Beszélgetés Géczi János tanszékvezetővel, az Iskolakultúra főszerkesztőjével a rózsákról, a kertekről, és főképp a szimbólumokról, illetve szerepükről az életben.

Miért éppen a rózsa?

Nagyon kevés olyan szimbólumról tudunk, amely az írott források szerint a kezdetektől jelen van az európai civilizációban – a rózsa e kevesek egyike. Az első források közül akad az i. e. 2535-ből való, amikor I. Sargon "idegen fákat, szőlőt, fügét és rózsát" vitt hazájába egy hadjárata eredményeként. A rózsának már az akkád nevét is ismerjük (silisar), és tudjuk, hogy a ledőlt knósszoszi palota egyik freskóján is ábrázolták, a püloszi agyagtáblák a rózsaolajkereskedelemről tudósítanak és így tovább. A Számosz-szigeti Héra-templom i. e. 5. századi, illetve Hérodotosz történeti feljegyzései óta pedig már gazdag forrásanyagról beszélhetünk. A rózsa növényről és a belőle születő jelképekről bőséggel maradtak fenn források, amelyek kitartó vizsgálatokra várnak.

Lehetséges röviden felvázolni a "rózsaság" kialakulását?

A botanikusok szerint legalább 120, maximum 400 rózsafaj él, s ezek mindegyike a Föld északi féltekéjén, a mérsékelt éghajlati övben. A kultúrába azonban csak a mediterráneum térségében vonódtak be – s csupán néhány faj. A civilizációba jutásukat ugyanazokkal az okokkal tudjuk magyarázni, mint a többi, az ember számára fontos élőlényét, azaz vagy lehetséges élelmiszerként, vagy medicinai-higiéniai szerként, vagy a kultikus-vallási eljárásokban fontos élőlényként figyeltek fel rájuk őseink. A rózsanövény rózsasága, azaz az embernek fontos jellege e három használatbavétel környékén tűnt fel. Az írott szövegek ennél részletezőbbek: a rózsa színe – amely az égi istenek értékelt tulajdonságaihoz kötötte a virágunkat –, vagy a rózsa illata szolgáltatott okot a rózsa megnevezésére. A rózsa amúgy egy szín, a hajnalfény színe – a növényünk sajátossága az, hogy a fényistenhez, így a termékenységhez köthető.

Az antikvitásban a rózsa elsősorban a fajfenntartáshoz vagy az egyéni élet fenntartásához kötődik – függetlenül attól, hogy milyen előjellel. Számos mentalitás kifejezésére bizonyult alkalmasnak – minősített és értékelt. Mint a mitikus világkép elemeinél szokásos, emlékeztetett arra, hogy a phüszisz (nagyjából: természet) rózsatulajdonságú dolgai kapcsolódnak a metafizikai világ rózsatulajdonságú dolgaihoz. Annak a belső, lényegi összefüggésrendszernek a szimbóluma, amely a korabeliek számára a rendet és a megértést biztosította a látható világban, és tartotta a rokonságot a láthatatlan felé.

Amúgy a sumérok–akkádok–babiloniak–perzsák–zsidók–görögök–rómaiak (mert nem minden nép használta a rózsát, példának okáért az egyiptomiak a római uralomig nem) a sokféle, velük azonos térben élő rózsafajok közül csak négyre támaszkodtak. Mert ezek színe, illata, és a hibridizációs készsége jelentett az ember számára hasznot.

Van-e iránytű és térkép a rózsajelképekhez?

A rózsajelképek története a civilizációnk históriájának lenyomata. A hajdanán mediterráncentrumú, majd Itália-központú, és végül nyugati központúvá vált Európát négy kulturális hasadás szabdalta fel. Az első kulturális hasadás a Nagy Sándor által létrehozott birodalom lakói, és a birodalmon kívül élő, mondjuk úgy, barbárok lakta térség elválasztásával történt meg. E birodalom, amely Indiától Magna Graeciáig tartott, magába foglalta a rózsát használó, amúgy növényi táplálkozású népeket: ők formázták meg a kánont először a növény kapcsán. A hellenizmustól a Római Birodalom bukásáig – azaz az ókereszténységet és a államvallássá váló kereszténységet is magába foglaló időszak végéig – közel azonosak a rózsáról alkotott, amúgy a kalokagathiához, annak szépség- és harmónia-eszméjéhez kötődő nézetek.

