Állandó nyelvromlásban élünk. A "romlás" kezdete nem újkeletű, a folyamat az emberi gondolkodás módosulásainak vezérfonala mentén a korai görög filozófusokig visszakövethető. Egészen odáig, ahol Heidegger szerint a nyelv és vele együtt a gondolkodás elszakadt a léttől.

Aki néha tévét néz vagy rádiót hallgat, megrettenve tapasztalhatja, hogy a szleng mennyire beszivárgott a tömegmédiába. "Kirúgták" a minisztert, "elkapták" a gyanúsítottat, "bedőlnek" a hitelek, mondja a bemondó. Nyelvromlásban élünk, bármit jelentsen is ez. Néhány évtized, esetleg néhány év is elég, hogy észrevegyük a változást. (Ráadásul a nyelvet gyakran épp azok rongálják, akiknek védeniük kellene. Sohasem bocsátom meg a nyelvalakító bizottságnak vagy minek, hogy a mammut nevét mamutra változtatták. Aki ilyet tesz, aki tehát nem érzi, hogy a kettős 'm' milyen gyönyörűen visszaadta az állat lomhaságát, annak semmi érzéke nincs a nyelvhez.)

A nyelvromlás azonban nemcsak a tömegmédia és az erőltetett nyelvújítás szintjén érhető tetten, hanem ott is, ahol a lét nyelvén szól valaki, mert az ilyen beszédet általános értetlenség fogadja. A lét nyelvén: ez nem valamiféle misztikus "nyelveken szólást" jelent. Hogy mit is jelent, azt Heidegger filozófiájának tükrében próbáljuk megvizsgálni. Ő a huszadik század elején olyan nyelven szólalt meg, amely alapjaiban rendítette meg a filozófiát, és amelyből kiérezhető, hogy a léttapasztalat egészen új, ugyanakkor egészen eredendő minősége jut benne szóhoz.

"A létkérdést elfelejtettük." Ez a felejtéstörténet egybevág a nyelvfeledés történetével. A nyelv elszakadt a léttől, mondja Heidegger. A folyamat kezdőpontjaként pedig azt az időszakot jelöli meg, amikor a preszókratikus bölcselet átadta a helyét a szofisták, Platón és Arisztotelész tevékenységének.

A preszókratika egyik leggyakrabban idézett és hivatkozott bölcselője Hérakleitosz. Rekonstruált töredék-iratának első mondata így hangzik: A logoszt illetőleg, ami nem más, mint ez (ami itt következik), az emberek mindig értetlennek bizonyulnak, mind azelőtt, hogy meghallották volna, mind amikor egyszer már meghallották. A nyelv "romlásának" kezdete, amelyet most – a heideggeri ontológia fényében – megvizsgálunk, a logosz értelemmódosulásainak vezérfonala mentén követhető. Kettős játék részesei leszünk: egyrészt igyekszünk felvázolni a heideggeri víziót, másrészt megkíséreljük bemutatni, hogy a logosz – jelentésváltozásai közepette is – hogyan őrzi lényegét, és – miként Parmenidész töredékeiben a létezőket Ananké – hogyan sétáltatja pórázon jelentéseit. (Talán épp ez az őrzés az oka annak, hogy amikor Heidegger létfeledésről beszél, akkor mi képesek vagyunk megérteni, mit mond.)

Nem véletlenül említem Hérakleitosz után Parmenidészt. Az ő tankölteménye filozófia és költészet szétválaszthatatlan egysége. Mindkettőre szükségünk lesz, a filozófusi és a költői gondolkodásra, amikor a kettős játékba belebonyolódunk. Hiszen Heidegger is abból indul ki (és oda tér meg), hogy a filozófia és a költészet nyelve rokon: a lét a filozofálásban és a költésben mondja ki magát, áll vissza jogaiba, és a nyelv ebben a megszólalásban lesz ismét az, ami mindig is volt: a lét háza.

Leszámolni a humanizmussal

A létkérdésre mint a filozófia központi problémájára ráeszmélő Heidegger metsző kritika alá vonja a metafizikát. Elsősorban a humanizmust veti a szemére. A humanista világmodell centrumában az ember áll, a szubjektumként felfogott létező, amely körül ott az objektumok tömege. A középpontban álló ember dzóon logon ekhon, vagy latin fordításban animal rationale, azaz olyan létező, amely ésszel rendelkezik. (Az a "kopernikuszi gondolat", hogy esetleg épp megfordítva: az ész vagy a beszéd rendelkezik az emberrel, Heidegger előtt, tehát a metafizikai gondolkodásban nem merül fel.)

