Ha egy lény úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy totyog, mint egy kacsa, úgy hápog a vízben, mint egy kacsa, akkor az kacsa.

(az identitásról szóló városi folklór)

Ha egy lény úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy sompolyog, mint egy róka, úgy csalja ki a sajtot a szádból, mint egy róka és olyan kíméletlenül fojtogat, mint egy róka, akkor az egy kacsának álcázott róka.

(felismerés az identitáshamisításról)

Elöljáróban

Mielőtt Marx pénzelméletének rekonstrukciójához fognék, röviden felvázolom, miért is írok a nevének puszta említésétől is megbélyegzetté válással fenyegető szerzőről. Azok közé tartozom, akik szeretik a bírált szerzők műveit is megismerni, mielőtt azokról véleményt mondanának. Már évtizedekkel ezelőtt is feltűnést keltettem ezzel a fura szenvedéllyel, ami – az értetlenkedés mellett – azért rendszeres írás-megrendelésekhez is vezetett. A – később részben megnevezésre kerülő – globális nemlegitim hatalom által vezényelt rendszerváltás előtt a felkéréseket még azért kaptam, hogy a rendszert bíráló szövegek megjelentetéséhez nyújtsak azidőtájt nélkülözhetetlen igazolást Marx szövegeinek idézésével.¹ Most, régi-új ellenfeleink regnálásának idején, reményeim szerint a lelkiismeretemet nyomasztó, önmagam előtti, legalább részleges tisztázás mellett legkedvesebb filozófiatanárom, Császtvay István számára is régen esedékes módon fejthetem ki álláspontomat (bízom benne, hogy megelégedésére).

Az elősorolt, pozitívnak mondható indítékaim mellett két negatívat is megemlítek. Elsőként azt a szándékot, hogy kedves valamikori lukácsista, ma liberokrata barátaink Marx-bírálatának indítékaira és gyengeségeire rámutassak. Úgy tűnik, hogy a diadalmaskodni látszó globalizációhoz történő csatlakozás olyannyira vonzotta őket, hogy hajlandók voltak néhol megmásítani, néhol meg sem érteni elméletét. Azzal pedig, hogy szimplán stigmatizálták – és vele együtt mindenkit, aki vele akár csak kapcsolatba is került –, úgy vélem, művének óriási kritikai potenciáljától akarták távol tartani és ezzel önvédelmükben paralizálni azokat, akik a globalista nemlegitim hatalmi rendszer ellen védekezni akartak.

Liberokratáinkon a történelem, mint közönséges kiszolgálókon szokás, túllép, ezért nem is kellene foglalkoznunk velük, ha a tévesen jobboldalinak nevezett nemzeti – hiszen ha nemzeti, akkor nem egy oldalt, hanem az "egészet" képviseli – körből sok barátom, ismerős és ismeretlen honfitársam nem sétált volna bele az általuk kifeszített elmélkedési csapdába. A megbélyegzést elkerülendő, Marx műveinek ismerete nélkül ismételgetik a megszokott lapos vádakat, és ezenközben észre sem veszik, hogy lemondanak az általuk szeretett nemzet védelmére felhasználható kritikai potenciálról, amely e művekben rendelkezésükre állna.

Lelkiismereti kötelességeim között tartom ezért számon, hogy legalább megkíséreljem e valóban nagy gondolkodó részleges igazságaira barátaim figyelmét ráirányítani,² mert – egykor engem is magával ragadó életművében – osztályharcossága ellenére az elidegenedés, az annál is rosszabb elnyomorítottság, a dologiasítás és az elszegényítés alóli felszabadulás programjával segíthetne cselekvési paralizáltságukból kitörni. Az elismeréssel párhuzamosan, amint az nagy gondolkodóknál lenni szokott, nála is megtapasztalható, hogy nagy igazságai mellett nagy tévedései is voltak, melyekre szintén felhívom a figyelmet. Végül a kitörés lehetőségének jelzésével zárom a dolgozatot.

Kérem, fogadják olyan jó szívvel, amilyennel magamat e segíteni szándékozó munka-áldozatra szántam, akkor is, ha nem ígérhetek könnyű olvasmányt – már csak Marx gondolati összetettsége miatt sem. Merthogy a pénz, kiváltképpen a pénzrendszerek, rendkívül összetett jelenségek, egy ház tetőzetén nyújtózó kéményekhez hasonlatosak. Ahhoz, hogy használhassuk őket, előbb az alapoktól fel kell építeni az egész házat. Ezért türelmet kérek, mert a pénzről csak sok előzmény után beszélhetünk majd. És végül: amikor bírálatot mondok Marx felett, nem tévesztem szem elől, hogy százötven év tapasztalati és elméleti tanulságaival felszerelkezve ez nem is olyan nehéz.

Kiindulás: a marxi lényegtudomány története

Marx nem a gazdasági, nem is a politikai gazdaságtani, hanem a társadalmi formációk részét képező gazdasági formációk és pénzeik elméletét írta meg. Pénzelmélete ezért távolról sem emlékeztet a pénzhatalom által finanszírozott katedra-könyvekben végletesen leegyszerűsített, és emiatt hamis hangon recitáló "felvilágosult" gazdaságtani paradigma apologetikus pénzelméleteire, ellenkezőleg, azoknak legtávolabbi ellentéte. Marx ugyanis azt állítja, hogy a történeti formációk gazdaságaival együtt az azokban honos pénz is különbözik az összes többitől. Az, amit szokás szerint pénznek nevezünk, és amelynek valódi természetét csak a teljes "formáció" ismeretében érthetjük meg, nem önmagában álló, kézzel fogható dolog, hanem egy sokszínűen összetett intézményrendszer, amely sok esetben nem is gazdasági természetű:

"Maguk a termelési eszközök csak attól a pillanattól kezdve válnak a termelőtőke tárgyi alakjaivá, vagyis termelőtőkévé, amikor a munkaerőt, mint a termelőtőke személyi létezési formáját, bekebelezhetik. Ahogy tehát az emberi munkaerő nem természettől fogva tőke, úgy a termelési eszközök sem. E sajátos társadalmi jellegükre csak meghatározott, történelmileg kifejlődött feltételek között tesznek szert, mint ahogy csak ilyen feltételek közt nyomódik rá a nemesfémekre a pénz vagy akár a pénzre a pénztőke jellege."³

[Közbevetés:
a helyi pénz "bevezethetősége"
veszélyes ábránd ^I]

Felemás felvilágosodás-kritika

Marx formációtana a felvilágosult tudományos elméletek körébe tartozik, de viszonya eme azóta megbukott elmehatalmi folyamatokhoz ellentmondásos volt.⁴

Megsemmisítő kritika

Marxot megsemmisítő kritikája eltávolította a felvilágosodás felszínibb rétegeitől, aminek következtében több művében is nyíltan és okát is megjelölve kifejezi kritikai véleményét: "a felvilágosultak... a nyers babonát a rafinált babonával helyettesítették... mindez a babona felvilágosult formája..."⁵

A "rafinált babona" meglehetősen bonyolult folyamat eredményeképpen áll elő. Megalapozó önpusztító tévedése az az előzetes, létet és lényeget feledt állásfoglalás, amiért a felvilágosodás alaphibája a szubjektális viszonyulási stratégia, amelyben az alany minden rezdülését, érzelmeitől gondolataiig önmagához viszonyítja. Ennek a stratégiának következtében a felvilágosult ember nem gondolhat sem létminőségekre, sem az emberi lényegre, ezért a létezőknek csak a legkülső, empirikus felszínét érintheti elmélkedésével. Ez az empirikus felszín a téridő helyett a hely és a tartam kettősében gondolkodik, a pont és a pillanat itt és most érvényességében. Amiből az is következik, hogy mikor jellemző cselekvésének – az empirikus felszínt alakító banauszisznak – az eredményességét kell megmérnie, akkor sikerkritériumként csakis a – minőséget is magába foglaló mennyiség helyett alkalmazott – puszta számossági növekedést adhatja meg. Az empirikus felszín "itt és most" számossági növekedésének mentális feldolgozása sajátos, erre a célra kifejlesztett képességet kíván meg, amit az órómai impérium önigazoló és önpusztító gyakorlata óta "rációnak" neveznek. A ráció köznapi változata csak az alany szubjektális számossági növekedésének a feldolgozására képes, az ennél mélyebb folyamatokat sem érzékelni, sem feldolgozni nem alkalmas, akárcsak az ezt a köznapit általánosító "racionális tudomány" – aminek következményei az ökológiai és humánválságok bizonysága szerint katasztrofálisak.

A köznapi szubjektális stratégia téves látszatokhoz vezetett: az emberi viszonyokat tárgyak viszonyának fogja fel, és a banauszisz e látszatokat szervezi tárgyakká és intézményekké, belőlük képezett áthatolhatatlannak tűnő "kérget" a lét és lényeg felett. Ennek következtében ez a valóság fetisisztikussá vált, amelyet azután a liberális és sztálinista alanyokat kiszolgáló, és ezért "rafinált" szubjektális empirikus tudomány elsőrendű valóságként írt le – ezzel téve teljessé a felvilágosodás rafinált babonásságát.

Alapvető azonosság – egy módosító lépéssel
Marx felvilágosodás-kritikája ugyan megsemmisítő erejű – amit persze leninista-sztálinista követői figyelmen kívül hagytak, hogy lényegében azonos valóságukat felépíthessék –, mégis osztozik annak alaphibájában, a szubjektális viszonyításban és ezzel a létfeledésben. Ugyanakkor azonban, ha nem is lépett át a határon, de döntő lépést tett a felvilágosodásból való felszabadulás felé.

Szubjektális mélyszerkezet
Az azonosuláshoz a felvilágosítókat is tévútra vezető elméleti műveleteket kellett elvégeznie: a gyanú hermeneutikájának⁶ nevezett érvelési stratégiát – a "kiválasztott felvilágosult" jobban meg tudja ítélni mindenki valódi indítékait, átlát megtévesztő szándékain – kellett követnie, amely további két alaphibát kényszerített a világra: Az előzetes állásfoglalást, amelyből az egyetlen létminőség következett, és bármilyen fura is, egyúttal az "anyagelvűség" hibás, korlátozott felfogása is. És ehhez a felvilágosodás hibás stratégiái közül még egyet: az eltekintés műveletét kellett elfogadnia, amely más létminőségeknek az érzékelhetőség köréből való kizárását, horizontszűkítést vétett. Így vált az e tekintetben "felvilágosult" Marx is "stoffistává".

[Kiegészítés: szakrális matéria,
anyagelvű stoff ^II]

S minthogy a "gondolkodás" képessége a léthez való viszonyítással veszi kezdetét, azt is mondhatjuk, hogy a felvilágosodás felszámolta, megszüntette a gondolkodást.