A második kulturális hasadás, amely a kereszténység és az iszlám elválását eredményezte, az addig egygyökerű jelképhagyományt kéttörzsűvé nevelte. A görögség elképzelését beleoltva a perzsák, zsidók, szírek hagyományába, megformázódott egy arabnak nevezhető rózsaképzet. Eközben a latinitás férfias, vir bonus eszméjét követve, a germánok maszkulinitásához alakulva kialakult a keresztény rózsakép is.

A harmadik kulturális hasadást, a 11. században bekövetkező keresztény skizma okozta. A bizánci örökséggel sáfárkodó örmény, bolgár, szerb, görög rózsaképzetek alapját a növény kertészetben, gyógyításban, higiéniai területen betöltött szerepe, illetve a rózsaolaj kitüntetett használata képezi – és persze mindennek kialakult a szakrális magyarázata is. A nyugati kereszténység a rózsát a mártírvér és áldozat jelképisége mentén használja tovább, a nyolcadik századig teljesen lemondva a kertészeti és orvosi hasznáról. Az eszme, amelyben rózsa a véráldozatot jelzi, először csak a férfi vértanúkra, s azok között is a legfőbbre, Krisztusra vonatkozott. Később, ahogy Mária tisztelete is bevonódott a vallásba, Máriához is kapcsolhatóvá vált a növényünk.

A reformáció és ellenreformáció okozta negyedik kulturális hasadás a protestáns térségben a képek és jelképek csökkenését eredményezte. A nyugati katolikusságot azonban a különböző szerzetesrendi elképzelések tovább gazdagították.

Hol szűkül, hol tágul tehát ez a rózsás világ. A protestantizmusban gyakorlatilag tiltott a szakrális rózsahasználat, de a profánban, hála a megjelenő népművészetnek, felértékelődött. A másik oldalon viszont tágul, hiszen a Nyugat elvitte a maga jelképeit – így rózsa-jelképét – mindenhová, ahol járt, és elterjesztette az egész földön. A rózsa Nyugat-Európa szellemi körülményei között válik valóban univerzálissá.

Mi eredményezte a rózsaszimbolika – és persze más szimbolikus tartalmak – reneszánsz körüli széttöredezését, később pedig egyfajta értelem-sokszorozódását és standardizálódását?

A reneszánsz már az első pillanatban azt ígéri nekünk, hogy pontosan meghatározza a gyökereit – ami párját ritkító kulturális vonás. A reneszánszig a keresztény emberiség rendszerező hajlamát a teológia és egyfajta szöveghagyomány menti spekuláció szőtte át. Mihelyt a tárgyi világ megszabadult ettől a kényszerítő allegorizmustól, rögtön új mintázatokba rendeződött: a természet megfigyelése kapcsán például megerősödött a természetbölcselet, majd pedig elkezdődtek körvonalazódni a természettudományok. A kereszténység középkorában – a jelenlegi neopozitivista álláspont szerint – "szétmaszatolódott" az univerzum, ami természetes, hiszen a középkori világ kizárólag a keresztény-organikus világkép alapján nyert funkciót és értelmet. A reneszánsz, amikor újra meghatározza a világot, pontosan megmondja, hogy hogyan kötődik az antikvitáshoz, a kereszténységhez, azon belül is a görögséghez és a germánokhoz, és hogyan viszonyul a muszlim világhoz, vagy a zsidósághoz. Soha nem volt korszak addig, amely filológialag ilyen pontosságra törekedett volna – ámbár csak néhány ezer ember, akiket humanistáknak neveztek, jelentette ki ennyire határozottan, hogy mihez van közük és mihez nincs.

Ez a rendszer első pillanatban azt ígéri, hogy egységes lesz. De kiderül, hogy ezt is egészen másképpen gondolja egy déli meg egy északi humanista. Ugyanazt a természetet másképpen festi le egy itáliai, mint egy németalföldi – és ez az a pillanat, amikor ugyanarról a dologról már szabad is mást gondolni! A reneszánsz előtt ugyanarról a dologról csak ugyanazt szabadott gondolni. Itt sokféle egyéni vélemény van, felértékelődik az individuum – tudjuk, hogy a gondolkodást tekintve ez a humanisták óriási eredménye. Erasmus mást állíthatott, mint Rabelais, aki megint mást mondhatott, mint Montaigne.