A metafizika szükségképpen dualisztikus szemlélet. A fizikán túl van a metafizika, az immanensen túl a transzcendens, a testen túl a szellem. Túl lenni valamin azt jelenti: a túlhaladottat behunyt szemmel látni, elengedve őrizni, letudva tudni. És ha egy létező rendelkezik azzal az elvvel, amely ilyenformán hagyja maga mögött a fizika, az immanencia, a test világát, az a létező az összes többi létezők ura. Ez a hit a humanista felfogás alapja. A metafizika humanizmusa a saját végességével szembenézni nem tudó ember túlélési stratégiája, mondja Heidegger. Innen nézve a humanizmus története az ókortól az újkorig ível. A halhatatlan lélek vagy szellem egyiptomi-orphikus-platóni-keresztény-kartéziánus-hegeli tételezése a szubjektumot állítja a világ középpontjába. A szubjektum halhatatlan lényege kezdetben – a test halála után – az istenekkel vacsorázik és várja a pirkadatot, később magából Istenből ered, majd az abszolútum önmagára találásának helye lesz, később a Walhalla tüzében meglátja tiszta, emancipálódott önmagát, végül – fogyasztói individualizmus formájában – a világ helyébe lép. Mindezek közepette azonban sosem szűnik meg eltagadni végességét. (Isten halála és a metafizika elsorvadása után úgy, hogy egyre kifinomultabb technikák segítségével menekül a halál kérdése elől.) Heidegger első nagy művéből, a Lét és időből megtudhatjuk, hogy az élet legfontosabb kérdése a halál kérdése, és hogy a halálkérdést – azaz a létkérdést – akkor tehetjük fel, ha szembenézünk végességünkkel, ha tehát szakítunk a metafizikával. "A kidolgozandó kérdés megkérdezettje a lét, az, ami a létezőt mint létezőt meghatározza, amire vonatkozóan a létezőt, bárhogyan tárgyaljuk is, már eleve értjük. (...) A rákérdezett, a lét értelme is sajátos fogalmiságot követel... (...) ...a lét kérdésének kikérdezettje maga a létező." Itt már nem a szubjektum áll a középpontban, amelyet az objektumok serege világként vesz körül, és amelyeket a szubjektum magába becipelve, de mégis valamiképp otthagyva elvégezné a megismerés héraklészi munkáit, amelyek még elvégzésük után is eléggé megmagyarázhatatlanok maradnak. Szubjektum, individuum, én vagy ember helyett a Dasein a heideggeri kérdezés kikérdezettje. A heideggeri ontológia középpontjában nem az ember, hanem a lét áll. Az "ember" azért lehet egyáltalán kikérdezettje ennek a kérdezésnek, mert általa, "benne" a lét van jelen.

Levél a "humanizmusról" című írásában Heidegger abból indul ki, hogy a metafizika a nyugati "logika" és "grammatika" formájában kisajátította magának a nyelv interpretációjának kizárólagos jogát. Rímel ez a Bevezetés a metafizikába című műre, ahol azt olvashatjuk, hogy a preszókratikusok logosza Arisztotelész filozófiájában logikává válik. A logika azután a középkorban megnevezi a lét és a megismerés két alapvető elemét: a subiectumot és obiectumot. A metafizikai dualizmus ezen az alapvető dichotómián áll vagy bukik, illetve azzal a tágabb dichotómiával, kétvilág-elmélettel azonos, amelynek szubjektum és objektum az "evilági" létpartjai.

Mi van a nyelv előtt?

A nyelv logikai technizálása a szofisták, Platón és Arisztotelész munkássága során vette kezdetét. "Maga a gondolkodás ott technének számít, a tevékenység és az alkotás szolgálatában alkalmazott megfontolásnak. De a megfontolást már itt is a praxiszra és a poiésziszre tekintettel szemlélik." A gondolkodás, hogy megmentse magát a maga önállóságában, persze theóriaként is kimondatik. De ez már csak visszahatás, mondja Heidegger. Ez a theórein nem az önmagában és önmagára szabaddá vált tekintet dolga, hanem a felmérő, megítélő pillantásé. Indoklásul elég, ha megnézzük a theóreó jelentésfelhőjét: megfigyel, megvizsgál, megszemlél (főleg a katonai seregszemle értelmében), végignéz (ünnepséget), megítél, fontolgat, állami küldöttként utazik. A gondolkodás e teoretikus önvédelméből, önmentő kísérletéből eredezteti Heidegger a filozófiának azt az állandósult törekvését, hogy igazolja magát a tudomány előtt. (Tanítványa, Gadamer az Igazság és módszer lapjain majd szintén innen indítja a vizsgálódást, amikor arról ír, hogy a szellemtudományoknak fel kell szabadulniuk a természettudományos megismerési módszer uralma alól.) "A filozófiát félelem keríti hatalmába, hogy tekintélyét és érvényét veszti, ha nem tudomány. (...) A lét mint a gondolkodás közege áldozatul esik a gondolkodás technikai értelmezésének." Logikának azt a nyelvhasználatot nevezzük, amely szentesíti mindezt. A logika olyan teoretikus beállítottság, amely a létezőre nem az ember eredeti szemszögéből irányul. Durván szólva: a logikai vizsgálódásnak semmi köze a léthez, mert az eredeti létre-irányultság az élet történő megnyilvánulását veszi szemügyre, nem pedig annak statikus, puszta jelentésekből gyúrt, történelmietlen papírszobrait. A logosz logikává lett, mondja Heidegger, a lét már nem mondja ki magát a filozófiában. A logosz logikává lett, punktum: gyanúsan sommás vélemény ez. Bevezetés a metafizikába című írásában Heidegger végigköveti a nyelvromlást. A folyamat azonban a logika kifejezés etimológiájának vizsgálatával is nyomon követhető. Tudtommal maga Heidegger nem tárta fel a folyamatot, pedig érdemes végigkövetnünk, mert rendkívül tanulságos.