A marxi lényegtudomány
Marx számára azonban a létfeledés felvilágosult "megoldása" annak "rafinált babonássága" miatt elfogadhatatlan maradt, ezért arra a kérdésre kereste a választ, hogy az emberi létminőségek sokfélesége és az azt kizáró racionalista tudomány mivel helyettesíthető. A megoldáshoz Marx a feje tetejéről – a szellemi létminőségből – talpára (a stoffba) állított Hegelt használta fel, aki az egyes létezőket létminőségük mellett a dialektikus törvények szerint változó nembeli lényegükkel is leírta. A dialektika segítségével újra összekapcsolta a vizsgálandó tárgy empirikusan tapasztalható megjelenési formáját és mélyszerkezetének egyik rétegét képező nembeli lényegét, amivel új típusú tudományt alkotott: a lényegtudományt, amely a vizsgálati tárgyakat lényegükkel és azok ismétlődéseivel, illetve változásaival együtt vizsgálja. A nembeli lényegükkel együtt tárgyalt jelenségek változásának elbeszélésére a Hegelhez viszonyítva ugyancsak módosított "racionális" dialektikát, annak "trialektikus" ágát használta fel. Marx a tagadás tagadása – másként a tézis, antitézis, szintézis hármassága – révén a dialektikából átlép a trialektika világába, aminek gyengeségét azonban József Attila pontos kifejezése, a "fasiszta kommunizmus" kategóriája, világítja meg: a tézis a kommunizmus, az antitézis a fasizmus. Ha az sztálinizmussá válik, hamis szintézist, a létrontó tagadás negatív tagadását alakítja ki. A megoldást a "negyedik" szükségességének felismerése nyújtja, amely negyedik igen speciális művelet: a szupertézis vagy másként a szuperpozíció, amelyből láthatóvá válik a tézis-antitézis-szintézis "hamis hármas alternatívája", mellyel szemben csak a quadrialektika nyújt megoldást:

SZUPERTÉZIS → ↓		VALÓS ALTERNATÍVA
HAMIS ALTERNATÍVÁK
↓ TÉZIS	↓ SZINTÉZIS	↓ ANTITÉZIS

[Kiegészítés: ógörög bölcsesség,
órómai ráció, racionálisan
dialektikus lényegtudomány ^III]

Annak következtében, hogy Marx lényegtudományát a lényeg–jelenség dialektikája szerint az emberi lényeg adott szintjén kiformált megjelenési formák leírására használta, azt trialektikus fenoszubsztanciális tudománynak nevezhetjük, amelynek fontos következménye: a ki nem dolgozott, de később fontossá váló bölcsesség szerinti mérés mennyiségi algebrája.

A marxi lényegtudomány néhány kulcsfogalma

Marx trialektikus lényegtudománya segítségével egész kategóriarendszert dolgozott ki a lényegtörténet elbeszélésére, amelynek az alábbiakban csak néhány kulcsfogalmát emelem ki. Elsőként azt, hogy előzetes állásfoglalásából adódóan a társadalom történetét természettörténetnek tekintette: "Álláspontom (...) a gazdasági társadalomalakulat fejlődéstörténetét természettörténeti folyamatként fogja fel..."⁷

FŐBB GONDOLKODÁS-, ELMÉLKEDÉSTÍPUSOK
	Ógörög	órómai és felvilágosult	Marx
mihez viszonyít	lét	önmaga	lényeg
mivel gondolja el	nusz	ráció	ráció
mivel viszonyít	logosz	logika	dialektika
mit alkalmaz	techné	mechaniké	praxis
igazságtípus	aletheia	korrespondencia	tudományos
szabadságtípus	létszabadság	korlátozhatatlanság	felismert lényeg-szükségszerűség

A "természeti" fogalmán részint a szemernyi emberi-társadalmit sem tartalmazót, részint a nembeli lényegét a természetből fokozatosan kibontó emberit értette. A gazdasági társadalomalakulat e két végpont közti természettörténetét fejlődési szintekre osztotta, ahol a kiindulás a természeti természet, amely majd a természetadtának⁸ – azon emberinek, amelyet még mezőgazdasági tevékenységében és természeti munkamegosztásában is a természeti határoz meg – adja át a helyét, és amelyet bornírt, azaz a nembeliséget korlátozott teljességgel megvalósító közösségnek tekint. A nembeli lényeg kifejlődési pályáján a tagadást megvalósító társadalmilag természetadta következik, amely a közösséget társadalommá bontja le, azzal, hogy a tőke a következő lépésben az ipari civilizációval leválasztja magát a természet köldökzsinórjáról, és kialakítja a szemernyi természetit sem tartalmazó társadalmi szintjét. S mert e szinteken az ember még nem sajátította el önmaga nembeli lényegét, Marx az emberiség "előtörténetének" tekintette. Végül célközössége következik: a nembeli lényeg szerint szabadon egyesült, szabad személyek közössége: a kommunizmus, amely nem a végső szint e fejlődési pályán, ellenkezőleg, az első szint, amellyel az emberiség "igazi története" elkezdődik.

Marx az ember lényegét is a teljesség köré rendezte, s ezért a teljesség minden dimenziójában igyekezett azt meghatározni. Alapzatát nála is a természeti test képezte – ennek biztos fenntartása a feltétele, hogy az ember megszabadulván a természeti szükségszerűségtől szemernyi természetit sem tartalmazó közösségében az igazi történetét élhesse, aminek folyamatát hominizációnak nevezzük. Társadalomban élvén természetesen testünk is megváltozik, teszem hozzá, társadalmi testünkké lesz, amelynek egyre nagyobb a súlya mindennapjainkban. A természeti test fenntartásának emberi módja, amely ezért nembeli lényegéhez tartozik, a munka, amelynek során kialakul az emberek egymás közti anyagi érdekviszonyaiból álló társadalom, melynek gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai alrendszerei rendeltetésszerű működtetésének képességét a szocializáció folyamatában sajátítja el az ember. Szemben azonban a felvilágosodással, amely az embert e két képességre korlátozza, Marx azt mondja, hogy az igazi történetbe lépéshez szükséges igazi emberi az emberiességi képességekhez kötődik, ami a másik ember mint ember iránti szükséglettel veszi kezdetét a humanizáció folyamatában, amelynek az eredménye is egy alrendszer-teljesség; ennek eleme a Marx által felvázolt humángazdaság is.

[Kiemelés: az ember "legfelsőbb" képessége,
a spiritualizáció vagy az
univerzalizáció^IV]

A nembeli lényeg egy-egy fejlődési szintjét egésszé a totalitás, a sokarcú egészlegesség egyik típusa szervezi, amely a nembeli lényeg egészlegességét fejezi ki. Ez, minden elemével együtt, legalább három lényegi összetevővel rendelkezik: a fejlettségi szint megkülönböztető talapzatával, a meghatározó lényegtulajdonsággal, az erre épülő individuális variánsokkal, valamint ezek egymásra gyakorolt hatásaival – ezáltal minden eleme önmagában is totalitás típusú komplexitás. A totalitásnak Marx két változatát emelte ki: a hűbériség korlátozott, azaz bornírt totalitását és a kommunizmus teljes vagy kifejlett totalitását, amihez hozzátehetjük, hogy a tőke a totalitásnak a negatív változatát, a nembeli lényegtől eltávolodott vagy "diszkrét totalitást" építi ki.

A totalitások mozgástörvényeit vizsgálva Marx két alapvető mozgástípust különböztetett meg. Egyrészt a nembeli lényeg két ellentétes oldalának dialektikus helycseréjét, amely a lényegtulajdonságaikat változatlanul hagyja, és amelyet majd a sztálinizmus valósít meg, mikor a gazdaságiból politikai tőkére váltva ragadja magához a hatalmat. Másrészt a nembeli lényeg totalitásainak trialektikus változásait, amelyek során a nembeli lényeg végzi történelmi mozgását: a kiinduló bornírt totalitástól a tagadás folyamatában a nembelitől eltávolodott társadalmilag természetadta diszkrét totalitásába való megfordító átváltást, majd a tagadás tagadásaként a nembeli lényeg kifejlett totalitásához magasabb szinten való visszatérését.

A nembeli lényeg tagadása tagadásának elbeszélését "lényegtörténet-írásnak" nevezhetjük, amelyben Marx a társadalomtudomány után – ugyancsak korszakalkotó eredményre jutva – a történetírást is egyesítette a filozófiával és a dialektikával. A létminőségre való érzéketlensége miatt azonban nem juthatott el a "léttörténetíráshoz", holott csak ezen a szinten tárulnak fel azok a dimenziók is, amelyek vizsgálata tudósi célja volt.⁹

Amit a tőkés formáció és Marx elutasít: a keresztény egyházi-szakrális közösség és gazdasága

Marx pénztőkéről szóló "lényeglátó" elemzését és a létminőség elhanyagolásából származó tévedéseit csak akkor érthetjük meg mélységükben, ha részben műveire támaszkodva összefoglaljuk a keresztény világközösség lét- és lényegvonásait, amelyeknek – trialektikája szerint – "tagadása" a tőkés rendszer. Ehhez a lényegtudománytól a "léttudományhoz",¹⁰ az "ontoszociális" elemzéshez kell továbblépnünk.¹¹

A keresztény szakrális szeretetközösség

A kereszténység előzetes állásfoglalása nem az órómai, hanem az ógörög mintát alakította igényeihez: szemben a felvilágosodással, nem önmagához, hanem a sajátos módon felfogott, az Isten által teremtett szakrális léthez viszonyította minden tettét. Eme előzetes állásfoglalás a felvilágosodástól teljesen elütő előzetes gondolati és cselekvő létműveleteket feltételez, amelyekkel az empirikus tárgyi cselekvésnél, de még a lényegcselekvésnél is mélyebb rétegek alakítására vált képessé: a jelenségek legmélyét alkotó létminőséget alakító cselekvésre: a lét-esítésre. Ez utóbbi részben az egyetemesítés térműveletére alapozódik, amely a cselekvést a szakrális-kozmikus egészhez viszonyítja, és előírja, hogy minden cselekedetet az onnan várható válaszra való tekintettel hajtson végre vagy vessen el az ember. Ezt egészíti ki az örökkévalósághoz viszonyítás időművelete, amely csak azokat a cselekvéseket tekinti elfogadhatónak, amelyek nem csak a mostban, vagy a jövőben, hanem az örökkévaló szakrális jövőben is elfogadhatónak bizonyulnak. Mindezek készítik elő a jellemző tevékenységet, a lét-esítést, amely a cselekvő alanynak és cselekvése tárgyának a szakrális léttel való egyesítését jelenti. A lét-esítés sikerkritériuma ezért a létigazságnak (az alétheiának) és a létszabadságnak való megfelelés, amit csakis a létminőség változását regisztráló mennyiséggel lehet mérni. A mérés a "bölcsesség" keresztény változatának képességét feltételezi: a köznapi bölcsességet a mindennapokban, és a tudományos bölcsességet a mindennapok segítésében. Fontos tudnunk ugyanis, hogy szemben a felvilágosodás hivalkodásával, az ógörögök után a kereszténység alapított először saját kutatóintézeteket a kolostorokban, ahol a szerzetesek szakrális tudományukkal a középkori agrár- és ipari forradalom főszereplőivé váltak, és megalkották főművüket: a szakrális szeretetközösséget.¹²

A szakrális tudomány szerint a transzcendens világ négy nagy, egymásra hatással lévő és hierarchiába szervezett tartományból áll: csúcsán Isten országa van, közvetlenül alatta Krisztus misztikus teste, a széles értelemben vett egyház létezik, amelynek hierarchiája és szakrális közössége alatt található az emberi-világi szervezet, melyet még összefüggésbe lehet hozni a szentséggel, s mindezek alatt a természeti természet van, amely ha nem nyeri el a megszenteltséget, akkor az ördög negatív szentségű birodalmává válhat.

E tartományok közül az egyház szakrális közösségét emelem ki, amelynek létezését napjaink mindennapi tapasztalatai igazolják, ám amelyet a felvilágosodás és a rá alapozott liberális és sztálinista szociológiák kitakarnak értelmezési horizontjukból, ezért szinte ismeretlenek – holott éppen ennek tagadása a kapitalista gazdaságtársadalom. Ehhez az ontoszociális elemzés szabályát követve elsőként a keresztény lét-esítés két alaptevékenységét: a felszentelés és a megszentelés műveleteit említem. Krisztus misztikus teste, maga az egyház szent; belső szervezete is a szentségben való részesedés szerint tagolódik. A felszentelés létesíti a hierarchiát, amely a magasabb fokú csodatétel képességébe való beavatottságot jelenti – a természeti tárgyak, azaz az ostya és a bor mellett azt a képességet, amely a természeti lényként született ember Krisztus misztikus testének részévé változtatását lehetővé teszi. A megszentelés a szakrális közösséget létesíti, amelyben az ember mindennapjait a szeretet törvénye szerint élheti, és ahol ezért elérheti a legfőbb célt, az üdvözülést.

A természetiből a szakrális közösségbe a Szentlélek által is támogatott, az Istenarcúságot létesítő második születéssel, egyúttal az első megszenteléssel: a kereszteléssel lehet belépni. Ehhez az ember természeti testét és szocializációs képességeit biztosító vérségi szülőkön kívüli, szakrális, vagyis keresztszülők szükségesek, akik az ember humanizációs és spiritualizációs képességeinek megszületésében és elsajátításának folyamatában jutnak főszerephez. A keresztelés beavatásával az ember képessé válik Isten társául szegődni a "teremtésben": a szakrális közösség fenntartásában. A két születés révén válik az ember teljessé.

A szakrális közösség a teljes emberek heroikus – a létigazság szerinti életre szervezett – közössége, amelyben nemcsak szakrális szüleik, de választott lelki-spirituális testvéreik és rokonaik – koma, sógor, ipam-napam stb. – is ott vannak, ez teszi teljessé a nemvérségi, szakrális-rokonsági közösséget. Ezt a szakrális nem rokonsági intézmények egész hálózata, például a szomszédság egészíti ki, amelyet a többivel együtt majd a szakrális gazdaságról szóló részben mutatok be. E szeretetstruktúrákat foglalja össze az alábbi grafikon:

SZERETET
EROSZ	ARETÉ	FÍLIA	AGAPÉ
HÁZASSÁG	SZAKRÁLIS ROKONSÁG	SZAKRÁLIS GAZDASÁG	EGYHÁZ
CSALÁD	SZAKRÁLIS KÖZÖSSÉG	GONDOSKODÁS KULTÚRÁJA	VILÁG
GENS	NATIO	KÖLCSÖNÖS VÉDELEM	KRISZTUS MISZTIKUS TESTE

Az üdvözüléshez az egyes ember és intézményei, közössége szeretettel telítődése révén lehet eljutni. Ezt a közösség az integrációját is megoldó, támogató és ellenőrző intézményhálózattal kiegészített szeretetkarrier-pályák felépítésével támogatja. Ez védelmezi az infernális, a puszta természeti vágyak ördögi kiélésére szervezett intézményektől, és támogatást biztosít a szentségek köznapi részével kijelölt állomásokon keresztül történő haladáshoz. A házasság szentségébe például a nemi szocializáció, a tudáselsajátító és magasabban beavató áldozás, bérmálás, konfirmálás lépcsőin keresztül. Az ismerkedés színhelyein, az udvarláson, a pitvarláson és a szűr elfogadásán keresztül kerülhet sor az eljegyzésre, kihirdetésre és magára a szentségbe lépésre, a házasságkötésre. Ahonnan az immár a spirituális képességekre is éretté vált felnőtt személyeket a feladatok – menyecske, anya, vénasszony stb. – szerint tagoló pálya viszi majd el a nagyharangig.

A keresztény szakrális gazdaság és gazdálkodás
Az üdvözülést önmaga, tárgyai és intézményei szeretettel történő feltöltésével – a szeretettöbblet már gazdaságilag is értelmezhető, munkára emlékeztető megtermelése révén – érheti el a keresztény személy. A szeretettöbbletet azonban nem a munka, hanem az hozza létre, hogy ezt az örökkévaló egyetemeshez – Istenhez – viszonyítva, és a kölcsönös gondoskodás és ápolás keretei között, a szeretetviszony részeként és annak céljával végzik. A gondoskodás újabb és újabb megnyilvánulásai folyamatosan emelik a gondoskodó alany, a tárgy, az intézmény és a másik szeretettel való telítettségét, szeretetmennyiségét. Amiből az is következik, hogy a keresztény szakrális gazdaságban a gazdálkodás tárgya nem a profitjövedelem volt, hanem a személy és a közösség szeretetvagyona és annak mennyisége. Sikeresnek azt a tevékenységet tartották, amelyben a gondoskodás által elért szeretettöbblet mennyiségében meghaladta annak "szeretetköltségeit".

[Kiegészítés: a mennyiségi
műveletekről^V]

A keresztény gazdálkodás a "szeretetlogika"¹³ alapján ment végbe, amikor is a gazdálkodási ügylet sikerességének megállapításakor a tevékenységnek a közösség teljes üdv-vagyonában és szeretet-jövedelmeiben okozott következményeket, a szeretet-vagyon költségeket és hasznokat vették tekintetbe:

Gazdaságukat – minthogy az örökkévaló egyetemes szakrális egésszel gazdálkodtak – a bölcsesség által irányított transztemporális vagyon-és jövedelemhatékonyság szervezte, amely kapcsolatot ugyancsak fel lehet írni képlet formában is.

A kolostorok kutatásai alapján a szakrális gazdaságot – a gondoskodás "felebaráti szeretetmunkájának" újabb és újabb kapcsolatokra kiterjesztésével – folyamatosan modernizálták. E gazdaság alapját a felebaráti szeretet első szervezete, a szomszédság alkotta, amely az összeomlott római birodalom romjain a banditák támadásaitól való kölcsönös védelem jegyében működött. Később pedig a kölcsönös gondoskodás már vázolt szakrális közösségei: a falu és a hűbéri uradalom által szerveződött. A hűbéri uradalom a felebaráti szeretet szerinti szerződés volt, ahol az úr a mai értelemben vett közműveket (út, malom, híd, folyótisztítás, közraktár, saját udvara műhelyeiben gyártott fémeszközök és végül a sokat emlegetett fegyveres védelem), illetve a családi megélhetéshez szükséges telket és házat adott a tevékenység és termékcsere keretében a paraszti, a megélhetésről gondoskodó munkáért. Végül a felebaráti szeretetre alapozott szakrális modernizálás a kölcsönös szolgálatok szakrális – és nem kereskedő – városait is megalkotta.

A püspöki városok középkori szeretethitele és szeretetpénze

A szakrális modernizáció következő állomása a kölcsönös és nemzedékeken átívelő életbiztosítás intézményének megalkotása volt, ami úrnak, papnak, királynak kötelességévé tette éhínség esetén is a fenntartó napi fejadag biztosítását a közösség minden tagja számára. Minthogy e gazdaságokban értelemszerűen nem volt pénz, a szakrális – királyi és úri – városok mellett a püspök és a püspöki városok gondoskodtak a távolsági kereskedőknek fizetendő igen sajátos pénzről, amely kifelé, a kereskedő felé gazdasági pénz: a hasznokat is magába foglaló fizetőeszköz volt. Befelé azonban, a gondoskodó szolgáltatás keretében nem gazdasági pénzként, hanem nyerészkedésmentes gondoskodási eszközként, "felebaráti szeretetpénzként" létesült és működött. Az ingyenhitel-pénzben Istennek – nem az értéktöbblet megosztásával, kamattal, hanem – szeretettöbblettel lehetett viszonozni szeretetét.

A törés a szakrális gazdaságban: a világ magán megszentelésének kudarca

Ha ilyen szép volt a szakrális gazdaság világa, miért bukott meg? Kétségtelen, hogy két tengerpart, a Mediterráneum és az Északi-tenger városállamai és városgazdaságai kereskedő- és főként pénzkapitalizmusának – amelyet a szakrális legitimáció akadályozott meg a hatalomátvételben, és romboltatta le ezért a felvilágosodással a vallást és egyházat – harapófogója roppantotta végül is össze. Kérdés azonban, hogy hogyan tapadhatott meg a kívülről-belülről támadó pénztőke a keresztény szakrális közösségekben, hogy aztán megerősödve lerombolja azokat. A válasz és az egyház bukásának oka a megszentelés hosszú folyamatának kudarca. A kudarc lehetősége a természeti világ és szakrális közösség kettősségében adva volt, de csak miután a hierarchia elveszítette modernizációra való képességeit, vált az kérdéssé, hogy mikor következik be ennek a bornírt totalitásnak az összeomlása. Az összeomlás azonban a belső elgyengülés következménye volt: bár magának szerezte meg a kezdeményezést, a hierarchia a kölcsönös szolgálatok és biztosítás után képtelen volt a szeretetevolúció folytatására, ezért feledve a szakrális tudományt, a tudás nélküli hitbe rántotta le közösségét, és a nem általa irányított "ipari-csodáknak" esett áldozatul.

A tagadás tagadásának lényegés létműveletei

Goethe szerint "kezdetben volt a tett", amelyet azonban az előzetes állásfoglalások és előzetes létműveletek indítanak el és szerveznek, majd a reflexivitás kialakulását követően ezekhez a "tudás" is csatlakozik. A "tett" a valóságnak azt a szintjét éri el és alakítja tudatosan, amely szinten az őt szervező előzetes létműveletek és tudás fejtik ki hatásukat. Annak következtében azonban, hogy nem tudatosan minden cselekvés a lét minden rétegére hatással van, a lét legmélyebb és felszínibb szintjeinek ellenőrzése közötti hiány felhalmozódhat és elpusztíthatja a cselekvőt. Marx azonban jól látta a cselekvés mélységének fontosságát, és a lényegtudomány és lényegtörténet-írás kialakításával a cselekvés létpotenciálját a modernek közül a legmélyebbre tudta levinni. Hogy ebben nem voltak követői, az leginkább a sztálini tiltásnak a következménye, de az is közrejátszott, hogy a "tagadás" cselekvésének a lényegre vonatkozó fogalmi újításait száraz szakmai szövege "irodalmiasításának" tekintették, ezért nem ismerték fel azok lét-, illetve lényegművelet voltát.

