyon ritkán töltik be funkciójukat.

A külső terek egyértelmű két csoportra oszthatók, amelyek gyökeresen különböznek egymástól: a pozitív és a negatív külső terek. Negatív egy külső tér akkor, ha formátlan, illetve az épületek mögé szorult maradékterület. Egy külső tér pozitív, ha saját határozott formája van, éppúgy, mintha az épület egyik helyisége lenne. Ilyen esetben a megformálása éppolyan, mint az egyébként általában pozitív formájú épületé. E kétfajta tér teljesen más alaprajzot mutat, ami legkönnyebben az alapalakzatából ismerhető fel.

Ha valaki egy negatív külső térelrendezés vázlatára rápillant, az épületeket látja alakzatoknak és a külső területeket "egyéb"-nek, és véletlenül sem fordítva. Lehetetlen a külső teret alakzatnak tekinteni, és az épületeket látni maradéknak. Ha azonban egy pozitív külső teret mutató vázlatra tekintünk, akkor – miközben az épületeket alakzatoknak látjuk – a külső tereket sem csak szabadon maradt területeknek látjuk, hanem az épületek alakzataival szemben kirajzolódó önálló, egyenértékű alakzatoknak tekinthetjük. Így a vázlaton az épület és a külső tér körvonalai akár felcserélhetők is lehetnének.

A pozitív és negatív küldő terek megkülönböztetésének egy másik módja, ha megállapítjuk, milyen mértékben konvex alakúak.¹ meghatározás szerint a különböző szabálytalan négyszögalakzatok konvexek, tehát pozitívak, de egy L-alakú tér már nem az, mert a két szélső pontjukat összekötő vonal az alakzaton kívül halad.

Zártság

A külső tér alakjával szorosan összefügg a terület határainak zártsága. A pozitív terek legalább bizonyos mértékben zártak, így területük körülhatároltnak tűnik, még akkor is, ha valójában nem az, hiszen mindig van kijárat, sőt akár teljesen nyitott oldal is. Az emberi érzékelés számára kirajzolódó tér azonban ebben az esetben is konvex jellegű. A negatív terek alig körülhatárolhatók, valójában nem is mindig meghatározható, hogy hol vannak a határaik, és – amennyire a terek egyáltalán alakzatok – nem konvexek.

A legkülönbözőbb felmérések szerint az emberek a pozitív terekben érzik jól magukat, és azokat használják, míg a negatív tereket általában elkerülik és kihasználatlanul hagyják. Rengeteg városi teret vizsgáltak meg Európában, megfigyelve, hogy melyek az élettel teltek, közkedveltek. Példák hosszú sora mutatja, hogy a sokak által használt és közkedvelt tereknek két lényeges jellemzője van: a zártság és a nyitottság megfelelő összhangja. Ezek a terek, kertek stb. egyfelől aránylag zártak, másfelől bizonyos szempont szerint ugyanakkor egymás felé nyitottak is, mintegy kézről kézre adják, vezetik a sétálót, ahogy egymásba nyílnak.

Nehéz megmagyarázni, hogy miért érzik magukat az emberek jobban a legalább részben zárt tereken. Persze, ez nem minden esetben igaz, például az emberek nagyon jól érezhetik magukat egy tágas tengerparton, vagy körkilátón, ahol egyáltalán nincs zártságérzés. A kisebb szabadtéri helyeken azonban – kertekben, parkokban, sétányokon, tereken – a zártság valamilyen okból biztonságérzetet sugall.

Valószínűnek tűnik, hogy a zárt-védett térelrendezés igénye a legősibb ösztöneinkben gyökerezik. Például amikor valaki ülőhelyet keres magának a szabadban, ritkán választ olyan padot, amely egy nyílt tér közepén, szabadon áll. Rendszerint szívesen veti a hátát egy fának, vagy valamilyen természetes terepmélyedésbe ül, amely védőn körülfogja és takarja. Hasonlót tapasztalhatunk, ha az emberek térrel kapcsolatos igényeit zárt térben vizsgáljuk. Ahhoz, hogy jól érezze magát, az ember igényel bizonyos mértékű körülzártságot maga körül.

Ha egy nyílt tér negatív, például L-alakú, vagy nem megfelelő a zártság–nyitottság arány, esetleg a tájolása sem megfelelő, még akkor is van lehetőség arra, hogy az előző megfontolások alapján pozitív terekre bontsuk. Általában kis épületek elhelyezésével, falakkal, vagy egyéb építményekkel átalakítható a negatív alakzat. Amikor viszont egy meglévő tér túl zárt, át lehetne törni a körülvevő épületek körét valahol. Ha lehetőség van rá, próbáljuk meg a külső tereket valamilyen módon pozitívvá alakítani. Ha szükséges, vegyük körül épületszárnyakkal, fákkal, élő sövényekkel, árkádokkal, lugasos sétányokkal, amíg önálló, pozitív jelleget nem ölt, és egyértelművé nem válnak a határai.

1 A matematikában egy alakzat akkor konvex, ha bármely két pontját összekötő vonal teljesen az alakzat belsejébe esik. Nem konvex, ha van olyan vonal, amelynek egy része kívül esik az alakzaton.