Azáltal, hogy az individualizáció értékké vált, a szimbólumokkal is ugyanez történt. A felszabaduló tudatfolyamok sodrásában persze nagyon sok értelem alakul ki, és lesz olyan is, amelyik eltűnik. Ekkor alakul ki például, hogy a rózsa három színértelmet kap: a sárgát, a fehéret és a pirosat. A sárga a reneszánsz idején kapcsolódik végleg a rózsához, bár az arany, azaz a sárga már a tizenegyedik században Krisztust szimbolizálja (egyébként a pápa egy erényes életért kapható aranyrózsa-érdemrendet is alapított ekkor). A sárga színt a mélyen vallásos keresztények gyorsan megkeresik a valóságban is – a moszlim Hispániában és keleten fogják fellelni. A reneszánszban alakul ki az is, hogy a rózsa inkább lesz a feminitás növénye, mint maszkulinitásé: Mária révén kötődött a virág a földi nőkhöz. Ezeket a lányokat és asszonyokat az antikvitás eszméivel is kapcsolatba hozták, azaz a rózsa visszaszerezte a vénuszi értékeit is.

Egyik oldalról tehát a szimbólumoknak van egyfajta szelekciós kényszere, másik oldalról egy kiválogatódási vonalat és konvergenciát láthatunk. Korszakonként megtalálható rendre az a három-négy-öt központi rózsasajátság, amely összeboronálja a jelentéseket, és koherens jelentés-hálózatot alakít ki. A forrásokból egyértelműen kitűnik, hogy ez a köznapi ember számára is magyarázó elvként működik. A protestantizmus például sok rózsa-értelmet eltöröl, míg a másik oldalról a katolicizmus sokat fenntart.

Láthatjuk azt is, hogy az arab–keresztény kapcsolatokat őrző vidékeken, Andalúziában vagy Szicília környékén, milyen új lehetőségeket jelent, hogy a két oldalról jövő rózsa-jelentéseket összekapcsolták. Mindig ilyen szellemtörténeti folyamatok álltak a szimbólumok, így a rózsaszimbólumok mögött is.

Milyen hatással van a szimbólumok alakulására, hogy a közös európai "magas" nyelv, a latin helyett elkezdték a vulgáris nyelvek használatát?

A latin nyelv civilizációs alkalmazásáról érdemes eltöprengeni. Már a Római Birodalom esetében is egyfajta államiságot kifejező nyelv volt, amelyet azonban nem mindenkor használtak: a provinciákban a helyiek nyilván nem, ha maguk között voltak, de az is igaz, hogy – mivel az elit kultúra nyelve – a közrómaiak sem mindig. Az írott, illetve az írásban megmaradt latin nem alkalmas a köznapiság kifejezésére – nem véletlen, hogy a mindennapi párbeszédeket nem ismerjük. Az a nyelv a ceremóniák jelrendszere, a magas kultúra kevés használójának retorizált terméke, és a rómaiak irodalma is többnyire az. A latint később az amúgy nyelvváltó kereszténység tekintette sajátjának, és amikor felajánlotta a germán világnak, engedte, hogy még tovább romoljon. Persze a használatának előnyei is vannak: az, hogy a kicsiny számú kulturális elit egy nyelvet használt, segítette az ismeretek homogenizálódását. Emellett a helyi társadalmak kommunikációja sem halt el, és bizonyosan befogadta a közös szimbólumkészlet soksok elemét is.

A rózsa képben és szóban mind a mai napig magán viseli a latinitás vonásait. A helyi elképzelések, ami a latin középkort illeti, nem jelentkeztek újdonságként a nyelvhasználók számára, bár más szimbólumok esetében ilyen valóban végbement. A rózsára nem jellemző sem a vulgarizálódás, sem a helyhez kötődés.

Nem is jönnek létre helyi sajátosságai Európában?

Én nem találtam a reneszánsz végéig semmilyen helyi sajátosságot. A rózsacsodák, a dinasztiákat legalizáló szent történetek, a misztikusok rózsahasználata – ez mind-mind európai fejlemény, és erősebb karaktert ígér, mint az, hogy a rózsa egyedileg miként íródott le. A rózsa szimbolikája ezért az európai egységre utal, amelynek alakulása, beszéltünk már róla, leginkább a négyszer megosztott civilizáció törvényszerűségei alapján alakult.