A tagadás első lényegcselekedete: a lényegfordító-távolító quid pro quo

A nembeli lényeg tagadásának, az attól való távolodásnak Marxnál a quid pro quo: a sajátos értelmű megfordítás, a megfordító lényegváltás az alapkategóriája, amely a megfordító távolodást négy cselekvéstípusra tagolja:

• a pauperizációra, amelynek egyik oldala, a tárgyi elszegényedésnek a tőkés közegben leginkább értelmezhető jelensége, rendkívüli karriert futott be: liberálisok és sztálinisták az osztályharcok nem Marx által feltalált folyamatának mozgatórugójává tették, nála viszont az összes antroposzociális dimenzióbeli képesség gyengülését jelenti;

• az eldologiasodásra, amely egyfelől a másik ember és az emberiesség iránti szükségleteket a tárgyak iránti olthatatlan vágyakozássá torzítja, másfelől az emberek egymáshoz való viszonyát tárgyak viszonyaként mutatja be;

• az elidegenedésre, amely az embert önmaga lényegétől távolítja el, aminek következtében az ember részint fantazmagóriákkal azonosítja magát, részint saját műveit önmaga felett uralkodó erőkként azonosítja, így humanizációs képességeit nemcsak távolítja, hanem megszünteti benne a hatalom – ezért elemzéseinek középpontjában éppen ez a dehumanizációs, lélekgyilkos folyamat áll; s végül

• az elnyomorodásra, aminek következtében az ember éppen önmaga létminőségét és ennek megfelelő valóságrétegét megalkotó képességét veszíti el: a szellemgyilkossá vált hatalom levágja róla a spiritualizációs, univerzalizációs képességeit, és lerombolja intézményeit.

Összegezve: Marx a nembeli lényeg középkori bornírt totalitásából a tőkéhez átvezető folyamatot a tagadás – Jung szerint az emberi "hasonmás"¹⁴ – társadalmi birodalmaként festi le, amelyben a lényegfordítás lét- és lényegműveletei által kialakított tőkés formációt a szellem és lélek nélküli, öntudatlanul önmagán uralkodónak vélt tárgyak számosságával méri az ember. Marx azt keresi, hogy ebben a szerkezetben melyik lehet az a réteg, amelyik a tagadás tagadásának hajtóerejeként a bornírt középkori közösséget tagadó kapitalizmust tagadó, a kiteljesedett totalitásként létező, a nembeli lényegét szabadon élő teljes ember közösségét – ezt nevezi kommunizmusnak – megalkotja.

A tagadást konkretizáló, formációváltó metamorfózis és a konkrét formaváltó morfózis

A quid pro quo a lényeg szintjén való cselekvés: a nembelinek a lényegszintek közötti vertikális váltását megvalósító művelete és folyamata. Ezzel szemben azt a cselekvést és folyamatot, amely a jelenségek vagy másként: a "formációk" változásait beszéli el – azaz a jelenségcselekvéseket –, Marx a metamorfózis kategóriájával írta le. A metamorfózisoknak két típusát különbözteti meg: a nembeli lényegtől távolító váltást, illetve az azonos lényegszintek különböző együttélési szervezeti formációi közötti horizontális váltást. Utóbbira a gazdasági kapitalizmusból a politikai kapitalizmusba való, "szocialista forradalomnak" nevezett horizontális metamorfózis az ismert példa. Végül, amikor egy-egy formáción belüli jelenségek közötti formaváltásról beszél Marx – például az áruformából a pénzformába való átmenetről –, akkor nem a metamorfózis, hanem az egyszerű morfózis kategóriáját használja.

[Kiegészítés:
a mozgásminőségekről^VI]

A metamorfózisokat is tovább bontotta Marx, amelyek főbb típusai a következők:

• a diszszolvíció a szerves totalitást a formáción belül horizontálisan, a lényegtől eltávolodott és egymással ellentétes elemekre – tőkésre és bérmunkásra – bontja;

• a redukció vertikálisan szakítja szét a totalitás két lényegantagonista elemét, és levágja róluk a felsőbb, a magasabb képességeket, hogy csak az alacsonyabb képességek formálódhassanak meg;

• az absztrakció formációművelete a redukált antagonistákra bontott formációkat tekinti valóságnak, és az ezekben közöset emelve ki, az egyedi tulajdonságok lemetszését hajtja végre, kialakítván például a "tömegtermelés" által megkövetelt "tömeget";

• az általánosítás művelete az egyedi tulajdonságaitól megfosztott, redukált antagonisták mozgásában való ismétlődéseket emeli ki, tovább vágva le róluk a nem ismétlődő egyedi vonásokat, így jutva el a racionális empirikus "törvények" megfogalmazásához

A quid pro quo és a metamorfózisok a keresztény szakrális valóság bornírt totalitását a tőkés diszkrét totalitássá rontják le.

A tőkés gazdaságtársadalom marxi elmélete

Marx – előzetes választása következtében – minden emberi együttélési szervezetet és módot az anyagiként felfogott gazdaságból eredeztetett, ennél fogva elbeszélésében a társadalmi formációk a gazdaság társadalomalakulataiként alakulnak ki. A feudális termelési módot a tagadás, a quid pro quo és a metamorfózis műveleteivel diszkrét totalitássá, lényegszerkezetét tekintve magánná "tagadta" a tőkés vállalkozó.

A magán gazdaságtársadalom

A "magánnal" kapcsolatban azonban több félreértést kell tisztáznunk. Először is, a magán fogalma Marxnál nem a gyakoriság számosságának jelzésére szolgált, ez fogalmi szinttévesztés lett volna, hanem a társadalom és az alany lényegének – tegyük hozzá: létének – szerveződési módját és ehhez igazodó mozgásmódját nevezte így. Ennek két, témánk szempontjából fontos vonatkozására utalok:¹⁵

• a "magán" alanya nemcsak egyed lehet. A sokak is ugyanúgy magánná válhatnak, ahogyan az egyedek is. Ilyen például a részvénytársaság, de ilyen volt a Marx által nyerskommunizmusnak nevezett szocializmus is, amely az állami kollektív politikai magántulajdon gazdaságtársadalmának képezte az alapját.

• olyan szerkezetet jelent, amely csak az alany tárgyi gyarapodásának itt és most érvényesíthető számossági eredményeit képes észlelni, illetve működtetni, minden mástól, ami ezen kívül található, externáliaként eltekint.

A tőkés magánvállalkozó a négy keresztény világból csak kettőt hagyott meg: a szemernyi emberit sem tartalmazó természetit és a szemernyi természetit sem tartalmazó gazdaságtársadalmit. E tiszta gazdaságtársadalom, utaltam rá korábban, a "stofflich" kereskedők és pénzvállalkozók által felépített – és a szakrális városokat tagadó – magánvárosokban, Velence, Genova, Firenze, majd Amszterdam, Antwerpen és London városállamaiban és városgazdaságaiban alakult ki. Ezekben a Krisztus misztikus testéből léterőszakkal kiszakított városokban az új típusú ágensek, a magánvállalkozók, olyan közeget építettek ki, amelyben a profitmaximáló piacgazdaság volt a természetes, és amelyben a mozgáshoz magánerőkre és magánenergiákra volt szükség. E közeg a megfordítás és a metamorfózis műveleteivel megváltoztatta a szakrális örökkévaló egyetemes téridejét, és létezők nélküli tartállyá, azaz hellyé, illetve a szakrális létidőből kivont létminőség után visszamaradó, Marxnál a tőke természetének leírásában döntő szerepű, minőség nélküli mennyiséggel: a számossággal mérhető tartammá "tagadta".

A magánvárosok városfalak határőrizeteivel elválasztott "számossági helyein" alakították ki a magánvállalkozók a magánváros együttélési magánszervezetét: a "társadalmat". A társadalom, mondja Marx, a természetből szemernyit sem tartalmazó, az ember nembeli lényegétől az elidegenedés, elnyomorodás, eldologiasodás és elszegényedés révén eltávolított forma, amely az ő elbeszélésében éppen az ellenkezője az egyes szociológiatörténészek által az egyetlen és a népek boldogságát biztosító együttélési szervezetként felfogott társadalomnak.¹⁶

[Kiegészítés: szociológia helyett
az együttélési formák
és módok sokaságának elmélete^VII]

A tőkés gazdaságtársadalmi valóság
A társadalom diszkrét totalitását a Marx által a világtörténelem legkártékonyabb társadalmi karakterének tartott, a Thomas Mann-i "kulturbürger" ellentétét képező tőkés vállalkozó polgár építette és tartotta fenn (akit majd csak a globalokrácia fog alulmúlni). E karakter önként szakította le magáról és alávetett bérmunkásairól a nembeli lényeget biztosító humanizáció és a létminőséget megalkotó spiritualizáció-univerzalizáció antropológiai dimenzióit, és igyekezett megsemmisíteni ezek intézményesített valóságrétegeit is. Az így redukált antroposzociális karakter – a szocializáció szolgálatába állított hominizáció révén – ma már a földi életet fenyegeti pusztulással.¹⁷

A magánvállalkozó cselekvését a diszkrét, azaz elidegenedett, elnyomorodott és eldologiasodott ráció szervezi. Ebből alakul ki a bérmunkás oldalán az empirikus tudomány és az általa szervezett mechanikus ipari munkatevékenység, illetve a vállalkozó oldalán a puszta számossági tartammal mért érték alapján való, a vállalkozás jövedelmi hasznainak maximálására tekintő racionális számossági kalkuláció piaci cselekvése, amelyek gyakorlattá teszik a megvalósítható tévedést, és ebből következően a magángazdaság működtetésének célját is: a "magán" számossági kiterjesztésére való törekvést, a közösségi-társadalmi vagyontól elválasztott magánjövedelmek maximálását. Ezáltal a tőkés gazdálkodás a költségeket áthárítja az alávetett fogyasztókra, miközben a jövedelmi hasznokat magánosítja, kisajátítja. Így alakul ki a nembeli lényeget tagadó magánvállalkozás sikerkritériuma és számítási módja, az itt és most elért egyedi, a nemzeti vagyontól függetlenített jövedelemtöbblet megszerzése:

[Kiemelés: az üzleti sikerkritérium
társadalmi vagyonkatasztrófákhoz
vezethet^VIII]

Összegezve: a "magán" ismeretében válik láthatóvá a tőke valódi természete: bár a közember és az ökonómus is tárgynak tekinti, az valójában a nembeli lényegüktől és létminőségüktől eltávolodott emberek közötti, s ezért önpusztító diszkrét viszony.

A magántársadalom fetisisztikus, misztikus, mágikus természete
A diszkrét totalitás léttől és lényegtől elszakított szervezetében az emberek közötti viszonyok, például a tőke és a pénz is – mint utaltunk rá – tárgyak közötti, az ember felett hatalommal bíró viszonyoknak tűnnek. Ezért Marx szerint a tőkés magánvállalkozók által felépített társadalom az egyházzal, az ezen téves látszatot elfogadó felvilágosult ráció a vallással azonos természetű, míg a tőke és a pénz hatalma "fetisizmus" csupán.

Ám a tőke és a pénzfetisizmus csak a kezdet: a pénz fizetési eszköz funkciójában a "miszticizmust" éleszti újjá. Marx "pénzmágiának" nevezi a pénz forgalmi funkciójával való "pénzteremtést". Ezzel azt állítva, hogy a kapitalizmusnak nem volt miért megbuktatnia a keresztény feudalizmust, mivel saját fejlődése még rosszabb eredményre vezetett: a fortélyos babonához és a sajátos, "stofflich vallás" szerkezetű fetisisztikus és mágikus valósághoz.