A logosz főnévből előbb melléknév lesz, majd a latin logica formájában ismét főnév, de a latin főnévben már valami egészen más szilárdul meg. A logosz (mint lét- és beszédfogalom) a legősibb időktől fogva őrzi a benne megnyitott létezőt. A logoszból azonban Platón és Arisztotelész munkássága során logiké tekhné lesz. A logiké a logoszból képzett melléknév, amely ekkor olyasvalamit jelöl, ami a beszédhez tartozik. Itt már nem arról van szó, amit a logosz mint főnév megnevezhet, nem arról a létről tehát, amit a szólás megnyit, hanem arról, amit a szakszerű, kutató pillantás a dolgokról való beszédhez tartozóként összegez. A logiké tekhné vagy episztémé logiké kifejezésben szereplő logiké melléknév mindannak tárháza lesz, ami a dolgokkal kapcsolatban a megbeszélhetőségbe bevonható. (A módszer uralma már itt, a filozófia e korai időszakában jelentkezik.) A melléknévben és a szintén a logoszból képzett határozószóban (logikósz) összegyűlő szakszerűség azután a latin nyelvben logica formájában főnévvé szilárdul. Ez a megképződés már csak azokat a nézésirányokat őrzi meg szakmailag odatartozóként, amelyek a megbeszélhetőség módszeruralmának technikai kritériumából merülnek föl. A logikában mint főnévben tehát már nem a logosz által megnyitott lét gyűlik össze, hanem mindaz, ami e megnyílás perifériáján módszerként feltorlódott. A logika így lett az értelem szabályainak tudománya, amelynek feladata a helyes következtetés fogalmának szabatos meghatározása, valamint törvényeinek feltárása. Kantig és Hegelig a logika formális funkciója tartalmi elemekkel keveredett, de már ekkor is elkülönítették a két terrénumot. A 19. század végén azután megszületett a modern logika, amelyben már nincs helye ismeretelméleti kérdéseknek. A létezőről való beszéd szabályainak rendszere ekkor végleg formalizálódott, tudománnyá vált.

A logika azonban, és annak alapszabályai, a létezőre mint olyanra vonatkozó kérdés esetén nem adhatják meg a mértéket, mondja Heidegger, mert már a klasszikus logika is képtelen rá, hogy a létezőre vonatkozó kérdést egyáltalán megértse, nemhogy meg is válaszolja. A kérdezés, az "ős-ugrás" (Ursprung) képessége a tudomány mezején megmerevedett. Heidegger a megértés pillanatnyiságát, kairosz-jellegét hangsúlyoza, amely mindig kivonja magát bármilyen nyelvi logika általánosító ereje alól, és történő kinyilvánításban áll, amelynek következtében csakis a Dasein felől értelmezhető. "A kérdés azonnal elveszíti rangját egy olyan emberi-történelmi létezés körében, amelytől idegen a kérdezés mint eredendő hatalom."

A nyelv hangoltsága

Mit tehetnénk, hogy a nyelvet kiszabadítsuk rabságából, hogy kijussunk a teória és logika bűvköréből, és újra szigorúan gondolkodjunk, vagyis nem a tudományos fogalmak mesterséges egzaktságának jegyében, hanem a lét igazságának közelében maradva? Fölmerülhet, hogy viszsza kell térnünk "magukhoz a dolgokhoz", ahogy azt Heidegger tanítómestere, Edmund Husserl javasolta fenomenológus-palántáinak. Ezek szerint az eredendő, nyelv-előtti tapasztalatot kell megvalósítanunk. Így kerülhetünk a nyelv mögé, és talán kiköszörülhetjük a csorbát, és tiszta lappal kezdhetünk mindent. Csakhogy ilyen nincs. A nyelv technizáltsága faktum, amitől nem tekinthetünk el; a "nyelvromlás" történetét nem tekinthetjük hibának vagy anomáliának. Ráadásul a tapasztalat sosem kerülhet a nyelv háta mögé. Mert – és ez a heideggeri hermeneutika transzcendentális alaptétele – a tapasztalat eredendően nyelvi.

