Theodore Roszak:
AZ INFORMÁCIÓ KULTUSZA, avagy
a számítógépek folklórja és a gondolkodás
igaz művészete
Bp., Európa Kiadó, 1990. 403 o.

Theodore Roszak amerikai szociológus és író legelőször az Ellenkultúra lázadása (The Making of a Counter Culture) című munkájával hívta fel magára a figyelmet, majd ezt követte az Ahol véget ér az Átokföldje (Where the Wasteland Ends) című könyve. Míg az előbbi a hatvanas évek diáklázadásaival, annak társadalmi okaival foglalkozik, az utóbbi továbbmegy, és a szcientizmus szemléletét, az ember és kapcsolatainak eltárgyiasodását veszi górcső alá. E műveket követte Az információ kultusza. Továbbgondolva előző műveit, Roszak ebben a könyvében a gépről, a számítógépről, mint az emberi faj lehetőségéről elmélkedik. Félreértés ne essék: Roszak nem technofóbiás. Önfenntartása érdekében információra, kezelhető tényekre természetesen szüksége van az egyénnek is, a társadalomnak is. A szerző valójában azt a pontot keresi, ahol a gondolat megbicsaklik és vágyálmokat kezd szőni egy rajta kívüleső objektum, a számítógép köré. Felteszi a számítógép folklórjának legfontosabb kérdéseit: Miért megyünk el közömbösen a szemmel látható válságtünetek mellett? Pusztán anyagi motivációk miatt? A plutokrata életszemlélet és a kommercializmus indukálhatják a társadalom kettészakadottságát. Működtetőkre és munkásokra. Kihasználókra és kihasználtakra. Nevezhetjük ezt a szakértői társadalom sajátosságának. De a rossz közérzet okai sokkal inkább a fel nem ismert manipulációkra vezethetők vissza. A számítógépes reklámügynökök és megbízóik érdekeire. Sikerült megtenniük a gépet az emberi vágyak tárgyának. Így válhatott a gép először médiummá, a mindentudás illúziójának közvetítőjévé, majd később annak forrásává, kinyilatkoztató idollá. Örömök és félelmek forrásává. A gép használói és használtatói érzelmeket ruháztak egy érzelmek észlelésére képtelen tárgyra. E jelenséget nevezi Roszak technofíliának. Pedig a könyv írásakor még nem dühöngött a tamagocsi-őrület. Napjaink kutatásai sajnos ennél messzebbre mutatnak: David Levy brit kibernetika-szakértő szerint az évszázad közepére már biztosra vehető az ember és robot közötti élettársi viszony! Végletesen végiggondolva a robotika fejlődését, Robert Jastrow a természetes kiválasztódásra hivatkozva kijelenti: "Valószínűleg egy új faj fejlődik ki az emberből... Ez az új értelmes élet szilíciumból készül majd."

Visszatérve a számítógép mediális szerepére: A számítógép mellett felnövekvő gyerekek számára a digitális univerzum a mindennapok része, és csak a szüleik hívják virtuális valóság-nak. Nem véletlenül mondja Gilbert Keith Chesteron, hogy csak akkor helyes használni a gépeket, ha olyan lelkületet idéznek elő, amely kész azt megvetni. Mert a gép le- és elválaszt a természettől. Nemcsak attól, ami konkrétan körbevesz és tapasztalható, nemcsak társadalmi és kulturális környezetemtől, hanem önmagamtól, önvalóm eredeti természetétől is. Hiszen az ember kül- és belvilága egymással párhuzamosan fejeződik ki és fejlődik. Tökéletesen igaz Jálics Ferenc SJ meglátása: amilyen a viszonyom önmagammal, ugyanolyan lesz Istennel és a felebarátommal. Még hozzátehetnénk: és a természettel. A viszonyulás szintjén nem választhatók el egymástól. Roszak ezt így fejezi ki: "Az ember megteremtheti tulajdon világegyetemét, és azt tehet benne, amit akar. Nem kell törődnie másokkal." Az önmagától elidegenedett ember csak értetlen és érzéketlen átutazója az emberek világának. Vágykiélő – gyakran ön- és közveszélyes – ösztönlénnyé degradálta magát, saját méltóságát. Élet- és társadalomidegenné.

Jean Baudrillard mondja az Az orgia után-ban: "Vajon a kommunikáció és az információ sikere nem ugyanúgy abból ered, hogy a társadalmi kapcsolat képtelen meghaladni önmagát, mint elidegenedett kapcsolatot? Emiatt kettőzi meg magát a kommunikációban, sokszorozza meg magát a hálózatok sokaságában, és merül a hálózatok közönyébe. A kommunikáció társadalmibb a társadalminál, maga a túltengő kapcsolat, a társadalmi lét technikáival felfokozott társadalmiság. Márpedig a társadalmi lét lényege nem ez. Álom volt, mítosz, utópia, konfliktusokkal és ellentmondásokkal terhes forma, erőszakos forma, mindenesetre időszaki és kivételes esemény. A kommunikáció azzal, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tette az interface-t, a közömbösséghez vezeti a társadalmi formát. Ezért nem létezik a kommunikációval kapcsolatos utópia. A kommunikációs társadalom utópiájának nincs értelme, hiszen a kommunikáció éppen abból ered, hogy a társadalom képtelen meghaladni önmagát más célok irányában. Ugyanez vonatkozik az információra is: az ismeretfölösleg közömbösen szóródik szét a felületen minden irányban, de csak további ismereteket helyettesít. Az interface-en a kommunikációs partnerek úgy vannak egymáshoz kapcsolva, mint aljzat és dugvilla. A >>dolog<< – ahogyan találóan mondják – úgy kommunikál, hogy egyetlen, pillanatnyi áramkör jön létre, és ahhoz, hogy jól kommunikáljon, gyorsnak kell lenni, nincs idő a hallgatásra. A hallgatást száműzték a képernyőkről, száműzték a kommunikációból. A média útján továbbított képek (és itt a szövegek is olyanok, mint a képek) sohasem hallgatnak el: képeknek és üzeneteknek szünet nélkül kell követni egymást. Pedig pontosan a hallgatás az a szinkópa az áramkörben, az a kicsi katasztrófa, az a kihagyás, amely például a televíziónál jelentőségtelivé válik – szorongással és ujjongással teli szakadás, amely azt igazolja, hogy az egész kommunikáció végeredményben csupán erőltetett forgatókönyv, szakadatlan fikció, azzal a céllal, hogy kitöltse számunkra az űrt a képernyőn, a lelki képernyőnkön is, hiszen annak képeit ugyanolyan bűvölettel lessük. Egyszer majd a huszadik századi antropológia egyik legszebb képének fogják tartani azt, amelyen a tévé-készülék előtt ülő ember – mert éppen sztrájk van – az üres képernyőt nézi."

Miért probléma számunkra az űr, a csönd? Van-e, lehet-e információértéke a csöndnek? Azt tapasztalom, ha megszüntetem magam körül a zavaró zajokat, lelkem belső zörejei – félelmeim, fájdalmaim, indulataim, vágyaim – szinte fülsiketítővé erősödnek. Igen. A valódi kommunikációban csak a redundancia megszűnte után, a zavaró jelek megszűnte után, sőt a jelek és jelképek megszűnte után következhet be a csend. Miért fontos ez? Mert ez a csönd meghozhatja találkozásomat az Önvalóval. Ahogy Illés próféta esetében: "És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék" (1Kir. 19, 12). Ez az elcsendesedés legjelentősebb információs értéke. Ennél fontosabb információhoz nem juthat az emberi lény. Ahogy a fehér szín tartalmazza az összes színt informális szinten, úgy a csönd az összes kimondható hangot, a teremtésen túli Örökkévaló összes kimondott és kimondásra váró nevét. Vagyis a magamra-találás lehetőségét!

Roszak az egyén szabadsága érdekében számolja fel kvázi tradicionális, empirikus, rációközpontú (descartesi, brunói és baconi) gyökereit. Radikális liberálisként ragaszkodik a valódi szabadság megvalósításának lehetőségéhez. Mágikus gesztussal visszabont, hogy valóban elindulhasson. Akár az alkimista, a nigredó állapotának Swarcz Bertoldja, aki feltalálta a puskaport (és sohasem létezett). Ő a kohlenbrenner, a carbonári, a destruáló szénégető. Mert mit tesz a szénégető? Létrehozza a "Tűz" táplálásához szükséges, tökéletes "Alapanyagot". Eléget, megsemmisít kül-, illetve – a vele paralel – belvilágában mindent, miközben el- és lejut az anyagban nyugvó alapig. Ahonnan végre elrúghatja magát. Ehhez viszont fel kell számolnia a gépekhez kötött mindentudás illúzióját. A mindentudás mint örök emberi vágy a primordiális múltra való emlékezéshez köthető, abból fakadt. A mindentudás képessége archetipikus emlék: az ember történelem előtti, a történelmet meghaladó történetének alapja. Az emberi lény célja visszatalálni ehhez az alaphoz. Sajnos a keresés közben el lehet veszni az informális (forma nélküli) világban. Az elveszés egyik leggyakoribb módja, ha az örök tudást, képességét magamon kívül keresem, és külsőségekhez, azok használatához és birtoklásához kötöm. Az informális, virtuális világ ugyanúgy illuzórikus természetű, mint a köztes-közbülső világ. Ezért válhat mítosszá: a mindet tudás mítoszává; és kultusszá: az informális beavatás kultuszává. Az informális világ, az emberi lélek világához, az asztrális világhoz hasonlóan megfoghatatlan és mégis érzékelhető. És ugyanúgy káprázat. Az informatika – a pszichológiához hasonlóan – ezáltal válik rejtett erők tudományává és eszköztárává.

Roszak inkább csak sejti, mint tudja az utat. Ami számára valóban nehéz, az a hogyan. Vagyis az albedó útja. Elvezethetne az Ige, a Logosz felfedezéséhez, mert tudja, hogy azt, ami emberellenes, meg kell szüntetni, de mivel csak sejti, ezért nem is fejtheti ki, hogy mit is kéne tenni utána. Arról nem is beszélve, hogy a hogyant beteljesítve, azt miként követi a jó megtartásának útja, a rubedó, a kivörösödés, az izzás, az Opus Magnum elkészülte, "a tűz uralma a föld felett". A destruálást követő felfedezésnek ez a végső célja: a megtartás. Bejárni az alkimisták tökéletességbe vezető útját, mint William Blake kéményseprője:

"... Ím, ezer koporsó, koromfekete, / Ezer kéményseprőt fektettek bele. / Angyal repült arra, fényes kulcsa volt, / nyit vele koporsót, fölkél mind a holt; / egy zöld réten ugrál végig a sereg, / egy folyóba zsupsz be! s jól megfürdenek. / Gönceiket hagyják, s meztelen-fehéren / szállnak fellegek közt, cicáznak a szélben. ..."

Marton Marcell