A pénzrendszerek marxi elmélete

Marx elbeszélését követve nagy vonalakban áttekintettük azt a folyamatot, amelyben a magánész által vezetett tőkés a tagadás, az azt konkretizáló megfordítás és a metamorfózisok lényegcselekvéseivel kifejlesztette a tőkés társadalom elnyomorított és elidegenített, diszkrét totalitását.¹⁸ A most következő fejezetben arra a kérdésre keressük a választ, hogy e műveletek elvégzéséhez milyen erőket és energiákat fejlesztettek ki a tőke boszorkánykonyhájában. Ehhez előre kell bocsátani, hogy bár a pénz csak igen speciális esetben tisztán gazdasági entitás, a pénzrendszerek pedig nem a szűkebb értelemben vett gazdaságnak képezik részét, a tudományok kompetenciák alá való sorolása miatt mégis a piacgazdászok foglalkoznak vele. A racionalizált tudomány korlátozottsága mellett azért, mert lényeg- és léttermészetükhöz ők nem férhetnek hozzá.

Bevezető megjegyzések a pénzrendszerek tanulmányozásához

A pénzek és pénzrendszerek nem csak családfogalmak
Marx több helyen is hangsúlyozta, hogy nem egy, hanem többféle pénzt ismerünk. Minthogy azonban lényegi különbségeik ellenére azonos néven említjük őket, Wittgenstein után mondhatjuk: a pénzt családfogalomként használják (a keresztény szeretetpénz kapcsán utaltam rá, hogy az nem is "pénz"). Az itt következőkben azt is felvázolom, hogy amit "gazdasági pénznek" nevezünk, az valójában nemcsak a megelőző, de már a modernitáson belül és az azt követő "formációban" sem csak gazdasági jelenség.

A piacgazdaságban a magánpénz működik
A Marx által megvilágított természetű magánpénz a magántőkés diszkrét társadalmi totalitás része, és mint ilyen, magán viseli diszkrétségének, magán voltának, fetisisztikus, misztikus és mágikus természetének minden jegyét. Ami közelebbről azt jelenti, hogy amikor a "piacon" rutinszerűen használjuk e pénzeket, akkor magunk is az elidegenedettség, eldologiasítottság, elnyomorítottság és elszegényítettség műveleteit végezzük, ami újratermeli a diszkrét magánvalóságot. Eközben, mivel magától értetődő természetességgel használjuk, identitásunknak is meghatározó részeként von bennünket be eme lényegvesztésbe.

A tisztán gazdasági pénz
A piacgazdasági dogmatika szerint a pénz (értsd: magánpénz) kizárólag gazdasági jelenség, és ebben a fetisisztikus, misztikus és mágikus hiedelemben szakértők és laikusok egymás kebelére borulva hisznek is. Ezzel szemben ha közelebbről is megvizsgáljuk a jelen pénztípusait, akkor azt láthatjuk, hogy nemcsak gazdasági magánpénzekkel vagyunk körülvéve, sőt tisztán gazdasági pénzzel csak ritkán van alkalmunk kapcsolatba kerülni.

A pénz és az életvilágot gyarmatosító "pénzrendszerek"
A pénzről szóló közgazdasági dogmatika egy másik tétele azt állítja, hogy ez az egyetlen és gazdasági természetű pénz önmagában fejti ki hatását. Ezzel szemben Marx hangsúlyozza, hogy a valóság felépítésében a pénz nem visz véghez meghatározó változásokat. (A középkori Krakkó esetét emeli ki, ahol a belváros aranyműves negyedében búvik meg a pénz, kapcsolatrendszere alig terjed ki a város többi részére, a vidéket pedig szinte meg sem érinti, így hatása is elenyésző a mindennapokra.) Amikor azonban az első, az egyszerű pénzrendszer megkezdi pályafutását, az ismert lényeg-és létműveletekkel előbb átalakítja nyilvános világunkat, majd ha egyes elemeit is rendszerré – például lakossági hiteleket is nyújtó bankrendszerré – szervezve személyes életünk határain belülre is betör, és az elidegenedést, elnyomorodást, dologiasodást és elszegényedést ide is kiterjeszti, akkor Habermas kifejezésével gyarmatosítja életvilágunkat. Ezért ezt a rendszerek rendszereként megszervezett entitást kell megértenünk.

A pénzrendszerek szokatlan természete
A pénzt és pénzrendszereket nem csak a megtévesztő dogmatika tételei és fetisisztikus természete miatt nehéz átlátnunk, azok egyszerű működtetése is olyan szemléletet kíván, amely idegen a mindennapjainktól. A gyerekeknek például évekbe kerül, míg a puszta használatukat megtanulják, s a pénznek a kölcsönös gondoskodás világába történő bevezetésének kezdetei is súlyos nehézségeket okoztak: "Manapság már fel sem engedik nőni a tyúkokat meg a kislibákat – mondják –, máris viszik őket eladni a városi piacra, hogy az árát aztán odaadják vagy az ügyvéd úrnak, vagy az orvosnak, akik nemrégen még ismeretlenek voltak előttünk. Az egyiknek azért, hogy bánjon el a szomszédunkkal, forgassa ki örökségéből, juttassa börtönbe, a másiknak, hogy gyógyítsa ki valami lázból, rendeljen neki érvágást, (...) amiből a jó emlékezetű Tiphaine La Boyle javasasszony szélhámoskodás és méreg nélkül, úgyszólván egyetlen Miatyánk elmondása fejében kigyógyította az embert. Istenemre – válaszolta a beszélgetők egyike – csupa igazság mindaz, amit maga mond, bátyám, és én úgy érzem magam, mintha új világban élnék."¹⁹

Ugyanilyen nehézséget okozott, amikor a pénz után a pénztőke-rendszerrel kellett szembesülniük a mit sem sejtő, és ezért könnyedén kifosztott civileknek az 1929-33-as világválságban, vagy akár napjaink parapénzrendszerének álválságában. Még meg sem tanultuk a "piaci szocializmus szimulált pénzének" használatát, amikor a nyolcvanas évek elején a rendszerváltás korai, de minden lényeges kérdést eldöntő – és "gyarmatosításunkat" megkezdő – szakaszában már ránk tört az új, a globalitást jellemző pénztípus és pénzrendszer, amelynek tulajdonságait és működését többségünk máig sem érti.

A modern pénzek és pénzrendszerek Marxnál és másoknál

Marx igen nagy gondot fordított arra, hogy megkülönböztesse az egyszerű áruforgalom és a tőkés piacgazdaság pénzeit, valamint ezeket elkülönítse a pénzrendszerektől. Kiemelte, hogy a modern pénz első formája az árucsere bonyolításához szükséges közvetítő eszköz, az értéknek a gazdasági viszonyokra visszavezetendő, annak mérésére is szolgáló tárgyi alakja. Ugyanakkor – anélkül, hogy kifejtette volna – nagy határozottsággal kiemelte a gazdasági pénz gazdasági funkcióira telepített, szerinte Mammon-féle "hatalmi" funkcióit, aminek következtében a pénz hatalmi eszközzé, hatalmi viszonyok hordozójává is válik. Ennek rekonstrukciójához Marx gazdaságfelfogásához kell visszakanyarodnunk.

A nemzetgazdaság makrogazdasági vertikuma
Marx a nemzetgazdaságot is másként gondolta el, mint a nemzetgazdászok, és még inkább, mint a korabeli és mai ökonómusok: több makrogazdasági elemből álló vertikális szerkezetnek tekintette:

VILÁGGAZDASÁG
ÁLLAMGAZDASÁG
PIACGAZDASÁG
CSALÁDGAZDASÁG

Ez a vertikum arra hívja fel a figyelmet, hogy egy modern országban legalább négy, egymástól lényeges tulajdonságaiban és összefüggéseiben is különböző gazdaságot kell megkülönböztetnünk, és ha nem akarunk súlyos tévedéseket elkövetni, tudatosítanunk kell, hogy mindegyikben különbözőek a pénzek.

Az alapzat: a családgazdaság "szeretetpénze"
Minthogy az ökonómia művelői a magánvállalkozáson kívüli gazdasági folyamatokat "externáliákként" figyelmen kívül hagyják, Marx hagyatékában az "embertermelés" egyik fő intézményeként megnevezett családgazdaságról szó sem esik. Holott a családgazdaság nélkül sem a piac-, sem a többi gazdaság nem is létezne.

[Kiegészítés: a családgazdaság nem
családi gazdaság^IX]

A szeretetlogika hatására a családi pénz természete teljesen eltér a piacgazdaság racionális számossági kalkulációjához használt magánpénz természetétől. Amikor kisebb lakásba költözünk, jó nyugati autónkat kisebb vagy öreg keleti autóra cseréljük, felszámoljuk telkünket és nyaralónkat, hogy gyermekeinket lakáshoz vagy a globális munkaerőpiacon felhasználható képességek megtermelésének megvásárlásához juttassuk hozzá, akkor a pénz a családtagok közti szeretetviszonyban közvetít, és a családi szeretet mennyiségét méri. A családi szeretetpénz alkalmazása a családok és tagjaik reprodukcióján keresztül jelentősen hozzájárul mind a magánvállalkozások, mind a nemzetgazdaság fejlődéséhez. A családi szeretetgazdaság működési képlete hasonlatos a szakrális gazdaságban megismerthez.

A magánpiac pénzei
A magánpiac különböző fejlődési szakaszaiban nem szeretetpénz, hanem számossági kalkulációhoz igazított pénzformák működnek.

A magángazdaság fejlődési fázisai és ezek pénzei
A stoff működtetésére szervezett magángazdaságok kifejlődésének két fázisát szokás megkülönböztetni. A kisárutermelő gazdaságok szakaszát, amelyek alig, de ha mégis, akkor is csak kezdetleges formáit ismerik a pénznek, a pénzrendszert pedig egyáltalán nem fedezték még fel, ezért a pénz tisztán gazdasági változatait működtetik. A második szakasz a tőkés magánvállalkozói periódus, amikor a leválasztott pénz a hatalom eszközévé is válik.

A kisárutermelő magángazdaság "magánenergiával" rendelkező pénze
A kisárutermelő gazdaságokban erős lábakon álló "kölcsönösség" lehetetlenné tette, hogy a pénzre tisztán gazdasági funkcióin kívül mást is rá lehessen telepíteni. Voltak és vannak ma is, akik ezt a szabadság korlátozásának tekintették, Marxnál azonban ez a nembeli lényegnél maradásnak, az "embernek lenni és maradni" szabadságának védelme volt. A hatalmi funkciók gazdasági pénzre telepítéséhez, a pénz megkettőzéséhez véres erőszakra, a magánvárosok diszkrét "társadalmainak" felépítésére volt szükség. Kezdetben azonban a pénz még itt is csak a "közvetítésben" rejlő gazdasági hatalom eszköze volt.

[Kiemelés: a "titok:" az antropológiai
és a magáncselekvés energiáinak
szétválasztása^X]

Az elmondottak következtében az egyszerű gazdasági közegben való morfózist leíró "P – Á" képlet a következőképpen módosul:

A magánpiacon az adott helyzeti energiával – értékkel – rendelkező áru mozdításához ugyanakkora magán mozgási energiára, tehát azt mérő pénzre van szükség, itt már metamorfózis is történik. A következők szempontjából döntő jelentése van a közeg és az energia közti kapcsolatnak: adott közegben csak a közeg adott típusú energiájával lehet mozogni. Az antropológiai energia magánenergiává: hatalommá való átalakítása:

Az árupiaci hitelpénz a pénz társadalmi-hatalmi funkciójának tárgyi alakja
A magánvárosi pénztőke kifejlesztését a magánpiaci közegen belüli újabb szétválasztással vitték tovább: a vállalkozói magáncselekvés és magánenergia szétválasztásával. Ez újabb metamorfózist foglalt magába: a magángazdasági árupiacára és a magánenergia efölött megszervezett gazdasághatalmi eszközére való kettőzést. Ebben az új gazdasághatalmi közegben a gazdasági pénz fizetési eszköz funkciójáról leválasztják a "fizetési energiát", és azt egy sajátos "energiatárolóban," a gazdasághatalmi piac alapintézményében, a hitelbankban halmozzák fel.

