Ideje volna bolygónknak nevet változtatnia. A mostani mindenféle letűnt és kétes időkre emlékeztet, maga a változatlanság, feudalisztikus/pórias, elment mellette a világ. Sem a településfejlesztés, sem a gazdasági szerkezet átalakulása nem igazolja ma már ezt a vidéki attitűdöt, bár tudjuk, hogy számos akadályt kell legyőzni, egyes milliárdokban nagy még az elmaradottság, a ragaszkodás a megszokotthoz. Korunkban, amikor vetélkedő folyik a társaságok között, melyikük fonja körül először neonszalaggal a világot, amikor egyik ámulatból a másikba ejtenek a kutatók és a kommunikációs szakemberek, ki kellene végre írni a pályázatot a névadásért. Csak példaképp néhány lehetőség:

Globe Show. Ez ugyan már van, de jól érzékelteti a hangsúlyeltolódást.

Vagy Magic Land? Ebből ezerkétszáz pontosan száz tucat, viszont látszik rajta a feltörekvés népeket egybeolvasztó örök szándéka.

Esetleg Pompei Plus? Szép név, dicső korszakokra utal. Talán hajlandó megválni tőle a fagylaltkonszern.

New Sun. Ez is nagyon kifejező, ám alkotmányjogi viták keletkezhetnek belőle.

Nem is most kell ezt a kérdést eldönteni. De feltétlenül szükség van minden évben egy-egy találó új névre, névadó központtal, amelyik a következő év január 1-jén átadja a stafétabotot az új névadó központnak, amely egy évig otthont adna az új név ünnepének. Egy éven át oda özönlenének az öröm zarándokai, akik azután megválasztanák a bolygó még újabb nevét a következő esztendőre, kijelölnék az újabb centrumot, és így tovább. Mindig az új centrumból sugároznák a bolygó új nevét azok számára, akik még nem tudják, hol élnek. Teljesen hasonlóan a greenwichi időhöz. Amikor aztán a névév letelik, életbe lép az újabb névév. Természetes, hogy ez nem mindig 365 napos, hanem névleges, mert azt senki sem képzelheti, hogy a pályázaton nyertes helyszíneknek egyforma a kapacitása. Vannak centrumok, amelyeknek hosszabb év jár, mivel hasznosabban ki tudják tölteni az időt, és szponzori támogatottságuk révén az esetükben nagyszabásúbb az egész rendezvény. És a tőkének is jobb hátteret képesek biztosítani erre az időre. A legfontosabb a sugárzott dinamizmus, amely minden – ma még "földi" – halandónak ingyen jár, és akkor még nem beszéltünk a halhatatlanokról, akiknek még inkább.

Mert a halhatatlanok velünk élnek. Ők azok, akik ismerik a legrégibb és a legújabb receptek titkát, ezekből folytatólagos sorozatokat állítanak elő, amelyben megosztják velünk, egyszerű nézőkkel, amijük van. A világ úgy van berendezve, hogy mielőtt egy titkot megismertünk volna, két másik lép a helyébe, de semmi sem marad rejtve ekkora nyilvánosság előtt. És ez így jó, mert ez tartja mozgásban az egészet, amely megy előre a maga útján. A lényeg az, hogy a problémákat majd megoldjuk, az eredmények már látszanak, naponta újabb csodák lépnek életbe, az emberi találékonyságnak nincs határa, az "összes korlátok" fokozatosan leomlanak.

Minden lehetséges. Korunk jó híre mindenhová eljut. Bármit kezdhetsz, akárkiből lehet valaki. Akinek még ez sem elég a pozitív gondolkodáshoz, az megnézheti magát a médiumban, amint épp valamelyik átverő show szenvedő tárgya, akin már saját maga is nevet, ha közben saját magáról is elfeledkezik.

Valami baj van?

A hívatlan-hivatásos kérdezőt mégis zavarhatják saját kételyei. Állandóan foglalkoztatja, hogy mennyire lehet felelős saját dolgaiért (miközben szeretne az lenni), ha túl sok múlik a szerencsén-balszerencsén, és nem látszanak eléggé a siker feltételei. Az összefüggések természetes valójukban kuszák, tisztázásuk közben azonban még nagyobb kavarodás támad, csupa ellentmondó nyilatkozat, amelyekről gyakran bebizonyosodik, hogy félrevezetés. Persze, az érdekek! Csakhogy nem volna reális érdek – tényleges magasabb szempont – tisztán látni közösnek vélt ügyeinkben? Vagy már nincsenek is közös ügyeink? Az volna az igazi felvilágosodás, ha kiderülne, mindenki csak annyiban tarthat igényt a közösre (képviseletre, világításra, rendre, útra, tudásra), amennyit meg tud vásárolni belőle? Ha így volna, ki mihez kezdhetne akkor önmagával és történetével? Szépen kisimítaná és eladná – vagy eldobná – történetét, akinek nincs más, de mindenképp megválna tőle? Miért hallgatunk arról, ha nincs igazán közünk egymáshoz? Miért nem beszéljük meg, ha csak tudatos közösségben tudjuk érvényesíteni saját emberségünket? Ott, ahol nem fátumok írják elő/írják le a cselekvést, hanem folyamatosan és világosan végiggondolt szükségletek, problémák, szabályok és társulások. Lehet, hogy álomvilágban élők számára ez tűnik álomvilágnak?

A szabadidős elfoglaltságok egyre nagyobb hányada nyújt valamilyen csodálatos, rejtélyes, szerencsés, titkos kapaszkodót, szabadpolcon kapható reményt egyre többeknek, akik ma már jobban kiállnak ezért a lelki forrásukért, mint a jogaikért. A GDP bízvást nagyobb (és növekvő) százaléka folyik be ebből az ágazatból, mint a mezőgazdaságból. Csomagküldő hálózatok terroristákat megszégyenítő gyorsasággal szervezik világhálóikat a tematikusan állandóan frissített napi bizonytalanság-igények kielégítésére. Ott tartanak tömegek, hogy e bizonytalan szellemű szellemi táp nélkül biztonságérzetük is elhagyja őket, mert "aki nem játszik, az nem is nyerhet!", s más esélyt nem tapasztalván, ezt fogyasztják. Ha a világban úgysincs semmi biztos, akkor ők nem is felelősek komolyan, sokkal jobb pedig úgysem lehetne, mert az élet maga ilyen. Ha van kiemelkedés, az ritkán származik tehetségből és szorgalomból, sokkal inkább cselszövésből – de leginkább csodás szerencséből jöhet össze. Ez legalább nem gazemberség. Van tehát keletje a jótékony bizonytalanságelveknek, amelyek ilyen módon megfelelő jövedelmet biztosítanak tulajdonosaiknak és a kreatívoknak a stábban.

Aztán ki merné azt mondani, hogy árt ez valakinek? Kinek és mivel? Volt jobb valaha is? Ha komolyan vár választ az ilyen kérdező, azonnal megkapja akármely betelefonálós műsorban, hogy nincs jobb dolga az irigy vénasszonynak. Hovatovább műsorvezető sem kell hozzá – olyan lesz, mint a vezető nélküli metró.

Gondolkodóba ejthet az irracionalitás általános terjedése, az igénytelenedés nonstop fesztiválja, valamint az érdektelenség és passzivitás izmosodó népszokása, nem feledkezve meg a jelenségek pozitív oldaláról sem. Habár a munkaerő fent említett rekreációja és az okkultba hajló terméklisták szakadatlan bővülése (bűvölése) nem biztos, hogy több gazdasági hasznot hoz, mint amennyit árt, ha az elmaradt hozamokat is elkezdjük számolni. Az is igaz, hogy ezek a hozamok másképpen, más dolgokban és másoknál jelentkeznének, valamint az is, hogy nem mindjárt másnap. Ez azonban még csupán a rejtett világ kereskedelmi felszíne.

