Okkult – mintha archaikus időkbe, tán akár Egyiptomig vezető szó lenne, pedig a tizenhatodik század előtt még nyomát sem találni, de születési ideje inkább a tizenhetedik, igazi virágkora pedig a tizenkilencedik századra tehető – és a legutóbbi negyven évre, az okkult reneszánsz időszakára. A Nyugat kitörölhetetlen-felidézhetetlen "egyiptomi érzései" és a felvilágosodásban berobbant monolit racionalitás időszakának szellemi eseményei – ez a furcsa anakronisztikus enyv tartja össze a nyugati ember e rejtőzködő Játékát.

Mindez csak történelmi tudatlanságra épülne, ahogy sokan állítják? Vagy mélyebbről, de legalábbis máshonnan ered ez a reflektálatlan elcsúszott idő?

Ez utóbbi vélekedést – ismét csak paradoxnak ható módon – éppen a huszadik századi szellemi mozgás támogatja, két oldalról is. Az okkult egyrészt a század elején induló avantgárd művészet befogási területévé vált, és nyert (művészeti) legitimitást, valóságot. Másrészt pedig – legalább ennyire meglepő módon – a század második felében beinduló társadalomtudományi, jelesül a kulturális antropológiai kutatások mutatták fel mélyen gyökerező valóságtartalmát (itt elég csak a jógához, a sámánizmushoz, a mágiához stb. ez időben, és épp e tudományok okán, alapvetően megváltozott viszonyulásra utalni). (És a gnózist kísérő paradoxon ismét: az emberben jelenlévő rossz huszadik században bekövetkező döbbenetesen intenzív manifesztációjával szembesülő – és feldolgozni képtelen – ember önértékelésének mélypontjára rögtön balga gyógytapaszként használja a vulgárezoterizmust.)

Mi adja a modern okkult belső feszültségét: igazságtartalmát és blődségét egyszerre? Az okkult logikája (és ez a felvilágosodáshoz köti) sok szempontból a modern tudomány édestestvére – ugyanakkor azonban a kétezer éves gnózis egyes (pozitív) vetületeinek – bár nagyon töredékes – hordozója. A modern okkult képtelensége: jelzés. Az ember belső világa leépülésének és e leépült világ romjaira épülő tudás teljes képtelenségének jele, ami talán az adott tudásszférát szétfeszítő dualitásokban érhető tetten a leginkább.

A gnózis gondolatától mi sincs távolabb, mint a hübrisz, de gyakorlata jórészt egyenesen a hübriszre épül. Ez a kettősség már a gnózis kialakulásánál is jelen volt, ám a modern okkult ezt erőteljesen kiélezte.

A gnosztikus gyakorlat, az okkult technikák, az ezotéria elméletei bizonyos titkos erők megszerzésének terrénumát képezték, képezik. E tudás megőrzését egykor a gnózis elit beavatásra épülő gyakorlata biztosította (épp ez volt az egyik – de csak az egyik, s tán nem is a legfontosabb (!) – ok, amiért a római egyház üldözte). A beavatás ethosza ugyanakkor teljesen eltűnt a modernkori nyugati társadalmakból (ahogy azt Guénon több helyen is elemzi), és helyét, ismét csak paradox módon, a polgári versenygondolatra épülő játszma veszi át, ahol a "beavatás" az egóhoz kapcsolódik és a személyes kitüntetett helyzetére épül – végképp értelmetlen pályára terelve a dolgot.

Az emberi útkeresés belső tudásra – azaz "ontológiai változásra" (amely így egyáltalán nem a hit ellenfele, hanem épp azzal együtt működő jelenség) – épülő útját a kereszténység első évszázadaiban Plotinosz nézeteire építve az intézményesülő vallás akadályozta meg és szorította ki arról az Útról, amely az egyetlen releváns tudás kialakulását biztosíthatta volna. Ez azt eredményezte, hogy a tudás hazátlanná, gazdátlanná vált – és e gazdátlan, védtelen tudásra lecsapott a Rossz. Ez a tudás máig a rossz fényével interferál, gyakran a legmagasabb eredményeiben is. A modern objektív, távolságtartó tudás folyamatosan távolodik a belső világtól (lélektől, szeretettől, mondhatjuk bárhogyan) – és vonja magával erre a sötét ösvényre a rá szerveződő mindennapi életet (és hozza létre a mindent felemésztő technológiát, amely mára már globális módon veszélyezteti az Életet, és alakít ki – a virtuális hálóval – zárt és ellenőrzés alatt működő tereket).

E bolyongó tudás talán legtöményebb kivonata a modern okkult: legyen az teozófia, new age, scientológia, bármi. Ezt a kóborgó tudást aztán befogja a primitív hatalomvágy, a szemfényvesztés, a szándékos gonoszság vagy csak egyszerű balgaság – végső eredményét tekintve egyre megy, melyik.

Ez talán a nyugati kultúra legmélyebb meghasonlottsága – a tudást istenítő nyugati ember végletes elvágottsága a tudástól. Így a tudásból tudomány lesz, ami azonban már önnön szervetlenélettelen rendszerében hordja súlypontját, ezért amőbaként vált alakot időről időre.

És ismét egy paradoxnak tűnő helyzet: épp a nyugati kultúra tán legmagasabb építménye, a gótika rejtett, levegőhiányos zugai adták meg a hit/szeretet és a tudás elválasztására irányuló "mágikus oldás" modernkori lehetőségét. De ez az ellentmondás talán feloldható: érthetőnek tűnik, hogy épp akkor szerveződik életképessé a pszeudognózisból táplálkozó modern okkult és ezotéria, amikor az azt megtagadó vallási-egyházi út a legmagasabbra jut. És a helyzet azóta sem igen változott. A római egyház máig nem tud mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Védekezik és támad, hiszen az okkult valóban az egyházat, mi több, magát a kereszténységet támadja és veti el, ítéli felszámolandónak. És az egyház nem veszi észre, hogy e mögött a megújulás szándéka, feszültsége és lehetősége (is) jelen van (ahogy azt Eliade bemutatja, aki szerint, bár a modern okkult többnyire nem több, mint a szellemileg éhező ember hókuszpókusz bébitápszere – az mégis lehet egyfajta megújulás eszköze). Így azonban ebben az értetlen, értelmetlen helyzetben maradnak a fantasy filmek és krimi-áltörténetek (l. Da Vincikód), amelyek a hiány érzetének tiszta hajtóerejét virtuális pszeudo-csatornákba terelik.

Meg kell találni pedig valahogy az újrakötés lehetőségét, különben hiába napjaink minden jó szándéka. Hiába, mert a nyugati ember és a tudás között kialakult meghasadtságot oly mélyen (= magasan) kell újrakötni, ahová tiszta jóindulattal, csak morállal, de még a tudástól megfosztott hittel sem lehet elérni.

Az Ökotáj e száma terjedelmesebbre sikeredett a megszokottnál, mert e homályos, könnyen csúszóssá váló talajon gyakran nagyon körültekintően kell járni, hogy ne keveregjünk mi is érthetetlen tájakon. Bár természetesen sok fontos téma kimaradt, s néhányat éppen csak érintettünk, mégis, szerzőink tanulmányai e rejtőzködő világ igen fontos területeire vezetnek, gyakran alig-alig látható utakon.

Még egy kérdés megválaszolásra vár azonban: hogyan kerül mindez egy "öko-lapba"? Tematikailag parttalanná válva mi magunk is elvesztettük volna az irányt? Megítélésünk szerint épp az ellenkezőjét tesszük: az "öko-jelenség" (az oikológia) gyökereit keresve alakult a lap tematikája.

Mert a Janus-arcú ökológia egyrészt – a gnózis legrosszabb hagyományai szerint alakulva – hozzájárulhat az élet degradációjához, végső soron a létfelejtés állapotához. Ugyanakkor egyetemes kapuként – a Föld átfogó kanalizáló erejét felismerve – hozzájárulhat ahhoz is, hogy a nyugati ember végre magára találjon. Mind a két irány egyszerre van jelen az öko-jelenségben. Ha képesek vagyunk jól értékelni a Természet–Világ – azaz az Ember – ontológiai-ismeretelméleti reszakralizációjának szükségességét, és az ebből következő "ökumenikus" szellemi következményeket végiggondolva cselekedni, akkor az "oikológia kora" valóban egyfajta új éghez és új földhöz vezető úttá válhat.

Hogy ne vétsük el ezt a lehetőséget is; hogy fajok százainak-ezreinek kihalása – ha már így történik – ne jelentésnélküli, romboló pusztulás legyen, hanem egy új kezdet, a homo occidentalisszá változó sapiens magára találásának áldozata.

Régheny Tamás