Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a Földet mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja már létroncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását a "haladás", a "fejlődés" és más hamis metafogalmakkal illetni.

Ami tehát "van", annak nem szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, Hegel dialektikáját következetesen alkalmazva, "nem létezik, csak fennáll", de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos következményekkel járjon az egész földi lét számára.

Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a huszadik században kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát "globalizációként" nevezte meg, olyan új létmód az emberiség történetében, amely, ha lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség utolsó létmódja is lesz.

A huszadik század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte ökoszocio-kulturális tartalékait, és csak olyan brutális létkifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos dilemmára a létmód urai logikailag kétféle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló "deszakralizációs" folyamatot visszafordítva, a világot a lassú "reszakralizáció" felé terelve próbálják a létezés veszélyesen megbomlott legbelső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a "létsebeket", amelyeket a "business of the business is the business" logika ütött rajta.). A másik lehetőség az "előre menekülés" volt, vagyis a deszakralizációs létroncsolás kvázi-végtelen mélységekig való kiterjesztése.

A huszadik század közepének fél évszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire láthattunk példákat. A deszakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák "prototípusai" voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán "visszavontak" a modernizáció urai. Megjelentek a reszakralizáció óvatos és ellentmondásos kísérletei is, Roosevelt New Dealje, illetve a "szociális piacgazdaság" eszméjére épülő nyugat-európai "jóléti állam" képében.

A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a technoevolúció eddig elképzelhetetlen(nek hitt) "vívmányai" segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen logikájú, új létmód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon "globalizációnak" neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen "leváltja" a lázadni próbáló valóságot. És ezzel kezdetét veszi a "mesterséges valóság" felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka.

A feltépett védőburkok

Az emberi civilizáció, születése pillanatától kezdve, három alapkérdésre keresi a választ. Mi az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a létezés e három dimenziójának közös "gravitációs központja", a káosz-elmélet titokzatos "attraktora", a mikrokozmosz mínusz végtelenjétől a makrokozmosz plusz végtelenjéig tartó tér "közepe"? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás deszakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja.

Az elmúlt három-négy évtized során a technológiai és "pszicho-szocio-technológiai" evolúció valóban olyan léttereket látszik megnyitni, amelyek az emberiség számára eddig elképzelhetetlennek látszottak, lévén messze túl a létező tudások horizontján.

Az "anyagtudományok" egész sora ontja az eddig felfoghatatlan tulajdonság-együttesekkel bíró mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás "titánja" az anyag legmélyebb szerveződési szintjeire is behatol, és olyan brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő ontológiai burkokat, hogy közben teljesen perifériára szorul néhány fenyegető kérdés. A műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és a "békés célú" atomreaktor is "műanyag") olyan technológiákat alkalmaznak, amelyeknek veszélyessége hihetetlen gyorsasággal nő. Nem is lehet másként, hiszen minél erőszakosabban tépjük fel a létszintek védőburkait, annál nagyobb és kockázatosabb energiákat kell felhasználni e beavatkozásokhoz. És ez csak a folyamatok "input" oldala, de értelemszerűen legalább ilyen súlyú dilemmát vet fel az "output" oldal is. A természet (a "valóságos" valóság) egyszerűen "nem ismeri fel" ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök körforgásába. És talán a legnagyobb, ráadásul egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést éppen a kettő közötti fázis, e termékek használata jelenti. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni ahhoz, hogy néhány évtized alatt több százezer évnyi "változáspotenciált" kell feldolgoznia. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális alkalmazkodási kényszer jelenti. Akár metaforának is tekinthetnénk, hogy a fogamzásgátlók többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen "tartozékaként" kerül vissza az állati és emberi szervezetekbe, a tengernyi egyéb gyógyszer- és vegyszermaradvánnyal együtt. Talán nem kell részletezni e folyamat lehetséges következményeit.

A "műanyagok" már ma is áttekinthetetlen rendszere önmagában fokozódó "tömegével" is, de főként egymásra hatásuk ismeretlen és feltáratlan "interferenciáinak" hatványozott gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a "kockázatok és mellékhatások" veszélyét. És ez még mindig csak az a szint, ahol feltételezzük a maximális figyelmet, fegyelmet és jó szándékot. Mai világunkban azonban nem kell paranoiás gyanakvónak lenni ahhoz, hogy elképzeljük, a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség, hanyagság, nyereségvágy, cinizmus vagy éppen gonosz szándék az eddig említett kockázatokat végleg a kezelhetetlenség szintjére emelheti.