Ugyanakkor a rózsaszimbólumnak korszakonként mindig más és más az irányulása. Ezeket az eltérő értelmezéseket megőrzi, így, ha összerakjuk a szimbólumtörténetet, láthatjuk, hogy például egy adott időszakban különböző térségekben eltérő szimbolikus tartalmak válnak hangsúlyossá, illetve egyes tartalmi összetevők akár hiányozhatnak is – nem ugyanazok az emberi, etikai és közösségi jellegzetességek hangsúlyozódnak. A rózsa a világképről, a gondolkodásról, az élőlényhasználatról és annyi egyébről beszél, hogy tréfásan azt is mondhatom, ezek mellett nem marad már hely a rózsának.

A szimbólumtörténet veszélye, hogy ott is párhuzamot, vagy az összevetés lehetőségét keressük, ahol ilyen eredetileg nincs. A felszín hasonlósága alatt gyakran teljesen eltérő szimbolikus tartalmak rejlenek. Csak ha folyamatában: a világképben, antropológiában, etikában, a képzési sajátosságokban, a tartalmi jelentésekben és a jel algoritmizáltságában is felfedezzük az összetartást, illetve az azonosságokat, akkor indokolt az összevetés. Az én véleményem szerint azonban ez ritkán fordult elő.

Érdekes kérdés lehet, hogy az ekképp alakuló, változó rózsaszimbolika visszahatott-e a rózsanövényre, például a rózsakertészet, a keresztezés révén?

Erre, ha sok nem is, de több példa is akad. A domonkos rendiek által bevezetett rózsafüzér, az olvasó piros és fehér rózsa értelme mellett beilleszkedett a "fájdalmas rózsa" értelmezés is. A sárga rózsaszimbólum tartalma szorgalmazta, hogy a lehetséges, botanikailag létező rózsák közül válasszák ki a sárga színűt. Amúgy az első sárga rózsatő nagyon későn, a források szerint Clusius révén került Isztambulból Bécsbe, majd Leidenbe.

A középkorban a jelentősebb pápák folyamatosan igyekeztek megalkotni egy erős rózsaszimbólumot – mégpedig növényi mivoltában is. Ez az aranyrózsa, amely az arany szín miatt Krisztusra, a tökéletes szellemre utal. E kapcsolat kialakulásától kezdve a szerzetesektől a világjárókig járták a világot katolikusok, és keresték az aranyrózsát.

Egy legalább ilyen érdekes rózsaszimbólum a barokk festményeken jelenik meg, ahol nagyon sok kék színű rózsát látunk, amely szín Mária kék színű köpenyének feleltethető meg. Az elmúlt évtizedek egyik nagy kertészeti törekvése, hogy sikerüljön létrehozni ezt a kék rózsát. A rózsa génállományába kell valahogy elhelyezni a kék színért felelős gént – amely eredetileg nincs a virágunkban.

A történettudomány egyik alapproblémája a kategóriahasználat. Ön szerint lehetséges-e, hogy egykor a gyógynövények termesztése nem a mai értelemben vett gyógynövénytermesztés volt, hanem egyfajta mágia, aminek ma csak az anyagi vetületét vesszük észre? A kenyér-, bor-, vagy akár az illóolaj-készítés nagyon erős szimbolikus burokban megjelenő folyamat, és mint ilyen, rítus volt. Nem tiltott határátlépés-e az, amikor a mai profán kategóriákat alkalmazom e folyamatok leírására, értelmezésére?

Az ember társadalmiasodása folyamán néhány természeti tulajdonságunk hangsúlyozottá vált. Az emberi élet legfontosabb vetülete, hogy miképpen tudjuk napról napra fenntartani az életünket, másrészt, hogy hogyan tudjuk a fajunkat fenntartani. E két alapvető funkció kielégítése mozgatja az ember történetét. Ennek környékén alakulnak ki azok az intézmények, technikák, gondolatátörökítő és egyéb folyamatok, amelyeket utólag kultúrának nevezünk. Például a rózsa elterjedése mögött nyilvánvalóan a kiterjedt használatbeli – táplálkozási, higiéniai stb. – érték húzódik meg, ami később szükségképpen szakralizálódott. Azaz a profán tartalom szakrálisan is értelmezett és megmagyarázódik, mint ahogy ez minden kulturális tárgy esetében történik.