A nyelv a tapasztalat lehetőségfeltétele, és mint ilyen, az ember létmódja. Az emberlét már minden tapasztalás előtt nyitott. Ha ez a nyitottság nem volna, akkor a delphoi jósda hármas imperatívuszának leghíresebbike (Ismerd meg magad!) értelmetlen volna. A Lét és idő lapjain Heidegger e nyitottság hármasságát fedi fel: hangoltság, megértés, beszéd. A jelenvalólét mindig rá van utalva a hangoltságra. A megértés mindig hangolt. Afölött, hogy a világnyitottság hogyan jelenik meg a hangoltságban, nem a jelenvalólét dönt, a jelenvalólét csak "tere" ennek a nyitottságnak. Ez a faktum nemcsak mindenféle akarat korlátját jelenti, de azt is, hogy a nyitottságban megjelenő világhorizont – mint a megjelenés érdekelőttes mikéntje – véges. Heidegger az első, aki a világ végességének megértéséhez közel került. Husserl, aki az "a priori végtelen birodalmáról" és az ezt célba vevő epokhéról és redukcióról beszélt, azért nem volt képes rá, mert nem tudott a metafizikai szubjektivizmustól (és/vagy objektivizmustól) megszabadulni. A husserli fenomenológiai redukció nem képes átvilágítani az intencionalitás létmódját, mert az epokhé során épp azt helyezi zárójelbe (a "világot" mint az élmény közegét), amitől nem volna szabad eltekinteni. E transzcendentális rövidlátás következménye azután, hogy Husserl vizsgálódásai a metafizikában, a mesterségesen kiépített létszférák (az ideák és a zárójelbe helyezett empíria) kettősségének fogságában maradnak. Érdekes megvizsgálni nyelv és beszéd viszonyát a heideggeri létmegértésben. A nyelv ontológiai fundamentuma a beszéd, mondja ő. A nyelv megromolhat, de a beszéd nem. Nyelv és beszéd "ontológiai szakadéka" nyitja meg azt a teret, amelybe beleállva a nyelvromlás faktuma a létkérdésre való tekintettel elbeszélhető. A nyelvet legyőzheti a nyilvánosság diktatúrája – és le is győzi: a nyelvek története a folyamatos süllyedés, romlás történeteként is elmondható –, de fundamentálisan az akárki (das Man) sohasem ronthatja meg a világnyitottság artikulációját. "A szó kezdetben a léthez tartozik." Megható, amikor "nyelvőrök" végzik küldetéses munkájukat a tévében vagy a rádióban, és tisztogatják a romolgató apparátust, de ennek a tevékenységnek semmi köze ahhoz, amiről itt szó van. Hiszen ők nem a beszéd, hanem a nyelv (a nyelvészet, a grammatika, a logika, a nyelvfilozófia) talaján állnak. Az a veszély, amiről ők beszélnek, nem éri el az ember lényegét. Ha elérné, a nyelvőrök tudnák, hogy az emberi lényeg folyamatosan veszélyben van, ez a veszélyeztetettség azonban a jelenvalólét létszerkezetéhez, közelebbről a nyitottság fenoménjéhez tartozik.

A mondható lét

A lét nyelvbéli elrejtőzésének folyamatát úgy követhetjük nyomon, ha előbb megvilágítjuk lét és mondás viszonyát. Lámpásunk az a Metafizikából származó mondat, amely Heideggerre – még gimnazista korában – Franz Brentano disszertációjának mottójaként talál rá, és amely később, hermeneutikai vizsgálódásai során Heidegger lélekvezetője lett: To on legetai pollakhósz. A mondat hagyományos latin fordítása: Ens dicitur multipliciter, azaz: A létezőt sokféleképp mondjuk. Ez a megoldás azonban, mondja Heidegger, meghamisítja az eredeti mondást. Mert az eredeti mondatban a legó ige mediopassiv infinitivusban áll. Mivel a medium mint igenem aktív jelentése mellett az alanyra történő vonatkozást is kifejezi, a mondat alanya nem mi, emberek vagyunk, akik activ nemben kimondják a létezőt, hanem a létező, amely kimondja magát. A mondat eredeti jelentése tehát a következő: A létező sokféleképp mondódik/mondja magát. Ferge Gábor A költészet mint a lét nyelve a filozófia és a teológia határterületén című csodálatos könyvében (amely Heidegger költeményeinek mellékleteként jelent meg) felhívja a figyelmet arra, hogy a mondatban szereplő pollakhósz határozószó rímel az arisztotelészi négyességre (tetrakhósz). Heidegger a mondattal szembesülve rátalált egy kérdésre: vajon mi az a többértelműen mondható, amin az arisztotelészi létező négy értelme alapul? Ez az ontosz on, a létező léte. A logosz ebben a kérdezésben a lét értelmét jelenti. Ha nem magát a létet. A létet, amely többféleképp mondható, és amely töbféleképp jelenik meg. Ti esztin to on hé on? – kérdi Arisztotelész, azaz: Mi a létező mint létező? Ez a szókratészi/platóni ti esztin kérdése. A dolgot meghatározni akaró emberi akarat kérdése. Platónnal, mondja Heidegger, a logosz a mint-valami hálójába került, a filozófia ezután a meghatározás tárgyaként konstruálja a létezőt, amely már puszta jelentésként jelenik meg, mint-valami. Ez a mintstruktúra a létvesztés helye, mondja Heidegger. Az mindenesetre a létezők mint-struktúráját követve is tetten érhető, hogy a lét sokarcúsága és a létező mondhatóságának sokfélesége összetartozik. A lét beszél: ez az ősi kapocs. Arisztotelész filozófiájában azonban már nem a lét mondja ki magát valamiféle eredendő gondolkodásban, hanem az elbeszélhetőség dönt arról, van-e lét. A logosz logikává lesz, és ami nem vonható be a logikává kristályosodó logosz technikai rendjébe, az nem létezik.

Hérakleitosz

A nyelvi "létvesztés" három állomását (Hérakleitosz, Platón, Arisztotelész) most kövessük nyomon: kíséreljük meg felderíteni, hogy mire gondoltak ők, amikor a logosz szót kimondták, és hogy a szó jelentésváltozásai hogyan illeszkednek a heideggeri "elbeszélésbe". Nem énrám, hanem a logoszra hallgatván bölcs dolog elismerni, hogy minden egy. Ezt mondja az i. e. 6. század közepén született epheszoszi Hérakleitosz. Itt a logoszra mint felsőbb instanciára hivatkozik, amelynek szavával egybeesik ugyan, amit ő mint bölcselő mond, de amelynek tekintélye mégis eredendőbb. (Ugyanez a gesztus figyelhető meg Parmenidész esetében, aki tankölteményében az istennővel mondatja el saját tanait. Talán a filozófia hajnalán a bölcselő-individuum még nem tartott ott, hogy saját igazságát külső, magasabb hatalomra való hivatkozás nélkül közölni merje. Mindezek ellenére az egyéni belátáson alapuló gondolkodás már követelgeti a magáét: "Ésszel ítéld meg, amit tőlem hallottál" – mondja Parmenidésznek beavatása után az istennő.)

