Nyomtatás
Karnevál

Rovatunkban folytatjuk A Pattern Language című könyv (Christopher Alexander és mások: Pattern Language. Towns, Buildings, Construction. New York, Oxford University Press, 1981.) részleteinek közlését.

illusztráció

Ahogy az emberben lakozó azon erők, amelyek számára a mindennapok eseményei nem teremtenek megfelelő keretet, időnként fantasztikus álmokban szabadulnak el, ugyanúgy a város életének is vannak álomszerű eseményekben testet öltő fejezetei.

Napjaink szórakozási lehetőségei vagy veszélytelenek és ártalmatlanok – mint a moziba járás, a tévénézés, a kerékpározás, a teniszezés, a séta –, vagy pedig kifejezetten betegesek, ártalmasak és társadalmilag is rombolók, mint a kábítószerezés, a vakmerő autóvezetés, a csoportos randalírozás stb.

Az embernek azonban szüksége van tudatalatti folyamatainak felszabadítására, oly módon, hogy az ne legyen társadalmilag káros, ugyanakkor elérje a tudat mélyében meghúzódó, energiával telt központokat. Röviden: olyan társas élményre van szüksége, amely társadalmilag szabályozott, és mégis az álmok külső, társadalmi megfelelőjeként kelhet életre. A bennszülött társadalmakban ezt az utat a rítusok, a varázslók, sámánok egyengették. A nyugati társadalmakban az elmúlt három-négyszáz évben e rejtett késztetések kielégítésére a legkézenfekvőbb megoldást a cirkusz, a vásár és a karnevál adta, és részben erre szolgált a középkori eredetű piactér is.

Napjainkban ezek az élmények és lehetőségek jórészt eltűntek. A cirkuszok, a karneválok megritkultak, pedig az ember mit sem változott, az igény ma is épp olyan erős. Bár egyes helyi vagy nagyobb méretű vásárok szolid keretek között némileg kielégítik ezt az igényt, mi ennél többet képzelünk el: utcai színházakat, bohócokat, féktelen játékok lehetőségét az utcákon, tereken, házakban. Akár hetekig is tarthatna, amíg az emberek benne élhetnének a karneválban. Az étel egyszerű, a szállás ingyenes; éjjel-nappal emberforgatag, amelybe színészek vegyülnek el, és mindenkit bevonnak a játékba, ami spontán alakul. Küzdők – két ember hatalmas terhekkel egy csúszós deszkán százak szeme előtt vív, Fellini-bohócok, "halál" és őrület – mind egybefonódva. Emlékezzünk a púpos törpére a "Bolondok hajójában", az egyetlen józan emberre, aki így szólt: "Mindenkinek megvan a maga baja. Nekem megadatott a szerencse, hogy a hátamon hordhatom a magamét, ahol mindenki láthatja."

Rendezzünk tehát karnevált a város valamely részén. Őrült mutatványok, tornabemutatók, játékok, versenyek, tánc, zene, utcaszínház, bohócok, transzvesztiták, tréfás események számára. Ezek lehetővé teszik, hogy az emberek bolondozhassanak, kiélhessék "őrültségeiket". Alakítsunk ki egy széles sétálóutcát, amely átszeli ezt a területet, két oldalán vásáros bódékkal, az egyik végén szabadtéri színpaddal, amit esetleg közvetlenül a karneváli utcához is csatlakoztathatunk, hogy a kettő egymásba torkolljon, tovább erősítse egymást...

Kis közterek

illusztráció Természetes, hogy az utcák kiszélesednek, ha nagy forgalmú, fontos csomópontban futnak össze, és a forgalmasabb útvonalak találkozásánál is kialakulhatnak kis közterek. Ezek a területek az ott élők aktivitási csomópontjaiként szolgálhatnak. Később pedig további, a város lakhatóságát elősegítő minták – sétányok, aktív szomszédságok – kialakulását is segíthetik, az itt találkozó emberek közös tevékenysége nyomán. A város közterei a nyilvánosság legfontosabb találkozási helyei – teret kínálnak a város életmegnyilvánulásai számára: közgyűlések, kisebb csoportosulások, fesztiválok, örömtüzek, karneválok, hordószónoklatok, tánc, zsivaj, gyászmenet számára egyaránt. Lényeges azonban, hogy kialakításuk során sikerüljön eltalálni a megfelelő méretet, ne legyenek túlzottan nagy kiterjedésűek.

Valamilyen okból azonban mindig fennáll a kísértés, hogy a köztereket túlméretezzük. A tervezők és az építészek gyakran túlzottan nagy tereket alakítanak ki a modern nagyvárosokban. Ezek jól mutatnak ugyan a terveken, de a valóságban elhagyatottak és kihaltak lesznek, és így éppen ellenkező hatást keltenek, mint az eredeti szándék volt. A megfigyelések azt mutatják, hogy a közhasználatra szánt tereket egészen kicsire kell formálni. Általános szabályként elmondhatjuk, hogy szerepüket akkor töltik be a legjobban, ha az átmérőjük húsz méter körüli. Ez az a méret, amelynél az emberek gyakran és szívesen használják a teret, jól érzik ott magukat, és kedvenc tartózkodási helyükké válhat. Amikor az átmérő eléri vagy meghaladja a huszonöt métert, a tér lassan elveszti otthonosságát. A ritka kivételek – mint például a velencei Szent Márk tér vagy a Trafalgar tér Londonban – egy egész nagyváros központjaként működnek.

Vajon milyen funkcionális magyarázat rejlik e megfigyelés hátterében? Először is a megfelelő gyalogossűrűség alapösszefüggéseiből adódik, hogy egy tér akkor látszik kihaltnak, ha egy járókelőre több terület jut, mint harminc négyzetméter. Ennek megfelelően egy harminc méter átmérőjű tér akkor kezd kihaltnak tűnni, ha a járókelők száma nem éri el a huszonhármat. Másfelől, egy tíz-tizenegy méter átmérőjű teret már négyen is "benépesíthetnek", és csak tizenkét ember kell egy húsz méter átmérőjű tér megelevenítéséhez. Mivel sokkal valószínűbb, hogy egy adott téren legalább négy-tizenkét járókelő akad, semmint huszonhárom, ezért sokkal gyakrabban lesz alkalmunk a kis tereket otthonosnak érezni.

E megfigyelés másik lehetséges magyarázata inkább fiziológiai alapokon nyugszik. Egy ember arca mintegy huszonöt méterről ismerhető fel. Egy átlagos hangterheléssel bíró városi környezetben a hang is épp ekkora távolságból érthető még. Ez azt jelenti, hogy egy huszonöt méteres vagy annál kisebb átmérőjű téren az emberek félig-meddig összetartozónak érezhetik magukat, hiszen még felismerik egymás arcát, és többé-kevésbé hallhatják a körülöttük beszélők hangját. Éppen ez a laza összetartozás-tudat tűnik el a nagyobb tereken.

Saját kísérleteink is ezeket az adatokat igazolják. Két normális látású ember huszonöt méter távolságon belül még minden nehézség nélkül képes kommunikálni. Némileg emelt hangon még beszélni tudnak, és beszélgetőtársuk mimikáját is nyomon tudják követni. E távolság fölött már egyre nehezebb, míg harminc méter fölött reménytelen a helyzet.

Természetesen téglalap alakú terek esetében elég, ha az egyik oldal nem haladja meg a huszonöt métert, a hosszabbik jóval nagyobb távolságot is befuthat.

illusztráció

Csendes zugok

Bárkinek, aki zajban, emberektől körülvéve kénytelen nap mint nap dolgozni, szüksége van arra, hogy időről időre szünetet tarthasson, felfrissülhessen valamilyen természetesebb és nyugalmasabb környezetben. Egy kellemes Szajna parti séta Párizs központján át klasszikus példáját adja annak, milyen lehet egy "természetesebb és nyugalmasabb környezet" egy rohanó nagyváros közepén. Az emberek ilyenkor mégiscsak maguk mögött hagyják az utcák zaját, a közlekedést és az üzleteket, hogy a folyóparton kószáljanak. A környezet tökéletes kulisszát teremt a töprengésre, a dolgok áttekintésére.

Különösen nagy az igény az ilyen területek kialakítására az egyetemek környékén, ahol jó esetben a csendes sétányok szolgálnak a gondolkodásra, pihenésre, beszélgetésre. Nagyszerű példája ennek például a Cambridge-i Egyetem. Minden kollégiumának megvan a maga csendes hátsó frontja, amely egészen a Cam folyóig húzódik.

A csendes helyek utáni vágy azonban az egyetemek határán túl is erős. Ennek az igénynek a figyelembevételével minden épületet egy előtér és egy hátsó traktus kapcsolódásaként próbáljunk meg elképzelni. Míg az előtér az utcai élettel – a közlekedés, a bevásárlás forgatagával – érintkezik, a háttér megőrizheti a békéjét. Ha a hátsó, belső terület a nyugalom szigete, ahol esetleg csak természetes hangokat hallani – madarak csiripelése, szélzúgás, esetleg vízcsobogás –, akkor mindenképp törekedjünk a megóvására. Ugyanakkor valamiképp lehetővé kell tenni az épületek felőli megközelíthetőségét is. Sétányokra van tehát szükség, amelyeket kis kertek választhatnak el az épületektől, teljes védelmüket pedig a sétányok mentén végighúzódó sűrű növényzet, esetleg magas falak biztosítják. Szép példáját adják e mintának a templomkertek sétányai. Ezeket általában minden oldalról magas téglafal veszi körül, mellettük virágágyások díszlenek. Chichesterben például a székesegyháztól indul a nagy városi úttal párhuzamosan, de attól teljesen elválasztva egy sétány. Ezen a sétányon, amely még egy háztömbnyire sincs a város csomópontjától, a méhek döngicsélését is hallani lehet.

Ha több ilyen sétány egymáshoz kapcsolódik, akkor előbb-utóbb kialakul egy szalagszerű összefüggő rendszer: kellemes sétányok a mozgalmas utcák mögött. Mivel a víz csobogása nagy szerepet játszik az ilyen csendes helyek belső miliőjének megteremtésében, e sétányoknak minden esetben kapcsolódniuk kellene valamilyen vizes területtel – patakokkal, medencékkel, kis mesterséges tavakkal.

Próbáljunk meg a város forgalmas részeit övező épületek mögött, távol a zajtól, csendes területeket kialakítani. A sétányokat úgy alakítsuk ki, hogy az épületektől viszonylag távol bőven kaphassanak napfényt, de ne túl távol ahhoz, hogy az épületek falai teljesen elszigetelhessék a zajtól. Tiltsuk meg, hogy a sétányokat útrövidítés gyanánt tömegközlekedési útként használják a gyalogosok. Próbáljunk meg több ilyen sétányt egymással összekapcsolni, hogy kialakulhasson az előbb említett szalagszerű sétányrendszer, amely helyi medencék, tavacskák, vízfolyások, zöld felületek között haladhat.

A magyar változat Simonyi Béla és Beck András fordítása alapján készült.


Ökotáj, 39–40. sz. 2008. 140–143. o.