Aligha van kiút a jelenkor környezeti válságából, ha nem vizsgáljuk felül azt az alapvető kulturális meggyőződésrendszert, amely az emberiséget akarva-akaratlanul is a természeti környezet permanens kizsákmányolására, az élővilág elpusztítására ösztönzi. Ennek az időszerű világnézeti váltásnak, vagy tudományosabban szólva: paradigmaváltásnak a lehetőségeit latolgatják a Fenntarthatóság és globalizáció sorozat ötödik könyvecskéjének írásai. Egy új ökológiai paradigma térhódításához mindenekelőtt olyan általános alapvetéseket kellene megkérdőjeleznünk, hogy "a több mindig jobb", hogy "az emberi történelem a folyamatos fejlődés krónikája", hogy "elegendő tudás birtokában irányítani tudjuk bolygónkat", vagy hogy "a gazdasági növekedés jó dolog, amit fenn kell tartani". A szerzők ezeknek az állításoknak inkább az ellenkezőjét támasztják alá, néhol meghökkentő következtetésekre jutva. Például hogy a bio-, reform- és natúrtermékek fogyasztói környezetpusztító munkahelyeken keresik meg e drágább termékek árát, vagy hogy a modern embert szembeállítva a vadászó-gyűjtögető társadalmak emberével, kiderül, hogy utóbbiak nemcsak a biológiai környezettel szemben kíméletesebbek, hanem saját magukkal is. Mindössze napi három-négy órát dolgoznak, és idejük nagy részét beszélgetéssel, pihenéssel, közös ünnepléssel töltik. Vagyis szabadon élvezik az életet, ami a mai nyugati társadalmak megvalósíthatatlan vágyálma csupán. Végső soron a fogyasztás visszafogása segíthetne csak rajtunk – üzeni a könyv, megelőlegezve a fogyasztáskorlátozó állami intézkedések elfogadhatóságát.

A tájban minden mindennel összefügg. Az ember hasznosítani akarja a tájat, de egyidejűleg szeretne benne "rekreálódni": esztétikai benyomásokat szerezni, élményekkel telítődni. E törekvések nem mindig egyeztethetők össze, és akkor még nem beszéltünk a táj "érdekeiről", netán védelméről. A tájrendezés bonyolult összefüggések, sajátos tevékenységek láncolata: együtt értelmezi, súlyozza és fejleszti környezetünk ökológiai, technikai és vizuális adottságait. Csemez professzor munkája a szakterületet átfogóan ismertető első hazai szakkönyv. Nevezhetnénk tankönyvnek is, de ez inkább csak az első részre igaz. Itt található a történeti és nemzetközi áttekintés, a tájtípusok és tájhasználati módok, valamint a magyarországi tájtervezési gyakorlat összefoglalója. A könyv második felében konkrét feladatok megoldását segítő esettanulmányokat rendezett logikus rendszerbe a szerző – az egyedi eseteket az általánosítható elvekig vezetve. Ezek az elvek a tájökológiai, a tájhasználati, a tájképi, a műszaki és a gazdaságossági szempontok szintézisét jelentik. A professzor célja a tájrendezésben rejlő széles körű lehetőségek feltárása volt, és ezt nyilván nemcsak az egyetemi hallgatók kedvéért tette. Az esettanulmányokból kiolvasható gyakorlati és elvi ismereteket a területfejlesztéssel és -rendezéssel, vagy a táj- és környezetvédelemmel foglalkozó bármely szakember hasznosíthatja.

A legtöbben úgy vélik, hogy a természettudományt képtelenség összekapcsolni a szentírással – néhányan mégis megpróbálják. Ariel A. Roth is ezt teszi, ám a Bibliában leírt történések tudományos magyarázata helyett szépen sorra veszi az evolucionizmus állításait, és csak néhol konfrontálja ezeket a teremtéstan tételeivel. A Gyökereink című könyv lényegében az evolucionizmus tételes kritikája, de olyan kritika, amelyet a tudományon nevelkedett ember csak egy természettudóstól fogadhat el. Ariel A. Roth, a Michigani Egyetemen szerzett biológiatanári diplomájával, a zoológiai doktorátusával, a Kaliforniai Egyetem kihelyezett tagozatain nyert geológiai, matematikai és sugárbiológiai képzettségével minden jel szerint átlagon felüli természettudományi jártassággal rendelkezik. Keresztény neveltetése mellett talán épp ez a műveltsége vértezte fel őt – Huizinga szavaival élve – az önhitt természettudományos evolucionizmus átka ellen. Nem ez az első könyve ebben a témában: több mint 140 eredetkutatási cikket írt, és 23 éven át szerkesztette az Origins című folyóiratot. Ebben a könyvében lényegében minden olyan tudományterületen végighalad, ahol a fejlődéselmélet bizonyítékokat keresett – az élő szervezetek, egyáltalán az élet vizsgálatától kezdve a megkövült szerves anyagokon át egészen a geológiai bizonyítékokig. E tudománytörténeti utazásnak is beillő munka során azonban egy percre sem hagy kétséget afelől, hogy milyen bizonytalan lábakon is áll az a természettudomány, amelyre egész iskolai oktatásunkat alapoztuk.