Kirk és Raven szerint Hérakleitosz filozófiájában a logosz a dolgok arányos elrendezésének módszere, vagy annak egységesítő kifejezése, amit másképpen a dolgok szerkezeti tervének is nevezhetnénk. A kifejezés tehát a mérték vagy az arány értelmében vehető. Ugyanakkor Hérakleitosz logosznak nevezi a dolgok alkotóelemét is, ami sok esetben a tűzzel mint kozmikus elemmel azonos. De a logosz azonos az istennel is, akiben az ellentétek egysége lobog. A világrend mértéke, a tűz, az istenség, a logosz: összetartozó lényegek. Az isten: nap-éj, tél-nyár, háború-béke, elteltség-éhség; úgy változik, mint [a tűz], midőn füstölőszerekkel keveredik, és az egyesek illata alapján kapja neveit. Az isten benne van minden ellentétben, amely az emberi elnevezések (a nyelv) alapja. (Kérdés, hogy amikor az isten változik, az csak neveire vonatkozik-e, vagy benső változáson megy át. További kérdés, hogy amit Hérakleitosz gondolt, az mennyiben feleltethető meg valamely panteista elképzelésnek. Gyaníthatóan semennyiben, sőt: a hérakleitoszi "minden egy" tételének semmi köze az orphikus panteizmushoz, hiszen nem anyagi egységet fogalmaz meg. Semmi köze Zeusz orphikus, testrészenkénti leírásához.)

Az ember nem bír igaz ítélettel, csak az isten. (Ez a gondolat teljesen görög: amikor az ember helyesen ítél, akkor az isten ítélt általa.) Amikor az emberek megneveznek ellentétpárokat, nem találják el az igazságot. Az isteni eredetű és természetű igazság a nyelvben csakis az ellentétek egységének felismerése által áll elő. Innen közelítve is igaznak bizonyul a logosz heideggeri elemzése, amely felhívja a figyelmet arra, hogy a logosz a legó (= gyűjtök) igéből származik, s mint létfogalom az eredendő összegyűjtöttséget jelöli. A logoszban az emberi nyelvben ellentétekké hasadó elvek egybegyűlnek. Hogy az emberi elnevezések alapja az egység szétbontása, az arra enged következtetni, hogy a nyelv elszakadt a logosztól, azaz a léttől. (Azt a kérdést, hogy ha a nyelv elszakadt a léttől, akkor magát az elszakadást hogyan lehet elmondani és megérteni, nem vizsgálja Hérakleitosz. Ahogy azt a metakérdést sem, hogy ha mindez igaz, akkor saját beszéde milyen létszinten állhat.) Az i. sz. 2. században élt szkeptikus filozófus, Sextus Empiricus szerint Hérakleitosz úgy gondolta, hogy az ember akkor lesz értelmes, ha az isteni logoszt a légzéssel magába szívja. Kirk és Raven megjegyzik, hogy Sextus Empiricus Hérakleitosz-értelmezése a szkeptikus episztemológia talaján áll, ráadásul ő Hérakleitoszt sztoikus forrásokból ismerte, de mégis érdemes idézni ezt a szöveget, mert gyönyörű: Álmunkban megfeledkezünk magunkról, de éberen visszanyerjük eszméletünket. Az alvás során ugyanis, amikor az érzékelőnyílások becsukódnak, a bennünk levő elme el van választva attól, ami az őt körülvevőben vele rokon természetű, és csak a légzésen mint valami gyökéren keresztül marad összenőve vele; így elválasztva elménk leveti magáról emlékezőképességét. De fölébredve az érzékelőnyílásokon mint megannyi ablakon keresztül ismét kileskelődik, és összetalálkozva az őt körülvevővel, újra felölti értelmét. Az "őt körülvevő" jelentheti az aithért, a levegő, a lég felső, tüzes égi szféráját, amellyel a lélek a korabeli hit szerint kapcsolatban van, és amellyel halála után egyesül, de jelentheti az e szférával rokon természetrendező elvet, amely ugyanakkor a léleknek a kozmoszhoz hasonló tűz-természetét is ápolja: a logoszt.

A logosz, mondja Heidegger, a lét eredendő összegyűjtöttsége. Hérakleitosz fragmentumait elemezve a logoszról megállapítja: "1. Sajátja az állandóság, a maradás; 2. akként létezik (west), mint az együtt a létezőben, a létező együttje, a gyűjtő; 3. mindaz, ami történik, azaz létbe jön, ennek az állandó együttnek megfelelően áll ott; ez a működő. (...) A logosz itt sem értelmet, sem tant nem jelent, sem pedig »egy tan értelmét«, hanem az állandóan magában működő, eredendően gyűjtő összeszedettséget."