A fizetési energiához kapcsolt hatalmi tevékenységhez – azaz a kölcsönzés műveletéhez – a gazdasághatalmi közegben értelmezhető, a fizetési energiát tárgyiasító, felhalmozó és a hatalmi viszonyt dologiasító hitelpénzre van szükség. Ezen keresztül e művelet hatalmi intézménye, a hitelbank több dimenziót átfogó hatalomgyakorlásra válik alkalmassá:

– Marx szerint a bankban felhalmozott gazdasági hatalmával rákényszeríti a termelő vállalkozót, hogy az mondjon le profitjának egy részéről, és annak fejében, hogy a kölcsön birtokában vállalkozhat, azt adja át a pénztőkésnek.

[Kiegészítés: a lakossági hitel:
a hitelpénzhatalom
életvilág-gyarmatosító eszköze^X]

– Marx ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy az államhatalmilag biztosított hitelpénzen keresztül a hitelbankok nemcsak a termelői piac felett nyernek gazdasági hatalmat, hanem társadalmi hatalomhoz is jutnak: a társadalomszerkezet alakításának is fontos ágensévé válnak. A bankok hitelezési politikájának története gazdag tárháza az etnikumok és a társadalmi rétegek egyenlőtlen elbírálásának, amely sok esetben még a rövid távú profitérdekeket is felfüggesztheti, igaz, annak biztos tudatában, hogy a pénztőkés a tönkretett ellenfelektől szerzett többletből bőségesen kárpótolhatja magát.

Mindebből következik, hogy aki a hitelpiacra lép, az a gazdasághatalom metamorfózis következtében nemcsak a magángazdasági, hanem a politológusok által nem tárgyalt új, magánredisztribúciós, magánhatalmi közegbe is belép. Ezért nem elegendő az amúgy is nehezen érthető gazdasági logikával tisztában lennie, de a magánhatalmi logika szabályainak is meg kell felelnie. A hitelpénz tulajdonosának a kölcsönvevő fölé "idegenedését" a kettős piacot számításba vevő képlet mutatja meg:

társadalmi hatalmi dimenzió ↓	P hitel ↓
gazdasági-hatalmi dimenzió	Pgazdhatalmi (e → h) - Áru

A hitelpénzzel már nem a gazdasági, hanem a gazdasági és a társadalmi hatalom nagyságának számosságát mérik. Annak nagyobb a hatalma, aki több hitelpénzt tud kikölcsönözni, és ez a hatalmi eszközök piacán indít el – már nem gazdasági, hanem – pusztító piaci versenyt, rivalizációt.

[Kiegészítés: a nemlegitim hatalmi
rendszer^XII]

Az államgazdaság: közpénz és szociális pénz
Marx nem áll meg a család- és a piacgazdaságok felvázolásánál, hanem felismeri, hogy az állam mint intézmény sajátos ökonómiai és politikapiaci "gazdasági" teljesítményekkel is rendelkezik (a magánvárosok nemlegitim hatalmát is képes volt rövid időre megtörni, amíg azok el nem foglalták). Ennek megfelelően a modernitás birodalmában több formában is megjelent a közhatalmi vagy redisztribúciós pénz: közpénz, szociális pénz, művészeti pénz alakban. Ezek közös vonása – a gazdasági-társadalmi mozgási energiának a közrétegek számára történő rendelkezésre bocsátásán túl –, hogy az állami politikai piacon a politikai, társadalmi és szimbolikus "békeárunak" az értékét mérték és közvetítették az államhatalom és a civilek különböző rétegei között, illetve ezek viszonyát tárgyiasították. Amikor pedig a tőke elfoglalta az állam elosztáspozícióit, magáncélokra is fordított a közpénzekből – alapkutatás, tulajdonvédő és -biztosító jogi és erőszakszervezetek, élénkítő beruházási állami megrendelések stb. –, kialakított egy furcsa öszvért: a magáncélú közpénzt.

A redisztribúciós közpénzek működési céljukban is különböznek a magánhatalmi pénzektől. Míg a magánhatalmi pénz a magánvállalkozások hasznát és hatalmát igyekszik növelni, addig az állami közpénz – amíg nem privatizálják, mint nálunk – a nemzeti vagyon növelésének céljával kerül felhasználásra.^XIII

Közhatalmi pénz	P - Kj
A MAGÁNPÉNZ BIRODALMA
társadalmi hatalmi dimenzió ↓	P hitel ↓
gazdasági-hatalmi dimenzió	Pgazdhatalmi (e → h) - Áru
Tiszta gazdasági pénz	P - Á
Szeretetpénz	AP → aP

[Kiemelés:
Marx pénzfetisizmus elmélete^XIV]

Mammon mágikus kemencéje: a globalizáció pénzrendszere (A hatalompénz-rendszer hatalomtársadalma)

A pénzrendszernek Mammon minden emberit és szakrálist felemésztő mágikus kemencéjévé alakítását, amelyben a globalizáció nemlegitim, a magánpénz magánhatalmi rendszerére szerveződő hatalomtársadalmának a gyökerei is kifejlődtek, nem Marx, hanem Fernand Braudel modelljével értelmezem.

Braudel gazdasági vertikuma

Braudel – e szempontból elmaradva Marx gazdaságfelfogásától – visszatér a liberokrata ökonómusok által leszűkített stofflich gazdaságképhez. Ugyanakkor módosítva bár, de elfogadja Marx azonos időben, egy államon belül is több vertikális makrogazdasági szerkezetre vonatkozó álláspontját.

Infraökonómia, piacgazdaság és a tulajdonképpeni tőke makrogazdaságai
Braudel Marx családgazdaságánál sokkal szélesebb kiterjedésűként, tartalmát tekintve azonban sokkal szűkebben húzza meg a gazdasági vertikum – a többit hordozó és tápláló – alapszintjének, az anyagi természetű "infraökonómiának", a szakrális közösségi gazdaság maradványainak határvonalát.

A TULAJDONKÉPPENI TŐKE SZINTJE
A PIACGAZDASÁG SZINTJE
AZ INFRAÖKONÓMIA SZINTJE

Érdekessége ellenére mégsem az infraökonómiával, hanem Braudel második módosításával foglalkozunk behatóbban, amelyben azt állítja, hogy a "tulajdonképpeni tőke" birodalma a piacgazdaság feletti, attól különböző hatalmi közegben található, abban, amit Marx "világgazdaságnak" nevez. E kettő együttesét a tőke világhatalmi közegeként tárgyalom.

A kapitalizmus mint rejtett hatalmi hierarchia
Braudel a tőke birodalmáról azt állítja, hogy bár a kezdetekkor néhány nagyvárosra korlátozódott, mégis önálló szintet képez a gazdaságok között. Transznacionális jellegénél fogva egész világgazdasági szektorokra képes hatással lenni.

Alapismérvei:

• a tulajdonképpeni kapitalizmus hatékony társadalmi hierarchia, amely, mint Marx mondja, társadalomalakító hatalommal bír;
• e kapitalizmusban olyan "transznacionális áramköröket" alakítanak ki, "amelyekről közönséges halandónak sejtelme sincs.²⁰" (Ez megvilágítja napjaink laikus polgárainak pénzzel kapcsolatos ismerethiányát, annak okát és a globalitás jellegzetes szerveződését.)

A transznacionális kapitalizmus alaptulajdonságait Marx is felvázolta, tekintettel azonban arra, hogy korában a globalizáció folyamata még gyerekcipőben járt, nem várhatjuk, hogy az alapintézményeken kívül a részletekről is pontos látleletet adjon.

A globalizácó: a tagadás negatív tagadása
A globalizációra vonatkozó vázlatot "trialektikai észrevétellel" kell kezdenünk: A tagadás tagadása nem mindenkor pozitív, lehet negatív is, amikor a diszkrét totalitásból nem a szerves totalitásba tér vissza fejlettebb szinten, hanem a nembeli lényegtől még messzebb távolodik – mert az ágens örvényként lehúzó szubpozícióba helyezkedik – , ahogyan azt a modern kapitalizmus globalitás általi "tagadásakor" tapasztaljuk.

[Kiegészítés: Marx szerint a kapitalizmus
pozitív tagadása a kommunizmus,
s amiktől óvott^XV]

A globalitás negatívan tagadó alaptevékenysége: a dekonstruktív átalakítás
A természeti anyag korábbi megváltoztatásai megmaradtak a természetes anyagoknál, a globalitás azonban a szakrális matéria és a modern stoff után egy harmadik anyagfajtát, a természetben sehol sem található és oda nem illeszkedő műanyagot tette alapjává. E mesterséges anyagok sajátos tevékenység, az "átalakítás", az itt nem részletezhető "dekonstrukció" létműveleteiből álló tagadás produktumai.

A makroglobalitás: új, mesterséges és hatalmi létminőségű valóság²¹
A globalizáció nem gazdasági jelenség, mint állítják – benne a modernitás által gazdaságnak nevezett jelenség meg is szűnik –, hanem a szakrális és a stofflich utáni harmadik, "tisztán társadalmi", mesterséges és hatalmi létminőség: "szuperbiasz."

A globalitás színhelye
A szupranációk uralkodó hatalomtársadalma, a Globália, nem szakrális terekben, nem is a földrajzi helyeken, hanem még a helyből is leválasztott mesterséges, virtuális közegben rendezkedik be, és szervezett globális vállalkozások szupranációiból áll. E szupranációk már nem gazdasági, hanem hatalomtöbblet-termelésre rendezkedtek be, és ennek megfelelő a belső tagozódásuk is.

Globália központi karakterei
A tagadás negatív tagadására, a lét-esítés ellentétét konkretizáló "átalakításra" csak új karakterek, a hasonmások hasonmásai, a hippi-kudarc miatt kiábrándult yuppie-k vállalkoznak.²² Ők adják a hatalomtöbblet termelésére berendezkedett újrasszista elitet, a globalokráciát, amely az irracionális negatív quid pro quo műveletével a szocializációt a hominizáció szolgálatába állítja. Így válik belőlük műszaki transzhumán, míg alávetettjeikből plázazombit dekonstruálnak.

A globalitás irracionális hatalmi logikája
A globalokrácia átalakító tevékenységét a bölcsességtől és a rációtól is különböző irracionális hatalmi logika szervezi, amely nem a gazdasági profitmaximálásra tör, hanem mindent a hatalomtöbblet megszerzésének vet alá. Ennek jelszavát Milton Friedmann, az ezért Nobel-díjjal jutalmazott hatalomgazdász szövegezte meg: "a gazdasági vállalkozásoknak egyetlen felelősségük, hogy profitot termeljenek".