Hogy a napjainkban javában zajló ökológiai katasztrófa nem választható el a globalizmustól, az már egyre világosabbá válik. Más kérdés, hogy a globalizációt sokan pusztán gazdasági folyamatnak, következésképpen szabadpiaci értelemben véve feltartóztathatatlannak tekintik. Lányi András ellenben velejéig politikai jelenségként kezeli a globalizációt, ahogyan a birodalmi jellegű világpiacot is, ahol nincsenek megfogható tulajdonosok és számon kérhető szerződések sem. Vagyis a világ jövőjét meghatározó politikai döntések manapság a demokráciától "biztos távolságban" születnek meg. A Fenntarthatóság és globalizáció sorozat első írásában Lányi ezt a csapdahelyzetet vezeti végig, egészen a mindennapi televíziós szemfényvesztésig, ahol a médiahazugság Archimédesz-törvénye szerint minden zöld hír annyit veszít a súlyából, amennyi műsoridőt a televíziós csatornákból ki tud szorítani. A gondolatot a szerző azután a sorozat második esszéjében (A fenntartható társadalom) viszi tovább, amikor is a globális egymásrautaltság világában élő embernek a környezeti katasztrófa elhárítása érdekében tett, országhatárokon átívelő, és a világpolitika viszonyait átrendezni igyekvő erőfeszítéseit vázolja fel.

A bájos bébi, aki a borítón felnőtt férfinak való túrabakancsban tapodja a Földgolyót, már jelzi, hogy ez a kalendárium egy ökologikusabb életforma kialakításához igyekszik segítséget nyújtani. Ezért az anyagi kiadásaink mellett az időráfordításainkat is belejegyezhetjük, sőt a nem-anyagi kincseinket is betervezhetjük az életünkbe. A hó végén kiderül, hogy mire ment el a pénzünk és az időnk, és hogy mindez megérte-e. De persze egy valamirevaló kalendárium nem lehet meg népszerű-tudományos ismeretterjesztés nélkül. Ez a naptár a békés, harmonikus civilizációért élőket, olykor mártírokat és tanúságtevőket, vagyis olyan "szembeszegülőket" mutat be, akikről a hivatásos történelemírás szívesebben hallgat. Az év napjaihoz rendelt események is ezt a szempontot követik, így a szokásos jeles napok mellett politika-, vallás- és kultúrtörténeti eseményekről emlékezik meg mintegy lexikonszerűen a kalendárium. Kár, hogy a műfaj hagyományaitól eltérően hiányoznak belőle a novellaszerű, tanulságos olvasmányok. Ugyanakkor a tipográfia még az elkötelezett "zöld emberek" számára sem könnyíti meg a tájékozódást, és főleg a naptár használatát.

Törőcsik Mária, a Pécsi Tudományegyetem tanára ismét nekilátott a fogyasztói trendek és a vásárlási szokások változásainak feltérképezéséhez, méghozzá úgy, hogy vizsgálódásának középpontjába magát a vásárlót helyezte. A hangsúly általában a változáson, a piaci ágensek számára nagyon is lényeges apró elmozdulásokon van. Az üzleti életbe is rendszeresen átránduló egyetemi tanárnő azonban nagyívű tanulmányának lelkesült legelső mondatában – még az alany és az állítmány egyeztetéséről is megfeledkezve – imígyen tágítja ki a szcénát: "Napjaink meghatározó élménye a kitágult fogyasztás, a sokféle termékhez való hozzájutás a korábbi időszakhoz képest, hiszen ma a társadalom széles körében lehetőség van olyan termékek (vagy ahhoz hasonlók) megvásárlására, ami korábban csak a kiváltságosoknak adatott." Ennek megfelelően egy rendszerező, nagy műről van szó, alapinformációkkal, tömeglélektani és közgazdasági kategorizálással. Ahogy a kötet alcíme is jelzi, a két végpont a praktikus és az élmény jellegű vásárlás, ahogy maga a fogyasztás sem mindig funkcionális, hanem valamilyen érzelmi indíttatású, például önmegnyugtató, önkifejező aktus. Hogy mi minden befolyásolhatja a vásárlói döntéseket, arra főleg a cégek marketinges emberei lehetnek kíváncsiak, de persze tuti receptet ebben a könyvben sem találhatnak. Az biztos, hogy nem csak a reklám mozgatja meg az embereket, sokkal inkább a "korszellem" – ezt kell tehát befolyásolni a médiával meg a "trendi csoportokkal". Egyébiránt viszont utána kell menni a vásárlónak, meg kell találni őt a maga szociális környezetében, testre szabott vásárlási "vadászmezőket" kell számára feltárni, és ott aztán kíméletlenül lecsapni reá. Ehhez pedig meg kell ismerni az életstílusát, ami a modern szociológia egyik kedvenc kutatási területe; értelemszerűen a könyvben összefoglalást kapunk a hazai és a nemzetközi életstílus-kutatások eredményeiből is.

A vásárlási döntések algoritmusai talán tényleg csak a szakembereket érdeklik igazán, viszont a vásárlói típusokban nem nehéz felismerni embertársainkat (önmagunkat), sőt akár még fogyasztói társadalmunk kórképét is felfedezhetjük a műben – még ha a szerzőnek nem is pont ez volt a szándéka.

