Luc Benoist: AZ EZOTERIZMUS
Bp., Stella Maris Kiadó, 1998. 127 o.

Elgondolkodtató, élvezetes olvasmány. Sok esetben olyan érzés, mintha az ősi aforizmáknak csak nehezen emészthető, parabolaszerű magyarázatát adná – pedig egyszerűen csak tömör és lényegre törő. A szerző az alapfogalmak tisztázásával kezdi, bemutatva és magyarázva a test-lélekszellem hármasság eszméjének fejlődését és értelmezésének helyes módját, később viszont gyakran az anyag-szellem kettősség alapján magyaráz alapvetéseket, ami könnyen zavart kelthet még a leglelkesebb "novíciusban" is. A következetességnek ez a fajta látszólagos hiánya végig jellemző az első fejezetre, bár később, tágabb keretek között, érthetővé válik a koncepció. Fogadjuk el, hogy ez az ő pedagógiája – helyesebben andragógiája.

Számomra az első ilyen félreérthető alapvetés az éden értelmezése volt: "...az eredeti állapotot jelképezheti a primordiális középpont, amiből a héber hagyomány földi paradicsoma megalkotja egyik jelképét..." Ez azt jelentené, hogy az eredetállapot magában hordozza a széttöredezettség utáni vágyat. De beszélhetünk-e a Teremtés gesztusa után – a teremtésben – egységről? Ott, ahol a dualitás – sőt látensen a diabolicitás – már jelen van. Csak alfejezetekkel később fejti ki, hogy a földi paradicsomot elfogadhatjuk persze primordiális központnak, egy olyan "helynek", ahol megvalósul a primordiális ember (Saguna Brahman, Mahâpurusa) – erről beszél az Énekek Énekén alapuló, Akiba-féle kabbala, a Test Mérése (Siur Qumá) –, de semmiképp nem nevezhető eredetállapotnak (Nirguna Brahman). Az eredeti alak (szvarúpa) a felszabadulásban túl van az alakiságból adódó kettőségeken (advaita), nem formához kötött (arúpa), és túl van a szellem–anyag kettősségen is annak egységeként (csitti-sakti). Sankara negatív teológiája, "neti-neti"-je is ezt fejezi ki: az Abszolútot nem tudom leírni, csak azt tudom állítani, hogy mi nem az. A Lét önreflexiójának – mint első akciójának – pillanatában jelenik meg a Létezés, illetve annak alanya és tárgya. A Lét önfelbontó gesztusa az, ami önmagát Létezéssé, Szemlélőre és Szemléltre bontja.

Később, a közvetítő világok ismertetése során, a szerző szándékosan kerüli az asztrál sík és hasonló – az önjelölt és célt tévesztett okkultisták által lejáratott – kifejezések használatát. Ez érthető, hisz nem célja a vulgárezotéria bugyraiba aláereszkedni, és azoknak az ezotériától való különbözőségét magyarázni. Jelen esetben az a valódi kérdés – és erre nem kapunk egyértelmű választ –, hogy az úton járónak szükséges-e belehelyezkedni a köztes világba?! (Ami nem keverendő össze a buddhista tudatállapotok, a bardók ennél jóval tágabb értelmezési tartományával.) Itt lényeges eltérést mutatnak az ezoterikus utak. Mert míg a hermetikus hagyományból eredeztethető alkímia szívesen járatja végig a gyakorlót a köztes világ megtapasztalásának és transzformálásának (solutio, reductio, coagulatio) fokozatain, addig a radikálisan célratörő irányzatok (mint pl. a zen- és a vadzsrajána buddhizmus, vagy a Râmana Maharisi-féle nyílegyenes ösvény) inkább amolyan szükséges, elszenvedendő rossznak tartják. Sőt a zenbuddhizmusban például, a zazen gyakorlása során, természetes jelenségnek kezelik a tudattalan tartalmak megjelenését a tudatban (makijó). Ez az állapot – az álomjóga tibeti módszeréhez hasonlóan – ugyanis hasznos lehet a tanítványnak a szatori megvalósításában, hiszen rámutat az észlelt (a tökéletlen érzékszervekkel észlelt) világ illuzórikus voltára.

