Gál Péter:
A NEW AGE – keresztény szemmel
Abaliget, Lámpás Kiadó – Budapest, Szegletkő Kiadó, 1994.

A New Age-mozgalomról, annak értékeléséről számos cikk, értekezés és könyv született. Ezen írások többsége – a mozgalom kereteinek alig meghatározható természetéből fakadóan – szinte száz százalékban inkább pro, mint kontra szóltak a mozgalomról. A New Age – keresztény szemmel azon üdítő kivételek közé tartozik, amelyek e jellemzően modern kori jelenséget egyrészt a hitelességre, másrészt a teljesség igényére törekedve teszik kritika tárgyává. Alapvetését tekintve természetesen a könyv nem objektív, hiszen a kereszténység elvein keresztül vizsgálja a kérdést. A kritika kritikája véleményem szerint csak akkor lehet helytálló, ha szigorúan ragaszkodik a Hagyományhoz, illetve a római katolikus egyház hivatalos álláspontjához, azon belül a II. Vatikáni zsinat (1962–1965) enciklikáihoz.

Gál Péter több kiadást megélt könyvét, ezen szempontok figyelembe vételével, egyszerre lehet pozitívan és negatívan értékelni. Legfőbb erénye, hogy segít belátni – ha nem is megérteni – a krisztusi törvényhez való ragaszkodás, az egyházi hittételek megtartásának erejét. A törvényhez való ragaszkodás jelentőségét – a Nostra Aetate kezdetű enciklika, vagyis a nem keresztény vallásokkal való párbeszéd jegyében – egy, a Misnához fűzött magyarázattal világítanám meg: "Négyen mentek be a gyümölcsös kertbe: Ben Azzáj, Ben Zómá, Áhér és Akiba rabbik. Az Egyik szemlélődött és meghalt. A másik látott és kárt vallott, a harmadik szemlélődött és elpusztította az ültetvényt, és volt egy, aki békében ment fel és békében jött le. Ben Azzáj szemlélődött és belehalt; róla mondják: ťaz Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halálaŤ. (Zsolt. 116.15.) Ben Zóháj látott és kárt vallott. Róla mondja az írás: >>Ha mézet találsz, egyél, amennyi elég néked, de sokat ne egyél, hogy ki ne hányd azt.<<" (Példabesz. 25.16.) Elisa látott és elpusztította az ültetvényt, róla mondja az írás: >>Ne engedd a te szádnak, hogy bűnre kötelezze a te testedet<<. (Préd. 5.6.) Akiba rabbi békében ment fel és békében jött le, mert őrá vonatkozólag van megírva: >>Vonj engemet te utánad, hadd fussunk! Bevitt engemet a király az ő ágyasházába. << (Énekek Éneke 1.4.)" (Tószéftá Hagidá, II, 3)

E példázat tökéletesen mutatja a misztikus út veszélyeit: a halált, az eretnekségbe esést és a megtébolyodást. Ezekkel szemben a Törvény megtartása szilárdan hozzáköti az embert saját emberségéhez és Istenhez. A törvény, a dogma biztosítja azokat a szilárd kereteket, amelyek a lélek egységét biztosítják.

A New Age-mozgalom különféle irányzatai sajnos mindhárom veszély jelenvalóságára produkáltak már példákat. Ezek közül talán az eretnekség kérdése a legkényesebb és legérdekesebb. Gondoljunk csak Jézus személyére, aki a zsidók felfogása szerint volt eretnek, vagy Gautama Buddhára, aki Indiában állította helyre a tiszta hagyományt. Más a helyzet természetesen, ha egy önjelölt mesterben, guruban, egyfajta minden alapot nélkülöző kiválasztottság-tudat alakul ki. Jungi terminológiával élve ilyenkor, a mester archetípusával való azonosulás során, a személyiség tudatos része inflálódik, tartalom nélkül értékelődik fel. Ez a legtöbb esetben úgy nyilvánul meg, hogy az illető az erkölcsi elvek fölött állónak érzi magát. Roger Martin du Gard – saját devianciáját legitimálandó – így vall erről a Maumort alezredes-ben: "Megvolt bennem az az ösztönös meggyőződés, hogy némelyik emberben – és én úgy éreztem, hogy minden kétséget kizáróan közéjük tartozom – kivételes természetéből fakadóan, megvan az a jog, hogy a saját belső parancsa szerint, vagyis törvényen kívüli lényként éljen és gondolkozzék, hogy törvényesen föl legyen mentve a hagyományos szabályok alól."

Tipikus példája annak, amikor az intelligenciát, az elme megkülönböztető képességét arra használják, hogy az akaraterő gyengeségét és a szellem anyagba-ragadottságát palástolják Az út a törvényfelettiséghez csakis a törvények tökéletes betartásán, beteljesítésén keresztül vezet. Úgy, hogy közben egyetlen "jóta" sem vész el a törvényből. Kung fu-ce szavaival: "Mikor húszéves voltam – sokat tanultam. / Mikor harmincéves voltam – már tudtam, mit akarok. / Mikor ötvenéves voltam – már tudtam hallgatni. / S mikor hatvanéves lettem – már követhetem a szívemet, s a törvényt át nem lépem." A dogma hasonlít a csónakhoz: Ha átkeltem vele a folyón, már nem érdemes továbbcipelni a hátamon. Mert sehol a folyó, és sehol a csónak.