A Levegő Munkacsoport a 2006-os önkormányzati választások előtt fogalmazta meg a főváros fenn tartható fejlődésére tett ajánlásait, mi több, még a polgármester-, illetve képviselő-jelöltekkel kötendő szerződéstervezetét is közzé tette. Ebben a jelöltek kötelezettséget vállalnának arra, hogy megválasztásuk esetén minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy az ajánlásokban foglaltak megvalósuljanak – ha pedig nem ezt teszik, nyomban lemondanak a mandátumukról. Cserében a Levegő Munkacsoport támogatja őket a választásokon. Azt nem tudni, hogy hányan éltek e lehetőséggel, és hányan adják vissza a mandátumukat, miután az ajánlások között például ilyenek olvashatók: "Az önkormányzatok a ciklus elején leltárt készítenek a közvagyonról és a társadalmi tőkéről, és a képviselőtestület illetve a vagyongazdálkodásért felelős szervek a ciklus végén elszámoltathatók a közvagyon alakulásával kapcsolatban." Mindenesetre a jelöltek nagy felelősséget vehettek a nyakukba, mivel az indítványozók legalább százötven ajánlást fogalmaztak meg az egészséges, lakható, biztonságos és nem utolsósorban tisztességesen vezetett főváros megteremtése érdekében. Néhány részterületet részletesebben is elemeztek, és kijelölték a 2010-ig megvalósítandó feladatokat. Különösen a közlekedésnek szenteltek nagy figyelmet, pontosabban az autós közlekedés megakadályozásának, illetve a tömegközlekedés, a kerékpáros és gyalogos közlekedés támogatásának.

Klímakatasztrófás és energiaválságos korunkban gyakran beszélünk a megújuló energiákról – de a gyakorlatban nem sokat kezdünk velük. Ez a szép színes fotókkal, szemléletes ábrákkal, praktikus tanácsokkal teli kis könyv viszont talán még a háziasszonyoknak is meghozza a kedvét egy kis otthoni nap- vagy szélerőmű beszerzésére. Persze előbb még meg kell ismerkedniök a témában használatos szakkifejezésekkel, de a szerző ebben is segít mindjárt a könyv elején. Azután sorban bemutatja az alternatív energiaforrásokat és a kiaknázásuk lehetséges megoldásait. Közérthetően, gyakorlati szinten ismerteti a "szigetüzemű", tehát az elektromos hálózattól független rendszereket, illetve a közüzemi hálózatra visszatápláló rendszereket és azok megvalósítási lehetőségeit. Mivel a bemutatott áramtermelő rendszerek túlnyomórészt a hazai kereskedelemben beszerezhető elemekből épülnek fel, a könyvet célszerűen a gyártók, a forgalmazók, a tervezők és a telepítők jegyzéke egészíti ki.

A Levegő Munkacsoport már több ajánlást is tett az államháztartás megreformálására. Ebben a tanulmányban ezeket foglalják össze néhány új elemmel kiegészítve. Ha azt nézzük, hogy 2006-ban a korábbi években alkalmazott megszorítások elvetését, vagy a külföldieknek nyújtott azon kedvezmények megszüntetését javasolják, amelyek nemzetgazdasági szempontból indokolatlannak, illetve kimondottan hátrányosnak bizonyultak – nos, úgy tűnik, hogy a döntéshozók egyelőre nemigen hallgatnak rájuk. Hasonló a helyzet azokkal a változtatási javaslataikkal is, amelyeket a legutóbbi költségvetési és adótörvényekkel kapcsolatban tettek meg. Kifogásolták például a hivatalos célra használt személygépkocsik használatának 3-ról 9 forintra emelt átalánydíját, valamint adó- és járulékmentes elszámolását. Ez az adócsalási mód immár hosszú évek óta általános napi gyakorlat, és a Levegő Munkacsoport számításai szerint évente kb. 800 milliárd forinttól fosztja meg az államháztartást. A Pénzügyminisztérium 2007 végén levélben ismerte el, hogy mindeddig kísérletet sem tett annak megállapítására, mekkora összeget tesz ki ez az elmaradt adóbevétel. Az adótörvények és támogatások módosítására tett javaslatainak összesítésében a zöld szervezet is szerényen számolt: a személygépkocsi-használat szigorításától csupán 100 milliárdos bevételt remélt. Ugyanennyit várt a közbeszerzési törvény módosításától. Összességében 800 milliárdos államháztartási többletbevételt irányoz elő az ökoszociális javaslatcsomag, amely a készítői szerint a gazdasági stabilitás megteremtésével egyszerre javítaná a környezet állapotát, és oldaná a szociális feszültségeket.