Az alapvetések fejezetében három hiányosságra lehet talán még rámutatni: a mese, a misztika és a mágia értékelésére. A népmeséket, eposzokat, parabolikus legendákat a hanyatlás korában valóban az alacsony társadalmi helyzetűeknek, illetve a deklasszálódott iniciáltaknak szánták "megalkotóik". Ugyanakkor Benoist nem említi a népmese kapcsán, hogy az gyakran a nemzet géniuszának utolsó menedéke, végvára, ha úgy tetszik, Grál kastélya, illetve hogy a népmesék mellett a néphagyományok, szokások rítusrendszere, a közmondások, szólások, játékok szintén ezt szolgálják. Európában a kereszténység elterjedése után így vonult illegalitásba gyakorlatilag minden ún. pogány néphagyomány – a magyar, a kelta, a germán, a szláv stb. A köztes világok közt bolyongva természetes, hogy megjelennek a nemzeti karakterre szabott próbatételek. Ilyen a visszatükröződésszerű, lunáris, ceremonális út, az ezüstkori út. A nemzeti géniusz úgy kapcsolódik az okkulthoz, hogy mindkettőt (a géniusban rejlő feladatot, illetve a köztes világok útvesztőjét) el és fel kell ismerni, majd meg kell haladni. Az önvaló megismerésének útján ez az állomás majdnem kihagyhatatlan.

A szerző érdekes módon úgy véli, hogy a misztikusok "kiemelkedő szigetek" a megismerés, az önmegvalósítás óceánjában. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha a beavatás fokozatait hiányolná a misztikusok ösvényén. Ezzel szemben a misztika valójában a legtradicionálisabb beavatási út, ahol az eredeti mester maga az Isten, aki a mester–tanítványi láncolatot egyszerre kikerülve és megújítva jelenik meg ősmesterként, így indítva el egy újabb láncolatot. Hasonló módon a mágiát sem sorolja az ezoterizmus körébe Benoist. Szerinte a mágia: racionális tudomány – vallásosság nélkül. Ezzel szemben Paracelsus azt állítja a Paragranumban, hogy az orvoslás négy alappilléren kell, hogy álljon: az asztrológia, a mágia, az alkímia és a (keresztény) etika fundamentumán. Sőt! Eliphas Lévi könyve, A Nagy Mágia dogmája és rituáléja e szavakkal kezdődik: "A modern idők legnagyobb katolikus géniusza, Joseph de Maistre gróf szerint, Newton vissza fog bennünket vezetni Pitagoraszhoz, vagyis az az analógia, ami a tudás és a hit között fennáll, előbb vagy utóbb össze fogja békíteni őket." Majd később: "Felkutattuk a káldeusok, egyiptomiak és a zsidók tudományában a dogmák rejtélyét, és megtaláltuk az igazságot. Az egyetlen örök igazságot, mely magába foglalja a tudást és a hitet, mely benne él a természet erőiben; a misztikus Kloimeket, az ég és a föld újrateremtőit." Később a legfontosabb könyvek között említi Ezekiel könyvét, Henokh és János Apokalipszisét. Kiemeli továbbá, hogy a mágia – gyakorlatából fakadóan – alapanyagként, formálható matériaként kezeli az okkult lét- és idősíkokat, ami az illúzióba veszés veszélyével jár. Ezzel szemben köztudott, hogy a közvetítő világgal kapcsolatba kerülve minden ezoterikus úton fennáll a veszélye a szellem kivonulásának.

A könyv második, illetve harmadik részében előbb a keleti, majd a nyugati tradíciót veszi górcső alá a szerző, ahol a nyugati ezotéria a kereszténységre korlátozódik. Nagyon tömör fejezetek, néhol csak vázlatszerű alpontokkal. Míg a könyv első fejezete a Hagyományra folyton visszautaló kifejezésrendszere miatt – megfelelő filozófiai iskolázottság nélkül – meglehetősen nehezen érthető és még nehezebben értelmezhető, addig a második és harmadik fejezetekre valóban igaz a kiadó ismertetője, jelesül: "alapmű a kezdőknek". Mivel a teljes ezoterikus paletta bemutatását tűzi ki célul, a szűk keresztmetszet miatt ez csak hiányosságok árán valósulhat meg – bár a támadási felület nagysága látszólagos, és nem a lényeget, csak a részleteket érinti. Lássunk ezekre néhány példát.

A hinduizmus tárgyalásánál hiányolható a klasszikus filozófiai rendszerek értékelése: a jóga és a védánta mellett mindenképp említést érdemelt volna a számkja, vagyis a metafizika. (És valóban mellékesnek tekinthető a többi klasszikus ind filozófiai rendszer: a karma-mimámsza, a nyája, a vaisésika-mimámsza és az upászana-mimámsza.) A szerző legvitathatóbb kijelentése az, hogy a jóga egyenlő a kozmikus anya (sakti) kultuszával, mert a Nagy Anya kultusza a hindu tradíciónak csak az egyik pólusa! Hiszen tudjuk, hogy a jelenleg is fennálló kasztrendszer alapvetően patriarkális. "A Síva kultuszt a hanyatlás időszakában követik a beavatottak" – amelyben a test, a pasu, a feláldozandó áldozat, illetve az áldozat bemutatásának "kelyhe". Ezzel szemben már a Bhagavad Gíta (1.1.) kijelenti: "dharma-ksetre kuru-ksetre", ami magyarul így hangzik: "A Kuru dinasztia teste (a kuruk mezeje) vált az áldozat bemutatásának helyévé." Vagyis már a kali juga hajnalán (kr. e. 3102) általános érvényű és ismert volt az a – taoista, illetve az ún. nyugati (keresztény és iszlám) alkímiához hasonló – szemlélet a hinduizmusban, hogy a test nem más, mint olvasztótégely. Vagyis az a "hely", ahol az ólomból aranyat lehet transzmutálni. Ugyanígy a héber tradíció sem redukálható pusztán a Széfer Jecirá és a Zóhár világára. Mindenképp említést érdemel a Szekér és a Paloták művének (Merkábá és Hekálót) irodalma, a karaiták Talmud-ellenessége, vagy a rajnai pietisták, illetve Lurija misztikája. Ahogy a buddhizmus bemutatásánál a Théraváda, az iszlámon belül a szenusszi szekta szerepét (Goldziher Ignác mondja róla, hogy ez volt az az iszlám térítőrend, amely egyetlen kardcsapás nélkül meghódította Észak-Afrikát), a taoizmusnál a kínai alkímia részletesebb ismertetését hiányolhatjuk.

A nyugati ezoterizmus fejezete lényegesen sokszínűbb és összefüggőbb. A hermetikusoktól kezdve – nem szigorúan kronologikusan, de mindenképpen az érthetőségnek megfelelően rendszerezve – halad végig az ókortól a modern korig. Legnagyobb terjedelemben természetesen a középkor ezoterizmusát tárgyalja, olykor meglepő részletességgel. Míg például Rajmundus Lullus és Nicolaus Cusanus munkásságának külön alfejezetet szentel – kb. ugyanakkora terjedelemben, mint mondjuk a zen-buddhizmusnak –, addig másokat éppen hogy csak megemlít. Sajnos nem részletezi kellő mélységében sem az iszlám, sem a zsidó szellemtörténet európai szellemre gyakorolt hatását, ugyanakkor zseniálisan mutatja be a céhen belüli beavatás történelmi fejlődését, az iniciatív út fennmaradását, illetve modernkori megjelenését a szabadkőművességben. Magyar vonatkozású részt nem érdemes keresnünk ebben a fejezetben: úgy tűnik, hogy a szerző Európa, a "Nyugat" határát valahol Bécs vonalánál húzta meg. (Igen. A szerző francia.)

Mindent egybevetve bátran állítható, hogy Luc Benoist könyve az ezoterizmusnak ugyan szubjektív, de korrekt eszmetörténete. Figyelmesen és nyitott szívvel végigolvasva valóban közelebb kerülhetünk a kínai mondás értelméhez:

"Mielőtt a Zent tanulmányozza az ember, a hegyek hegyek
és a folyók folyók;
miközben a Zent tanulod, a hegyek nem hegyek többé és
a folyók nem folyók;
a Zen tanulása után a hegyek újra hegyek lesznek és a folyók újra folyók."

Marton Marcell