A globalokrata dekonstrukciós cselekvési szervezet
A globalokrata yuppie dekonstrukciós tevékenységének kereteit a nemlegitim – sem szakrális, sem modern procedurális legitimációval nem rendelkező – hatalmi rendszer képezi. Legitimitáshiányukat úgy igyekeznek eliminálni, hogy a hatalomtöbblet termelésére felhasznált hatalmi logika által vezetett gépezetről azt állítják, hogy az gazdasági vállalkozás.

[Közbeszúrás: a szakrális legitimáció
buktatta meg a középkori hatalomátvételt^XVI]

A nemlegitim hatalmi rendszer is hatalmi ágakra tagozódik. A választott főhatalom helyén a valóságot, karaktert és viselkedést meghatározó "kiválasztó hatalom" áll, a végrehajtó-fegyelmező hatalmi ághoz a valóság- és karaktertermelő gépezet tartozik, az ellenőrző hatalmi ág feladata pedig megakadályozni, hogy bárki dezertálhasson az elnyomorított globalizációs valóságból, ne sérthesse meg annak szűkre vont határait.

A hatalomtöbblet-termelő globalista gazdaság
Az új létminőségű globalista valóság hatalomgazdaságában csak úgy lehet sikeres a cselekvés, ha az – újabb területek átalakításához szükséges – hatalomtöbblet megtermelésével jár. Képlete:

Eszerint akkor és addig jó – azaz "irracionális" – egy hatalmi vállalkozói tevékenység, amíg nagyobb hatalomhoz vezet, mint amekkorával a hatalmi vállalkozó korábban rendelkezett. Ehhez externáliának kell tekinteni mindent, ami nem a hatalmi vállalkozónál jelentkezik költségként – még a gazdaságilag racionális eredményt is.

A valóság megkettőződése
A hatalomtársadalom mesterséges valóságában nemcsak "szemernyi természeti", de "szemernyi társadalmi" sincs. A nemlegitim kiválasztó hatalom diktátumát végrehajtó, a média átalakításából nyert producens²³ által termelt virtualitás szuperszimbolikus közegében a jungi "hasonlók" szimulakrumokat – szimbólumokat, jeleket, tárgyakat és személyeket helyettesítő dolgokat – termelnek és fogyasztanak.

Az általánossá tett gazdasági hatalom, a pénztőke és a kamat
Marx megmutatja, hogy a kölcsönzés műveletének másik oldalán már egy sajátos típusú, új közeget kiépítő, a személytelen pénzenergia magánfelhalmozásával színre lépő pénztőkés áll, de a gazdasági magyarázatra irányuló törekvése miatt hibásan, gazdasági logika szerint írja fel műveleti képletét:

A megoldást Braudel szolgáltatja, aki a pénztőke műveleteit vertikális, azaz hatalmi struktúrában helyezi el, aminek következtében pénztőkés műveleti képlete így módosul:^XVII

Ph        -        Ph1		↓	általános gazdasági hatalom szivattyúja
↓	↑ Kölcsönadó államhatalom		+ a kölcsön társadalmi hatalma
↑ kölcsönvevő P - Á - P			gazdasági energia

Így a forgalomban kialakított kamatpénz a hitelpénzzel együttműködve – újabb dekonstrukciós quid pro quo-t és arra alapozott "cselt" alkalmazva – már nem pusztán gazdasági és társadalmi pénz, hanem a gazdasági élet minden területe feletti hatalmi viszonyt és hatalomtöbbletet "dologiasító" általános gazdasághatalmi pénzzé válik. A kölcsönvevőt gazdasági hatalomhoz, a termelés, a vásárlás és az eladás lehetőségéhez juttatja, aki cserében a hitelpénz társadalmi hatalmának általános gazdasági hatalommá átalakításához nyújtott segítségével növeli a pénztőkés általános hatalmát saját maga felett.

A korai tőzsde: a gazdasági pénz feletti hatalom pénzpiaci intézménye
A tőzsdén megy végbe az általános gazdaságinak általános – de még nem "tiszta" – hatalmivá való átfordítása, újabb quid pro quo, amely már a termelőtőkés pénze feletti rendelkezés intézménye. Itt a pénztőkés nem egyszerűen a kamatot – általános gazdasági hatalmat –, hanem a termelési ciklus és ezen keresztül a termelőnél lévő gazdasági pénz feletti hatalmat szerzi meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy kifejleszti a kamatpénzen túli tőzsdepénzt: a pénz feletti hatalom pénzét. Azt a pénztípust, amelyet Braudel "egyszerű halandója" valóban nem lát, annak ellenére, hogy életét a "tőzsdepénz" szabályozza.

A másodgenerációs Globália tiszta hatalmieszköz-rendszere

A tőzsde pénz feletti hatalma megnyitotta a kaput ahhoz, hogy a modern pénzhatalom-birtokosokon és az elsőgenerációs Globália hatalompénz-globalokratáin is uralkodó új globalokrácia elkezdje módszeresen továbbfejleszteni a pénz és a pénzrendszer hatalmi funkcióit.

Az "exouszia" és a tiszta hatalmi eszköz
Az a létművelet, amelynek quid pro quo-jával az új pénzglobalokrácia a másodgenerációs globalizáció főhatalmának alapzatát megácsolja: az exouszia. Ez egyszerre jelöli a létből erőszakkal kívülre törést és a létből való erőszakos kívülre kényszerítést. Az exouszia az általános hatalompénz fortélyos széthasítását végzi: az általános hatalompénzről éppen a maradék "gazdaságit," a pénzt "hasítja le", így alakítja ki a szemernyi gazdaságit sem tartalmazó szuperszimbolikus, elektronikus jelként a pénz látszatát keltő tiszta hatalmi eszközt, amelyet ma már szinte leplezetlenül is a diktátumok kikényszerítésére használnak fel.

Az "exouszia" intézményei
A kamatpénz és a tőzsdepénz az általános gazdasági hatalomtöbblet hordozói. Így pedig teljes egészében hatalmi eszközként birtokosaival, a pénztőkésekkel együtt kiindulópontjai a hatalomtöbblet termelésére berendezkedett új másodgenerációs hatalmi szervezeteknek, valamint a "szervezett kifosztás" folyamatának és intézményeinek.²⁴

E tiszta hatalmi eszközzel történő kifosztás az alávetett nemzetekre kényszerített intézményeket és azok működési kedvezményeit jelöli. A tiszta pénzhatalom ekképp ellenszolgáltatás nélkül vonhatja magához az alávetett államok, nemzetek, családok és személyek jövedelmeit, illetve vagyonát. A kifosztás alapintézménye a "szivattyú", az energiaelszívás és -megfordítás intézménye. Kifejlesztésének első lépéseivel a termelőtőke a kizsákmányolás hatalmi eszközével vonja magához az értéktöbbletet a bérmunkástól. Aztán a kamatpénz és a tőzsdepénz – a közenergiákat magánenergiává átalakító fiskális állam hatékony támogatása mellett – a vállalkozó kényszerítésével megszerzi profitjának egy részét, illetve lakossági hitellel "elemi szivattyút" helyez a fogyasztóra, akinek így vonják el jövedelmeit a privatizációs csapdák.

A szervezett kifosztás kifejlesztésének következő lépése a kifosztást már szervezetté alakító csapdarendszer. Megalapozásához a globalokrácia az általános hatalmi eszköz koncentrált energiájával a cserearányokat a saját előnyére torzítja el. Ennek eredményeképp a "világpiacon" a torzítás veszteseinél mesterségesen keltett hiteligények jelentkeznek, amelyek megalapozzák a "fizetési mérlegegyensúly" kényszerével működtetett csapdákat – ezért törekednek kiszolgálói a mérlegegyensúly-program bevezetésére. A hitel- és kereskedelmi csapdák, illetve a közjavak és napjainkban a magánjavak privatizációs csapdái tisztán hatalmi intézmények, amelyekben a torz cserearányok miatt csak vesztes lehet, akit oda bekényszerítettek.

Végül a szivattyúk klasszikusát, a bankot új szivattyútípusokkal egészítették ki. Ilyenek például a biztosítók, illetve a külső támogató intézmények, amilyen az IMF, a WTO, az országértékelő cégek stb.

[Közbeszúrás: a kifosztásnak
a megélhetés nem vet gátat^XVIII]

A globalizáció "derivált" mágikus tiszta hatalmi eszközrendszere
Az exouszia rendszerének megalapozásához még szükség van egy olyan intézményrendszerre is, amely folyamatosan szolgáltatja a kifosztáshoz szükséges induló energiákat.²⁵ Az ezt biztosító nemzetközi hatalmi intézményrendszert a második világháború végén kezdték el kiépíteni. Ennek támogatásával az új, a tiszta hatalmi eszköz nemzetközi apparátusa 1971-ben privatizálta a világpénzt: a központivá tett aranyfedezet nélküli vezető valutát egy zárt bankközi pénzpiacot képező szervezet (a FED) "magánkezébe" játszották át. Ez lehetővé tette, hogy a világpénzről leválasszák a világpiacon való mozgáshoz szükséges tiszta hatalmi eszközt. Ezt a szervezetet – majd az olajárrobbantást követő pozitív kamatra alapozott hitelcsapda lezárása után a világkereskedelmi bankokat is – feljogosították a tiszta hatalmi eszköz kibocsátására és a kamat önérdek szerinti alakítására. E kettős forrás szolgáltatja folyamatosan a kezdőenergiát az exouszia intézményrendszere számára.

A világpénzről leválasztott tiszta hatalmi eszköz birtokában a "világpénztőkés" globalokrácia a jelen ellenőrzése után kiterjesztette hatalmát a jövőre is: feltalálta a távoli jövő feletti ellenőrzés tiszta hatalmi eszközrendszerét, amit parapénznek szokás nevezni. Változatai közül a derivátumot, és a nevében is a jövő feletti hatalomra utaló futures-t érdemes megemlíteni. A jövőt ellenőrző, megfordító derivátumok privát megteremtésével a tiszta hatalmi eszközrendszer túllépett a fetisizmuson, és egyenesen "mágikussá" vált.

[Betoldás: a tiszta hatalmi derivátumok:
Mammon kemencéje

Mammon kemencéjében minden szilárdnak hitt szerkezet megolvad, hogy aztán vagy új, számára azonban idegen, kiszolgáltatottá tévő tiszta hatalmi eszköz alakban kerüljön vissza ennek a kérődzőnek a tűzgyomrából, vagy ott porrá égjen.]

A tiszta hatalmieszköz-rendszer látszólagos pénztöbblete és mágikus funkciói
A pénznek átnevezett tiszta hatalmi eszközből meglehetősen sokra van szükség, két alapvető okból is, s ezért – amint a világpiaci infláció hiánya bizonyítja – csak látszat, hogy nagy pénzfelesleg lenne a világpiacon:

• A szuperszimbolikus és virtuális birodalmi közegben az élet minden területe és az alávetettek jövője feletti hatalom intézményeinek kiépítése és fenntartása megköveteli a piaci pénz iránti igényeknél nagyobb tiszta hatalmieszköz-számosságot.

• Globália tiszta hatalmi közegében a szupranációk és exouszikus globalokráciáik – röviden: az exouszokrácia – csoportjai között a világhatalom megkaparintásáért pusztító, de "puha" hatalmi verseny, rivalizáció folyik. E "puha háborúban" az alacsonyabb fokú derivátumok és tulajdonosaik (azaz az ellenségek) feletti ellenőrzést a magasabb fokú derivátumokkal lehet megragadni, és ez még több látszólagos pénz "megteremtését" követeli meg.