A tudósok, a politikacsinálók és az újságírók többsége elfogadja azt a közgazdasági tételt, miszerint a gazdaság végcélja nem más, mint maga a fogyasztás. Ugyanakkor egyre többen döbbennek rá, hogy az eddigi marginális korrekciós kísérletek (zöld beszerzés, újrahasznosítás, csekélyke technológiai módosítások) nem lesznek elegendők a fenntarthatósághoz, miközben az értekezésekből látványosan kimarad a mértéktelen, felelőtlen fogyasztás számbavétele. A kötet a "fogyasztási problematika" fogalmi kijelölésével igyekszik a jelenséget a tudományos és közbeszéd fókuszába állítani, és a különböző megközelítések számbavételével megtörni azt a mélységes hallgatást, mely napjaink Amerikájának erőforrás-zabáló fékezhetetlen étvágyát öleli körül. A könyv első része politikai és ökológiai gazdaságtani problémaként járja körül a fogyasztást, az individualizáció és az áruvá válás fogalmainak alapvetéseire helyezve a hangsúlyt. A második részben bevezeti a kiárnyékolás (a tényleges költségek elrejtése, nem ismerete, például az egykor dicsőített DDT, az azbeszt, vagy a CFC-gázok kései felismerésének mérhetetlen következményei) és az eltávolítás fogalmát (a termelés és fogyasztás fizikai eltávolodása, a közvetítő kereskedelem, a költségek külsővé tétele, a károk áttestálása, a környezetet károsító és a környezetkárosodást elszenvedő különválása, a hulladéknak az azt előállító fogyasztótól való minél távolabbi elhelyezése). Mindkét esetben a globalizáció kontextusában veszi szemügyre a transznacionális technológiai-termelési, szolgáltatási, értékesítési láncolatokat. Végül a harmadik rész ellenirányú tendenciákat, olyan új környezetkímélő megnyilvánulásukat mutat be, mint a háztartások energia-önellátása, a helyi, kisközösségi (pénzpiaci valutákra át nem váltható) pénzeszközök bevezetése, a tudatosan vállalt fogyasztói önmérséklet, a reklámölő "kultúrdzsemmerkedés" (www.adbusters.org), vagy a megtévesztő reklámokkal szemben a fogyasztót valódi döntési helyzetbe hozó termékminősítést (pl. öko-cimkék). A lelketlenül pusztító fogyasztást érzékenyen megállítani igyekvő, a szónoki pózokon, a "Növekedés határai"-szerű érvelésen túllépő (ámbár Donella Meadows emléke előtt tisztelgő) kötet végkövetkeztetése szerint a környezeti tudatosság egyik alapvetése ma a "megfontolt fogyasztás", ezért napjaink ökológiai tudományosságát és mozgalmiságát egyaránt a fogyasztás kérdéseivel való állandó szembesítésnek kell vezérelnie.

AZ USA környezetvédelmi illetékesei úgy tartják, hogy a nagy kérdéseket rendeleti, törvényi úton érdemben sikerült rendezniük. Ugyanakkor aggodalomra adhat okot, hogy a környezeti politika eljutott egy olyan pontra, ahol az ilyen jogi megoldások alkalmazásának már egyre csekélyebb lehet csak a hozadéka. A nagy problémagócokat többé-kevésbé sikerült körülhatárolni és szabályozni, de időközben a környezetszennyezés súlypontja a nagy, jól körülhatárolható forrásoktól elmozdult a diffúz kibocsátók irányába, ahol a szabályozás már jóval nehézkesebb és költségesebb. Ráadásul az USA politikai klímája a 70-es évektől kezdődően úgy változott meg, hogy nemigen kedvez az ilyen direkt utasításos megoldásoknak. Így aztán az eddigi politika alternatívájaként, vagyis a szerkesztők ötös klasszifikációja szerinti (1) jogi és (2) piaci típusú megoldásokon túllépve (utóbbiakra példa a kibocsátási kvótákkal való kereskedés), feltétlenül eljött az ideje az új eszközök ösztönzésének. Ilyenek a tanulmánykötet első nagy részében taglalt, az egyénekre, a háztartásokra, a helyi kisközösségekre szabott (3) oktatási-nevelési és (4) tájékoztató programok, illetve a második fő tanulmánysor témájaként: a magánvállalatoknak az egymással vagy a kormányzattal kötött szerződéseikben rögzített önkéntes programjai (5).

A kihívásokra válaszolandó az EPA (a Szövetségi Környezetvédelmi Ügynökség) Környezeti Nevelési Hivatala felkérte az USA Nemzeti Kutatási Tanácsát a téma körüljárására. A kötet az e célból és tárgyban 2000. november 29–30-án megrendezett műhely-tanácskozás előadásainak szerkesztett változatát adja közre. A tanulmánycsokor célja a csak mérsékelten sikeres eddigi eszköztár hatékonyságának elősegítése volt.

A kötet a teológia és molekuláris biofizika oxfordi professzorának súlyos válaszcsapása korunk balos materializmus-szülte sztártudósának – a világ legismertebb ateistájaként számon tartott, vallásgyűlölő Richard Dawkinsnak – az életművére. Az átlagolvasó számára is könnyen emészthető, jó stílusban megírt vitairat – úgy is, mint anti-Dawkins-i műfajban az első önálló kötet – úttörőként lendül frontális támadásba, amikor ízekre szedi Dawkins alapvetéseit a tudomány és a vallás konfliktusáról, a tudománynak a világ magyarázatában betöltött szerepéről, az evolúcióelmélet "önző gén" hipotéziséről, Istennek egyfajta lelki vírus mivoltáról. Megsemmisíti azt a primitív dölyföt, mely a tudománytörténetet Darwin előtti és utáni korra osztja, s amely csupán azért tartja bocsánatosnak az amolyan Newton-félék Istenhez való hazatalálását, merthogy az még a "megvilágosodás" előtti korok érthető eltévelyedése volt. Mindezek dacára a szerző nem veszi fel a fölényeskedés kesztyűjét, szerényen elismeri: Dawkins a valóban fontos kérdéseket mind feltette, de a helyes válaszadáshoz még bizony a két tábornak az egymással folytatott minőségi diskurzus terén is van mit tanulnia. A fölény mit sem segít. A kérdés Darwin után is kérdés maradt: van-e Isten, s vajon miben is áll az ő léte? Ha a táborok képesek egymásra figyelni, akkor meghallhatják a galaxisok énekét. De még az is lehet, hogy magát a mennyeket, amint az Úr dicsőségét hirdetik.