Mindezzel analóg tendenciák vannak kibontakozóban a létszerveződés következő szintjén is, ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai "hackerként", az élet kódjait tépi fel. A genetikailag módosított élő szervezetek létrehozásával az emberiség újabb ontológiai határokat készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan "körültekintő" módon, mint ahogyan az imént a műanyagoknál láttuk. (Ontológiai értelemben egyébként a genetikailag módosított élőlények is "mű" anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét "védőburkának" anélkül zajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Nem merülve el e folyamatok mélyszerkezetében, csak néhány összefüggést említenénk meg. Az emberiség tehát úgy fogott bele a most már rutinszerű génmódosított élő "termékek" előállításába, hogy az alábbi kérdésekre nem ismeri a választ.

Az ún. "génsebészet" (Artificial Genetical Recombination) ma úgy juttat idegen géneket egy élő szervezetbe, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott génszekvencia hová fog beépülni. Márpedig egyre több jel utal arra – ami kezdettől fogva sejthető volt –, hogy ez nagyon nem mindegy! Vagyis ma még ismeretlen mechanizmusok egészen más következményeket válthatnak ki aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló mozzanat, hogy a természetben egy génszekvencia soha sincs "állandóan bekapcsolva". Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus csak akkor "aktiválja" az adott génszakaszt, ha arra a szervezet egésze számára szükség van. Tekintettel azonban arra, hogy egyelőre egyáltalán nem ismerjük ezeket a szabályozó folyamatokat, ezért egy erőszakos beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan "be van kapcsolva". Mivel ez az evolúció milliárd éves történetében sohasem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges következmények. Ezekhez szorosan kapcsolódik az az új felismerés, hogy a genetikai állomány döntő többségéről eddig úgy vélték, teljesen feleslegesen létezik; a régmúlt idők régen használhatatlanná vált maradványának, vagy "túlbiztosításnak" vélték. Most van kiderülőben, hogy ez a "hallgatag mély", vagyis az állomány nagyobbik része valójában a "finom szabályozás" ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex rendszere.

Akár ennyi is elég lenne, hogy szembesüljünk azzal, hogy minden genetikailag módosított élő anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító következményekre a legkevésbé számítunk.

Ráadásul mindez csak a folyamatok "belseje"! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a nem génkezelt élőlényekkel való interakciók és interferenciák során milyen következmények szabadulnak el. Hogy az örökítőanyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész élőhelyeket vagy láncreakciószerűen akár az egész ökoszisztémát. Mint ahogyan az is feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan reagálnak majd minderre. Az időzített bomba metaforája tehát mind a belső, mind a külső terekre egyenként is igaz, együttes hatásuk pedig jelentősen tovább fokozza az amúgy is óriási kockázatokat.

Identitáscsere

A létszerveződés harmadik szintjét a "lélek", az emberi tudat, tágabb értelemben az "emberi természet" jelenti. Az ember "biológiai teste" mint élő anyag már az előző szerveződési szinten a manipuláció tárgyává vált, itt most a mesterséges "identitás-felépítő" mechanizmusok gépezeteivel és e masinériák létroncsoló tevékenységének lehetséges következményeivel foglalkozunk.

Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A "természeti" evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz annak mechanizmusát a civilizációt építő ember kultúrateremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. Az új "spirituális evolúció" azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra, hogy az emberi kultúra, megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen "létesülni" olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan létpotencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri és gondozni kezdi a létszervező értelmet, és ezzel kinyílik a létharmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.

A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció deszakralizációs korszaka. A "the business of the business is the business" szakralitással szembeforduló, pusztító létprogramja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen "lecserélésére". Ennek az identitáscserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma, beleértve a "szükséglettermelés" egész reklám-marketing masinériáját is.

A tematizációs hatalom is kettős szerkezetű. Egyfelől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történésfolyamából mi válik "hírré" és mi nem. Másfelől óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, hogy a hírhierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott történésfolyamának belső fontossági hierarchiáját. De talán még ezeknél is nagyobb jelentőséggel bír az értelmező hatalom, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalomkészlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti a világszervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és a vizuális "képi-értelmező" hatalom minden megnyilvánulására.

A globalitás létmódja ezzel a tetszés szerinti identitáscserével lehetőséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes, "tudatcserélt" munkaerő- és fogyasztóerő-állatok gigantikus csordáinak "legyártására". Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe, akkor "az első dolga", hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát "vírusgyárakká" válnak. A "nyálfolyós konzumidióta" legyártott létkaraktere így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai "kellékévé", akinek, mint egy sajátos "béltraktusnak", mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a "junk food" tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhető.

Rákstratégia

A globalitás tehát olyan új létmód az emberiség történetében, amelynek stratégiai célja a fentiekben vázolt "mesterséges valóság" legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a modernitás létroncsolása váltott vagy válthat ki a világ "lokalitásainak" értékmezőiben.

Ez a létmód az elmúlt évtizedek folyamán komplex intézményrendszert épített fel, és terjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus technoevolúciós változások, amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A terjeszkedés kulcsszavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris hatalomtechnikák, amelyek segítségével a "globalitás" felnyitja a "lokalitások" védőzárait, hogy korlátlan hozzáférést nyerjen azok értékmezőihez. Mindez a "hálózat" kifejezéssel írható le, amely egyúttal egy vészjósló metaforát idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét és fenyegető főszereplője, amelynek stratégiáját pontosan a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszavának hálózati törekvéseivel lehet a legpontosabban megjeleníteni. Ha "perszonifikálnánk" e szereplőt, valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést hallhatnánk tőle.

"Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuroendokrin szabályozórendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immunrendszer, tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra." És már ki is találta a nyájas olvasó, hogy a ráksejtről van szó.

A globalitás létmódjának planetáris dimenziójú hatalmi rendszere a rák metaforája. Hogy aztán a globalitás urai tudják-e, és cinikus gátlástalansággal mégis "teszik", vagy esetleg a végzetes tudatlanság okozza mindezt, az igen nehezen megválaszolható kérdés. Talleyrand híres mondása, miszerint "Ez több, mint bűn – hiba" szellemesen mutat rá erre a dilemmára, amellyel még számos alkalommal szembe kell néznünk ebben a dolgozatban. Arra a dilemmára, amely választ adhatna, hogy a felvilágosodás két kulcsfogalma, az Ész és az Erény melyikének vannak inkább híján az új létmód globális és lokális kollaboráns szereplői. (Az persze más kérdés, hogy elfogadjuk-e a híres francia sugallatát, miszerint az nem baj, ha gazember vagy, az a baj, ha – tisztesség ne essék szólván – hülye vagy.)

A globális hatalom

A planetáris hálózatok e "szép új világa" három nagy intézménykomplexum talapzatán nyugszik, a kényszerítő hatalom, a fegyelmező hatalom és az értelmező hatalom pillérein.

A kényszerítő hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok "gazdaságinak látszó" intézményhálózata jelenti. A modernitás tőkeviszonyának megélhetési, "testi" kényszerét ez a komplexum gyakorolja a munkaerő- és fogyasztóerő-állatok tömegei felett. A munkaerő-tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő alkalmazásukban áll, egy további jelentős hányada a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg azokban a terekben, amelyeket közvetve úgy foszt ki ez a hatalmi intézmény, hogy ehhez a lokalitások megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás apologétái felhívni a figyelmet arra, hogy milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, "kimaradnak a globalizációból". (Pedig ez a globális "roncstársadalom" a globalitás legjellemzőbb "anyagcsere-végterméke", tehát nagyon is "belül" van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai "odakinn" tárolják őket, így sugallható a kívül maradottság hamis látszata...) A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést ("open access") követel a lokalitások értékmezőihez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet, a lokalitás terében érvényesülő ökológiai és szociális normákat. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a patologikus, perverz helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen "versenyeztetik meg" a lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű lepusztulásához vezet.

A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a fegyelmező hatalmak világa. Az IMF, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek képezik e döntő jelentőségű institúció részeit. A fő feladatuk, hogy előállítsák azt az ideológiát, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás, deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a lokalitások elitjeinek indoktrinációja segítségével a komprádorkollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges kritériummá. És hogy természetesen szigorúan büntessenek minden "elhajlást" az ideológiai kánontól. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és ha ez nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. (A megbélyegzési fázisban, mint látni fogjuk, a fő feladat a harmadik intézmény-együttesnek, a globális értelmező hatalomnak jut.). Ezek egyik klasszikus eszköze a "leminősítés". A hitelminősítő intézetek tehát tevékenységükkel, akár már csak a leminősítés kilátásba helyezésével pillanatok alatt milliárd dolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a lokalitások értékmezőiből. A hatalmas auditáló cégek részben ellenőrző funkciókat látnak el, részben pedig igyekeznek azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a kényszerítő hatalmakként működő multinacionális óriások tökéletes és megkérdőjelezhetetlen kontroll alatt állnak általuk. Az elmúlt évek során kirobbant globális botrányok, sok milliárd dolláros csalárd csődök azonban azt látszanak bizonyítani, hogy a nagy consulting cégek ugyanolyan gátlástalanul asszisztálnak a mérlegek meghamisításához, mint ahogyan a multinacionálisok hamisítják azokat.



És végül a globalitás hatalomszerkezetének harmadik intézményi elemét az értelmező hatalmak jelentik, amelyek lényegében a globális média rendszerén keresztül nyilvánulnak meg. Ennek fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan újraalkossa és üzemeltesse azt az értelmezési keretet és fogalomkészletet (összefoglaló néven: "narratívát"), amely a globalitás hatalmi rendjét mint "természeti törvényt" tünteti fel. És amelyben minden ezzel való szembeszegülés csakis tudatlanságot vagy destruktív törekvéseket takarhat, így vagy a "pedagógia" vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi lehetővé, hogy gyanús "populista, nacionalista, protekcionista" stb. elemként legyen megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott lokalitás mint közösség alapvető stratégiai érdekeit kívánja megfogalmazni, esetleg képviselni. És fordítva, mintaszerű "reformer, szabadelvű, demokrata" stb. elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális hatalomszerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon, komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Az értelmező hatalmi komplexum belső tagoltsága lehetővé teszi, hogy a folyamatos "identitáscsere" mindenkinél alkalmazkodjon a leépülési lejtő aktuális színvonalához. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés ("dekonstrukció") nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen "szétbontottaknak", így számukra az "elemi ösztönök" minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő örvényléssé mindez. A "reality show", a primitíven és harsányan roncsoló "bulvár", az agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő "talk show" egyre mélyebbre viszi a létkaraktert formáló lejtőn a puszta fogyasztógéppé tett, valóságos közösségeitől és identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált.

A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a diszkrét beszélgető hálózatok (Trilaterális Bizottság, Bilderberg Csoport stb.), amelyek a globalitás létmódjának hatalmi berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti három évtized során látszólag semmi sem állt tehát a Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdász már többször idézett szlogenjére épülő ("The business of the business is the business") létroncsoló stratégia "hálózati terjeszkedésének" az útjába. 2001. szeptember 11-től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek.

Birodalomépítés

A szeptember 11-éhez hasonló történések valóságos mozgatórugóit és mélyszerkezetét a dolog természetéből adódóan sohasem tudjuk meg. Máig is így vagyunk például a Reichstag felgyújtásával vagy a Kennedy-gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában lehet: az egyik, hogy ami történt, az bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények egyszer mégis csak "kirajzolják" azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez.

Hogy a 2001. szeptember 11-ei események "úgy" bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan azt az "official version" állítja, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több száz vagy akár több ezer ember több évig tartó, hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja egy afganisztáni barlangból egy szál mobiltelefonnal, és hogy mindez teljesen kívül marad a dollár tízmilliárdokért éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltetett szervezetek látókörén. És akkor még nem is említettük az akciósorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer "belsejéből" sokan és folyamatosan segítik. (Ráadásul a hivatalos verzió erre nem csak hogy nem utal, de teljességgel ki is zárja!)

A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az ma már egyértelműen kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség volt, mert a birodalomépítés soron következő feladatainak végrehajtásához olyan felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés "casus belli", azt különösebben nem is tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a "terrorizmus elleni háború" a hivatalos neve mindannak, ami azóta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, nem alaptalan dramatizálás, hanem a korszak "hivatalos" megnevezése. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a hipotézisünk szerint Földünkön egyébként is zajló permanens planetáris polgárháború.

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, egy terminológiai kitérőt kell tennünk. Amikor a "birodalom" kifejezést használjuk, az nem automatikusan "Amerikát" jelenti. A globalitást mint új létmódot igazgató "birodalom" ugyanis, szemben a történelem eddig megismert birodalmaival, nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy szimbolikus térben létező konstrukció. Az kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett "Amerika" e szimbolikus térben létező birodalom szempontjából kitüntetett "műveleti terület", de a birodalom fontos elemei, hálózatai, intézményei nem feltétlenül itt találhatók, sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább indifferens. Amerika tehát kettős szerkezetű, egyrészt a "nemzetállamként" létező USA, másrészt a globalitás birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja "hálózati központként". Hogy a kettő mennyire nem azonos, az kiderül például abból, hogy ez a "birodalmi" Amerika gátlástalanul rablógazdálkodik akár saját "nemzettestével" is. Ennek drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai "underclass", amelynek iszonyú helyzetéről a Kathrina-hurrikán következményei során mintegy "véletlenül" értesülhettünk. És történik mindez a világ leggazdagabb országában, amelyet így aligha az erőforrások hiánya akadályoz meg a helyzet "konszolidálásában".

Egymilliószoros evolúció

Bár a globalitás létmódjának stratégiai célja a "valóságos" valóság lázadásának kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a "projekt" sikerességét az utóbbi időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szociokulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük.

A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy agresszív deszakralizációjával szemben a világ más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energiaforrások felszabadítása jelentette. Először ez utóbbit érdemes alaposabban szemügyre venni.

A modernitás kapitalizmusának expanziója semmiképpen sem épülhetett az emberiség által addig használt energiaforrások talapzatára. Az ugyanis – az emberi és állati izomerő, illetve az igen gyenge hatásfokkal használt szél- és vízenergia – a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének sem összenergia-igényét, sem fajlagos energiafelhasználás-intenzitási igényét meg sem közelítette. Egész egyszerűen hiányzott a "kritikus tömeg". Bármilyen furcsán hangzik is, de ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra, és nem tanulja meg az azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus már a 18. század során elmerül a saját maga keltette reprodukciós katasztrófák létörvényeiben. A két elem úgy kapcsolódik össze, hogy a kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis kialakulhatott egy létroncsoló szinergia.

A ma létező szén-, kőolaj- és földgázkészletek nagyjából kétszázmillió év alatt jöttek létre, és a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A technoevolúció tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül rohan neki a "lét falának". A fosszilis energiák ilyen módon való felhasználása ugyanis mind az "input", mind az "output" oldalon abszolút fizikai korlátokba ütközik. A mennyiségük véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött, és néhány ezer éven belül bizonyosan nem indul újra, vagy ha mégis, az az emberiség számára sokkal fenyegetőbb hír lenne, mint a teljes kimerülésük.

Ennél is drámaibb az "output" oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egymilliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy cirkulációs rendszereibe, aminek potenciálisan végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szénkörzés bonyolult komplexuma több százmillió év alatt formálódott ki, és vált az elmúlt néhány tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, "termosztátok" egész rendszere gondoskodik arról, hogy az optimálisan meleg és rendkívül kiegyensúlyozott klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és az ezt eltipró globalitás e termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával ránthatja a víz- és légkörzési rendszereket is, és ennek akár egy emberöltő alatt megmutatkozó következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják.

Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus technoevolúciós "krematórium" – hiszen végül is valaha élt élőlénytestvéreink holttesteit égetjük el a közvetlen anyagi haszonszerzéstől hajtott önpusztítóan cinikus gátlástalansággal – végzetesnek bizonyulhat. A globalitásnak a "mesterséges (nem lázadó) valóság" felépítésére irányuló megaprojektje tehát a "külső természet" ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi "belső természet" tereiben is.

Megfordul a fegyver

Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a deszakralizációval szemben spontán keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szociokulturális belső természeti rendszerekre, így most röviden ezeket tekintjük át.

A nyugatias modernizáció kapitalizmusának világméretű diktatúrája tehát történelmileg a kettős létagresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szociokulturális értékmezőit kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladéktárolóként kezelte és kezeli ma is. Mindeközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek "üledékei" ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin-Amerika gigantikus latrinává változott.

A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben ellentámadását, amit a "reszakralizáció" első, bár egyelőre elég fenyegető megjelenéseként értelmezhetünk. Az alábbiakban Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit próbáljuk áttekinteni. Mindjárt elöljáróban nem árt rögzíteni, hogy e három civilizációnak "személyes elszámolni valója" is van a Nyugattal. Eltérő történelmi téridőkben, de mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális univerzumokkal rendelkezett évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek társadalmi, gazdasági és kulturális teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét, sőt az annak "elődszervezeteként" felfogható Római Birodalomét is.

A huszonegyedik század döntő jelentőségű fejleménye éppen az, hogy ezek a szakrális mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési módot messze meghaladó onto-szociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció létmódját használják fel – de mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani. Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat létroncsoló eszközeinek, technoevolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen, méghozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet felülmúl. Közben persze az is kiderülni látszik, hogy mindez roppant intenzitású létszerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még mindig őrző társadalmi univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a deszakralizálás pusztító, nyugatias értelemben vett technológiai, valamint pszicho- és szociotechnikáit. Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezetpusztítás és vészjósló szociokulturális lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Az a tény például, hogy Kína a világ népességének húsz százalékát adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több mint fele Kínában hal meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a hetven százaléka, azt látszik megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus "létmód-játszma" végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó társadalmi univerzumok iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében.

Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország modernizációs folyamatának "take-off" periódusa nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási importkeresletet teremt minden nyersanyag és energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ exportpiacait, leírhatatlan feszültségeket teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb devizatartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt birtokol, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utcatáblája elé a Great szót biggyesztve (Great Wall = Nagy Fal) az Economist már a címlapján utal az új világpénzhatalmi komplexum létrejöttének tényére. Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is a Nyugat globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, visszaadva számára azokat a világhatalmi pozíciókat, amelyeket a tizenkilencedik század elejéig a Nyugattal szemben elfoglalt. Ráadásul globális hatalmi tényezővé válásának van egy olyan dimenziója is, ahol a Nyugat tökéletesen eszköztelen a kínai szocietális univerzum térnyerésével szemben. Ez a jobb híján "mikro-globalizációnak" nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a családi mikrovállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb becslések szerint is legalább húszmillió kínai család él ma már az öt kontinens szinte valamennyi országában, beleértve Fekete-Afrika "legsötétebb" zugait vagy éppen Amazónia őserdeit. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a Mennyei Birodalom évezredes tudásait rekonstruálhatatlanul finom hálózatokon keresztül, professzionális módon használja fel e gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Akár egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ teljes termék- és szolgáltatásigényét Kína akár egyedül is képes kielégíteni (de Indiával együtt egész biztosan!) a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül fogalmaz úgy az Economist, hogy a "világ kapitalistái paradox módon egy kommunista diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket". Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket vagy szolgáltatást képes előállítani.

Bár a három nagy komplexum közül egészen biztosan India Nyugat általi kifosztása volt a legalaposabb, ehhez képest ez a társadalmi univerzum mutatja a leginkább "low profile" lázadást kifosztói ellen. Sőt egyelőre legalábbis nem látszanak nyomai a másik két rivális (különösen az iszlám) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű és mélységű univerzum mindig is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára részben nyilván taktikailag is célszerű az egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugat ellen. A szubkontinens geopolitikai helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja és hatalmas lendületű elektronikai-informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsósorban intenzív hagyományos és nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a 21. század végére feltehetőleg visszanyeri a világtérben a 17. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.

India nagyjából éppen a közepén fekszik annak a roppant méretű civilizációs övezetnek, amely Marokkótól Pápua Új-Guineáig húzódva az iszlám kulturális dinamikáját testesíti meg. Bár az iszlám sohasem volt képes arra, amire két imént említett riválisa, hogy civilizációs univerzumát egyetlen országként "üzemeltethető" komplexummá szervezze, de világstratégiai törekvéseinek teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, azt követően már aligha lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos "perzsa szőnyeg", hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjeinek és népeinek – bár a Nyugat általi kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett – a Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvása és/vagy legalábbis averziója valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik "egyes téridőkben" egymás ellen is ádáz csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás és az erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt minél inkább sikeres(nek látszik) e létmód benyomulása az iszlám szociokulturális létének hétköznapi mikrostruktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mélyszerkezetekben. A Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia, jogállam, piacgazdaság hamis metafogalmaival leírható rejtett deszakralizációra épülő erőszak és diktatúra "minden világok legjobbika". Ahogyan Hegel és Kant után "szabadon" Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis művének címével élve eljött "a történelem vége". Szó se róla, 2001. szeptember 11-én egy pillanatra valóban úgy látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, létmódja neki magának, de egyúttal az egész emberiségnek a "természetes" állapota, és minél hamarabb éri ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem egészen így van, sőt.

Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító, létroncsoló szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy "érdekes hobbi", a többségnek pedig még ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut, hogy vallásának "világszervező értelmét" és az ebből származtatható morális parancsokat a hétköznapok során betartsa, így aztán nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan kultúrák, ahol viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen.

Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám és elmosódó pasztell színekkel ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak reszakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós zsákutcába hajszoló Nyugat létrontó deszakralizációjával szemben.

A nyugatias globalitás önfelélő, létpusztító Molochja tehát még ebben az évszázadban olyan apokaliptikus összeütközéseket gerjeszt majd, amelyek az egész emberiség jövőjének legkritikusabb elágazása felé visznek minket. Csak remélhetjük, hogy e dráma nem lesz végzetesen pusztító, de elég erős lesz ahhoz, hogy kijózanítsa az emberfajt.