Biztos azonban, hogy mindezeknek a fenntartása biológiailag meghatározott, és a társadalmiasuló ember intézményesen kitermeli azt is, hogy mindezek indoklása átörökíthetően megőrződjön – annak érdekében, hogy ezek az életfenntartó anyagi folyamatok szüntelenül ismétlődően fennmaradjanak. A világképek éppen erre valók.

A szakralitás, amely rendszerezetten a mitológiában jelenik meg először, nem más, mint egy konzerváló, dolgokat, eseményeket, eszméket szentesítő, a múlt, a jelen és a jövő kezelését szolgáló standardizáló erő, amely folyamatosan megismételteti velünk, hogy az ételt búzából csináljuk, és ne makkból, vagy hogy a mézet együk, és ne valamilyen édes ásványt. A szakralizáció az egyszer már megtapasztalt jó és rossz közül leválogatja nekünk azt az oldalt, amely már kipróbáltan hasznos, és a fenntartása javallt. Azokat a tudásmintázatokat ragadja meg, amelyeket nemzedékről nemzedékre teljesíteni kell, azaz ez – a biológiai mellett – egy társadalmi információátadás. Pontosan ez működik a rózsa, illetve a rózsaszimbólum esetében is.

Tehát az ön véleménye szerint nincsenek "örök" szabályok, hanem "épp így alakult" a kulturális evolúciós rendszer, és ennek alapján működik tovább is. És miképp öröklődik ez kultúrákon át?

Érdekes összefüggéseket és öröklődési utakat találhatunk a kultúrában, ha tüzetesebben vizsgálódunk a szimbólumtörténet területén. Például azt látjuk, hogy a gyógyszerészek rózsája a tizenegyedik vagy tizenkettedik században a keresztes lovagoktól származik. A nyugati lovagok, hogy vallásos buzgalmukat kiteljesítsék, a keresztes hadjáratok alkalmával eljutnak Jeruzsálembe. Ezt azzal a mély meggyőződéssel teszik, hogy szent cselekedetet visznek végbe, például azzal, hogy megvédik és ismét járhatóvá teszik a zarándokhelyeket. Ha eközben "Mária nevében" találnak a helyszínen egy rózsát, akkor boldogan hozzák haza, már mint Mária-rózsát.

A rendszer így állandóan képes frissülni – kell hozzá egy körvonalazott és működő eszmerendszer, és kellenek e rendszer számára felajánlott, új adatok. Ezek alapján biztos, hogy az új jelkép működése néhány nagyon egyszerű régi alapelv szerint megtörténik. Csak az kell, hogy ennek az alapelvnek elég változatos kombinációs lehetősége legyen, hogy minden korszakban mozgásba tudja hozni az adott mentalitást.

A nagy korszakok átalakulásával a természetkép is változik – de talán ez is csak következmény. A megértés alapját a világalkotó ember önképe, azaz az emberkép változása adja.

Alapvetően ez is kultúrafüggő. Van olyan kultúra, amely előbb megkonstruálja a környezettudat képét, és csak utána alakít belőle antropológiát, és az antropológiából hoz létre "ökológiát" stb. És van olyan, amely az embertant alkotja meg, és utána kezd majd csak univerzumban gondolkodni, majd pedig annak részeként veszi a természetet.

Ha történetiségében vizsgáljuk, különböző korokban nem ugyanúgy algoritmizálódik a gondolkodás. Számomra érdekesebb az, hogy melyik időszak mire fókuszál, miért és hogyan képes beszélni arról, amit tud. És azt lehet látni, hogy az európai gondolkodásnak évszázadai, néha évezredei is vannak úgy, hogy nem létezik benne a természet. A csúcson álló ember kívülálló. Először azt kellene megragadni, hogy mi az, hogy ember. Körvonalazni, hogy mi az a természet – és az ember hogyan, miként és miért tud gondolkodni erről, avagy hogyan nem tud. Mi a viszonya önmagához, mi a viszonya a természetfelettihez, és így tovább.

Ezért fontos, hogy körülbelül akkortól legyen elképzelésünk az európai civilizációról, amikor a halászó-vadászó-gyűjtögető életmódról mintegy tizenötezer évvel ezelőtt Mezopotámiában mezőgazdasági eljárásokra tér át az ember. Szóval nem kétezer évet, hanem legalább tizenezer évet illik átfognia a társadalmiasodás vizsgálatának.

Egy kis kitérőként megjegyzem, hogy jelenleg a felsőoktatásban nem törődünk azzal, hogy a tudást mélységében oktassuk. Egyfajta ismeretterjesztő, ismeretátadásra kihegyezett oktatás folyik, és nem marad idő és energia a felelősen gondolkodó, önmagát elhelyezni képes emberfők kiművelésére. Sem a tanárképzésben, sem máshol nem vitatjuk meg azokat a mintázatokat, amelyek a különböző korszakok európai emberére jellemzőek voltak. Égető szükség van, lenne az összehasonlító gondolkodástörténeti, kultúrtörténeti, civilizációtörténeti programok kialakítására, amelynek részét képezi, hogy a különböző korszakok természetképét, világképét és még annyi más mindent megismertessünk a hallgatókkal.

A történelem így korszakok, kultúrák soraként értelmeződik (és lényegéből eredően visszafelé is folytonosan változó sorként). Mint minden sor, ez is magában hordja azt a problémát, hogy az eddigiekből lehetséges-e a megfelelő vagy "helyes" következő elemre következtetnünk. Ez nem gyengíti ezt az álláspontot?

Persze, ez így van, semmi problémám ezzel az állítással. Mégis azt gondolom, hogy ha ezt a "történelem-algoritmust" végigzongorázzuk, még mindig több segítséget ad egy lehetséges új helyzet leírásához, megismeréséhez, mint hogyha egy csupán heurisztikusan vagy intuitív módon megismert dolgot használnánk fel. Szívesebben látom a történetiségnek a végigmondásából következő következtetéseket, mint a dolog egy viszonyítási pont nélküli helyzetbe vetítését. A te álláspontod mítoszként látja szívesen a dolgokat.

A nagy kérdés, hogy ezzel a nézőponttal megragadhatók-e egyes emberi lényegek, adott esetben a szimbólumok lényege? Nem nyúlik-e túl e "soron" például a szimbólum?

A dolgok kognitíven megfejthető részét viszonylag pontosan képesek vagyunk feltárni, a többi része, amit te talán szakrálisnak nevezel – bár én nem szakrálisnak, inkább lelki vagy szellemi, de leginkább mentális hagyománynak nevezem – nem közelíthető meg ennyire könnyen.

A saját életemben az individualizáltság fontosabb, mint a mítoszok által adott közösségi tartalom. A huszadik századra szétesett a világ. Utoljára a nagy vallások tudták megadni a közös eszmerendszert, világképet, gondolkodási mintát. És lássuk be, a filozófiák, bár ez lett volna a feladatuk, sosem tudtak nagy, mondjuk úgy, az elitműveltség alatti népességre is kiterjedő közösségeket teremteni. Mindenkinek magának szükséges megalkotni az életelveit – ezt bizony nem nevezhetjük mítosznak. Mitikus tulajdonságokkal természetesen rendelkeznek az elemei, de nem írható meg egységes elvek alapján, mint a mítosz.

Szerintem a filozófiának nincs ilyen feladata, és a mítoszok szerepéről is eltér a véleményünk. Például a kert létrejötte esetén is ott látom ezt a bizonyos "többletet". Amikor az ember kialakítja a – természettel bizonyos szempontból ellentmondásban lévő – kertet, akkor történik valami. Valami titok, amitől a kertben minden szimbolikus értelmet nyer, azaz minden cselekvés rítusszerűvé válik. Miért? Arra kérem, hogy mondjon pár szót másik kutatási területéről, a kert, a kertszimbólum változásairól is.

A kerttörténet, azt hiszem, ugyanaz a folyamat, mint amelyről a rózsa-szimbolika kapcsán szó volt. A kert a természeti és az emberi világ határán áll. Egyszerre tartalmazza e kettősséget, egyrészt természet, másrészt pedig az ember szellemi reprezentációja. Durva közelítéssel azt mondhatjuk, hogy a római világban e kettősség még egybeesik – a kert egyszerre szent liget is, meg gyümölcsös haszonkert is (a perzsáknál ráadásul temető is). Ezeket a funkciókat akkor még nemigen választják szét. Amikor a kertre azt mondják, hogy szőlős- vagy olajoskert, nem a mai értelemben vett kertet látják benne, hanem egyfajta gazdasági egységet.