Bár az elmúlt két évtized során a környezettudatosság kétségtelenül sokat fejlődött, szánalmas mindennek a kézzel fogható hozadéka. A kötet ennek az ellentmondásnak a magyarázatát és feloldását igyekszik elősegíteni. Számba veszi az ökológiai válság mai kezelésének filozófiai mögöttesét, az ökológiai közgondolkodás fő vonulatának kudarcát. Azt, ahogy a posztmodernizmus megkérdőjelezte egy két és félezer éves, progresszívnek hitt európai civilizációs történet alapját, a haladásba vetett hitet, vagy ahogy a marxistákhoz nagyon hasonlóan értelmezte a környezeti válság, a globalizáció és a modernista kultúra szétesésének összefüggéseit. A kultúrára orientált posztmodern, bár a népszerű-tudományos környezeti mozgalmakra rímelően maga is egy civilizáció végnapjaira reflektál, eredeti formájában mégis alkalmatlan a környezeti kérdések kezelésére. A szerző alapvíziója a civilizáció-kritika egymástól különvált humán és reál vonulatának egy új típusú posztmodernitás kiformálásával való meghaladása. Érdekes kérdéseket feszeget, amikor esélyt lát a környezeti problémákat eredményesebben kezelni képes új világrend, világszemlélet kiformálására. Fel lehet-e például éleszteni a mára szalonképtelenné tett, ám a környezettudatosság szempontjából nagyon is kívánatosnak látszó nacionalizmust, úgy, hogy az ne társuljon fajgyűlölettel, etnikai villongásokkal és militarizmussal? Az új narratíva a nacionalizmusnak egy régiókra alapozó environmentalista válfajáról kell, hogy szóljon. De megszólítja a középosztályt is, mint az utolsót, aki még képes lehet kiragadni az irányítást a nemzetközi finánctőke kezéből. A középosztály mézeshetei a felső burzsoáziával már véget értek, és ha tagjai nem állnak az élre az új korszak megteremtésében, akkor ahogyan a családi gazdaságok is felmorzsoltatnak, úgy rájuk sem várhat más, mint a proletariátus soraiba való süllyedés. Színre kell lépniük – a Római Birodalom kebelében e birodalom végnapjaiban gyökeret eresztett kereszténységhez hasonlatosan – az új igét hirdetőknek, akik nem várhatják be rendházaikba visszavonultan, míg a jelenlegi kultúra végleg összeomlik. Már most, amikor a "birodalom" még erős és legyőzhetetlennek tűnik, el kell kezdeniük idegen testként is a jövő építését. Nem elég a posztmodernizmus által gyakorolt kritika, egy új posztmodernizmusnak meg kell tudni mutatnia azt is, hogy mi jöjjön az aláhulló nyugati civilizáció után. (Néhány példa: Véget kell vetni a tőzsde, a piac, a kereskedők uralmának; az antidemokratikus hatalomkoncentrációnak; a gazdagokat progresszíven, egy bizonyos jövedelem felett száz százalékos mértékben meg kell adóztatni. Vissza kell szerezni a nemzeti kulcsszektorokat, párhuzamosan kiszorítva a nemzetközi pénztőkét például a mezőgazdaságból is, mindezzel felszámolva azokat az erőket, melyek gazdasági és politikai kényszerek által az embereket saját környezetük lerablására szorítják.)

Egy ilyen harc azonban csak egy közösséghez való tartozás biztos tudata mellett lehet sikeres. Az új környezetvédőnek egyszerre kell elhallgattatnia a tudálékos közgazdászt és a civilizációt alapjaiban aláásó nihilistát is – egy olyan jövőképet meghirdetve, ahol a győzelem majd nem egy mozgalomé, nemzeté, vagy osztályé, hanem magáé az életé lesz.

A történelmi események élő televíziós közvetítése, új műfajt teremtve, globális rituálévá, egyszersmind komoly társadalomformáló erővé nőtte ki magát. Képessé vált egyes nemzetek, sőt néha az egész emberiség apraját-nagyját egy azonos időben a képernyők elé szögezni. Ezen állítását a szerzőpáros modernkori néprajzi leírásokban fejti ki, olyan médiaeseménnyé emelt közösségi attrakciók elemzésével, mint az olimpiai játékok, Károly herceg és Diana esküvője, a Holdra szállás, Kennedy elnök temetése, II. János Pál lengyelországi látogatásai. Tartalmukat tekintve az eseményeket három fő dimenzió: a versenyek, a területi hódítások és a koronázások alapsémái mentén értelmezik – talán mert a három angol C-betűs kifejezés (contest, conquest, coronation) könnyebben megjegyezhető. Ezek az ún. alapforgatókönyvek, mintegy dramatikus megtestesülései a weberi ún. autoritás-típusok hármasának (racionalitás, karizma és hagyomány). Ezután a médiaesemények szereplőinek, a "szerződéses partnereknek" a fő hármasát vizsgálják: a valóságos történés szervezőit és főszereplőit (1), a közvetítést biztosító médiát (2) és magát a közönséget, a tévénézők százmillióit (3). A közöttük mint partnerek között létrehozandó egyezség nélkül az ilyen világméretű televíziós események nem valósulhatnának meg ebbéli mivoltukban. Az eredeti nyilvános rendezvény a televíziós közvetítés belépésével nem egyszerűen módosul, vagy kiegészítődik, hanem annak előadása minden ízében a közvetítés igényei szerint kerül levezénylésre, ahol minden azt a célt szolgálja, hogy a jelenlét élményétől ugyan megfosztott néző képes legyen az események teljes, a leglényeget érintő átértelmezésével otthonából is az ünnep közvetlen részesévé válni. A médiaesemény létrejöttéhez ugyanis nem elég a tévénézők hozzájárulása; aktív involváltságukra is szükség van. Az ünnep részeseivé kell lenniük, azaz a rutinból csatornaváltó, önmagát a saját világától távol álló hírek vagy fikciók által kikapcsoló, szórakoztató nézőnek egy előzetes társadalmi rákészülési folyamat végeredményeként az ünnepre kell hangolnia magát, s annak dedikált részesévé emelkednie. És aztán megtörténhet az, amikor maga a rendkívüli események közvetítettsége válik a közvetített események alakítójává, gerjesztőjévé, mint ahogyan az az 1989-es kelet-európai rendszerváltáskor kitapintható volt. Valahogy úgy, ahogyan a törzsi népeknél a felső világ felé közvetítő sámán az előadásával vetítette bele a gyógyulást, a vadászsikert a gondjaira bízottak életébe. A tanulmány a médiaeseményekről leírtakat a hatásmechanizmus szemszögéből értékeli, értelmezési keretekként használva a különböző médiakutatási és antropológiai iskolák optikáit. Következtetése szerint a nagy nyilvános rendezvények, események élő közvetítése nemcsak átrendezte az abban részt vevő szereplők, vagyis a szervezők, a közvetítők és a közönség erőviszonyait, de legfőképpen átlényegítette magát a közvetített eseményt is.