Rejtés, rejtőzködés, rejtve maradás

Az univerzum tudtán kívül is elég bonyolult ahhoz, hogy beláthatatlan távon, határozatlan időre biztosítsa a munkát valamennyi érdeklődőnek. Ezen a körön és birtokon belül létezik azonban egy igen sajátos szféra és tevékenység, amelyet a legjobb esetben is hatásvadászatnak mondhatnánk, rosszabb esetben még küzdenünk kell a szavakkal és a tippekkel, ha méltó elnevezést akarunk kölcsönözni az ügynek. Az árnyékvilág sok szempontból sokat mondana, de itt prioritási problémák lépnek fel, és csak a végső mindegységesülés alkalmával lesz szabad rokonítani e más és más világokat egymással.

Egy világ (tényleg pontosabb volna világrészt vagy ellenvilágot mondani) számos okból képződhet rejtetté. Még az is lehet, hogy nem rejtett, pusztán fehér folt, amelyet először kalandorok vesznek birtokba, egy időre meghatározva a történetét, történetírását. Ettől valamelyest mégis rejtetté válik csakugyan, mert túl sok idő telik el kincskereséssel, hiszen a civilizáció hiányosságait ezzel a berendezkedéssel is ellensúlyozni, illetve palástolni lehet egy darabig. És való igaz, hogy a kincs, képesség és szándék elrejtése olykor kifizetődő lehet, nem is látni mindig más megoldást. Van, aki menekülni kénytelen, noha nem is lótolvaj. ("Vagy éppen azért!" – tartja a mondás.) Tudunk megszállottakról is, még talán betegségen innen, akik mások számára nem érthető eszmék elfogadtatásával érnek el sikereket. Ismerünk az élővilágból mimikri típusú hasonulásokat, amelyek részleges önmegtagadással vívják ki az érvényesülés esélyét: a közvetlen életben maradástól a zsákmányszerzésig. A művészetnek formai meghatározója a titokzatosság, igaz viszont, hogy a feltárulkozással együtt. "Az ősember számára minden kiszámíthatatlan volt", de tán annyira mégsem, mint erről a helyről és épp ma éjjel visszavetítjük rá. Old MacDonald igenis, jól számította ki mozdulatait, még azt is, amikor lapulnia volt tanácsos a hivatalban. A probléma az, hogy az életképesség és a ravaszkodás nehezen vált/válik megkülönböztethetővé, és ez a tény osztott társadalmakban önmagában megkettőzi az erkölcsöt, de még a generációk omló álmait is. Habár van még néhány tényező, ami ezt a tényt befolyásolja, ezek közül nem kevés ugyanebben az irányban hat, és ez szórakoztatóvá teszi a kereskedelmi csatornákat. Sajnos, az emberi tőke biztonságát is veszélyezteti.

Nincs azon csodálkoznivaló, hogy létezik titokzatosság (úgy is mint mesterséges rejtély/rejtélyesség, mint a rejtőzés intézménye), mely önállóan is képes érvényesülni – akar is, és ehhez minél több hatalmat megnyerni versenyen kívül. Ahogy vevőkörének csodavárása sem előzmények nélküli tünetegyüttes. A hatalom ebben az esetben mások képességeinek egyenirányítását jelenti, ezúttal a rejtőzködésre berendezkedett erő kiszolgálására.

Meg kell állapítanunk, hogy az ismeretlen kozmoszt nem feltétlenül rokonítják a titkos tanokkal. Kezdő tudósok akár bizonytalanok is lehetnek téziseik életképességét illetően, ez azonban még csupán a naplók bizalmassága. Az okkultság viszont egyenesen a speciális közönségteremtés szándékával indít, szituációsan létrehozva a maga külön társadalmát és szubkulturált közegét, amelyben az alapvető szervező elvek tapasztalatilag, racionálisan vagy erkölcsileg sem igazolhatók. (Hacsak a fő szervezőnek a többiek öntudatlansága fölött elhelyezett önérdekét nem tekintjük racionálisnak vagy az erkölcs megújításának.) Mindez széles skálán valósulhat meg: az erre hajlamos ideológusi kútfő egyszemélyes lelki világától kezdve a globalizálódó sátánizmusig.

Rejtett és titkos? Milyen indíttatás és életmű áll mögötte, hogy nem állja a mások tekintetét? Bűnös? Elveszik tőle tudását? Ármánykodik? Ellenérdek? Kegyes csalás? Szélsőséges fanatikus? Nem állja a mások tekintetét? De hiszen ez nem zavarja abban, hogy átnézzen rajtuk. Ezek után az az alapélmény tartja fogva, hogy ő a tudás birtokában van. Az ő birtokában van a tudás. Úgy érzi, hogy az erő része, míg a többiek mit sem sejtenek a mindenség örvényeiről.

Valószínűleg nem nagyon boldogok azok sem, akik már e kérdéskör valamennyi jelenségcsoportját áttekintve a lényeg megfogalmazásán és terjesztésén fáradoznak, mert nagyon sok értetlenséggel, nem egyszer a sajátjukéval kell találkozniuk, mielőtt újabb rejtélyes jelenségekre bukkannak. Az ártatlan ismeretlenség átmenetileg és másképp titokzatos, mint az ideológiai eltérítés típusai. Továbbá nem csupán titkos tanok vannak vagy tömeges ábrándok, kereskedelmi tranzakciók vagy politikai asztaltáncoltatás. A magatartás és a gyakorlat válhat okkulttá. És ez azért érdekes.

Nyilván semmi sem lehet okkult minden ízében, hiszen tapasztalati realitás, racionális és erkölcsi alapok nélkül a képzeletben sem volna esélye azonosítania, igazolnia magát semminek. Elég azonban, ha valamely identitástényezője lesz olyan, ami sem racionálisan, sem erkölcsileg, és perspektivikusan tapasztalatilag sem fenntartható. (Tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy humánus-ökológiai értelemben nem megújuló képes.) Szellemi és erkölcsi vakvágány okkultizmus nélkül is létezik. De itt helyi társadalomszervező erőként, tanokkal-ideológiákkal együtt lép fel, civilizációját ekként alapítja. Okkult jellegű ilyenformán nagyon sok minden lehet, alaposan átrendezve társadalmi rétegek napi gyakorlatát, kisajátítva cselekvőképességüket, nem ritkán a jövedelmeket is átcsoportosítva. Az ilyen jelenségnek legnagyobb hatása a lelki mozgásokra van, nemzedékek értékválasztását, célkitűzéseit befolyásolva. Az egész folyamatban kulcsfontosságúakká azok a tényezők válnak, amelyek lényegüket tekintve azonosítatlanok maradnak, s melyeknek ilyen módon kiszolgáltatják magukat a célcsoport tagjai, akik mást képzeltek az őket manipuláló jelenségek mögé, mint ami valójában meghúzódik ott. Nem kevesebbet állítunk, mint hogy életünket, hétköznapjainkat lényegesen befolyásolják az okkult tendenciák, és hogy ez a hatás erősödik, romboló ereje kétségtelen és jelenleg kiszámíthatatlan. Mondjuk ezt azzal együtt, hogy meggyőződésünk szerint sohasem volt ez gyökeresen másképp, miközben a földi élet pozitív, alkotó energiái és minőségi összetevői időről időre erősebbnek bizonyulnak. A folyamat mindenképpen nagy – és nagyrészt felesleges – áldozatokkal jár erkölcsiekben, érzésvilágban, szellemiekben, anyagiakban és hiábavaló reménykedésben is, igen. A rejtett világok hátsó udvarában emberi képességek maradnak rejtve – a híveké. Egész közösségek, törekvések és korszakok, kultúrák, akik után kutatni is nehéz. "Érdekel ez valakit?" A fizetőképes keresletet illuzórikussá teszi az érdektelenség, a közömbössé válás belső, paradox meggyőződése, hogy számára már nem mond semmit egy kihalt civilizáció, kivált, ahogy kihalt. Minek is szépítenénk: számára már valóban nem mond semmit.

Esetek: az okkult realitásérzéke (hiszen megél!)

Nincs arról szó, hogy bárki is elképzelhetné a tudományok történetét minden kezdetek természetes tétovasága, az okkultizmus felé is áthajló kísérletei nélkül. A parajelenségekként említett, pontosabban nem körülhatárolt, szokatlan tüneteket sem érdemes külön szóba hozni és minősíteni: széles csoportjukat esetről esetre leleplezi valamelyik szaktudomány, majd az erre szakosodott kiadók újra forgalmazni kezdik; míg a jelenségek másik csoportja megfejtésre vár, tulajdonképp igazolásra vagy elvetésre. Jellemzőnek találjuk, hogy az utóbbiak iránt alig észlelhető érdeklődés a tudomány vagy a szórakoztatóipar részéről, de arra igazán alkalmasak, hogy az elméleti tisztázatlanság révén a cáfolt esetek is újult erővel találjanak otthont a különben gyanakvó lelkekben. E visszaélés-stratégiák viszont tényleg átvezetnek bennünket korunk tudatmódosító technológiáihoz, amelyek piacképessége hosszú távon garantálva van. És vajon miért neheztelnénk magukra a tanokra, mikor itt van nekünk a gyakorlat, igencsak termékenyen, gazdagabban, mint a tantételek?

Kiindulhatunk abból, hogy olyan tulajdonságokat és megnyilvánulásokat keresünk, amelyekre a többi ember nem képes. És függetlenül attól, hogy ezek valóságos vagy csak vélt képességek, felruházzák őket olyan extrákkal is, melyek már nem jellemzik őket. Ugyanakkor azokat, akik elhiszik ezeket a plusz adottságokat, a szituáció beosztja ezen képességek fennhatósága alá, ezáltal nehezen érthető függőség jön létre a Mester és hívei között. Látszólag kettőn áll a vásár. De csak egyikük fizet. Már azzal, ahogy rögzül a helyzet: hogy M. képes valami lehetetlenre, míg a többiek magukba szállhatnak, hogy milyen rövid az élet, akárhányszor születne mind. A szellemi jobbágyság aztán megteremti a maga érzelmi körbetartozását a feketepiacon. A kivételesség, amelynek eszméjét már örökölték az előző etapból (hiszen e nélkül nemigen hitték volna el a mutatványt), megerősödik, újabb fogékonyságokat terelgetve maga előtt.

Igazán jámbor ember aztán megtanulja, hogy "idegenkedése az újtól" szégyellnivaló. Valami ős tohonyaság volna bizalmatlanul nézni a furcsa divatokat. Mennyivel más azonnal követőnek lenni, másnak lenni, mint a megszokott. Nem kell mindent érteni. És a fiatalnak lehet választania a lenézetés félelmetes pozíciója és a gyors édes bónuszok között. Ebben a térben is lehet gyökeret ereszteni, csak kicsit laza lesz a kötőszövet. A felelősség kérdése pedig fogalmilag kizárt: kicsoda és miért is volna felelős, történt valami? Ha persze "az új" nem a sosemvoltnak demagóg szinonimája, vagy a szükséges megújulás semmitmondó alteregója, akkor megalkotásához már eredeti történet kell, tényleges részvétel, és éppen a napi folyamatosság.

Íme, itt van nekünk a saját bálványimádatunk. Ha volna igazi vonzódásunk, egyénileg megfogalmazott célunk, küzdeni tudásunk, nem kellene szlogenszerűen bizonygatnunk magunknak, hogy alig várjuk a kihívásokat, meg azt, hogy mindent elölről kezdhessünk, majd rábökünk valamelyik arcképre az érintőképernyőn, mikor már nagyon kevés van hátra a játékidőből. Nekünk ő kell, igen, ő akkora tehetség, amilyen még nem volt. Mindenki ezt mondja. Érte vagyunk. Helyettünk is ő van, nem is bánjuk. Ettől még mindenki lehet egyéniség, saját mobilszámmal, néha többel is. Ennek a folyamatnak egyik csúcspontja a zsenikultusz. A valóságos nagy tehetséget különösen nehéz megérteni, misztifikálni azonban könnyű. Kényelmes, jövedelmező, felelősségnélküli, és bár kicsit megalázó, de ez sem feltűnő, ha nem mi kerülünk legalulra. Ott legalul meg majd másra tereljük a szót. A hamis várakozások kora kétoldalt kitolódik: az akcelerációval meg azzal, hogy minden akcelerálódik, és mi lépést tartunk, ha nem is látható, hogy merre. Hová sorolódnak egymás képzeletében a nemzsenik?

Mindnyájan ismerjük az ilyen elsötétítő fogalmakat, mint az "alacsony származás", amely új kifejezésekkel él tovább, mint a hétköznapi okkultizmus alvó ügynöke. Ha őszinték akarunk lenni, nagyon gyakorlatiasan ilyen az "intelligens" meglehetősen általános társasági felfogása, most épp a kevésbé intelligensekkel való összevetésben. Nyilván a határok kijelölése végett. Ez azokat is bomlasztja a lelkük mélyén, akik – ezzel (ebből) élnek. De igen sokat mond a "dögös" jelszó is felhasználói szempontból, és legalább annyira a felhasználói közegről, rövid elemzés után. Ezalatt a titokipar termékkínálata gazdagodik általa, meglehet, szándékon felül. (Öntudatlan, hátsó szándék ilyenkor is van.)

A világi-okkult hatás alatt álló humán szubsztrátum speciális védettséget élvez a megismerhetetlen világgal szemben: neki is van titokfegyvere. A csoda mint fegyver. Másnak nincs. Azonkívül megkímél az egyéniséghiánytól (annak belátásától), miközben egy felelősséggel szintén nem terhelt alkalmi közösség befogad magába.

Ha van tapasztalati életszerűsége valamely borderline (élet)filozófiának, akkor az az aktualizmus. A csoda hol van, hol nincs. Ennyivel is csodább. Leleplezhetetlen, mert hipp-hopp megszűnik, bottal üthetjük a jogutódokat. Csilicsala korunk legtermékenyebb hordófilozófusa. Alaptétele, hogy csak a bizonytalan biztos. A szemináriumon azért hozzáteszi: "Meg a bevétel."

Az aktuális vezéreszme mindig a legfelsőbb érdek képviseletében hódít. És mintha egyben a legfelsőbb érték hordozója volna, azt testesítené meg. Nincs más dolga senkinek, mint a csodálkozás és csatlakozás. Ez ráadásul teljesen reális hozamú ígéretnek számít. Gyakran valóságos problémák megoldásához szól hozzá. Csupán túllép saját érvényességi körén, a konkrétumok pedig túlságosan alacsonyan vannak ahhoz, hogy törődjön velük eszmeileg. Alul pedig a felkészülési idő nélkül létezők élete telik várakozásban. Készenléti (standby) népek, ügyeletben. Mindenkire rákerül a sor. A másodsor.

Óriási tömegeket érint "felkészületlenül", ahogy kikerülnek a munka frontjára, és ott megütköznek a világgazdaság mindenféle láthatatlan erőivel. Ezek némelyike nem is titkolja, hogy titkos, ugyanakkor a tömegek egyedeinek legfeljebb a kódszámai titkosak, jobbára ezek is az üzleti titok részeként. Miközben tudván tudják, hogy nem égi hatalmak és természeti tényezők játékaiként hánykolódnak az Óperenciás-tengeren, egyszer csak mégis eljutnak a Megmagyarázhatatlanság fokához, ahol összevissza mutatnak a műszerek. Valami hangosbemondó közli, hogy mi mennyibe kerül, és hogy mi a divat. Időnként az átadólisták hangzanak el. Aztán mesés kiugrásokról adnak hírt. Na, ugye, hogy semmit sem lehet tudni!

Amúgy információs társadalomban élünk, ahol minden információ rendelkezésre áll. Nem könnyű élni vele. A tudomány már most tudni véli, hogy százmillió év múlva nem lesznek madarak. De bizonyos élőlények még hamarabb vesznek ki. Sejthetjük, hogy bizonyos embertípusok is, csak ez embargós hír, meg aztán humanitás is van a hallgatás mögött, ámde – sapienti sat. (Erről ismerszik meg, ki a jobb. Vagyis hogy kit jutalmaz a szelekció megmaradással, és az ilyenek mindig elnyerik a közönség különdíját is.) Azt nem tudjuk, hogy mindez miért ilyen biztos, ha ugyanakkor még annyit sem tudunk megállapítani, hogy két év múlva ugyanúgy hívják-e majd az utcát, ahol gyermekkorunkat töltöttük. Kétségkívül nem indokolt, hogy elbízza magát a ma embere. Ha valamiben mégis bízni akar..., majd megtalálja a megfelelő szolgáltatást, van minden.

És bízni kell abban is, hogy a technológia majd úgyis gyorsabban fejlődik, mint a konfliktusok. Úgyhogy nyugodtan vállalhatjuk a különben áttekinthetetlen konfliktusokat. Szelekcióra különben is szükség van, ne legyünk képmutatók. Persze hogy a csúcstechnológia van a csúcson. Nem kell aggódnod a környezetért, ennyi áldozatot meghozhatsz a fejlődés érdekében. Ez a reális alap, a hiteles, pozitív gondolkodás.

És ahogy az népszerűen megjelenik, még egy új bolygó felfedezése vagy bolygóvá minősítésének kérdése is közelíthet az okkult felé. Két oldalról is: a sugallt eldönthetetlenség oldaláról (már a relatív sem abszolút), és onnan nézvést, hogy van azért egy bizottság, amely mégiscsak megnyugtatóan dönt az ilyen kérdésekben.

Lehetséges, hogy korunk népszerű okkultizmusa végső soron az emberi viselkedésen keresztül ölt testet, és a politikai cselekvés képességét célozza meg? Amikor Rodolfó azt mondja: "Vigyázat! Csalok!", már tudhatjuk, hogy az önbeavatásra ösztönöz: a trükk persze trükk marad, újakat kell kitalálni, de közben oldódik a szorongás, félbemarad a bálványépítés, családiasabb lesz a nézőtér és a porond. Innen nincs kiűzetés. Fiatalságod megmérettetik: akarsz-e mindig, mindig játszani? A felfedezés szabadsága a felfedezés belső vezérlésű kötelezettségével társul.

Nincs semmi okkult a halotti beszédben sem, mert valójában az élőknek és az utókornak szóló üzenet, az élet féltése. Az élet nem a rejtélyessége miatt, rejtélyessége céljából vagy rejtélyességében létezik.

Rövid jellemzés – van benne rendszer?

A gyakorlati jelenségek számottevő, bár nehezen felbecsülhető része "okkultizálódik", vagyis mechanizmusaikban olyan látens tényezők (faktorok és aktorok) is szerephez jutnak, amelyek irracionális következményekkel járó eredményre vezetnek, ellentmondásokkal terhelnek közösségeket, felesleges problémákat okoznak, és megelőzhető konfliktusokat éleznek ki. Az előidéző okok rejtve maradása elhúzódóvá alakítja a hatásokat, a folyamat áldozatai maguk is aktívan részt vesznek helyzetük rosszra fordításában, és az egész a természetesség zárjegye alatt kerül forgalomba. Maga az emberi élet misztifikálódik ilyen módon, válik álságos mozzanatokkal telítetté, mert az akarat mögé a hiábavalóság érzete fészkeli be magát; máskor viszont a személyiségben rögzült elbizakodottság lesz úrrá, végső soron a mesterséges – a dolgok természetes adottságaiból következőnél sokkal nagyobb, a titokzatosságok megszüntetése nélkül kibogozhatatlan, olykor végzetes – rendetlenség. Járható utak maradnak feltáratlanok, rejtettek (!), míg erőltetett meneteket kell végigcsinálni a legváratlanabb helyzetekben, amelyek nem is vezetnek el a megoldáshoz. Megkockáztatjuk, hogy ezek az ésszerűtlen, bizonytalanságszító mellékhatások a nagy érdektisztázatlanságokból eredő kontraszelektív tendenciák részei, speciális – tudatmódosító – eszközökkel ható mechanizmusai, melyeknek sajátos hatékonyságot a ható tényezők egy részének rejtve maradása (ezen belül a tisztázatlansága) kölcsönöz. Mindez független is lehet attól, hogy e mechanizmusoknak vannak-e mindig emberi működtetői, és azoknak pontosan mi a szándéka. A humanitás azonban minden esetben felelős. Ha másképp nem, a tanulságok összegzésében. Legtöbbnyire ennél közvetlenebbül, mert már a tisztázatlanság is gondatlanság, a szánt szándék pedig ennél súlyosabb. Valamint érvényes az áldozatok felelőssége is, ha nem is ugyanolyan mértékben és minőségben, mint a "nyerteseké": csak amennyire saját sorsuk érdekes.

Ha e titokzatoskodó jelenségek hallatlanul színes sokaságában közös vonásokat keresünk, nagyon sok felszíni vagy mélyebb jellemzőre találunk. Leghatásosabb, ha nem hagyjuk abba a keresést, mert úgy minden érthetőbbé válik, és már a kis siker is megkönnyíti a további felismeréseket. A jelenségek azonosítása kezdetben mégsem könnyű, mert szinte mindennek van hasonló vonása, ami emberi, csak nem mindenben kell a rosszindulatot keresnünk. Néhány fontosabbnak tűnő jellemvonás az elmondottak érzékeltetésére elég ahhoz, hogy bárki önállósítsa magát a gyakorlati miszticizmus helyi értékeinek vizsgálatában, ha erre érez inspirációt.

Az okkult mindig az Élet nevében lép fel, és meglehet, ez első és végső indítéka is. Úgy mutatkozik be, hogy ő az, aki tudja, amit mások nem. De nem is tudhatnák, mert az Élet nem olyan természetű. Illetve tudhatnak majd valamit, később, ha szorgosan eljárnak hozzá. Később. És csak valamit. Ez azért több, mint amit mások tudhatnak. Az egyszerű társaságiokkult szériában ez olyan szinten aprózódik el, hogy már főszerepek sem feltétlenül kellenek hozzá, mert az erősebb divatok delegálják a vezető gurukat, és az egész szituációhoz illik is az imaginárius jelenlét. Már egy extrém hajviselet is elég kifejező lehet ahhoz, hogy helyben robbantson. Persze nem azt fejezi ki, mint amit első jelentésként tulajdonítanak neki; mindenesetre pisszenés nélkül kell fogadni a látványt, ha nem akarsz a kollektív gyorsreagálás kirekesztő mozdulatának áldozatává lenni. Ezenkívül még csatlakozhatsz hozzájuk. Ha sokszor megteszed, előbb-utóbb meggyőződésessé válsz. Egy szép napon te is fellépsz majd az Élet nevében, mint annak földi hely- és időtartója. Sótartója: nélküled sótlan lenne életünk.

Hol van az okkultból az alázat? Ne keressék! Egészen feltűnő, hogy nincs. Mindent tud. Mindent azonnal akar. (Ez némiképp a legtehetségtelenebb akarnokokkal rokonítja.) Alázat helyett megaláz. És bár a dolgok felfoghatatlanok, és a bizonytalanság az úr, ő a tudás birtokában mindent a helyére tesz, egyből rátalál a helyes útra. Fő műve az, hogy mások szégyellik magukat a közelében, hogy egyáltalán keresik az utat – és az nehezen megy. Aztán alkalmatlanság címén visszavonják jelentkezésüket.

Az okkult nem is mindig rejtett zsarnokságáról árulkodik, hogy az utolsó szó joga is az övé. Az az övé, "arra gyúr". És sohasem idegen tőle a toll, amivel ékeskedik. Igazi demoralista ő a fedélzeten, a gáton, mindenütt, ahol szükség van rá. Ellentengernagyok váltják egymást, de a demoralisták mindig megállják a helyünket.

Igaz is: a kettős erkölcsre kibiztosított hajlamunk nélkül hogyan cselekedhetne az okkultiánus elme a kedve szerint? Hiszen eleve nem tartozik felelősséggel, mert hatalmát az univerzumtól kapta. Bár engedélyünkkel és a tömeghisztéria munkavégző képességével működik. A tömeghisztéria a mi magenergiánk? Mit szabadít fel? A néplélek tradicionális okkultizmusa korszerűsödik és végleg maga ellen fordul?

Más "feltételei" is vannak az okkultizálódás előretörésének. Magától értetődően ilyen a művelődés elmaradása "a kor követelményeitől". Ezt sokat hallhatjuk, de komolyan is vehetnénk. A gazdasági alkalmazkodóképesség gyengeségén túl az általános emberi jelenlét, aktivitás, közérzet negatívumai is a műveltség hiányairól vallanak. Ezen változtatni valóban nem pusztán elhatározás kérdése, nem varázsszóra jön létre a kultúra, a tudat formálása azonban a tudatosságot minden másnál jobban igényli. A negatív tudati folyamatok pedig sürgőssé teszik az önvizsgálatot mint az önismeretszerzés módját. Speciális egykönyvűségek terjednek, a félműveltség mikromágiája hódít. A kritikátlanság elégséges alap az önkontroll hiányához, miáltal az eszmék öntisztulása már eleve kétségessé válik. Elhárul az okkult térhódításának legfontosabb intellektuális akadálya. Az írástudatlanok felelőssége is kérdés!

Amíg a történetírás mítoszteremtése természetesnek tűnik, közvetlen modelljét szolgáltatja az akarva-akaratlan okkultizációnak, tulajdonképp intézményesen. Szó sincs arról, hogy a történetírás mást sem tesz, mint butít; vagy arról, hogy egyetlen gombnyomással kikapcsolhatók a társadalmi tektonika erői; sem arról, hogy egyszervolt létezésünk bizonyítható volna lírai elemek nélkülözésével. A tények feltárása és azonosítása akkor is elsődleges, ha módszertanilag és technikailag is nehéz. Érezhető, hogy a civilek közbenjárására a tudomány képes szembe helyezkedni a politikai számításokkal. A kutatások valamennyi idősíkban gyorsulhatnak, és ez így volna rendjén. A tényeket megmásítani és elhallgatni azért sem szabad, mert különben lehetetlen megszabadulni az árnyéktörténet árnyékszereplőitől.

Más nézőpontból úgy látszik, hogy a titkok sikerének záloga a szelíd életforma hiánya a földi társadalmakban. Ha tetszik, kulturális-ökológiai és szociális értelemben egyaránt a megújítható, fenntartható életcélok, életvezetési technikák, szokások és minták egységbe formált rendjére gondolunk. A szelíd életforma – ha benépesítené a Földet – átláthatóvá tenne mindent, amit látni érdemes. Valakivé lenni – ez azt is jelentené, hogy szeretnénk, hogy látva lássanak, és ne valaki mást helyettünk. Tülekedés helyett sorra kerülni, soron lenni, választani és választhatóvá lenni saját minőségünkben. Nincs titokzatosság, de van csodálkoznivaló. A megismerés nem lehetséges a továbbtitkolózás áthatolhatatlan rengetegében. A szelíd életforma a tudás társadalmasulását feltételezi. Ahogy a tudás társadalma sem mellőzheti az ökológiailag korrekt életformát.

Általánosabban: az ember elég összetett szerkezet ahhoz, hogy létalapjai minden oldalról megkérdőjelezhetők legyenek. Igen, a gyakorlatban. Leghatásosabban úgy áll ellen, ha építkezik; minden más esetben létbizonytalanságtól szenved. (Az építés is járhat szenvedéssel, mégis más minőség és tudatosan vállalható.) Éppen a bizonytalanság szorításában és tartaléksorában nő meg az érdeklődés a széles kínálattal piacra lépő, végső soron jó szerencsét és védelmet ajánló szereplők iránt, akiknek felszereltségében nélkülözhetetlen az illúziókeltés. Érdeklődnek a tények iránt is, különben nem tudnák letakarni azokat. A bizonytalanságot egy másik bizonytalansággal kezelik. Adott esetben nagyobbal. A haszonnal arányosan.

Már érintettük, de úgy is összefoglalható az okkult rejtett evilágisága, hogy a pénzmotívum – a csoda lendkereke – összeköti a realitással; méltóképpen beszámítja, tiszteli a pénzt, pénzügyi kultúrája nem hagy kívánnivalókat maga után, ilyenkor teljesen józan, sőt, úgyszólván ellentranszba esik. Mi több, ez válik aztán a józanság mércéjévé, mások számára is példamutató módon.

Okkult barátunk evilági és elég misztikus is: vajon miből és hol terem? Hol nem? Hol van, hol nem? Az okkult abszurditása abban áll, hogy felszínre is kell jönnie, és rejtve is kell maradnia, hogy igazán hasson. Képes azonban eredményeit hatalomra váltani.

Okkultia sajátos köztársaságának polgárai arról ismerik fel egymást, hogy több és más érzékszervvel vélik felfogni világukat, mint más halandók. Nem lehet könnyű ráérezni arra, miként tekintenek más köztársaságok polgáraira e virtuális ország lakói.

A közgondolkodás fogadóképessége nélkül nem halmozná túl árukészletét a titokágazat. A remény utáni hajsza és a hiúság vására a hasonlóságok ellenére mégsem ugyanaz. A fogyasztóvédelem klasszikus eszközei nem elegendők. A szabadság pozitív oldaláról – valóságos értelméről – még elképzeléseink is alig vannak. Mintha visszaélni kézenfekvőbb volna, mint egyenesen. Született okkult alkat pedig nem létezik. A percemberség és a csőlátókör manifesztálja őt.

Jól prosperál a szemfényvesztés alpári üzeme. Félelmetes fortély menedzsel. Csúcsra járatott pilótajátékként integrálódik a titok a kisemberek sokadalmába, és a vakhit tartja fenn a hierarchiát. Az ám, a vakhit! Már másutt is bizonyította rátermettségét. Nincs is nélküle igazi okkult elmélyülés a beosztott szektatagok körében. Látszólag semmi sincs ok nélkül. A meditációnak ezt a stációját azonban láthatóan zavarja az ok; csak ok nélkül tud meglenni. Az összefüggések kíméljenek!

Az okkultizmus szünet nélkül manipulál, de talán legfontosabb eszköze, hogy el tudja hitetni magát. Igazságairól senki sem győződhet meg racionálisan, képes azonban bizonyos közegben hitelesként elfogadtatni téziseit, azok körében, akik a dolgok oknélküliségében hisznek eleitől fogva. Azután öngerjesztő folyamat kezdődik, gyakorlatilag betörve a hívek maradék önállóságát. A sajátos módszerekkel megszerzett bizalom akkor és attól válik igazán okkult jellegűvé, amikor már megküzdött a racionális ellenérvekkel, és az elfogultság önálló életre kel.

Az ellenökológiának egy másik jellemző eszköze a titkosság általánosítása. Az okkult szituáció átmágnesezi tárgyát, hiszen épp elegendő sugarú környezetben meghatározza a történéseket, ahol semmi sem maradhat érintetlen, erről különben maga a médium gondoskodik, a beavatandók buzgalmával. Ennélfogva minden megmásul természetes állapotához képest. Nincs az a reformszellem, amely olyan gyorsasággal jutna el az átváltozásokig, mint a Metamorphus Atlantic Ltd. Ehhez képest az okkult diaszpóra diabolikus transzferje egyszerű szubrutin a digitális logikai játékok megnyitóján.

Az okkult, amit lehet, fellazít. Csak kő kövön ne maradjon. Mindezt saját kövületére nézve mégsem értelmezi szorosan. (Amitől azonban még nem lesz szilárd. Számít hívei hajlékára és ingóságos megértésére.)

Az okkult élet médiaeseményekben gazdag, hiszen médiumok nélkül nem is létezik. Minden-minden csak ko-média? Vagy egy egzisztencialista poén: csakis médium lehetsz? Illetve a slusszpoén: A világ a feje tetején, igazi világszám! ("Attól függ, honnan nézzük", szólt Lucifer.)

Lehet gondolni, hogy az okkult tevékenység a szólásszabadság része. Tételeit nem betiltani kellene, hanem igazolni. Ahogy a szólásszabadság része az is, hogy amit nem igazolnak, azt kétségbe vonhassuk. (Miként az előttem szóló.)

Ha az arany mint látszat létezik, mint olyasminek a látszata, amit neki tulajdonítunk, pedig nem létezik, akkor ez a spiritiszta modell talán az arany legfőbb értéke lesz, mihelyt megértjük ezt a szerepét.

A tradíció is lehet a látszat aranya. De lehet más is. Nem ördögtől való a tradíció, ahogy istentől sem. Sem maga a gonosz, sem a született jó. Tradíciózisban az szenved, aki így vagy úgy fél tőle. Meg kell ismerni, miként az identitás is meghatározásra vár. Különben csakugyan az okkult rendelkezési állományába kerül át, akár lejáratott, akár ajnározott formájában.

Magától értetődő, hogy a társadalmak innovációs – és általában megújulási – feszültségei (elégtelenségei, hiányosságai, deficitje) közvetlenül is előidézhetik a rejtett folyamatok feléledését és deviálását. Elég, ha a képességek félresiklására gondolunk vagy arra, mit vált ki a társadalom különféle csoportjainak tartós igyekezete, ha újra meg újra hiábavalónak bizonyul. Eközben bárkinek elég naponta szembesülnie saját életének menetével ahhoz, hogy a lehetséges utak közül a könnyebbnek tűnőt válassza. Ha körültekintés és személyes kitartás híján olyant választ, amelyről később derül ki, hogy nem is út, nem könnyű a folytatás, és sokszor a helyzet is elmérgesedett. Ismeretlen jótevők mindig ajánlkoznak ilyenkor speciális készítményeikkel. Többen hiszik is, hogy mindenre tudják az orvosságot. Ők maguk is az okkult magatartás szellemének eszközei.

A tudáshiány gyakran a legfelkészültebbek alapérzése, rendkívül kínzó élmény. Van-e türelmünk saját magunkhoz: kivárni az érési folyamatokat, vagy belátni jelen tudásunk hosszabb távon is korlátozott voltát. Ez még természetesen nem okkult állapot, nem is kell azzá válnia. A nyitottság arra való, hogy bírni lehessen az ilyen terheket. Lehetséges azonban, hogy elzáró irányokba "nyitunk", ha elveszítjük a fonalat.

Ne feltételezzük, hogy az okkultizmus produktumai mind egytől egyig koholmányként indultak. Előfordulhat persze az is. Sőt, némelyikük a koncepciós perek magasságáig jut el, függetlenül ezek aktuális körülményeitől, esetleges vallási vagy ateista felhangjaitól. Csupán a lényegi hasonlóságok okán soroljuk ide őket. Nem tagadva, hogy a koncepciós eljárás – minősített eset. Az "ördöggel is cimborál" és más hasonló kifejezések természetesen nem jelentenek tárgyi bizonyítékot senki ellen. Barátságos szóhasználata és társai azonban mintha falra festenék az ördögöt, éspedig a napi élmények hatása alatt. Ez már figyelmeztetőbb. A boszorkányüldözések mindenesetre leginkább azok okkult cselekedeteiről beszélnek, akik az üldözést elrendelték.

A kultúrtörténet vagy a politika története nagyszámú dokumentummal illusztrálja a korábbi korok nagyjainak vonzalmát az okkult jelenségekhez. Az érzékenyebb lelkek babonás késztetése annál is érthetőbb, mert sokszor egész életük ilyen közegben zajlott. Még érdekesebb viszont, hogy a felvilágosodás után is megmaradt ez az attitűd, habár világi eltolódásai kétségtelenek. Nem állíthatjuk azonban (és senki sem állíthatja), hogy a világ elitje és szellemi kincsei elválaszthatatlanul összefonódnak az okkultáció általános és speciális értékeivel.

A NO FUTURE önostorozó mozgalma történelmi mércével mérve nemrég szabadult az ideókölcsönzőből, és máris rövid időre a csúcson találta magát. Egy flash – és más semmi. A magányos szívek gyülekezetében azért mély nyomokat hagyott. És egy-egy hamvadó cigarettavégben még ott parázslik az eredeti, multikulturálisnak és csinosnak mondott jó szándék.

Az, hogy az okkultista hiú és pozőr is a maga kategóriájában, olyan primitív állítás, amelyet épp ezért szükség esetén vissza is vonhatunk.

Egy-egy spiritiszta castingon bepillantást nyerhet az arra vállalkozó szellem a dolgok kulisszái mögé. Anélkül, hogy tényleg beavatódnék. Mindössze a mozgalom aktivistája lesz, viszi a ráragadt suttogópropaganda-pollent. Aktivista lesz, nem aktív tényező.

Beavatott? És aki nem? Aki bújt, aki nem? Mégiscsak bele lehet jönni a földalatti működésbe is (pokol, termeszek, vakondokok). A titkos társaságok ide kényszerültek? (És emiatt a nyilvánosságra haragszanak?) Fenyegetettségben élnek? A lelepleződés árnyékvilága lebegi körül működésüket? A szívélyes egységesülések beomlása (coitus intercorruptus)? Mindenki a másik vallásalapítót látja összeesküvőnek.

Vigyázat! Ez egy "más világ", de nem másvilág! Antivilág, sőt minden antivilágok modellje. ("Itt látható a lehetséges antivilágok legjobbika!")

Mint mindennel, az okkultizmussal is meg kell tanulnunk együtt élni. Ez nem biztos, hogy így van, de elég kényelmes igazság ahhoz képest, hogy milyen nehéz volna kidolgozni az ellenkezőjét. Különben nem is magával a titokkal van a baj, hanem a titkosságra alapozott létmóddal, amelynek lételeme a kirekesztés. A bizonytalanságban tartás elvét pedig nem menti a túlzott biztonság kezdetű álprobléma eseti túlszaporodása sem. Annál kevésbé, mert a túlzott biztonság – főleg mások számára – ugyanúgy túlzott bizonytalanságot okoz.

Kísérőjelenségek és metaforák

Az okkulttá válás létalapjairól, lételemeiről, indítékairól, eseteiről, tulajdonságairól, feltételeiről, eszközeiről és hatásairól van tehát bőséges kutatnivaló. Az eddigieket érdemes átgondolni egyes kísérőjelenségek és hasonlóságok tükrében.

Az okkult jelenségek napnál világosabb bulvárosodása annyival is figyelemre méltóbb, mert nem lesz könnyű kimutatni, hogy melyik kezdődött előbb: a bulvárosodás vagy az okkultálódás. És nem is érdemes.

A küszöbön álló pánokkult piknik szponzorai... (segítene valaki befejezni ezt a mondatot?) A pénz fetisizálásáról olvastunk már valamit. Az okkult pedig helyből fetisiszta. De létezhet a pénz közvetlenebb okkultizmusa is. "Van ennél tisztább üzlet?"

Aztán itt van nekünk – "Önök kérték!" – módjára a szuperhős, nemcsak az örökmoziban, hanem a tudományos kávéházakban és nyilvános közéleti beszélgető-partikon is. Ilyenkor kevés szó esik arról, hogy mire volna igazán szükség, amolyan háztartási szintje volna ez a dolgoknak, ahol csupa izzadság meg kisvárosiasság minden. A "kisvárosiasság" nincs a tetováló szalonok mintakínálatában, ám ez sem lemosható bélyeg; valójában az egész világ lebalkánozása. (Jobb-e az utálatkeltés gusztusa a gyűlöletkeltésnél?)

Az elrontott szellemi termékek számtalan elhallgatott vagy túlszínezett története mindenképp fontos olvasmány a felnövekvő nemzedékek számára. Kritikailag feldolgozott formában, beleszőve a mindeddig elmaradt, bár szükséges és lehetséges találmányok ötleteit is, bizony megkerülhetetlen része volna a gazdaságelméletnek. Sajnos, mindent újra kellene gondolni hozzá – és utána. A visszatartott gondolat sajátosan titkosítja a status quót.

A kábítószer kultúrája a Multi-Level Sztahanov figuráját jeleníti meg a virtualizálódó társadalmi térben. Az ős-hős a maga externáliáit társai körében hagyta, az egészet lerendezte a Párt. "Fő a teljesítmény!", az egyetlen főre és a csillagos égboltra vetítve. Ám ez már a múlté. Ma már nem kell hozzá pártszimpátia (a Párt szimpátiája), hogy valaki magasan a teljesítménye fölé emelkedjék a csillagközi térben. Sőt, elég hozzá egy jól megfizetett nagy utazás, mely a nagy átélés élményével ajándékoz meg.

Földhözragadtabb, de nagyon érdekes a hazai útépítési mondakör, amint vég nélkül folytatódik a különben végzetes történet az elmúlt századok során. Mégiscsak átok sújtja a magyarok földjét, illetve talaját. A mi utunk rossz, viszont drága. Veszélyes, de nem ezért nem épül. A karbantartást zavarja a felvonuló legújabb technológiát felváltó még újabb technológia. Aztán meg a csövek elöregedése miatt kell bontani. Ha ez megvan, mindjárt utána a vezetékek elöregedése miatt. Talajvíz is van. De az is van, hogy nincs. Mozog a föld. Kell az embereknek is a munka, ebből aztán adózni fognak. Megérhetné kátyúfenntartókat is üzemeltetni, aztán privatizálni a vállalatot. És ha ez a problémahalmaz nem lenne, nem is éreznénk a lábunk alatt, hogy Budapesten járunk. Bármely más világvárossal összetévesztenének az idegenek.

A világ állandósuló doppingügyei komoly kétségeket ébresztenek a sport tisztasága iránt. Az ügyek már régóta léteznek, és azt is látni kéne bennük, hogy indikátorai a világhelyzetnek – "kicsiben". A képmutatásról tudjuk, hogy egyidős az emberiséggel, akár a sport. A tisztességtelen verseny azonban nem itt kezdődik. Miért éppen a sport maradna le benne? Annyi igaz, hogy ezen a területen ellenőrizhetőbb volna a valóságos teljesítmény. (Bár azt is lehetne a piacon mérni.) Mindenesetre a tiltott teljesítményfokozó szerek használatában lebukottakról nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy sportáguk bűnbakjai, és hogy a még sokkal korszerűbb, bemérhetetlen ajzószerek újabb kiváltságokat teremtenek az emberek között. És ezt a fiatalok szocializációs alapelvként asszimilálják. Amellett a nagy versenyek bírói ítélkezése csak nem akar javulni, minden komoly óvási lehetőség, célszerű szabálymódosítás és perdöntő elektronikai műszerezettség szándéka nélkül. A bírói katasztrófák még üzletileg is ártanak a sportnak. Úgy látszik, más módon viszont megéri "a sportnak" ugyanez. Jó tudni, hogy a doppingűző bizottságokkal mégis mindent megtesz a versenyek tisztaságáért a mindenre elszánt sporttársadalom.

Íme, bárhová tekintünk, megterem a titkolózás fája. És azokkal is találkozhatunk, akik a tudás fáját ismerik fel benne. A Tragédia folytatódik. Folytassa, Lucifer! A conducator újratöltve.

Lucifer a bukaresti színben célszerűnek látja, hogy Dracula képében osztogassa örök igazságait. Nyugodt lélekkel szabálytalanul megelőzi a korát. Egy kis Európa. Különben minden nagyon stílusos és kimért. Persze bármely olimpiai helyszínt is felhozhatnánk ugyanígy. A Nagy Ábránd is a globális staféta része.

Talán a bekerített kozmosz ideájára is kitér az okkultista gondolat. Micsoda ízléses ellentmondás: a Mindenség határokkal és anélkül! És mindez a mi agyunkból pattant ki, teremtőm! "A haladás fantomja" – ez még egy ilyen nívós projekt. Eladható az evilági túlvilág matinéjaként, gyerekek is nézik. Last minute időutazás! A jó pokol! Igen, menjünk együtt a pokolba, ma ingyen van!

Luciferről mások azt tartják, hogy lélekragadozó, kerítő, bevisz a láperdőben a jégre, és besötétedéskor otthagy, majd adysan körbekacag. Esetleg a saját szórakoztatására megment. De lehet, hogy kevésbé elnyűtt társak után néz. A falanszter jó szín, csak meg kell újítani a rendezést. Ott mindenki szabadon semmíthet, ha kell, világháló is van hozzá. Bármilyen bajod van, lesz hozzá egy vállról indítható "Naés!".

Mint a DADA, bárhol bármi a szótárban, elakármisülés? És ekként általánosul az idegen, sivatagosodik a világ, a fekete lyukak ráérősen ásítoznak.

Szellemi revansizmus? De hát kivel szemben? Lucifer, a stréber, magányában megleckézteti az egész osztályt?

Van azonban a rejtélyek világának kedélyesebb oldala is, hiszen az okkult lelki gyakorlat maga a gyorstalpaló megismerés. Sőt. Az okkultizmus a kinyilatkoztatás privatizációja és popularizációja. Az okkult gondolat volna az arany gondolat? Telérekkel és rögökkel, de ritka és varázsos, más, mint a többi? Ahogy tiszta fehér kesztyűben elnyúl a többi fölött. Amit hallani szeretnél? Isten szövegkiemelője. Mindenség és mindenkiség. Világvégkiárusítás! Az Utolsó Ítélet Túlélőshow must go on! A színpadon a Joker Big Band!

Általános aranyláz? Egyetemes placebó? Amikor a vulgarizáció eléri kritikus tömegét, rekultiválhatatlanná válik, és bulvarizáció lesz belőle.

El tudja képzelni valaki, hogy a lélekjelenlét okkult?

Hol van a határ a sors és a kegyelem között? Amikor az okkult feltámadáspótlékkal házal, és relativizálja a megváltást, az isteni realitást keresi sátáni eszközökkel?

Isten összesküvésként való tételezése?

Lehet-e okkult a kiegyezés az örökkévalóban?

Vegyes kérdések – További globális problémák

Mialatt mi itt elmélkedünk az általános és speciális mulandóságról, kósza hírek terjednek a pigmeusokról már megint. (And what about the pigmies?) Hogy eszik őket. Nem érdekes, hogy nem érdekes? Nem érdemelné meg, hogy tisztázzuk, akár a többségi (helybeli vagy itteni) társadalom érdekében is, mi az igazság? Ha a sajtó találta ki, annak is lehetnek konzekvenciái. Ha nem..., az messzire vezet. Milyen messzire? Nem érne meg egy szúrópróbát a nagyon is jogosan titkos szolgálatok részéről az eset? Drágább volna a beavatkozás? A világ tudományossága és mértékadó szellemi elitje átlapozza a történéseket, és nagyvonalúan továbbsúlyoz a súlyosságok között?

Egy apró betűs rész: Hogyan érhetnénk el a politikai szobatisztaság jegyében, hogy ne kelljen senkinek patkánynépségnek éreznie magát?

• Világi-túlvilági önismeret?
• Önigazoló haditett?
• Okkult szempontból okkult pótcselekvés?
• Értelmiségi gyermekbetegség? És aki nem értelmiségi, azt hol kezelik?
• Önbevallásos elszámolás
  – az isten előtt?;
  – az ördög előtt?;
  – a világ haladó közvéleménye előtt?;
  – senkinek semmi köze hozzá? (A titokgazda hivatal előtt?)

Nézd csak, mi mindenre elég a pénz, ha van. Micsoda mutatvány! És miért támad ekkora űr mindenütt másutt, ha nincs?

Szakralitás vagy okkultáció? Az én szerves fejlődésem igazabb a tiédnél, ahogy te is hasonlóképp vonsz le rólam következtetést? Hogy ki miért dolgozott meg? Akkor miben hisznek az okkult partizánjai?

Hol van az Egész? Mi marad az embernek? Egy szempillantás alatt minden felborul? És ne kérdezd, hogy miért? Az élet igazságát foszlatják semmivé, amivel pedig nem állhat szemben akármilyen nagy ismeretlen erő sem. Elsikkadhat-e végleg a művek tanulsága, vagy meg sem fognak születni többé? Rejtve maradhatnak-e ezek a történetek?

Amíg a nagyhatalmi érdeket mint a világ természetét tanítják, mit szabad még kérdezniük a laikusoknak, noha övék a szólásszabadság országa? Tulajdonképpen mennyi közünk lehet saját magunkhoz?

Túl jón és rosszon, az irracionális hatalmi tömegvonzás hatása minden valóságos földi érdemen felül képes emelkedni. A győztes mindent visz "realitása" nyomán a valóság lesz "elvont". A titok minősíti a tényeket. Megmenthet-e bennünket valaki a geopolitika globalizációjától? Vagy a taktikai átverés minimumában akarunk megállapodni?

Miután az okkult képzés fogékonnyá tesz a rejtelmekben való végleges alámerülésre, vélhetjük, hogy összeesküvés-kultúránk európai fejlesztésére van szükség?

További globális probléma szembenézni a múlttal. Minél inkább igényt támasztunk a kultúra meghatározására, annál inkább; egyben annál kevésbé akarni meghatározni másokét. Valamint a mikrokozmosz megműveletlensége.

Elhagyni a Földet? (Ez volna a transzcendencia-főprogram? A Barbarossa Nova?) Aki úgy érzi, kiélte már az életet a bolygón, nem a saját bőrére gondolhatna inkább? Mi történjék azokkal, akiknek nem ez a legfőbb globális problémája?

Miért nem tudjuk soha idejében azonosítani Cipollát, Raszputyint vagy Jágót?

Még egy kiskérdés: Az egyenlőséghit a széplélek okkultizmusa?

Mihez kezdhet a magunkhoz való józan ész? És különben szabad-e a megoldáson gondolkodnia?

Mennyi idő kell még, mire élő rendszerben látjuk, hogyan és mi célból működik az okkult műhely? Mi késztetheti a szerves tudományt, hogy vegye komolyan az ismeretlen jelenségek valamennyi típusát, és csakis az igazat mondja, ha tetszik, ha nem? Hogyan érhető el, hogy ne kelljen félni semmilyen igazságtól?

A Tudás kinek a tudása? Valamilyen egyetemesen megszentelt, ámde copyrightolt akármi? Honnan kapta a Fekete bojtár a tudást, és mit kezdjünk vele?

Kedvenc paradoxonunk a lét?

Ha az emberiségen belül – mint családban – maradna a tudás, ha egy járókelőre több terület jut, mint harminc négyzetméter. Ennek megfelelően egy harminc méter átmérőjű tér akkor kezd kihaltnak tűnni, ha a járókelők száma nem éri el a huszonhármat. Másfelől, egy tíz-tizenegy méter átmérőjű teret már négyen is "benépesíthetnek", és csak tizenkét ember kell egy húsz méter átmérőjű tér megelevenítéséhez. Mivel sokkal valószínűbb, hogy egy adott téren legalább négy-tizenkét járókelő akad, semmint huszonhárom, ezért sokkal gyakrabban lesz alkalmunk a kis tereket otthonosnak érezni.

E megfigyelés másik lehetséges magyarázata inkább fiziológiai alapokon nyugszik. Egy ember arca mintegy huszonöt méterről ismerhető fel. Egy átlagos hangterheléssel bíró városi környezetben a hang is épp ekkora távolságból érthető még. Ez azt jelenti, hogy egy huszonöt méteres vagy annál kisebb átmérőjű téren az emberek félig-meddig összetartozónak érezhetik magukat, hiszen még felismerik egymás arcát, és többé-kevésbé hallhatják a körülöttük beszélők hangját. Éppen ez a laza összetartozás-tudat tűnik el a nagyobb tereken.

Saját kísérleteink is ezeket az adatokat igazolják. Két normális látású ember huszonöt méter távolságon belül még minden nehézség nélkül képes kommunikálni. Némileg emelt hangon még beszélni tudnak, és beszélgetőtársuk mimikáját is nyomon tudják követni. E távolság fölött már egyre nehezebb, míg harminc méter fölött reménytelen a helyzet.

Természetesen téglalap alakú terek esetében elég, ha az egyik oldal nem haladja meg a huszonöt métert, a hosszabbik jóval nagyobb távolságot is befuthat.