• a szupranacionális és exouszokratikus riválisok feletti előnyök biztosítása a világhatalomért folyó versenyben,

• a nemzeti kormányok feletti ellenőrzés megszerzése és megtartása a tiszta hatalmi eszköz termelésének növelésével,

• a nembeli lényegbe való beavatkozás a "plázazombi" termelése céljából,
• a földi népesség csökkentése a rendszer fenntartása érdekében,
• a mesterséges, tisztán hatalmi szuperszimbolikus létminőség kifejlesztése.

A kifejlett Globália
A kifejlett, másodgenerációs Globália továbbfejleszti az elsőgenerációs tiszta hatalompénz révén alapított szuperszimbolikus valóságot, és megalapítja a tiszta hatalomra és tiszta hatalmi eszközre épített közeget, így mélyen belenyúlik a létminőség-alakításba is. Exouszikus cselekvése a tagadás negatív tagadásának második generációs, pusztító változata, ezért azt mondhatjuk, hogy az exouszokrácia kidolgozza a negatív ontoszociális hatalom közegét, a kifejlett Globáliát. A szupranációk e második szerveződése a tiszta hatalmieszköz-termelő exouszokrácia és alávetett tagjainak amerópai makro- és ázsiai mikroglobalizációs szupranációiból áll.

A második Globália létmódja: a puha világháborúk és a tiszta hatalmi gyarmatosítás
Globália exouszokráciái és exouszokratikus szupranációi folyamatos háborúban állnak részint egymással, részint a hatalompénz első Globáliájával (valószínűleg az győz, amelyik a makro- és a mikroglobalizációban is eredményes lesz). E puha világháború egyszersmind a közös alávetettek, illetve a modernitás és a hagyományos világok ellenállásra képes erőivel is folyik – nemegyszer egy-egy őrült elmélet ürügyén²⁶ helyi véres háborúkba torkollva. E folyamatos háború nemcsak a hatalmi verseny eldöntéséért folyik, hanem a világ ontoszociális létminőségének meghatározásáért is. Az alkalmazott tiszta hatalmi eszköz tömegpusztító erejű, és nemcsak a szuperszimbolikus, hanem az anyagi világra is hatással lenni képes fegyvernek bizonyul. Ezért azt is mondhatjuk, hogy Második Globália létmódja a puha világháború.

A puha világháborúk a gyarmatosításnak új válfajait fejlesztették ki: a belső gyarmatosítás mellett az eddig tabunak bizonyult európai civilizáció exouszokratikus gyarmatosítása is zajlik. Ebben, mint szó volt róla, az újrasszizmus felhasználásával az alávetetteknek nemcsak a jövedelmeit, hanem a tárgyi, szimbolikus és humán-vagyonát is elpusztítják. Ellene védelmet legfeljebb kárpótlásra elszánt kormányoktól, vagy saját kezdeményezésből kinövő alternatív úttól várhatnak a pusztulásra ítéltek.

Ha szabadulni akarunk e fortélyos hatalom szorításából, arra a kérdésre kell választ keresnünk, hogy van-e olyan pénzrendszer, amely védett a hatalompénz rendszerré válásától, és ha igen, hogyan kell azt megvalósítani?

Kiút a válságból: a szeretetpénz-rendszer

A globalizáció totális tiszta hatalmieszköz-rendszerével megismert elkeserítő és szinte paralizáló valóságábrázolás nem lenne teljes, ha a másik oldalról, az ellenállásról, és még inkább a hatalmi és gazdasági autonómia visszavételi kísérleteiről nem ejtenénk szót. Ezt nemcsak azért kell megtenni, mert így teljes a kép, hanem mert meggyőződésem: abból az általános létválságból, amelybe a modernitás, majd most felgyorsítva a globalitás sodorta Földünket, van kiút. S az e kiútba torkolló egyik bekötőút éppen a valóban alternatív, a pozitív tagadást megvalósító pénzrendszer kifejlesztésében és megszervezésében rejlik. Ezt az alternatívát az igen széleskörűen felfogott szeretetpénz-típusok pénzrendszerré szervezése biztosíthatja. Ezzel egyúttal abban a kérdésben is állást foglalok, hogy Marx alapvető tévedését, a létminőségek tagadását hogyan és milyen irányban kell korrigálni: először a létminőségek elismerésével, majd a nembeli lényeg és a létminőség egyszerre való figyelembe vételével, végül a nem a múltba nézést, hanem a vissza-előre fejlesztés quadralektikáját alkalmazó alapok újraépítésével.

A vissza-előre fejlesztés meghaladni való kiindulópontja a világ, s annak az a közege, ahol a szeretetpénz a természetes és magától értetődő közvetítő eszköz. Természetesen van tanulsága a közvetítésben és a többi pénzfunkcióban való torzulásoknak is: látunk már néhány olyan elágazást, amely nem a teljes emberi élet folytathatóságához, hanem az önpusztításhoz vezet, és ezért látjuk azt is, hová kell szigorú őrizettel védett és pontosan ellenőrzött határzárakat telepíteni. És nem teljesen üres az a valóság sem, amelyhez előrenyúlhatunk, hogy a kölcsönös gondoskodás világát korszerűsíthessük.

Ennek a korszerűsítésnek a középpontjában is a család kölcsönösen gondoskodó közege és az ebben történő mozgáshoz szükséges szereteterő és -energia áll. Ezek alkalmazásával felemelhetjük magunkat és családunkat az életben maradáshoz immár elkerülhetetlenül szükséges és ezért nemcsak szükségletünket alkotó, de érdekünkké is vált teljességhez. Néhol – Kocsis István szép szavaival az "áldott elmaradottság" szigetein – működnek még a család autarkiájából magasabb közösségekbe emelő integrációs pályák és e folyamatok támogató intézményei, és azok közegei is, amelyekben, ha megcsonkítva is, de még felismerhetők a szeretetlogika – nem banális érzelgősséget, hanem szigorú és kemény közösségi-gazdasági realitást hordozó – elemei, és az eszerint élő "karakterek". És léteznek még olyan szigetek is, ahol az egyházak felszenteltjei nem hierarchiájukat, hanem a megszentelendő és általuk is "fejlesztésre" váró közösségeket védelmezik.

Kialakultak már a felebaráti szeretetnek azok a modernizált intézményei is, amelyek a vissza-előre fejlesztés számára közeget biztosíthatnak, mert a felebaráti szeretet erőit és energiáit feltételezik. Rendeltetésszerű működésük esetén karaktereik ezeket a szeretetlogika szabályai szerint alkalmazzák. Elsőként a királyi gondoskodási kötelezettségig visszanyúló állami szociálpolitikát említem, és vele részben a gondoskodó, részben a jóléti államokat, amelyek ellen oly ádáz dühvel támadnak napjaink globalokratái (és ha tehetik – és nálunk sajnos teszik – kíméletlenül privatizálják is).

E támogató szerveződések közül a közösségi öngondoskodás néhány intézményét érdemes megemlíteni: a társadalombiztosítástól a Nagycsaládosok Országos Egyesületénél alkalmazott – a kinőtt, nem használt ruhák és eszközök közössé tételére szolgáló – intézményig. De ide sorolhatjuk a karitatív vagy csak adómentes adományokból működtetett önkéntes segítő szervezeteket és tagjaikat, vagy azokat a jórészt Erdélyből származó, eredeti értelemben vett szövetkezéseket is, amelyek a közösség folytathatóságát oldják meg. Végül a felebaráti szeretetnek azt a legenyhébb változatát említem, amelyben a szeretetlogikát és a piaci érdekeket egyesítik egymással a nonprofit szervezetek.

A sor nem teljes, ahhoz azonban elegendő, hogy lássuk: nem vagyunk tehetetlenek. A heroikus intézmények és valóságok sokféle mintája áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a tiszta hatalmi eszköz nemlegitim hatalmi rendszerével szemben felépíthessük a védekezés, mi több, a valós alternatíva sokszínűen konkretizálható valóságait, közegeit, erőit, energiáit, logikáit és karaktereit.

Az eddig felsorolt példákban a családi-rokonsági és a felebaráti szereteten túl az a közös, hogy művelőinek volt elegendő ereje és bátorsága ahhoz, hogy kilépjenek a nemlegitim hatalom tiszta hatalmi eszközrendszerének szuperszimbolikus és szimulakratív valóságra alapozott gyámkodásából, kifosztó szivattyúinak kikerülhetetlennek vélt hatóköréből, és volt erejük és energiájuk a természetre is kiterjedő – ökologikus – felebaráti szeretet alternatíváinak kidolgozását megkezdeni.

Ennek a kilépésnek az egyik eszköze a "helyi pénz", amelyről az előzmények után már nem kell bizonygatnunk, hogy csak olyan közegben működhet, amelynek intézményei, karakterei, integrációs és karrierpályái, logikája, nyelve, bölcs tudáskészlete, előzetesen tudatos módon megformált létműveletei anyanyelvi szinten állnak rendelkezésre a rendeltetésszerű működéshez. Amelynek ellenőrzőrendszere, határvédelme jól kidolgozott, és rendelkezésre áll azon erők és energiák egész rendszere, amelyeket a karakterekről, intézményeikről és eszközeikről – épp a határőrizet miatt – nem választhattak le. Ám ez még egyetlen család keretei között is meglehetősen nehezen megoldható probléma napjaink csábításra hajló, köz- és magáncsapdákba csalásra biztató, illetve e cselekvésmódokat jutalmazó álvalóságának szívó hatása miatt.

Ha sikerülne egyetlen kisebb közösséget az elmondottak szerint úgy megalkotni, hogy erőit és energiáit elválasztatlanul magában hordozva nem megfordítható és nem metamorfizálható minőségben megtartható legyen, még akkor is csak egyetlen autark közösségnél tartanánk. Ami azt kiáltja felénk, hogy a helyi pénz ugyan egyik eszköze az alternatív valóság-egésznek, de még nem a teljes megoldás, hiszen az igazi problémák akkor kezdődnek, amikor az autark közösségeket magasabb, egymással export-import viszonyban álló közösségekké – esetleg nemzetté – kell fejlesztenünk. A mind magasabb közösséggé szervezés folyamatához a helyi pénzek olyan magasabb változatait kell megalkotni, amelyek ugyancsak szilárdan és kikezdhetetlenül együtt tartják a közvetítést, a mérést, az erőket és energiákat, hogy azok lokális-regionális, illetve nemzeti szeretetpénzrendszerré emelkedhessenek. Ez olyan intézményeket, működtető karaktereket, logikákat és ellenőrzést igényel, amire példa utoljára évszázadokkal ezelőtt, a püspöki városok és az uradalmak együttműködésében volt.

A feladat tehát: a felebaráti szeretet közösségeinek közösségeit újraszervezni, és az ezek működtetéséhez szükséges közvetítő eszközrendszert, a szeretetpénzrendszert megalkotni. Ez igen nehéz út, ezért nem szabad eljátszanunk a rosszul végiggondolt, bukásra ítélt helyi pénz erőltetett bevezetésével. E heroikus valóság megalkotása nélkül azonban nem marad esélyünk az élet és életünk megőrzésére Földanyánkon.

Jegyzetek: