A szent bekerült a közösség minden rendű és rangú tagjának otthonába; megvilágította a kozmosz, az építészet, a társadalmi intézmények létének értelmét.

A szent egyetemessége, töretlen jelenléte bizonyos kulturális összefüggésekben a magyarázata annak, hogy a hatása alatt élők nem észlelték jelenlétét, mint ahogyan egyéb, megszokottá vált jelenségekét sem. Ugyanez az oka annak is, hogy a deszakralizált civilizáció polgárai, mi magunk, nem észleljük: mindennapi tapasztalatunkból teljesen hiányoznak a szentre vonatkozó utalások. Akik mégis felfigyelnek erre a hiányra, nem találnak benne semmi rendkívülit; kutatásuk rövid időszakának végére azzal a következtetéssel tesznek pontot, hogy a modern társadalomban a szent szerepét már átvette az evolúció, a haladás, az emberiség felnőtté válása, egyfajta "mutáció", "minőségi ugrás" az abszolút újdonság birodalmába, vagyis maga a mindenütt jelen levő kultúra. Ennek következtében sokan tartják azonosnak a szent és a kultúra szerepét a társadalomban: mindkettőt eszköznek vélik, amelynek segítségével a hétköznapok rutinvilágából átkerülhetünk a kikapcsolódás és nyugalom szférájába. Misét látogatni vagy koncertre menni gyakorlatilag ugyanazt jelentené: kirándulást a szabadidőkultúra kontinuumába.

A "kultúripar" és a szent azonosításának hitét a modern tudománykultusz is elősegíti. A tudomány nemcsak a modernség leglényegének számít, hanem bizonyos formát kölcsönöz a megmagyarázhatatlanra és a titokzatosra irányuló vágyainknak is, amelyek a múlt helyett immár a jövőbe tekintenek. De a tudomány más szempontból is eleget tesz a modern ember elvárásainak: egyrészt meghaladja a mindennapok taposómalmának élményszintjét, másrészt meg is világítja annak mibenlétét. Más szavakkal: az emberek ma ugyanolyan elvárásokat táplálnak magukban a tudomány iránt, mint hajdan a szent iránt. Modern életünkben a tudomány és ennek alkalmazott formája, a technika, azt a szerepet tölti be, amit a hagyományos társadalmakban a szent: örökké jelen van, félelmet és tiszteletet vált ki, és szertartásos viselkedést ír elő.

Talán úgy tűnik, ezek a vonások a tudományt alkalmassá tennék arra, hogy betöltse a szent szerepét a társadalomban; más vonásai azonban, mint látni fogjuk, inkább alkalmassága ellen szólnak. Természetesen érvelhetünk úgy is, hogy a modernség tudományos világképe biztosabb alapokon nyugszik, mint a hagyományos közösségekben a szent. Ma képesek vagyunk kiszámítani valamely üstökös röppályáját, vagy egy távoli nap kihűlésének időpontját; ezek a számítások nyilvánvalóan sokkal pontosabbak, mint a kozmikus hatások mágikus befolyásolása vagy hasznosítása a hagyományos társadalmakban. A tudományos számításokból és előrejelzésekből azonban éppen az hiányzik, amire az ember leginkább vágyik: az eszme változhatatlansága, amely csak egy emberfeletti tudat szándékaiban és műveiben nyer értelmet, vagyis kozmikus behatásokban, létszintekben, a világ két valóságának, a szentnek és a profánnak megkülönböztetésében. Talán helyénvaló itt Titus Burckhardt szavait idéznem ennek az alapvető emberi vágynak egyik megnyilvánulásáról: "Az építészet világszintézis: a világegyetem szakadatlan mozgását a szent építészet állandó formákká alakítja át." Ez a megjegyzés egy igen fontos mozzanatot állít figyelmünk középpontjába: az emberi vágyat, amely a végtelen megragadására tör szűkített, összpontosított formában, de még ez a forma is képes megőrizni forrásának eredeti erejét. Itt is szembetűnik, hogy mikrokozmosz és makrokozmosz egymástól elválaszthatatlanok.

De megragadható-e a végtelen valamely tudományos formulában? Einstein energiaváltozási egyenlete, az E=mc² egyáltalán nem hat az érzékekre, a képzeletre, a lélekre; az egyenlet nem rendelkezik egzisztenciális térrel, nem indít tiszteletre. Ezért a szent vonatkozásában ez a tétel nem fejez ki valóságot – vagy ha igen, valósága alig érint bennünket. Kultusz nem alakítható ki körülötte, és mert a formula csak az általunk ismert helyzetekre igaz, egyben sebezhető és átmeneti is, mivel nem lehetünk biztosak abban, hogy maholnap egy másik tudós nem talál-e átfogóbb matematikai formulát – mint ahogyan a relativitás elmélete átfogóbb Newton törvényeinél. Ezzel szemben valamely szent kultikus formula, tartalmával és transzcendens vonatkozásával, beleégeti magát a lélekbe, és ritmikus ismételgetése, a hozzá tartozó ősi, de eleven mozdulatok minden időben képesek a lélek megragadására. Semmiféle változás sem érinti a szent formula érvényességét.

Következésképpen a tudomány, amely a szent szerepére pályázók között tiszteletbeli helyet foglal el, aligha lenne alkalmas arra, hogy modern korunkban betöltse a szent szerepét. De ugyanígy alkalmatlan a többi pályázó is, világnézet, személy vagy tárgy, mivel a tudományhoz hasonlóan nem képesek azonosulni a transzcendenssel, amiképpen a találomra kiválasztott személyek vagy tárgyak sem képesek erre. Mi, emberi lények, azáltal irányulunk a szent valóságára, hogy belátjuk: legbensőbb mivoltunkban a lét központjának "képtelen" képét hordozzuk. Szent Ágoston ugyanerről beszélt, mondván, hogy Isten közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz. De pusztán emberi megszokás alapján senki sem nyilváníthat valamit szentté; a szentség nem tulajdonítható bármely népszerű tárgynak pusztán a népszerűség, az általánosan elterjedt csodálat okán. Korunk természetesen kiváltképpen ez utóbbi lehetőségre hajlik, különösen, mert a technika világszerte szenzációs képekkel áraszt el bennünket. A televízió képernyőjén valóságos csodavilág jelenik meg, nemi jelképeket bámulnak milliók, látványos teljesítmények, sport- vagy éppen űrhajósprodukciók képei egyazon ritmusra villognak akárhány otthon készülékén. Nincs hiány nagy hatású kijelentésekben, irigyelt tárgyakban, ám mindez mégis csak a profán egydimenziós, átmeneti jellegű valóságához tartozik.

Mindazonáltal természetes, hogy kortársaink nem hagynak fel a szent új formáinak, a lét alapjának keresésével. A modern kor nagyszerű eredményei láttán diadalmi mámorban úszunk, ezért egyenesen sértőnek érezzük, hogy még nem sikerült előrukkolnunk a szent korszerű formájával, vagy hogy még nem vagyunk képesek a szent tökéletes hamisítványának megalkotására. Különösen a legkiválóbb írók, gondolkodók és művészek érzik magukat kényelmetlenül, mivel egyfelől látják, hogy környezetükben nyoma sincs a szent jellegzetességeinek, másfelől mélyen érzik, hogy a környezetüket stabilizáló szellemi alapvetés híján műveik értéke elvész. Sokan próbálkoznak tehát a szent új formájának kialakításával és a transzcendens forrásainak feltárásával, de kétségbeesett erőfeszítéseik rendre elvetélnek. Érdeklődésük természetét követve kortársaink elsősorban két területen próbálkoznak a szent felfedezésével, ott, ahol a leginkább rászorulnának (persze ritkán vallják be), ahol hiánya már-már botrányos: a vallás és a politika terén. De már itt leküzdhetetlen ellentmondás tornyosul korunk szellemi keresői előtt: a szentnek tudományosan bizonyítható valóságnak kell lennie. Ennek eredményeképpen modern mítoszok jelennek meg – mindahány ideológiák melegágya –, amelyek a legváltozatosabb tartalmak számára kínálkoznak keretül.

Századunkban öt ideológiai rendszer váltott ki különösen nagy visszhangot, mivel sikerült a tudományt és a mítoszt spekulatív módon ötvözniük. E rendszerek közé tartozik az úr és szolga dialektikája (Hegel); alacsonyabb formáknak magasabb formákba történő állandó evolúciója (Darwin); a társadalmi osztályok eltörlése, amely a munkásosztály számára paradicsomi állapotokat teremt (Marx), Isten halála és az Übermensch emelkedése (Nietzsche); valamint az Ödipusz-komplexus, a vérfertőző fiú apagyilkossága (Freud). Ha csak futólag is átgondoljuk e modern mítoszok tartalmát, két visszatérő jellemzőre bukkanhatunk bennük. Az egyik, hogy mindegyikük valamely alsóbb formát (a rabszolgát, a fejletlent, a proletárt, a gyermeket, a képességeit még nem ismerő Übermensch-et) részesíti előnyben a felsőbbel (az úrral, az emberi lénnyel, a polgárral, Istennel, a zsarnoki apával) szemben; így az "alsót" mindahányuk "dialektikus felsőbbnek" nyilvánítja. Éppen ez a fajta mitikus spekuláció vezetett korunk forradalmaihoz, táplálta őket érzelmi töltéssel, tudományos derűlátással. E mitikus spekulációk másik visszatérő jellemzője, hogy mindegyikük szembefordul a múlttal, annak vallási és politikai szerkezetével, és a jövőt magasztalja, amelyben egy új emberiség és egy új valóság nyeri majd el az őt megillető helyet. A régi hitek elfelejtődnek, történelmi érdekességgé válnak, jelzőpóznákká azon az úton,amely az önbeteljesedés és az új képességek világába vezet.