A modern társadalom olyan kritikus szakaszhoz ért, amikor a kockázatok új minőséget kapva már nem tarthatók ellenőrzésünk alatt. Nem kozmikus balesetekkel riogatjuk ma már egymást – azok a bizonyos szempontból még sikeresnek is nevezhető, nagyléptékű és komoly következményekkel járó (például humángenetikai) eredményeink adnak okot aggodalomra, melyeknek tényleges következményeit senki sem képes felbecsülni. Ugyanakkor egyre ellentmondásosabb az a mód, ahogyan a média és az általa hordozott direkt vagy bújtatott reklámok a közönség figyelmét a környezeti kérdések felé igyekeznek terelni, pontosabban ahogyan ezeket a kérdéseket a napozástól vagy a kergemarhakórtól kezdve a klímakatasztrófáig terjedően tematizálják, áthangolják, tárgyalják. A tanulmányok szerzői bemutatják a környezeti problémák tálalásának tájékoztató és szórakoztató aspektusa között érzékelhető feszültséget. Vizsgálják, hogy a média miként jeleníti meg a környezeti kockázatoknak az egymással is szemben álló szakértők, vagy a laikusok által történő értelmezéseit; azt a szerepet, amit a témák megválasztásában, illetve azok bemutatásában játszanak az olyan nyomásgyakorló csoportok, mint amilyen a Greenpeace, az "öko-harcosok" vagy a "zöld gerillák". És felveti a kérdést, hogy amikor a média a mindennapi alapproblémák rovására túlhangsúlyoz bizonyos látványos történéseket, nem erősíti-e tovább a hosszú távú problémák alábecsülésének általánosan terjedő tendenciáját? Lehet, hogy közvetlen emberi környezetünk a telekommunikáció és digitalizáció nyomán eredeti értelemben véve már nem is létezik? Feloldódott a cíbertérben, így a természeti környezettel való interakciója is túlhaladott kontextus? Csupán egy számítógépes vírusok által fenyegetett és sms-üzenetek által élhetőbbé tett virtuális ökoszisztéma szereplőiként köszönünk vissza saját képernyőinkről?

A jelen és a jövő környezeti változásait a múlt tágabb összefüggéseibe helyező sorozat (Key Issues in Environmental Change) ezen kötete az ember és környezete múltbéli kölcsönhatásait rekonstruáló és értelmező módszereket tekinti át és értékeli. Miután a kötet szerzői nagy jelentőséget tulajdonítottak a tárgy minél mélyebb tudományos megalapozásának, ezért a környezetrégészet, mint viszonylag friss tudományág bemutatását követően mintegy tankönyvszerűen egybegyűjtötték mindazt, amit a geo-archeológiáról (régészeti földtan), a bio-archeológiáról (régészeti növény- és állattan) és a környezeti archeológiában alkalmazott matematikai és kormeghatározási módszerekről tudni érdemes. Ezután számba vették, hogy a régészet ezen különböző válfajai, mint a környezeti régészeti vizsgálódások elengedhetetlen eszközei, külön-külön és együttesen hogyan mélyíthetnék el a múlt korok emberének ökológiai viszonyairól való tudásunkat. Mindezt a különböző régészeti tér- és időbeli léptékek szerinti számtalan kutatás izgalmas példáival téve érzékletessé. A zárófejezet négy nagy esettanulmánya (a híres bronzkori doveri hajó maradványai, a Temze völgye, az ókori Mezopotámia öntözéses kultúrája, és a régésztársadalmat egyébként is leginkább megosztó, világszerte nyomon követhető nagytestű állatfajok, az ún. megafauna kihalásának vizsgálata) adja kézzelfogható példázatát ennek az integrált régészeti megközelítésmódnak. Nehezen hihető, hogy egy egyébként is környezettudatos olvasó e kötet áttanulmányozása nyomán ne érezne némi késztetést bekéredzkedni a régészek táborába.

A modernkori éntudat kialakulását vizsgáló filozófus szerző az énképben lezajlott változásokat nem valamiféle kártékony csapásként értékeli, hanem a jó, a moralitás meghatározása és elérése érdekében az idők folyamán kifejtett erőfeszítéseink gyümölcseként. A régi, születési és vagyoni előjogokhoz kapcsolt értékrendet részben vagy teljesen felváltja az előjogoktól független hétköznapi lét (munka, szerelem, család) szerinti létezés, ahol a köznapi lét nem egyfajta alárendelt kiszolgálója a magasabb rendűnek (tudomány, művészet), hanem egy morális társadalom köznapi létének javát szolgálja. Így ebben az eszmetörténeti, erkölcsfilozófiai kötetében élesen visszautasítja a modernitás kritikusait, és óva int, nehogy szem elől tévesszük a Szent Ágoston, Montaigne és Luther által hirdetett forradalom céljait, és veszélyeztessük az elért eredményeket. Az Én és a szellemiség, valamint a jó és a moralitás kibogozhatatlan kettősének elemzését követően izgalmas eszmetörténeti és történelmi áttekintésben mutatja meg, miképp formálta ki a hétköznapi, közemberi lét igenlése a modern éntudatot. Ezek alapján a modernkori szellemiség eredetének és kialakulásának leírásával a nyugati világ jelenkori identitástudatának mélyreható elemzését, megújított értelmezését adja. A szerző szerint a modernitás forrásaiban sokkal több a moralitás, mint azt elítélői terjesztik. A baj csak az, hogy ez az erkölcsi gazdagság, az ügybuzgó hívek filozófiai nyelvezetének szegényessége miatt, többnyire rejtve marad. Kötetének fő értelmét épp abban látja, hogy az egyoldalúságot megtörve magát a szellemiséget megmentse saját felkészületlen támogatóitól. Azon számosak szemében mindenesetre, akik európai civilizációnk válságáról, alkonyáról értekeznek, e vaskos, de szimpatikusan olvasmányos kötet a modernkori Nyugat szószátyár apológiája lesz csupán.

A modern ökológia története jóval régebbre (a 18. századra) nyúlik vissza, mint hogy egyáltalán 1866-ban elnyerte volna a megnevezését. Közkeletű fogalommá csak a múlt század közepétől, a környezet állapotával kapcsolatos aggodalmak kiteljesedését követően tett szert. Így aztán sokan úgy érezhetik: egy, a semmiből jött új tudományág, mely ráadásul már kultusszá is kinőtte magát. A könyv az ökológia történetiségének széles merítésű elemzése. Nem szűken vett szaktudományos nézetben, hanem az adott korok intellektuális horizontjába illesztve, mindenkor egy tágabb kulturális, gazdasági, filozófiai kontextusban érzékelteti a tudományág kibomlását. Az ökológia fejlődése a 18. századi kezdetektől jól tükrözte a társadalmakat leginkább foglalkoztató kérdések változását. A kultúránkban gyökerezik, hogy hogyan szemléljük az élővilágot. Az ökológiára különösen igaz, hogy egy adott társadalom kultúrájának milyensége határozza meg alapvetően tudományos hagyományait. A szerző visszafejti az ökológia-fogalom eredetét, számba veszi mindazokat a gondolkodókat, akik az idők során alakították, és megmutatja, miképpen alakította e tudományág a természetben elfoglalt helyünk modernkori felfogását. Különösen a természet kezelésében tapasztalható drámai változásokra és azokra a személyiségekre összpontosít, akik megjelenítették és formálták is a mindenkori közvélekedést. A kötet részei az eszmetörténet egy-egy olyan epizódjához kapcsolódnak, amikor a környezeti gondolat jelentős változáson ment keresztül. Így az elbeszélés részeként részletesen megismerhetjük az olyan nagyságok munkásságát, mint az egymástól eltérő utat követő ősatyák: a gyarmati szemléletű botanikus, Linné, és az árkádiánus, naiv lelkész, White (1. rész), a romantikus ökológia prominense, Thoreau (2. rész), Darwin, akinek köszönhetően az ökológia felnőtt, de egyben komor, gyászos tudománnyá érett (3. rész). Majd jönnek a huszadik század kulcsfigurái, mint Clements (4. rész), vagy az organicisták és az ökoszisztéma-fogalom bevezetését is taglaló fejezetből Leopold, az ökológiai alapú Föld-etikájával. A második kiadás által beemelt 6. rész a 2. világháború utáni korszak kakofóniába torkolló ökológiájának tudományos – és új mozzanatként politikai mozgalmi – fejleményeit veszi számba (Carson, Lovelock, Odum). Egy ilyen üdítően olvasmányosra sikeredett történeti visszatekintés azért is kulcs a mai ökológia megértésében, mert a tárgyalt paradigmaváltások nem vetették el mindenestül a természet-modelleket, hanem inkább továbbéltették azokat a mindenkori új látásmód szerves részeként.

A szociológia egyik alfajaként, az ember és környezete kapcsolatát számtalan módon befolyásoló társadalmi-kulturális tényezőkre fókuszáló, mára intézményesült, felnőtté érett és világszerte gyökeret eresztett környezetszociológia épp nagyrészt e kötet szerkesztőinek és szerzőinek bábáskodása mellett, az 1970-es évek során alakult ki Észak-Amerikában. A látszólag szétesően sokszínű tematika mögött a környezet – vagy szakszerűbben: az ökoszisztéma – által az emberi társadalom létezése számára biztosított hármas alapfunkció számításba vétele rejlik (az élet tere, az élethez szükséges erőforrások tárháza és a modern ipari lét melléktermékeként keletkezett hulladék felvevője, elemésztője). Ezek nyomán tapinthatók ki a mélyben valójában meghúzódó keresztösszefüggések. Bár időközben számos jelentős önálló munka íródott e tárgyban, az úttörők szükségesnek érezték, hogy szülessen egy lehetőleg minél teljesebb körű összefoglaló kötet e sajátos tudományterületről. Különösen az egyesült államokbéli hőskorszak első negyedszázadáról – egyben a sajátosan amerikai típusú szociológia lenyomataként is. Ez az iskola a nemzetközi átlagnál jóval empirikusabb, és nem annyira a nagy, globális kérdések foglalkoztatják, mint inkább a közepes léptékű, a gyakorlatban tesztelhető problémák, fejlemények – és a környezet fogalmát is tágabban értelmezi az európai iskolánál.

A 21 szerző tollából származó, specifikusan tematizált 15 fejezetben a tudományág jellegzetességéből fakadóan is különválik a természeti és az épített környezet vizsgálata, a városias és a vidéki létformák elemzése, a természeti és a technológiai veszélyforrások és katasztrófák elemzése. Olvashatunk a kockázatok, a technológiák és a társadalom összefüggéseiről, a globális környezeti változások emberi tényezőiről, a környezet társadalmi és technológiai terhelésének értékelési módszereiről, a környezeti félelmek fogalmi és mérési kérdéseiről, az egyesült államokbéli ökomozgalmakról – és persze magának a tudományágnak az ellentmondásos fejlődéséről.

A környezetszociológia mint kimondottan tudományközi, a legkevésbé sem szűk látókörű megközelítés és módszertan sajnálatos akadémiai térvesztése tapasztalható. Ugyanakkor – a nem akadémiai terepeken járatos társadalom-és természettudományi ágak képviselőivel ápolt kitűnő élő kapcsolatainak köszönhetően – a valódi problémamegoldást követelő, gyakorlati közegben épp ellenkezőleg: a térnyerése, a beágyazódása állapítható meg. A kötet szerkesztői szerint ebből a problémamegoldó képességéből sokat profitál az egész szociológia, illetve a szociológiai betekintés révén maga az egészséges közjó is – és a szöveggyűjteményben bemutatott eredményeket a gyakorlatba átültetni szándékozók, vagy a felvonultatott témák további kibontására vállalkozó kutatók is.

Wilson új-zélandi építész, a nukleáris leszerelés egyik kiemelkedő szószólója, békeharcos. Az ezredforduló utolsó éveiben érdeklődésének homlokterébe a vállalati szféra veszélyesen materialista, emberellenes profithajhászása került, az eluralkodott fogyasztóiság, az emberi (lét)minőség leromlása a szenvedés fokozódásával együtt – mindaz, ami e kötet tárgyát képezi. A meghökkentő cím az Ekins-től kölcsönzött és kibővített képalkotás szerint a militarizmusra, az elnyomásra, a gazdasági elnyomorodásra, a népességrobbanásra és a környezetrombolásra utal. Ezek a szerző szerint olyan mértékben rombolóak az életre, a humánumra és a jövőre nézve, hogy kiérdemlik a Holokauszt minősítést, és ha gyors megoldást nem találunk, akkor már egyáltalán nem is lesz megoldás! A vizionált katasztrófákban az a közös, hogy valamennyi mögött kitapintható a globális mértékű önrombolás. Mintha valamilyen kollektív irracionalitás kerítette volna hatalmába az emberiség egészét egy titokzatos erő hatására. Vagyis a megoldás, az összeomlás elkerülésének kulcsa épp itt rejlik: a józan, világos beszédben. Képesek vagyunk-e megfogalmazni az emberiség és a glóbusz valós érdekeit? A témafelvetés megragadhatatlanul komplexnek tűnhet, a szerző mégis erre a mindent átfogó, tiszta beszédre vállalkozott: az olvasókat egyenként felvilágosító és felrázó, már-már lázító kiáltványra. Nem akart mást, mint megértetni és mindenkiben tudatosítani a fenyegetettség mibenlétét, a világ jól felfogott érdekét. Talán csak szimpatikus naivitás, amikor azt reméli, hogy ha mindenki eljut a felismeréshez, azzal az önpusztító rendszer össze is omlik. És akkor – H. G. Wells szavaival élve – kiderül majd, hogy minden a múltban csak az ébredés előtti álom. Hogy miben is áll maga a fenyegetettség, azt talán a sok döbbenetes és szellemes illusztráció között az a kis karikatúra világítja meg a legjobban, ahol az Exxon gazdasági vezetői az USA elégedetten bazsalygó, kanapén révedező elnökét győzködik: "Mindent egybevetve úgy érezzük itt a cégnél, Elnök úr, hogy az emberiség túlélése egész egyszerűen nem gazdaságos." Valóban, kár még több könyvet írni a tárgyban – ebben a műben minden le van írva. Vagy elolvassuk és számot vetünk, vagy ne is áltassuk magunkat bíbelődő problémakezelési ötleteinkkel, tudományosan és politikailag korrekt féligazságokkal, azzal, hogy a jó szándékú politikacsinálók és tudósok mennyisége egyszer csak minőségbe csap át.