A könyv alapvetésével tehát egyet lehet érteni, attól eltekintve, hogy nem néz szembe a modernkor legnagyobb kihívásával: a nyugati kereszténység legkomolyabb adóssága ugyanis a rejtett tanítások felé való lezártság. Az antiochiai iskola (szó szerinti írásértelmezés) mellett nem kap méltó helyet az alexandriai (allegorikus exegézis). Mindez a buddhizmusban vagy a hinduizmusban természetesen él egymás mellett. És ez az, amiből a New Age-mozgalom az erejét meríti! A rejtettséghez való ragaszkodás részben érthető. A misztikával kapcsolatban az egyház legfőbb problémája – a kontrollálhatóság nehézkességén kívül – a fennmaradás veszélyeztetettsége, a szakadás esélye. Amikor nincs szükség közvetítőre Isten és ember között, az egyház jelenléte okafogyottá válik. Mindez persze csak a belső úton járásra igaz. A külső úton fontos szerepet játszik a közösség, a törvény – és a hatalom. Számos példát lehetne felhozni a tétel igazolására, az egyik legmegdöbbentőbbet idézem: Merkurian Eberhard – a negyedik rendfőnök Loyolai Szent Ignác után – megtiltotta a jezsuitáknak az ignáci lelkigyakorlatok végzését. Ezért érzi úgy az ember, hogy valahol igaza lehet Tábor Bélának, amikor azt mondja, hogy ha a vallás forradalom, akkor az egyház az ellenforradalom.

A könyv második része felkutatja a New Age gyökereit, fejlődésének nevezetesebb állomásait. Meglepő módon a gyökerek kutatásában visszamegy egészen az ókori gnosztikusokig. Valóban: Aleister Crowleytól visszabontva a Golden Dawn-on, a rózsakereszteseken, az illuminátusokon és a szabadkőműveseken keresztül eljuthatunk a templomosokig, a katharokig és a bogumilokig, sőt, Szodomáig és Gomorráig. Talán közrejátszik eme részletességben az egyházak sorozatos támadása is. Hisz a pszeudoliberális, antiklerikális mozgalmak gyakran burkolóznak a New Age köpönyegébe, és legtöbbjük valóban visszavezethető – legalábbis legendáik alapján – a koraközépkori eretnekekig, vagy Valentinosz püspökig.

A könyv harmadik és legvitathatóbb része felsorolja – a szerző által a New Age-be sorolható – legismertebb jelenségeket, egyházakat, gyógymódokat (!?), mozgalmakat. A katolikus egyház hagyományos tanítása azt mondja, hogy övé az egyedüli igaz vallás, az Istentől magától, Jézus Krisztustól alapítva. Ettől eltérő alapállást ostobaság lenne elvárni a szerzőtől. Az viszont – a II vatikáni zsinat után több mint negyven évvel – semmiképpen sem tesz jót a könyv hitelének, hogy "egy lapon" említi a buddhizmust az agykontrollal, vagy az akupunktúrát a jungi pszichológiával és a rockzenével, még ha külön-külön esetleg valóban jogos kritikával lehetne is e jelenségeket illetni. Gyakorlatilag minden nem történelmi keresztény egyházat és izmust kritika alá von, és besorol a New Age-be. Talán csak a szufizmus, a kabbala, a sintoizmus és az etióp eredetű Rasztafari-kultusz marad ki a kritizált vallások sorából. A szerzővel ellentétben egyet kell értenünk Thomas Mertonnal, aki elítélte a felszínes szinkretizmust, de ez nem akadályozta meg a zen vagy a taoizmus tanulmányozásában. Simone Weil, Anthony de Mello, Chiara Lubich, Karl Rahner, vagy Kalkuttai Teréz anya mind ebből az irányból haladva közelítettek felebarátjuk vallásához, létszemléletéhez.

Ugyanakkor bizonyos fokig fel kell menteni a szerzőt – a New Age-jelenség hátterének okán. A New Age abban az értelemben, hogy öncélú, a felébredésnek valójában akadálya, ezért az egyháznak természetesen fel kell emelnie ellene a szavát. Egyenesen a mennyeket ostromolja. Ki akarja hagyni a pokolra szállást, a szembesülést bűneinkkel. A megkísértettség, az "elfeketedés", az elhagyatottság a lelki fejlődés természetes állomása. A New Age ezt akarja átlépni, kikerülni. Csak fölfelé törne, az albedó, a kifehéredés irányába. A földhöz pányvázva akar repülni. Ekkor még inkább csak nevetséges vagy részvétet keltő – a szemlélő lelki alkatától függően. De ha másokat is ily módon akar megnyomorítani, az már felháborító.

Mert melyek az Önvalóhoz vezető út hiteles állomásai? A megtisztulás útja (via purgativa), a megvilágosodás útja (via illuminativa) és az egyesülés útja (via unitiva). A megtisztulás útja a bűnöktől való megszabadulást jelenti. A megvilágosodás útja: az erények kimunkálása. Az egyesülés útján a gyakorló már felhagyott a különbségtevő gondolkodással és lelki jelenségeinek vizsgálatával. Megérkezett.

Aki nem lát, az hiába indul el a tradíció felé, csak az okkulthoz fog érni. Mert a transzcendensbe az út az okkulton keresztül vezet. Ahogy a kollektív tudattalanba a személyesen keresztül. Minden, ami vérhez, fajhoz, törzshöz kötött, nemzeti vagy karmikus, tehát a földhöz kötődik, az még okkult. A transzcendens leírása paradox helyzetbe hozza az arról beszélőt. Egy indiai példázattal lehetne a legjobban rámutatni: Ha a vakok egy elefántot tapogatnak, attól függően, hogy a lábát, az ormányát vagy a fülét fogják, tartják azt oszlopnak, tömlőnek vagy legyezőnek. Ezért megszívlelendő az intés: "...aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát!" (Jn 3.3.)

Marton Marcell