Ezek a modern mítoszok, mindegyik a maga módján, és a többit is támogatva, valójában a szent megalapozás kutatásának útjai irányvesztett korunkban. Ebben a felfogásban a valóság központja kimozdul a múlt-jelen-jövő háromdimenziós szerkezetéből, és átkerül a jövőbe, az egyetlen érvényes dimenzióba; ezáltal az idő elméletileg megszűnik, és a jövő szerkezet nélküli, " időtlen idővé" változik át. Amit a hagyományos felfogásban történelemnek hívtak, valamint a jelennel való foglalatosság, az új mítoszcsinálók szemében csak előkészítése az emberiség igazi beteljesedésének, a maradandóság eszményi és boldog állapotának, vagyis az utópiának. Mircea Eliade megállapítását idézve azt mondhatnánk, az új mítoszoknak – vagy inkább az ideológiák mitikus alapjainak – célja, hogy az emberiség megszabaduljon a "történelem rémétől", vagyis az emberi kölcsönhatások kiszámíthatatlan következményeitől. A történelmi rettegés helyett a mítoszok földi, immanens paradicsomot ígérnek, amely mentes lesz a történelmi, társadalmi és lelki konfliktusoktól.
(...)

Aminek tanúi vagyunk, röviden szólva, az a transzcendens rend helyettesítése a jövő rendjével, vagyis a szentnek mint az isteni megnyilvánulásnak a helyettesítése az ember és ember közötti kapcsolatok formáival. Pusztán intellektuális szempontból az isteninek az emberivel való felcserélése érvényesnek tűnhet, mivel a társadalmi szerkezet emberi oldala bizonyos módon mintha emlékeztetne a szent megjelenési formáira, és mert ez a felfogás a hagyományos társadalmak összetartását képes átültetni "meztelen köztereink" társadalmába. Más szavakkal kifejezve, korunk gondolkodó elméi – és nem csupán a mítoszcsinálók – úgy hiszik, a vallási és politikai kontinuumban a gyökeres szakítás máris megtörtént, és hogy a felelős emberek előtt álló legközvetlenebb feladat olyan politikai és társadalmi rend létesítése, amelyből ugyan hiányzik a szent összetevője, de nem hiányozhatnak a tudományos felfedezések jótékony hatású vívmányai. Izgalmas dolog figyelemmel kísérni ezeket az erőfeszítéseket, és tanúja lenni annak, ahogyan a legjobb gondolkodók közös erővel dolgoznak egy új típusú bölcseleti embertan megalkotásán, amely már az ember tudományos és technikai képességeit veszi alapul.
(...)

Mi az alapja az ember e megnövekedett önbizalmának? Alapjában véve az új bizalom a technika, a lélektan, a demokrácia fejlődésének gyümölcse. A bizalom azonban paradox módon kimértebb, amikor belátjuk: a modernség nagyszerű eredményei nem hozták el az ember világ feletti teljes uralmát, és a teljes boldogságot. Az új bölcsesség, ahogyan képviselői nevezik, arra tanít minket, hogy a modern növekedés nem fejlődhet határtalanul egyetlen területen vagy irányban sem, és hogy elért "eredményeinkért" egyszer majd súlyos árat kell fizetnie az utókornak, mivel a modernség találmányai egy bizonyos ponton és következményeikben azok ellen fordulnak, akik létrehozták, összeállították, mozgásba hozták őket. Noha már régen nem beszélünk a szentről mint a transzcendens közvetítőjéről, mégis érezzük, hogy a világegyetemben megfoghatatlan törvény uralkodik, amely megakadályozza, hogy a mindenséget teljesen kiismerjük, és hatalmunk alá vonjuk. Ezért sokkal szerényebben kell látnunk és megközelítenünk ezeket a kérdéseket, szerényebben annál, amire a modernség tanított minket – nem mintha egy személyes Isten, vagy bizonyos kozmikus szimmetriák eleve meghatároznák választásunkat, büntetésben, vagy jutalomban részesítenének bennünket, hanem mert uralmunk a külvilág és önmagunk felett hamar akadályokba ütközik, váratlan visszahatásokat kelt, és a termelékenység ellen hat.

Forrás: Molnár Tamás: A hatalom két arca: politikum és szentség (Budapest, 1992, Európa)