Hérakleitosz azt mondja: a logosz a lét alaptörvénye, amit azonban sokan már képtelenek felismerni. Az írás elterjedésének korában vagyunk, a hallott szó kezdi elveszteni hatalmát, az ember egyre inkább az írásra, a látott szóra figyel. Ahogy a hangzó szó szóképpé lesz, a mentalitás is átalakul: a lét alapja is valami hangzóból valami képivé változik. A phüsziszből, a létből idea lesz, mondja Heidegger. És Platón filozófiájának már az idea a centrális fogalma, az eredendő kép, amelyből a létezők csak részesednek. És az ideából való részesedés, a methexisz foka szabja meg, hogy egy létező mennyiben számít létezőnek. Ez a képi létkezelési attitűd kapcsolódik össze a logikává lett logosz tudományával, s merevedik metafizikává.

Platón Az i. e. 5. században a logosz, mint jelölő, hármas jelöltcsoport összefüggéseit gyűjti egybe. Ezek a következők: legein, noein, einai, azaz a nyelv és a nyelvi leképezés területe (itt a logosz beszéd, elmondás, állítás, tárgyalás, érv jelentésben áll), a gondolatok területe (ebben a körben megértést, gondolkodást, megfontolást, belátást, okoskodást, magyarázatot jelent), valamint a megmutatkozó világ és a benne foglalt létezők területe (ekkor a szó szabályt, lényeget, szerkezeti elveket, természettörvényt jelöl). E területek szüntelenül átjátszanak egymásba, színezik, gazdagítják egymás jelentéskörét.

A logosz preszókratikus felbukkanásai e referenciális összeolvadásról tanúskodnak. Parmenidész a 8. fragmentumban éppen a logoszba foglaltan veszi azonosnak a gondolkodást, a létezést és a beszédet (amelyeket az i. e. 485 körül született Gorgiasz már világosan elkülönít).

A logosz jelentéskörei az i. e. 5. század végén elválnak egymástól, ám ez nem jelent nyom nélküli szétválást. A három referenciális mező még sokáig egybering, és bár a logosz szövegbeli jelentése egyre kiélezettebb, annak auráját még sokáig e hármas jelentésösszefüggés színezi. (Némileg még a bibliai koinéban is, mely egyébként a logosz jelentésfelhőjét Jézus alakjában rántja össze.)

Hogy Platón a logoszt (főleg) milyen értelemben használja, arról eligazítást nyújthat a Theiaitétosz néhány szöveghelye:

Tén meta logu aléthé doxan episztémé einai, tén de alogon ektosz episztémész.

Vagyis: Azt mondta, hogy a megindokolt igaz vélemény maga a tudás, a megindokolatlan viszont kívül esik a tudáson. (201d)

A logosz ugyanilyen értelemben szerepel a következő helyeken: 202c, 206c. A 208b-ből kiderül, hogy a nemtudás (anepisztémén ón) ellentéte a helyes vélekedés (ortha de doxadzón). Itt már a pontosság (orthotész) az igazság kritériuma. A "logosz szerinti", azaz megokoló magyarázat definíciója:

Logon ge ekhón meta orthész doxész. Tén gar dia tu sztoikheiu hodon ekhón egraphen. Én dé logon hómologészamen.

Magyar fordításban: Úgy, hogy a helyes véleményen túl bírna a megokoló magyarázattal is. Hisz egészen az alapelveknek megfelelően írta le a dolgot. Márpedig abban állapodtunk meg, hogy ez a megokoló magyarázat.

A megindokolt helyes vélemény tehát a tudással azonos. Eddig jutunk el, amikor a kutatás kudarcba fullad, és a dialógus Szókratésze kijelenti, hogy nem tudhatjuk, mi a tudás, mert az alapelemekkel nem lehetünk tisztában. (Amikor az alapelemek tudhatóságát cáfolja, Platón bevet egy szójátékot: Szókratész ugyanis a hangot, a betűt és a szótagot hozza fel példának. A sztoikheion egyaránt jelent hangot, betűt és őselemet.)

Azon túl (vagy inkább azon innen), hogy a tudásról nem tudhatunk semmit, az indoklásként vagy magyarázatként értett logosz itt három mozzanatot jelenthet:

1. Az ember a saját gondolatát a hangjával – igék és főnevek kimondása által – napvilágra hozza;
2. Az alkotóelemek ismerete, az alapok átlátása;
3. Az ismertetőjel megadása, a differentia specifica ismerete.

A dolgok azonosságának és különbségének felismerésének útja az, ha meghatározzuk őket a logoszon keresztül. Itt a logosz – főleg, amikor Platón többes számban használja (dia logón) – jelenthet egyszerűen beszélgetést is, de az egyes számú meta logu kifejezés a dolgok megokoló, kifejtéssel párosult megnevezését jelöli. (Ám végül ez sem bizonyul elégségesnek: a tudást magát a logosz segítségével sem sikerül Szókratésznak és beszélgetőtársainak meghatározniuk.)

