Mammon jelenlétének nyomai után kutatva az építészet területén, azt próbálom röviden megválaszolni, hogyan lehet megkülönböztetni Mammon megjelenését az építéshez mindenkor szükséges pénznek az eredményt befolyásoló hatásától. Ebből következik, hogy személyes értelmezést keresek a Mammon fogalmára.

Éppen azért, mert a vagyon, a tulajdon és az akaratérvényesítés minden építés külső feltétele, a Mammont csak a hamis Isten jelentésében tartom érdemesnek megkülönböztetni, azaz abban az értelmezésben, hogy az építés, ami eredendően szakrális tevékenység, a Mammon által szakad el végleg és teljesen eredeti feladatától.

A fenti mondatok három hónapi fejtörés után kerültek papírra. Aztán csüggedten megállapítottam, hogy saját erőmből csak közhelyes megállapításokra futja, ám akkor segítségemre sietett a gondviselés. Egy barátom – egészen más üggyel összefüggésben – letette elém Rudolf Steiner 2007-ben magyarul megjelent könyvét, amely 1904 és 1905 folyamán tartott tizennégy teozófiai előadásának kivonatos ismertetését tartalmazza.¹ Az a néhány gondolattöredék, amelyet leírni szándékoztam, egyszerre részévé vált egy lenyűgöző képnek, amely a kérdést olyan összefüggésbe állítja, melynek legalább a jelentőségét megpróbálom nagyon röviden érzékeltetni.

Az építésről innen kezdve nem a mindennapjainkban jelenlévő tervezői munkaként, illetve építőipari tevékenységként lesz szó, hanem az ember kozmikus fejlődésében – ami az ezoterikus kozmogónia szerint a fejlődés jelenlegi szakaszának alapfeladata – alapvető szerepet játszó fogalomként.

A minket körülvevő világ ásványi természetű holt anyagokból áll. A gyakorlati építési folyamat azzal jár, hogy ezt a holt anyagot teremtett állapotából ki kell emelni, szét kell rombolni, és ahhoz, hogy az építésben felhasználható legyen, emberi munkával át kell alakítani. Az ember a szellemi világból származó eszmék, ősképek alapján végzett tervszerű tevékenységgel formálja át az ásványi világot. Az anyag, amelynek az emberi beavatkozás művészi formát adott, őrzi ennek lenyomatát. Az épületek pusztulása után is megmarad benne az ember által valamikor létrehozott formák emléke, így az ásványi világ egyre nagyobb része őrzi az átszellemiesítés lenyomatát. Az ember építő tevékenységének az ásványi világ egészébe bele kell vinnie a szellemet, hogy a Föld fejlődésének újabb szakasza, új inkarnációja bekövetkezhessen. Ez a folyamat természetesen kétoldalú, visszahat az emberre, a belső fejlődés a külső tevékenység révén formálódik.

Az építés szakrális megközelítése alapján az építő tevékenység nem értékelhető esztétikai kritériumok alapján, hanem csak saját lényegéhez viszonyítva. Az építés ősképe és lényege szerinti mindennapi gyakorlata templomépítés, amelybe Isten beköltözhet. A salamoni templom mítosza segít megérteni ennek a gondolatnak a tartalmát. Az isteni megrendelő által adott program így hangzott: építs "házat az én nevemre" (Sámuel II. könyve, 7:13). Isten kimondhatatlan neve annak az énnek a neve, aki az emberben lakhat, énfejlődése révén. Az én neve, azé, amit Énnek nevezhet az ember, az önmagában felismert legbelső én, lényének centruma – ennek kell felépülnie ahhoz, hogy magába fogadhassa Istent, hogy az emberi test maga lehessen Isten temploma. Ennek külső jelképe a jeruzsálemi templom, az emberi organizmus szimbolikus képe.

A Mammonnak, innen közelítve, semmi köze az építéshez szükséges anyagi javakhoz. A Mammon az a hamis isten, akinek az ember házat építhet önmagában, de csak azon az áron, hogy Isten helye – átmenetileg – üresen marad. Mammon az ürességbe költözik bele, anélkül, hogy azt kisajátíthatná, mégis háziúrként viselkedik. Amíg betolakodóként, illetéktelenül foglalja a helyet, az építési tevékenységet magát is megfertőzi.

Az építő tevékenységnek (kőművességnek), hogy valódi feladatát elláthassa, súlyos feltételei vannak. A piramisok, a görög templomok, a középkori katedrálisok építői nem a mai felfogásunk, az individuális alkotás természete szerinti módon hozták létre műveiket, nem racionális matematikai és statikai számítások segítségével, hanem intuitív módon. Képesek voltak például olyan akusztikai viszonyok megteremtésére a gótikus templomokban, amelyek lehetővé tették, hogy az elhangzott szó – az egyéb élményekkel összhangban – közvetlenül hasson a hívek lelkének magasabb szféráira. A szakrális építmények az egész világmindenséggel álltak szerves kapcsolatban – ezt érzékeljük a templomok tájolásában, a prehisztorikus emlékek asztrológiai vonatkozásaiban. Az ősi építőmester képes volt a kozmikus ritmusok pontos leképezésére anélkül, hogy mai értelemben vett, rendszerbe és írásba foglalható tudományos ismeretei lettek volna a kozmoszról. Viszont annak a fizikai tapasztaláson túli rétegeiről rendelkezett a közösség felé közvetítendő képpel és megformálásának eszközeivel. A szakrális építés a külső világ átalakítása úgy, hogy az a világ szellemi életének képmása legyen. Az erről való tudás nem racionális ismerethalmaz, hanem a beavatott képessége a magasabb hierarchiák üzenetének átadására. Ez a tevékenység csak önzetlenül folytatható, ennek jele a középkor végéig tartó anonimitás: az alkotó nem tartott igényt nevének megörökítésére.

A kőművességnek ez a szerepe a középkor végétől fokozatosan megszűnt, az intuitív képesség elveszett. (A szabadkőművesség ennek formai burkát őrzi csupán, és – miközben jelképeit megőrizte – teljesen el is szakadt a közvetlen építési tevékenységtől.)

Amit környezetünkben ma általában tapasztalunk, ennek a bölcsességnek a hiánya. Az individuális felemelkedés fontossága, a sztárok megdicsőülése az önzetlenség hiánya. A társadalmi szinten gyógyítani képes környezet-átalakítás helyett a civilizáció alkotó képességeinek szélsőségeivel hivalkodik, nem véve tudomást arról, hogy amit a világban ma formaként létrehoz, az a jövő meghatározó elemévé válik. Nemcsak a mai fizikai környezetet rombolja, hanem távoli nemzedékek életfeltételeit is. Ez azonban nem a fejlődés vége, hanem természetes átmeneti állapot; az ember magasabb tudati szinten válik képessé a természetet létrehozó isteni bölcsesség megértésére, amit külső és belső építő munkájában alkalmaznia kell.

Talán pontatlan Mammonnak tulajdonítani mindazt a torzulást, aminek eredménye a külső világ fenyegető átalakulása. Az emberiség egész fejlődését látszik veszélyeztetni az emberi szabadságot megfertőző önzés, amelynek ma legjellemzőbb megnyilvánulása a pénz és hatalom utáni törekvés. A társadalmi felelősség a környezetalakításban a legnagyobb, a legtöbb embert közvetlenül érintő és időben a legtávolabbra ható módon. Ha szakmai oktatási intézményeink nem válhatnak is beavatási iskolává, nevelési programjuk középpontjába kellene állítani e felelősség kérdését az éppen divatos trendek követésének Mammon által irányított szemlélete helyett.

Jegyzetek: