Az antikvitás hanyatlásának idején az e földrészre érkező népek, törzsek hosszabb-rövidebb időszak elteltével kezdték belakni a földrészt, lassanként kialakítva "Európát" mint Helyet. Ez a folyamat elsősorban nem a gazdasági vagy hatalmi rendszer fejlődéseként jelentkezett, hanem a hely szelleméhez való megtérésként (ma azt mondanánk, alkalmazkodásként, holott az a folyamat nem más, mint a megtérés látható, a mindennapi életet jellemző része). E folyamat során az itt teret foglaló kultúrák áthangolódtak az e földrész felett működő szellemi erők hatalma szerint.

Egy ideig, a gótika időszakaiban – és még a reneszánsz első időszakának felvillanásaiban is – a szellemi elit fontosnak tartotta, hogy megfejtse és felfogja ezen szellemi erők mibenlétét, működését, szeszélyeit, útjait. A későbbi korokban azonban ezek a kísérletek mind ritkábbá váltak, elég volt az alkalmazkodás törvényeit, a rendszer paramétereit ismerni. (Talán valahol itt gyökerezik a "modern" Európa eresztékeinek ropogása.)

A közkeletű elgondolással szemben már jóval Descartes előtt csorbult e folyamatos megtérés alapjául szolgáló Isten–Ember transzcendens kapcsolat. Az egyik első lépés ebben az irányban William Occamé volt, aki, bár e kapcsolatot nem kérdőjelezte meg, azt szigorúan a hit világába száműzve kizárta a valódi megértés lehetőségét. A 14. század első felében – a kort meghatározó nominalizmus–realizmus vitában – elhíresült borotvájával lemetszette a dolgokról a világ mögöttes tartalmába való belelátást biztosító szimbolikus burkot és kiűzte a Jeleket a világból: "non est ponenda pluralitas sine necessitate" (és nominalistaként számára a "szükséges" a tárgyhoz kötődött).

Leválasztva a világról a szimbolikus burkot, jobban értünk, gondolta Occam. Csak azt nem teszi hozzá, hogy a test (a tárgy) számára értünk jobban. Ennek ára a gyakorlat, a logika mezítlábas szintjének univerzálissá tágítása. A modern politika, a technika, a tudomány stb. mind Occam köpönyegéből bújt elő. És ha valamikor, hát manapság Occam világát éljük.

És ez a világ zárt.

Nem vezet önmagán túl. Nem vezet rajta túl semmi, ami ebben a világban születik. Ahhoz, hogy ezt a világot megérthessük, hogy rátekinthessünk, el kell hagyni a logikát. (Nota bene: nem megtagadni, túllépni rajta!) Akkor azonban üres térbe érünk, ahol a logika grádicsai már nem, valami más kapaszkodói pedig még nem segítenek. A kegyelemvárás sivataga ez.

Nekünk, magyar nyelven értőknek egyedülállóan nagy segítségünk van ahhoz, hogy ezt a létállapotot valóságosnak, megélhetőnek és áthidalhatónak tartsuk. Bólyai János – egyébként egyedül a nemeuklideszi geometria megsejtői közül – felismerte és elementáris erővel szólt erről a térről, amikor apjának írott levelét így kezdi: a semmiből egy új, más világot teremtettem!

Ezen a semmi sivatagán vezethetnek át minket (akiknek nem adatik rögtön, mint Bólyainak) a szimbólumok, a szimbolikus jelentések "logikán túli" képei. Ezért beszélünk Molochról és annak eszközeiről, és nem hatalomról, kiszolgáltatottságról.

Molochról sokszor változott, változik az elképzelés a régészet és a mitológia forrásainak alakulásával. Ezt az Erőt a bibliai szövegekből ismerte fel a közvetlen felfogástól már távol álló modern európai ember, hiszen az Ószövetség több helyén is megjelenik (2 Sám 12,30; 1 Kir 11,5; 2 Kir 23,10 és 17,31; Jer 32,35 stb.).

A filológiai, vallás- és kultúrtörténeti kutatások állításai szerint Moloch (Molek, Melek) valószínűleg a gyakran Héraklésszal azonosított türoszi Melkartra, esetleg az ammonita Milkómra utal, de többen Nergállal, a sötétség sumér-akkád istenével is azonosítják. Létezik olyan álláspont is, amely szerint Jahvét is jelentheti, azon arcát, amely még a bibliai idő előtt égő gyermekáldozatot kívánt a zsidóktól.

Eisfeldt német semitológus saját kutatásai alapján a múlt század közepe táján vetette fel, hogy talán nem is istent (vagy nem csak istent) jelöl ez a név, hanem magát az égőáldozati formát nevezhették molochnak. Azt a szertartást, melyben gyakran mint istennek legkedvesebb áldozatot, gyerekeket áldoztak. A források szerint a hatalom tüzében égő gyerekek sikolya sem tudta megállítani az áldozás megrögzött folyamatát. Papjainak folyamatos szertartási kiáltása fedte el a tiszta, bűntelen élet sikolyát.

Ez az áldozati forma, maga a cselekvés a moloch. Ez vált később istennévvé. Ma úgy tűnik, hogy a jelenség, illetve Moloch, a bikafejű zsarnok – bár sokáig csak Kis-Ázsia egyes területein gondolták működni – a mediterráneumban szinte mindenütt jelen volt, így mindenképp az európai létmód meghatározó alapjai közé tartozik, akár Apollón, Dionüszosz, Mars vagy Keresztelő Szent János stb.

Az Ószövetség minden olyan istent, akinek a nevében előfordult a sémi 'mlk' (király) gyök, általában összefüggésbe hozta a gyermekek feláldozásával. Ugyanakkor Molek, Melek mindegyike főisten, illetve "Napisten" volt, és Nergál is az Ég istene volt eredetileg.

Úgy tűnik, hogy Moloch ősképe egy előző kor, a Bika mintegy 2160 évének Napistene volt, akit a Kos új érájában a sötét vezéreként bélyegeztek meg. Megtartotta erejét, hisz több iratban is "minden bukott angyalok vezetője"- ként jelenik meg. (Az istenszimbólumok ilyen mozgását a gnózisra alapozva Jung több helyen is említi.)

A bika az egyik legősibb, legerősebb és – a férfi és női princípiummal is lényegi kapcsolatban állva – a legmélyebben ambivalens erő az embert irányító hatalmak közül. A Molochhá vált napisten-bika is ugyanazzal az elementáris erővel áradva képes a sötét oldalon megjelenni, mint Napként a Fényt terjesztve uralkodni.

Moloch a világot átalakító sötét, személyiségvesztő, személyiségemésztő erő működése mindenütt névtelen, alávetettségébe beletörő tömeget hagy maga mögött. Manapság is emberek, közösségek, szervezetek áldozati rítusként hódolnak neki, "papjai" hangosan vezényelnek, és irtják az életet maguk körül és földrésznyi távolságokban egyaránt.

De Molochkauszt számunk mégsem erről a világon szétáramló, mindent (és egyre többeket is) saját szolgálatába állító, embernyomorító áldozási cselekményről és/vagy istenről szól. Hanem az egyetlen lehetőségről, amely kirekesztheti ezt a sötét embernyomorító erőt és cselekvésformát: a valódi szereteten (a szeretetmunkán) alapuló közösség krisztusi erejéről.

A valódi szeretetről és nem a folyamatosan erről beszélőkről, de ez ellen tévőkről. És a közösségről, mert egy-egy ember mind nagyobb eséllyel vész el. A kisközösség azonban – ha e jegyekben szorosan összekapaszkodik – elég erőssé válhat, hogy ne engedje belső terébe molochot. És még ennél is erősebb lehet. Olyan erős, hogy kitekerheti moloch kezéből az eszközeit, visszaszerezheti a termelés elsötétülő folyamatait ismét a Föld átszellemítésének eszközévé téve azokat, de még a pénzt is a szeretet szolgálatába állíthatja.

Régheny Tamás