Arisztotelész A logikával foglalkozó tudósok büszkék Arisztotelészre, mert ő a logika megapítója. Ő dolgozott ki elsőként egy olyan elméletet, amely bizonyos következtetési osztályokon belül megadja a helyesség kritériumát, és ezt ő a matematika módszerét követve fogalmazta meg. Arisztotelész lefektette a fogalom, az ítélet és a következtetés elméletét és alkalmazásait. Éppen ez Heidegger kritikájának oka. Arisztotelész filozófiájában azokat a tárgyakat vizsgálja, amelyek vizsgálatának modellje egy olyan szemlélet, mely "hétköznapi" tárgyakkal foglalkozik. Ezek a tárgyak poiészisz által állnak (elő) a gondolkodás fényébe, így jutnak a létezőségbe (uszia), és így lesznek szellemi birtokunkká. (Az itt létfogalommá váló uszia eredeti jelentése: birtok, vagyon.) Az ilyen tárgyak megértését azután a logiké tekhné, a dolgok logikai megközelítésének mestersége állandósítja az episztémé, a tudomány birtokaként.

Arisztotelész írásaiban már kialudt az a költőiség, amely Hérakleitosz és Parmenidész töredékeiből süt, és még Platón műveiben is pislákol. Ez sem véletlen, hanem annak a jele, hogy Arisztotelész nyelve már nem a lét szólításában él, ontológiája pedig a világot nem az emberi élet felől, hanem élettelen külvilágként, a mozgatott létezők eszméjét követve beszéli el. Ebben az irányultságban "az ember nem emberlétében értelmezett, hanem mozgatottságában, amely alól bölcsessége (szophia) sem kivétel" – írja Ferge Gábor fentebb idézett könyvében.

Az arisztotelészi ontológia alapfogalmai, a dünamisz és az energeia – amelyek potentiaként és actusként az egész nyugati metafizika létszemléleti horizontját a mozgás tekintetében beállítják – a mozgatott-lét alapeszméjében gyökereznek, és a létezőt az arisztotelészi logosz – mint kijelentés-fogalom – ebben a megszólítottságában határozza meg. Az arisztotelészi mozgáseszmény itt, a logoszban szakad el nemcsak a parmenidészi moccanatlan léttől, de a hérakleitoszi változás világától is, mert míg a preszókratikusok felfogásában a logosz moccanatlan (vagy a mozgalmasságot jótékonyan egységesítő) alapelvként, ős-szabályként őrizte és határaikban (peirar) ölelte a létezőket, addig itt már csak annyi feladata van, hogy meghatározza, leírja, kövesse egy előre adott módszer szerint.

A módszer görögül: methodosz. Ez a szó összevonás eredménye: meta hodosz. Amit meta hodosz, útja szerint követünk, azt csakis az előre kijelölt úton érhetjük utol. Arisztotelész metodológiája a létezőket nem phainomenonként, hanem előre meghatározott módon szólítja meg, és ez a módszer azután évezredekre meghatározza az ontológia történetét.

Arisztotelész szerint a kijelentésként értett logosz nem más, mint ami igaz vagy hamis lehet. A kijelentéssé vált logosz már nem a lét elrejtetlenségének történése, hanem a létező léte fölött bizonyos módszer szerint ítélő bíró. Ő dönt az igazságról, és ami nem igaz, annak nem lehet léte. A logikává vált logosz átvette az uralmat a létező fölött, a létkérdés lezárult. Arisztotelész véglegesen elszakadt attól a kezdettől, amely egyben a végső (mert a "lényegi történelem" végére esik). Ez a kezdet lezárult, a ráépülő metafizikai ontológia révén elfeledetté vált, de – a nyelv, a logosz titkos életereje folytán – mindig újra és újra adódik, és ha az ember veszi a fáradságot, és az áramló kezdetbe belehelyezkedik, megértheti, mire gondolt az utat megnyitó Heidegger, amikor ezt írta: "Egy olyan nyelv szavainak örökösei vagyunk, amely a nemgondolt búvóhelye, és amelyben sorsunk rejtőzik és feltárul."

A kezdet homálya, Parmenidész

Annak, hogy a megértés terminusaiként a noein és a theórein nyomult előtérbe, az lett a következménye, hogy a létező tárggyá alakult, a lét elhomályosult, a "létező létévé" vált, valaminek a valamijévé. Amikor Arisztotelész a Metafizika lapjain a legigazibb tudásnak azt nevezi, amely képes az okok megadására, akkor a létezőket előállítottként veszi számba, és a létkérdés kérdezése helyett azokat "az előállító tevékenységre való visszanyúlással" próbálja rögzíteni. Heidegger korai írásaiban Parmenidész ontológiáját is úgy látja, mint amihez a poiészisz megértése szolgálhat vezérfonalként. Később úgy gondolta, hogy a létfelejtésnek magából a létből kell erednie, hogy tehát a lét eleve mint elfelejtett adódik. Az elrejtetlenségre azonban rátalálhatunk, mert kezdetben – gondolja ekkor Heidegger – még nem vonta magát lepelbe. Ez a kezdet a preszókratika kora volt; elsősorban Hérakleitosz és Parmenidész írásai lehetnek nyomozati anyagaink.

