– A történelem folyamán talán a modernitásban a legnagyobb az építész felelőssége. Hiszen a "nyugati világban" az emberek nagy többsége élete túlnyomó részét az épített környezet által alkotott világban éli. Alapvetően határozza meg az ember lelki-szellemi viszonyulásait, akár tudatában van ennek, akár nem. Hogyan lehet erre felkészülni, és felvállalni ezt a feladatot?

– Erre a kérdésre nekem most az építészet szellemi vetületéről, meg a téralakítás, a formák, az anyagok minőségéről kellene beszélnem. Mégsem itt kezdeném, mert – bármilyen furcsa is egy építész szájából – ezt másodlagosnak tekintem. Én az emberi tartás fontosságáról beszélnék, arról a folyamatról, aminek csak a végeredménye az épített tér: az építés folyamatának dramaturgiájáról. Példaképp elmondok egy első pillanatra nagyon távolinak tetsző történetet. Nemrég olvastam Végh Alpár írását, amely Szvjatoszlav Richterről, a világ valaha élt egyik legnagyszerűbb zongoristájáról szól. Richter élete vége felé már nemigen vállalt nyugati fellépéseket, hanem elindult Oroszországban kelet felé, a "sötét" Ázsia kellős közepébe. Úttalan utakon vitték autóval, és lerobbant pianínókon zongorázott az ott élőknek. Nemegyszer saját kezűleg bütykölt meg lógó belű zongorákat, hogy képes legyen azokat megszólaltatni. És így járt keresztül-kasul Ázsiában, hogy az emberek ott is hallhassák a zenét. Úgy fejezte be az életét, hogy nem nyugat felé ment, hanem befelé keletnek, abba a világba, amelyet közel egy évszázadon keresztül tönkretettek.

Ilyenkor mindig kottából játszott. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért kottából, mester? Akkor azt válaszolta, hogy én már túl vagyok az önkifejezésen, a pontos közvetítés a célom. Nos, éppen itt, ebben a közvetítésben kell keresni a mindennapi életben a transzcendens forma lényegét. Ezek az emberek szentek, e mentalitás ellen nincs eszköze a tolvaj-uzsorás háttérvilágnak. Az ilyen emberek "védett személyiségek", akiknek a példájából mindenkor erőt lehet meríteni.

– Mintha ez a példa is azt mutatná, hogy ez a ritkán megtörténő csoda – és nem valamiféle közös irány a jó felé. Hogyan lehet ezt közös útként alkalmazni? Az építészet esetében mégiscsak ez lenne a kívánatos.

– Szerencsére azért ez nem teljesen így van. E különös ellenfolyamat dramaturgiájának megértéséhez egészen Szent Mihályig kell visszaemlékeznünk, aki a Sátánt letaszította az égből. De honnan is pontosan? A mi utunkból – ezért odaátra már szabad az út, az emberiség felemelkedésének feltételei biztosítottak. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig az emberiség egyfajta diabolikus alapállása, ami napjainkban egyfajta mélyebb inkarnációra kényszerít minket. Súlyosabb problémák felvállalására, amelynek – e diabolikusságnak megfelelően – az ember csak akkor tud megfelelni, ha maga is bizonyos értelemben egyfajta "kettős játékot" játszik. Amilyen mélyen belesüllyed ebbe a világba, annyira magasra kell igyekeznie felfelé kapaszkodni. Ez a különös skizofrén magatartás szükséges ahhoz, hogy ebben a világban álljuk a sarat. Tudatában kell legyünk minden pillanatban annak, hogy módunkban áll azzal a birodalommal kapcsolatba kerülni, amelyről Jézus beszél, amikor azt mondja: az én országom nem e világról való.

A 20–21. században nyitva van az ég. Annyi a különbség a régiekhez képest, hogy most már nem visszavágyunk, hanem megvalósítani akarjuk – ami szélsőséges kaland. Egyetlen út adódik számunkra: a nyílt, szabad, tiszta szellemiség megvalósítása. Azonban az eleven szellemet megvalósítani az emberi környezetben, és az embereket részesévé tenni ennek a dolognak – folyamatos kemény játszma. Ellenfeleink pedig azt a lejárt szellemi magatartást, azt az aktualitását vesztett alapállást képviselik, hogy háttérbe húzódva mozgatják a világot, úgy, hogy az álláspontjuk csak rejtett módon nyilatkozzon meg. Ezt az egész magatartást és 21. századi megjelenését, az úgynevezett globalizációs folyamatot ilyen okkult folyamatnak tartom. Nem véletlen, hogy a világon, Európában és itthon Magyarországon is mennyi spirituális próbálkozás van, hányféle különböző keleti meg afrikai eredetű szellemi próbálkozás akar gyökeret verni a kereszténység mellett, vagy azt is mondhatnám, azzal szemben. A kereszténység ugyanakkor még nem teljesítette be a hivatását, még mindig sokan vannak, akik nem tudják, hogy a Názáreti megváltotta a világot.

Globalizáció, nemzetköziség, internacionalizmus – ezek hazugságok. Nem lehet a népszellemet mint realitást félretenni. Meghaladni lehet, de az úgy történik, hogy valóban magyarrá változom, valóban zsidóvá változom, valóban németté változom – és tudom, felfogom, pillanatról pillanatra átélem, hogy mi a magyar, a német, a zsidó vagy román népszellem. Amikor minden egyes részletét képes vagyok kitölteni. És ha majd sikerül ezt legalább valamelyest végrehajtani – mert lehetetlen tökéletesen, hiszen a népszellem említésével arkangyali szintről beszélünk –, akkor beszélhetünk arról a bizonyos közös útról, amit kérdezett. De ez nem játék, hanem komoly feladat. Emlékezzünk rá, mit mondott erről Rilke: "s ha akár még hirtelen egyikük a szívére vesz is, elpusztulnék az erősebb lététől".

– A globalizáció ugyanakkor az egyre kevesebb (és silányabb) élet, és az egyre több élettelen technológia irányába sodorja az embert, aki önmagát emészti el.

– Ez a folyamat így vagy úgy az egész világon felismerhető. Ráadásul Magyarországon megelőzte az elmúlt ötven év néphülyítése, és a szó legszorosabb értelmében vett halálprogramja. De a legsötétebb időben is lehet ez ellen tenni – a mi dramaturgiánk is valami hasonló volt, mint Richteré. A hetvenes években például Konrád, Szelényi és társai a VÁTI irodánál a kormányzat megbízásából kidolgozták, hogy 3300 magyar faluból 1300-at hogyan lehet szerep nélkülivé minősíteni. A felszámolás akkor (is) úgy történt, hogy először az iskolát, majd az önkormányzatot (illetve akkor a tanácsot), aztán az egészségügyet, majd a kereskedelmet számolták fel az adott településen, hogy az embereket elkényszerítsék onnan. Ekkor mi elindultunk a Népművelési Intézet keretében Varga Tamással (Isten nyugosztalja), Bekével és másokkal vidékre, és faluházakat kezdtünk építeni sorra egymás után. És a gyáva tanácselnököket elvittük a bátrabb tanácselnökökhöz példáért. Azokban a falvakban, amelyekre Konrádék, Szelényiék kimondták a halálos ítéletet, mi kulturális egyesületeket segítettünk létrejönni akkor, amikor tilos volt ilyeneket szervezni. Faluházakat építettünk, és ezek a faluházak a mai napig is működnek, hol így, hol úgy. Ebben az időszakban épült a sárospataki művház is, amelyik persze nem ilyen faluház, de egész belső működését tekintve már nem a szocialista kultúrház kategóriáját testesíti meg, hanem valami teljesen mást. Ez az "építészeti dramaturgia" vagy viselkedésforma ellenlépésként funkcionált. Előttünk-mögöttünk egy-egy fekete Volga követett, mi meg naiv arccal vertük vissza a provokációkat.

És az emberek értették, miről van szó. A "bunkó paraszt" jól értette, hogy mi történik körülötte, miért akarják őt felszámolni. Mert a nyolcvanas évek elején még élt az a generáció, amelyik megélte, hogy egyik napról a másikra elvették mindenét, és kiszolgáltatták őket egy olyan alkalmazotti létnek, amelynek ő és a családja évszázadokig nem volt alávetve. Tudniillik az emberek tudták, hogy hazudnak nekik, amikor azt tanítják, hogy a földbirtokosság a jobbágyokat kizsákmányolta, hogy sokszor a feleséget kellett befogni az eke elé, és hasonlók. Nagyon vigyáztak arra, hogy meg ne mondják, hogy mekkora volt akkor egy jobbágytelek: negyven magyar hold volt (kb. 17 hektár)! Rákosi, Révai, Farkas Mihály, Gerő Ernő és a többiek az egész magyar jobbágyságot kuláknak minősítették volna.

És mivel foglalkozik most a vezetés? Folytatja azt, amit Konrádék elkezdtek. Újra van szerepnélküli falu, és föl nem merül a hatalomban, hogy a vállalkozó kedvű embereknek odaadjanak pár hektár földet, hogy a nulláról – mert most már csak úgy lehetne –, de önmaga uraként ismét megpróbálja. Így jelenik meg vidéken az "okkult építészet", az építés ellentéte, a rombolás. Az okkult térformálás: az elnéptelenítés, a kihalt vidék. Az ésszerűtlen centralizációs politika térformálása mindig ilyen: kihalt tereket hagy maga után. A kiüresedő helyek és tájak: fizikai térré degradálódó lelketlen sivárságok.

De ez csak a külső, a látható. Belülről is rombol ez a dramaturgia. Sokat járok vidékre még mindig. A múltkor épp Szatmárba utaztam, mondtam a kollégáknak, hogy furcsa: már a negyedik falun jövünk át úgy, hogy egy kakasszót sem hallunk. A következő faluban megláttam palánknak támaszkodva egy öreget, megállítottam az autót, odamentem hozzá. Benéztem az udvarra, be van gyepesedve az is. – Adjon Isten, kedves bátyám! Hát hogy lehet az, hogy errefelé egy tyúkot sem látni? – Eemút az az idő – jött a válasz. – Na de hát, az isten áldja meg, tojás, rántani való csirke nem kell? – Táp kéne ahhó. – Ne vicceljen, hát az öreganyám konyhai hulladékon, meg némi korpával, ezzel-azzal nevelte fel a baromfit. – Nem köll az má'! – Mit lehet erre mondani? Na, akkor isten áldja! És mentünk tovább. Pedig ez egy idős ember volt. Az országnak ez a mesterségesen kialakított állapota ember-és lélekölő. Csak az a kérdés, hogy kinek jó mindez. Mert minden tragédiában arra épül a dramaturgia, és ebből következik a katarzis is, hogy tudjuk, ki a tragédia hordozója, és ki az okozója.

– A pusztításon, a kiüresítésen túl hogyan lehet ezt a dramaturgiát építészetileg azonosítani? Hogyan lehet megérteni, felismerni, ha ez az erő megtámad egy települést? Ad-e fogódzót ehhez az építészeti formavilág?

– Nézzük meg, hogyan alakult át ebből a szempontból a falu. Persze itt beszélni kellene arról, hogy hogyan vették el a földeket, és tereltek mindenkit a téeszekbe, de ezt most hagyjuk. Gondolja végig, hogyan nézett ki egykor a sokat emlegetett háromosztatú parasztház, a ház végében vagy szemben az istállókkal stb. A "kor erejének" engedelmeskedve a parasztember úgy próbált haladni a korral, hogy az udvar felé megbővítette a házat. A régi tetőt egy enyhébb lejtésű tetővel kiegészítve hozzátoldottak egy előszobát, egy fürdőt – komfortosították a régi házat. A következő lépés az volt, hogy többszobás házat szerettek volna – éppen akkor, amikor már nem volt önálló gazdaságuk. És akkorra már a központi hatalom kidolgoztatott egy típustervsorozatot, az úgynevezett tízszer tízes kockaházat. Szemben a régivel, ahol volt közepe a háznak, és az udvar volt valójában az egész telek középpontja, ezekben már egy minimál polgári lakás volt lerajzolva, aminek már nincs semmiféle kontaktusa a gazdasággal – és tágabb értelemben az élettel. Megjegyzem, nem véletlenül hívták régebben – és Erdély egyes helyein mindmáig – életnek az udvart. Ott lüktet a házban lakó kis közösség, a család életének közepe. Amikor valaki belép a kapun, mindmáig az életbe lép.

A kockaház esetében az utcára két háromszárnyú típusablak néz, oldalt lehet bemenni az előszobába, van egy kis konyha, két szoba, kamra, fürdő, és slussz. Egy csapásra megszűntek azok az archetipikus elemek, amelyek egy több százéves folyamat eredményeképpen jöttek létre. Létrejött a szép új világ. És ehhez kapcsolódott a többi változás. Például megszűntek az igavonó állatok, ezért ma már az udvar fűvel van borítva, az udvaron autó áll, a gyümölcsfák helyett örökzöldek nőnek – és a család ugyanakkor gyakran segélyért jár. Megszűnt az önálló élet feltétele, és ezzel együtt megszűnt a kultúrával átitatott, átszőtt kapcsolat is a természettel. Az örökzöld e szempontból halott valami. Egy olyan gyümölcsöskert, amely tavasztól őszig terem folyamatosan, aktív élettel telíti a ház környékét, és távolabb a tájat. Amikor gyerekként éhes voltam, az öreganyám leszelt egy szelet kenyeret, és azt mondta, menj, szedj hozzá szilvát. Nem "mekdoneldszbe" küldött, és nem az volt az ennivaló, hogy egy puffasztott zsömlébe mindent, ami csak akad, beletömnek – így aztán azt csak zabálni lehet, enni nem –, hanem valami egész más. Vagy nézzük az erdőgazdálkodást. Nem vágtak ki fát, csak akkor, amikor arra feltétlenül szükség volt, és nagyon megnézték, hogy melyiket vágják ki. Ma az osztrákok például Erdélyben megvásárolják a rengeteget és tarra vágják, miközben otthon egyetlen fához hozzá nem nyúlnak. Ha valaki ezen komolyan elgondolkodik, akkor felismeri, hogy a jelenkor valójában a történelem önemésztő folyamata, ami azon a koron alapul, amikor a kereszténység ürügye alatt népeket pusztítottak el a tengeren túl. Mindezt azért, hogy megszerezzék azt a vagyont, amitől aztán meggazdagodott Spanyolország, Anglia, Dánia, Portugália, Hollandia stb. Ma ezt önmagával teszi Európa.

Nos, ennek a folyamatnak az egyik gyökere a tízszer tízes kockaház. Amiben – a polgári élet karikatúrájaként – már egy önvédelemre, önálló életre alkalmatlan életforma lehetséges csak, amit a központi irányítás elviselésére, kiszolgálására hoztak létre. Ennél kézzelfoghatóbban nem lehet bemutatni az okkult forma hatását. Ez a szó legtisztább értelmében fekete mágia.

– Hogyan tűnt, tűnhet el az építészetből, az épületekből az élet mindennapi szakralitása, ahogy az a háromosztatú ház esetében történt? Hogyan bicsaklottak meg az építészet örök tartalmai? Már ha egyáltalán voltak, hiszen az evolúciós gondolkodás a barlangból indítja a ház, az építészet kezdeteit, és nem az örök tartalmakból, keresztény vidékeken az égi Jeruzsálemből.

– Korábbról kell kezdeni, nézzünk vissza egészen Egyiptomig. Az egyiptomiak gondolkodása életadó erőként tisztelte az északra igyekvő Nílust, ami transzcendens tengelyként határozta meg térképzésüket. A folyótól nyugatra építették a szent várost, és keletre a jelen és a jövő városát. Nyugatra, ahol a nap lemegy, építették a csodálatos templomaikat, és odavitték a halottaikat is, míg keleten az élet funkcióinak építettek. Miért? Mert még elevenen élt bennük a bűnbeesés előtti állapot, és úgy gondolták, hogy kapcsolatban kell maradni azokkal a lényekkel, akik egy mindent átalakító, irtózatos metamorfózis következtében eltűntek a szemük elől. Sakálfejű, sólyomfejű, macskaarcú férfiak és nők környezetébe vitték a halottaikat azért, hogy vigyék át őket az Édenbe, abba a világba, amit sajnos el kellett hagyniuk. Minden igyekezetük arra irányult, hogy összekössék ezt a múltba szakadt, de a szívükben még élő, létező világot azzal a világgal, amit a mindennapokban élniük kell. Azt mondták, ami fenn van, az van lenn is, s ami lenn van, az van fenn is. Nem voltak hajlandók tudomásul venni azt, hogy – a későbbi fogalmazás szerint – a bűnbeesés megtörtént. A teljes egyiptomi társadalom ebben a tudatban élt sok ezer éven keresztül. Majd az egyik legnagyobb egyiptomi beavató kivonult a késői Egyiptomból, és elindult északkeleti irányba, hogy az új Jeruzsálemet létrehozza. Egy olyan világot, amelyben a beavatottakon kívül, az Isten választott népén kívül más népekkel is együtt tud működni. Még ez a korszak, a kereszténység bölcsője is hordozta azt a gondolatot, hogy az Eget és a Földet össze kell tudni kötni – az Elysiumi mezőket össze kell tudni kötni a juhok mezejével. Engem a mai napig ugyanez mozgat. Mert úgy gondolom, hogy nincs veszve semmi: rendelkezésünkre állnak azok a személyre szabott szellemi eszközök, amelyekkel igenis össze lehet és kell kötni az Eget és a Földet. Na, innentől indul az építészet.

– És hol tart ma?

– Az építészetnek most, a 21. században is megvannak a lehetőségei arra, hogy megpróbálja ezt a célt egyfajta beavatóként megvalósítani. Az euklideszi geometria azt mondja, hogy a pont egy kiterjedés nélküli valami, ami a síkban van. A téridő-kontinuumról szóló 20. századi felismerés pedig azt állítja, hogy a pont egyúttal egy időpont is a térben. E felfogás értelmében tehát a pont összekapcsolható egy téridő-együttessel – azaz dramaturgiailag értékelhető. Az építészetre vetítve mindezt: nem mindegy, hogy egy építészeti folyamat milyen dramaturgia alapján megy végbe. Hogy mi történik egy ház létrejötte során a kezdő lépésektől, az első gondolatoktól, kapavágásoktól egészen addig, hogy kik működnek közre az építése során, és kik, milyen célból laknak majd benne. Összefoglalva: hogy hogyan helyezkedik el a Világban.

Ez a téridőben történő gondolkodás nem azokat a térbeli szerkezeteket és formákat sugallja, amiket mondjuk a Bauhaus vagy az eklektika, hanem valami alapjaiban mást. A magyarországi szerves építészet arra a kalandra adta magát, hogy ezt a mást keresi és közelíti valamiképp. Bár mérhetetlenül nehéz a feladat, mert ez az út tele van olyan szubjektív elemekkel, amelyek mindegyikét meg lehet kérdőjelezni. Mi, akik a magyarországi szerves építészetet képviseljük, továbbra is fenntartjuk, hogy folytatni kell az emberi individuum felszabadítását az építészeten belül, annak eszközeivel – és persze az építészet gyakorlatának dramaturgiája során is.

– A tervezési folyamat során konkrétan hogyan történik mindez?

– Ha például egy családi házat kell megtervezni, általában a férfi keres meg minket. Ilyenkor az első kérdésem, hogy miért nincs itt az asszony? – Hát miért kéne, hogy itt legyen? – jön a válasz. – Pedig azt, hogy egy ház milyen legyen, azt nem maga mondja meg, mert a nő tartja benne az életet. Maga csak a feltételeit biztosítja. Magától ezért csak azt kérdezem meg, hogy mennyi pénze van minderre, a többi alapvetően nem magára tartozik. – Én valóban nem vállalom a tervezést, ha nincs jelen az asszony. A következő lépés, hogy megkérem az asszonyt, hogy rajzolja le a házat, amiben élni szeretne. Az esetek többségében egy napraforgószerű ábra a végeredmény. A közepe az "itt vagyunk mi" tere – ahol az ebéd készül, tanul a gyerek, beszélgetnek stb. A szirmok helyén pedig az egyik háló, meg a másik, meg a fürdő, aztán a kamra és így tovább. Magyarul egy háromosztatú parasztház funkciórendjét rajzolják le: pitvar, konyha, ami az élet központi tere, aztán a tisztaszoba, és esetleg még egy szoba, vagy egy kamra. A paraszti kultúra ugyanis – sokak véleményével szemben – nem a kultúra alját jelentette, hanem egy mindent átfogó kultúra integráns eleme volt. Ablakszem és szemöldök, oszlopfej és házgerinc, konty stb. Ezek a szavak nem véletlenek, gondoljuk csak el, hogyan nézhetett ki egy ház – és milyen jelentéstartalommal bírt –, amikor ezek a szavak keletkeztek. Hagyjuk azt a hülyeséget, hogy ez megszemélyesítés, hiszen az egy 19. századi fogalom.

És akkor elkezdünk majd megfeledkezni például a hat négyzetméteres sötét, szellőzetlen előszobákról, mert nem előszobába kell megérkezni, hanem egy lakóhelyiségbe, lakóelőtérbe, ahonnan rögtön látjuk, hogy hová jöttünk, hol vagyunk. Hogy az építtető ne azt a nyomorult előszobát erőltesse, ahol keresztbe fekszik a rosszindulatú esernyő, meg a papucsokon átbotladozva lehet csak mozogni. Ez egy egészen másfajta mentalitás, és boldogságot ad, ha a megrendelő felismeri, hogy mindez okkal működik jól. Ez nem egyszerűen egy más terv, ez egy más életfelfogás, mint amit a normatívák előírnak, mint amit a modern élet megszoktat velünk a hatodik emeleti ötven négyzetméteren. Ahol garantáltan ott az előszoba meg a beépített szekrény, meg a 190 centi széles konyha, ahol falról lehajtható konyhaasztal van beépítve azért, hogy egyáltalán elférjen a család, s még az asszony is hozzáférjen a sütőhöz. Hát milyen élet ez? Ezt az életet megfosztották minden méltóságától. És az ember mégis megszokja, mert sajnos mindent meg lehet szokni. A szerves építészet nem pusztán abból áll, hogy új épületformákat próbál meg kitalálni, noha ez is fontos, hanem vissza akarja vezetni az embereket ahhoz az életarchetípushoz, amelyben jó élni. Amelyben megvan a lehetősége a megújulásnak és az együttlétnek.

– És mit lehet tenni ma, amikor emberek sokasága lakik és épül le az Ön által is említett blokkházakban? Hiszen nincs tabula rasa, innen kell valahogy kiűzni a sötétséget.

– Megint egy történettel válaszolok, amely – bár nem a panelekről szól – éppen azt mutatja be, amire kérdezett. Amikor Für Lajos honvédelmi miniszter volt, el tudta intézni, hogy a piliscsabai volt szovjet laktanya területét megkapja az egyház, és ott egy katolikus egyetemet létrehozzon. Minket bíztak meg a tervezési munkával. Amikor kimentünk a területre, és végignéztük a hátrahagyott épületeket és eszközöket, akkor döbbentünk rá, hogy nem azt kell eldöntenünk, hogy melyik épület fizikai állapota annyira rossz, hogy le kell bontani, hanem elsősorban azt, hogy melyik épületbe mennyi szellemi szenny rakódott le. A legszélsőségesebb rész az a terület volt, ahol a büntetőbunkerek álltak. Ezek olyan alacsony építmények voltak, amikbe csak egy ember fért el, de ő is csak guggolva. Vasajtó volt rajta, a padlója negyven centiméterrel mélyebben volt, mint a talaj szintje, és a talajszintig vízzel volt telve. A büntetésre ítélt katonát ide zárták be úgy, hogy alteste vízben volt. Amikor a büntetése lejárt, csak kiesni tudott, és annyira tönkrement fizikailag, hogy kézben kellett elvinni. Ez volt az első terület, amit radikálisan eltöröltünk a föld színéről. A tiszti étkezdében például négy réteg deszkaburkolat volt, mert a felújítás nem úgy történt, hogy letakarították, lecsiszolták és újralakkozták a deszkát, hanem egyszerűen húztak elé egy újat. Ömlött ki mögüle a csótány, amikor eltávolítottuk. Ezeket az épületeket kivétel nélkül ledózeroltuk, mert kivétel nélkül magukban hordoztak egyfajta elviselhetetlen sötétséget a világgal szemben, amit egyszerűen nem volt szabad semmilyen módon tovább éltetni. És aztán volt olyan épület, amit felhasználtunk, például a katonák alvókörletei, és persze újakat is építettünk. De hogy kellően hazai történet kerekedjen mindebből, később módunk volt tanúként jelen lenni és megtapasztalni, hogy hogyan vált át ez a – túlzás nélkül mondhatom – valójában misztikus feladat egy jól svájfolt világi folyamattá, egészen addig, hogy később már olyanokat bíztak meg a további fejlesztéssel, akikkel már a szokásos üzleti ügymenet keretei között lehetett működni.

De elmondok egy másik történetet is, ami szintén ehhez a kérdéshez kapcsolódik. Százhalombatta és Paks jelen helyzete, ipari környezete, az elmúlt rendszerben kialakult helyzete a legkevésbé sem mondható szelleminek. Mégis, még ebben a helyzetben is meg lehet nyitni az Utat. Van egy földrezgések és földhullámok vizsgálatával foglalkozó geobiológiai társaság, amelyik ki tudja mutatni, hogy bizonyos régi templomok szentélye alatt másfajta rezgésvilág létezik. Ezek az emberek elmentek Százhalombattára és Paksra az általam tervezett templomokhoz, amelyek egyébként közömbös helyeken – tehát szakrálisan nem kitüntetett pontokon – épültek meg. És ugyanolyan rezgéseket találtak a szentély alatt, mint a régi templomok esetében. Hogyan lehetséges? Egyszerű a válasz. Ha egy templom megfelelő dramaturgiával, tisztasággal épül, keletelve építik meg – azaz a szentély keletre néz –, és az oltár valóban a közösség középpontjában helyezkedik el, azaz a közösség maga az átváltozás idején valóban Krisztus misztikus teste, akkor ott létrejön egy olyan különös átalakulás, amelynek az eredményeképpen mérhetők ezek a realitások.

– Nyilván az a sötét tér, amely a szovjet laktanya világát jellemezte, nem véletlen, hanem az agresszió sajátja. De van arra is példa, hogy jó szándékú kreatív változás hoz ambivalens eredményt. Talán a Bauhaus lehet példa erre.

– Tudja, a pokolhoz vezető út is... Gondoljuk meg, hogy ezt az időszakot – a 19–20. század fordulóját – milyen szellemi folyamatok jellemezték itthon. Orbán Balázstól kezdve Huszkán át Lechnerig, Bartóktól Lajtáig a hatalmas felfedezés kora volt. Felismerték, hogy a magyar népművészet olyan ősi szellemi tartalmakat hordoz, amelyeket újra a felszínre lehet és kell hozni – és olyan műveket kell létrehozni, amelyekből ez sugárzik és megszólal. Így jött létre az Iparművészeti Múzeum épülete, a Zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára, vagy a Kós Károly-telep és a Budavári te Deum – és még hosszan sorolhatnám. Ezek a művek testvérek. Ugyanannak a szellemiségnek, ugyanannak az akaratnak a művei. Ez a kulturális folyamat hatalmas kaland volt szerte Európában: Andalúziától Barcelonán át Németországig és Olaszországig általános, nagyon erős szellemi impulzus volt. Ebbe a szellemi korszakba tartoznak azok az új szellemi irányzatok, ahová a teozófia, az antropozófia és sok minden más is tartozik, ami újra, a felfedezés erejével próbált meg szellemi megújulást elindítani. Talán nincs messze az igazságtól, ha azt mondom, ennek ellenpontjaként robbant ki az első világháború, ami ezt az egész próbálkozást elsöpörte.

Ekkor, a húszas években született meg a Bauhaus abban a tönkrevert Németországban, amelynek elapadtak az illúziói, és az első világháborúval lezárult a nagy germán szellemiség felélesztésének korszaka is. Ez a keserűség hozta létre a Bauhaust, ami, mint gondolkodásmód, a tisztaság, az átláthatóság kikényszerítésére jött létre, kvázi retorzió formájában. Még a kubizmus is sok volt számára, a kubista hajlamú építészeket kizárták a Bauhaus szellemiségéből. Elhatárolták magukat az építészeti kubizmus megjelenésének tekinthető Doesburgi-iskolától és Corbusiertől is. A Bauhaus egy életstílust és ipari struktúrát képvisel – és ehhez a gondolkodásmódhoz csatlakozott az új társadalom, amelynek kulcsszereplője az uzsorás. E szimbiózis eredménye a mai világrend. Amikor ma bizonyos sajátos budapesti körök a bauhausiánus gondolkodást erőltetik, akkor semmi mást nem tesznek, mint burkoltan a pénzt szolgálják. Szó sincs arról, hogy az emberek számára akarnának olyan környezetet létrehozni, ami belső megújulást és belső kiegyensúlyozottságot eredményez, és ami utalna arra a létező szellemi világra, amiről Egyiptom kapcsán már esett szó.

– Talán nem véletlen, hogy Egyiptomban papok fennhatósága alatt építkeztek, de a gótika katedrálisvilágot építő kőművesei is járatosak voltak a kereszténység ezoterikus vetületeiben. Kellő belső fejlettség nélkül ezen az úton szerintem könnyen eltévedhet az építész, és kreativitása olyan terekbe tévedhet, amit tudatosan esetleg a legkevésbé sem akarna. Felkészítik erre a felelősségre ma az építészeket?

– Erről talán jobb lenne nem is beszélni... Ma gyakran olyan építészek teszik a dolgukat, akik még csak el sem tudnak különíteni egy hatalmi céllal épített épületet egy beavatásra szolgálótól. A kontraszelekció legkeményebben az oktatást sújtotta. Ma a műegyetemen – tisztelet egy-két kivételnek – tehetségtelen emberek tanítanak, akiknek halvány fogalma sincs arról, hogy mi az építészet valódi feladata és funkciója. A gyerekeknek pedig, ha a saját tehetségük szerint próbálnak meg valóban építészetet csinálni, konzekvensen azt mondják, hogy ez a rossz irány, és csírájában fojtják el a tehetség kibontakozásának lehetőségét. Persze ez nem csak az építészetben van így.

Részben emiatt is a 80-as években azok az építészek, akik a szerves építészetet gyakorolják, létrehozták a Kós Károly Egyesülést. A magyarországi szekciónak 30 cég a tagja, a romániai szekciónak 61, a szlovákiainak 12. A Kós Károly Egyesülés létrehozott egy posztgraduális képzést, az ún. Vándoriskolát. Végzett építészek jelentkezhetnek úgynevezett vándorépítésznek. Ez három évre szól, ami alatt félévenként más és más, az egyesülethez tartozó cégnél dolgoznak. A végén mestermunkát kell letenniük, amit bírálóbizottság előtt kell megvédeniük. Ez az, ami működik, ennél jobbat még nem találtak ki. Ha különböző szakmákban ilyen típusú struktúrák működnének, akkor hitem szerint megváltozna a légkör, és így ki lehetne alakítani egy olyan szellemi teret, amely reményt adhatna.

– Akárhogy is nézzük, ez hasonlít ahhoz a bizonyos céhes "beavatási úthoz".

– Egyetértek. És ezt a folyamatot világszerte ismerik és számon tartják. Idehaza "persze" ellenséges légkör veszi körül, meg is nevezhetem: az Oktogonnak nevezett társaság környéke az a csoport, amely ezt egy minősíthetetlen, ostoba és eklektikus dolognak tartja. Ezzel szemben a kiállítási meghívóink, amelyek a világ négy sarkába szólnak, és azok a kiállítási panelek, amelyeken az alkotásaink vannak, százával járják a világot, és mindenütt érdeklődés kíséri őket. Magyarországon, ahogy a magyarság szellemi jelenléte nem kívánatos, ugyanúgy nem kívánatos ez sem. A magyarság szellemi jelenlétén a magyarság népszellemét értem, amely évezredek óta fenntartja és kormányozza azt a karaktert, amit a sok nép között nekünk képviselni kell. Ezért nem foglalkozom azzal, hogy a társaim és én sem vagyunk tisztaszoba-képesek – természetesnek tartom. Amilyen ma a magyarság állapota, ugyanolyan helyzetbe kerülnek a magyar gondolatból kiinduló originális törekvések.

– Nem érzi magát túlzottan jól a jelen körülmények között...

– Irtózatos harag fogan az emberben azt látván, hogy mit művel az emberekkel ez a globalizációsnak hazudott világ. Minden porcikámban haragszom azokra, akik közösségről, nemzetközi világról beszélnek – és az egész csak a pénzről szól. Amit olyan történetek uralnak, mint amit most elmondok. Az Orbánhegyi út és a Stromfeld Aurél út sarkán van egy villa, amit egy Grósz nevű zsidó és családja lakott. A Grósz bácsiékat családostól együtt kiirtották, így a háború után az államé lett ez a ház. Változó káderek laktak benne, de mindig rendőr posztolt az ajtó előtt. Ma ez a ház a magyar miniszterelnöké, aki emeletet épít rá, mert az ezer négyzetméteres villa neki kicsi volt. Ez egy megvetendő, értelmetlen történet – egy senkiházi hólyag története, akinek semmi sem elég.

Ez nem az én világom. Az én világom az, ahogy járom a Kárpát-medencét, Szlovákiától Románián át Szerbiáig – és minél messzebb érek Budapesttől, annál közelebb kerülök a hazámhoz. Csak visszajönni rettenetes. Ha most lennék harmincéves, elmennék Budapestről. És ez a háború – bármennyire is elhallgatják az uzsorások és tolvajok kezében lévő tömegkommunikációs eszközök – mindmáig éles, kemény és folyamatos. És felderíthetetlenül sok apróság teszi ki.

Egészen a felvilágosodásig jelen volt Európában egyfajta közép, vagy másképp fogalmazva az asztralitás, ami a szellem és a test közötti kapcsolatot tartja fenn, és fejti ki erre a világra. Ez az asztralitás sérült meg súlyosan a felvilágosodás következtében, és váltak benne hamis képzetté azok, amik korábban a Középben megfelelő helyen voltak. A magyar népben is ez az igazi probléma ma: a közép hiánya. S talán a magyar értelmiség beteg a legsúlyosabban. Nem tud igent és nemet mondani, hanem "ha innen nézem ilyen, ha meg onnan, akkor olyan", és persze minden relatív, és egyéb sanda szövegek. De mindezt csak azért teszi, hogy függetlenítse magát az élet különböző problémáitól. A függetlenségét hangsúlyozza – holott az elkötelezettségét kellene...

Készítette: Régheny Tamás