Viszonylag későn, a kereszténységben, a skolasztika közepén válnak szét egyértelműen a kertértelmezések – lesz táplálkozási céllal kialakított kert, orvosi, higiéniai okból, vagy szakrális okokból létrehozott. A szakrális kertekből látszik kiválni az esztétikai okokból fenntartott kert. A keresztény kert alakulását nem is olyan nehéz nevekhez kötni, mert szinte az összes nyugati egyházatyánál találkozhatunk a kert említésével. Sevillai Isidor a hetedik században már összefoglalja, hogy mire szolgál a kert, milyen értelme van – nála nyilvánvalóan csak lelki és metafizikai dolgok megnevezésére, tárgyiasítására szolgál.

A reneszánszban és a barokkban hogyan következik be a profanizálódás?

A reneszánszban jelent meg a kizárólag esztétikai célzattal, a szépségért kialakított kert – ámbár a bibliai paradicsomkert allegóriája egészen hosszú ideig megmaradt benne. Ezek a kertek már díszértékükkel, a táji szépségükkel és praktikus használati értékükkel jelentősek. Ez az a pillanat, amikor kialakul a kert díszkert vagy szépségkert formája, és ennek tökéletes profanizációja. Ugyanolyan profán egy díszkert, mint például a zöldséges kert. Vagy ugyanolyan profán az ettől megkülönböztethető gyógyszerészeti kert. Ez nyilván a kert közös funkciójából válik szét.

Látjuk, hogy a temető és a kert azonos, vagy a gyógynövényes és a szerzetesek kerengője is egységes eszmei alapú. A templom előtt lévő kis kertecskékben azok a növények nődögéltek, amelyeket felhasználnak a mindennapi életben, és nem is figyelnek arra, hogy időbeli és térbeli, eszmei magyarázattal összefüggjenek egymással – azt megteremtette a mindenhol rejtetten jelenlévő szemlélet. Haszonelvűségen alapul a kertek társadalmi szituáltsága.

Érdekes például, hogy gyakran ugyanaz a növény megtalálható a különböző kertekben, de a felhasználás, az alkalmazás módja gyökeresen eltér. A Loire menti kastélyok gyönyörű kertjeiben láthatjuk, hogy az egyik kertben díszítenek a káposztával, míg ugyanaz a káposzta a másik kertben tápláléknövény. A dolog és a forma ugyanaz, csak éppen mást látunk benne – egyik helyen a fodros levelet, a másik oldalon a jóízű ételt. Azt vélem, hogy ez a profanizálódás iránya, a használati érték magyarázata. A cizellált magyarázat megosztja a dolgokat a szimbolikus lehetőségek terén.

Tehát a reneszánszban változott meg a keresztény kert státusza – s az azóta eltelt ötszáz évben profanizálódott vissza. Az a furcsa helyzet, hogy a szakrális kert után, nehéz harcok és diadalok után, lesz majd csak ismét profán a kert. Ez azért szokatlan, nem?

A kert eredendően profán?

Az első pillanatban, az archaikus gondolkodásban, szükségképpen csak profán értelmű lehetett. Vagy megeszik azt, ami a "kertben" terem, vagy gyógyászatra használják, vagy másra. És egyszer csak az európai kultúra, vagy még előbb a folyam menti civilizációk sajátossága, hogy ez a kert valahogy unióvá változik – egyszerre szakrális és profán is. Ez a szakrális jelleg a kereszténységben még sajátosabb és kifejezettebb, majd csak a reneszánsz után indul meg a visszaprofanizálódás.

Ezek szerint a folyam menti civilizációkat megelőző időszak a profán? Az a kérdés, hogy arra a megelőző időszakra lehet-e egyáltalán használni a profán kategóriát? A teremtésmítoszok mintha nem erről tudósítanának.

Mégis mindkét kérdésre igen a válaszom. A két fogalom – profán és szakrális – egymás tökéletes ellentétének, pontosabban dualitásnak tekintendő.