Új meglátásainak fényében Heidegger újraértelmezi Parmenidészt. A híres mondat, to gar auto noein esztin te kai einai értelme most a to auto átértelmezésének tükrében módosul. Az auto jelentése: ugyanaz, önmaga. Hogy melyik jelentését veszi fel, azt az dönti el, hogy jelzői vagy állítmányi szórendben áll. Mivel itt jelzői szórendben áll, jelentése: ugyanaz. A létezés ugyanaz, mint a gondolkodás. Heidegger a szót alanyként értelmezi, amelyre állítmányként vonatkozik az einai és a noein. Ebben az értelemben a mondatot valahogy így olvashatnánk: Az ugyanaz egyszer létezőként, másszor gondolkodásként van/jelenik meg. Észrevesszük, hogy itt ugyanaz a sokféleség köszön vissza, amelyet Hérakleitosz töredékeiben a logosz gyűjt egybe? Ugyanazt érezzük, amikor a híres parmenidészi utakról olvasunk. Ahogyan nemlétezés nincs, úgy létrejövés és pusztulás sincs, csakis a létezés. A létrejövés pozíciója azonban ingatag: habár nem létezik, mégsem semmi:

Hát nem mozdul a lét, nem lesz és el sem enyészik, kezdete-vége sehol sincsen, miután az Igazság létrejövést-múlást eltávolított közeléből.

A létrejövés tehát nem nemlétező, hanem eltávolított. Egyszer így, másszor úgy jelenik meg. A látszat rokona. E látszatok mögött azonban ott a csöndesen lobogó logosz.

Életének utolsó másfél évtizedében azonban fordulat áll be Heidegger gondolkodásában. Ekkor már nem Platónt és Arisztotelészt látja a létvesztés főbűnösének. Már nem arról van szó, hogy a lét azért rejtőzik, mert valamikor az igazság logosza orthotésszé, a kimondás helyességévé merevült. Az alétheiát, a lét elrejtetlenségét most már úgy látja, mint ami a kezdetektől fogva homoiósziszként, hasonlóságként tételeződik. A metafizikus dualizmus tehát már a preszókratikában jelen volt. "...Nem tartható fenn tovább az igazság lényegi megváltozásának tézise sem, azaz hogy az igazság az elrejtetlenségből helyességgé változott." A görög filozófia hajnala tehát már az eltévelyedés korszaka volt.

Egyetlen gondolkodót menekít ki az általános eltévelyedés csapatából: Parmenidészt. Az ő írása még őrzi a lét fénylő értelmét. Ehhez a meneküléshez persze az kell, hogy Heidegger az alétheia egzisztenciálontológiai fényében értelmezze át a töredékeket. "A fénylés nyugodt szíve a csend helye, csak ebből eredően adódhat olyasmi, mint a lét és a gondolkodás összetartozásának lehetősége."

Epilógus

A mai filozófia a görög fogalmiság talaján áll. A görög szellemi világ azonban letűnt, alapfogalmainak létértelme kialudt, és olyan interpretációs rétegek ülepedtek rá, amelyek a lét kérdését hozzáférhetetlenné tették. Mindezek ellenére a görög létfogalmak jelentésiránya – ha a formalizációs hagyományt megfelelő módon bontjuk le – újra elsajátítható. Ehhez az kell, hogy a görög ontológia alapfogalmait újra "görög módon elgondolva", uralkodó értelmezettségüket fellazítva a gondolkodás alaptapasztalata felé vegyünk irányt. A hermeneutika alapfeladata – amit Heidegger a Lét és időben az ontológiatörténet destrukciójaként jelöl meg – az, hogy jelen alapmozgásaiban működve megnyissa a visszatérés "radikálisan történelmi" útját. Ez a legmélyebb, valódi, élő historizmus, amely nem merevedik zárt interpretációs formákba, és amely – ellentétben a historista akarat hagyományával, amely, miközben a történelmi esemény minden addiginál mélyebb megértését tűzte ki célul, a történelemből éppen magát a történelmet igyekezett száműzni – a szellemet, "a lét lényegéhez kötődő, eredeti módon hangolt, tudó eltökéltséget" visszajuttatja oda, ahová tartozott, mielőtt intelligenciává kövült volna.

A létkérdés kérdezésének, elfelejtésének és anamnésziszének hagyománya, a filozófiai gondolkodás egymásra épülő reflektív rétegei, a rétegek között való tájékozódás és iránykeresés az "eredeti" létértelem felé: ez olyan kérdezésben tartja az embert, amelynek elágazásai és kapcsolódási pontjainak csillaghálója egyetlen (meta)kérdést rajzolnak ki: hogyan állunk a hagyománnyal? A múlt-jelen-jövő hármasságának egylényegűségét megpillantó ámulat kérdése ez. Hogyan él bennünk a történeti-tényleges élet lehetősége? Miképpen engedhetjük, hogy ez az ámulat és általa ez a lehetőség mélyülőn fenntartsa magát? Merre mélyül egy lehetőség? Hogyan őrizhetjük meg a megőrizhetetlent, amely bennünket, nyomorult egy-napig-élőket, tehát megőrizhetetleneket őriz?

Határkérdések ezek, amelyeket elfeledve, megtagadva is őrzünk. Ennek pedig az az oka, hogy a nyelv nem vesztette el kapcsolatát a léttel. Ezek a határkérdések nem úgy illeszkednek a gond-struktúrába, ahogy "hétköznapi" kérdéseink. Ez utóbbiak válaszra várnak, a határkérdések azonban olyanok, amelyekre hétköznapi válaszaink várnak. Kijelölik, hogy meddig terjed az a – mindig kérdések által táguló – válaszvilág, amelybe a jelen gondolkodóiként beleélhetjük magunkat. Növekvő végességünk őrzői ezek a jótékony, néma, válaszainkat dajkáló dadák.