A szakrális felülértékelése a hivő álláspontja. A pogányoknál, a kereszténység előtti filozófiákban vagy természetbölcseletben a kettőnek nincs ilyenfajta alá-fölé rendelése. Amikor Platón arról beszél Szókratész szájával, hogy a csillagok lelkek-e vagy csak kövek, nem mondja meg, hogy melyik az értékesebb. A csillag egyformán lehet mindkettő, ugyanazt a dolgot két oldalról is láthatom. De a kereszténység már megmondja, hogy az egyik az értékesebb, csak az egyik az értékkel telített.

Szerintem Platón világképe – bár ott szó sincs a keresztény értelemben vett szakralitásról – nagyon szigorú alá-fölérendelési logikán alapul. A témánkhoz kötve ezt a viszonyt, a szimbólum végül is valamilyen módon a sokaságot köti össze az eggyel. Az a kérdés, hogy melyik oldal a kiemelt. Absztrahálásról van-e szó vagy levezetésről?

Nem is tudom megmondani, hogy a szimbólumértelmezésben létezik-e a sok gondolatköre. Mint ahogy azt sem tudom megmondani valójában, mi a szimbólum. Annak idején Umberto Eco épp a rózsa kapcsán mondta, hogy már annyi értelme van, hogy az már üressé teszi, hogy már nincs is értelme. Én pedig mást sem csinálok szabadidőmben, csak a rózsa különböző korszakonként, különböző szellemi meghatározottságokként jelentkező értelmeit próbálom felfejteni. Bizonyos értelmezési halmazokat azért össze lehet állítani. Például látni lehet, hogy a kereszténység előtt a rózsának van egy fény és egy termékenység jelentésköre. Utána ez a kettő összeolvad Krisztussal, később a patrisztikában pedig lesz egyfajta vértanúság jelképe, de ebbe is rejtetten benne rejlik a szellemi megújulás – és ez így átvezet a szaporodáshoz.

De Marcus Aurelius rózsaértelmezése megint teljesen más. És nem hiszem, hogy ezeket ma össze lehetne szedni Magyarországon, azaz hogy ezeket itt és most hordozza a rózsa mint szimbólum. Azt gondolom, hogy ma a rózsának, ennek a szónak nincs szimbólumértéke – de rózsa-szimbólumtörténet van. Tehát nincs a rózsa, csak a rózsa története van.

Az, hogy valakinek ma aktuálisan mit jelent, nem vethető össze az összes korábbi rózsajelentéssel, és a most lehetséges, társadalmilag meghatározott más rózsa-értelmekkel. Bár valóban kettőnk rózsa-értelmezése közelebb állhat egymáshoz, mint az egyikőnk katica-értelmezése és a másikunk rózsa-értelmezése, hiszen léteznek egybefüggő mintázatok a világunkban, amelyek tájékozódni segítenek. Ez legalább úgy meghatározza a világunkat, fejlődésünket, viselkedésünket, mint ahogy a környezet hat a génjeinkre. A mintázatok társadalmi dolgok. Egyik része a viselkedésünkhöz kötött, másik része kulturális.

Honnan származik az az erő, ahogy a szimbólum befolyásolja a gondolkodást?

Az az erő benne, hogy története van. Ezt a történetet pedig csak fogalmilag lehet leírni. A mítosz ereje is abból táplálkozik, hogy van. Nem a dolgoknak, hanem a dolog általunk elképzelt históriájának van értéke.

Igen, ez így van – és közben visszajutunk a kérdéshez, hogy miből adódik, hogy az egyes történetek erősebbek, mint más történetek?

Létezik egyfajta keret, egy korszak világképe, amely megmondja, hogy mi alapján lehet leválogatni a sok közül azt a néhány történetet, amelyik a keret elveit képviseli. Ez a fajta világkép emberi konstrukció. Azoknak az embereknek az eszmerendszere lesz a szelektáló szűrő, a rosta, akik valamiféleképp meg tudják határozni, hogy a tudásátadás milyen formában történjék. Akik képesek intézményeket teremteni, és megmondani, hogy milyen műveltségképet kell továbbvinni. Ők a győztesek. Ők fogják a szimbólumtartalmak útját, ha nem is előre kijelölni, de a keretet meghatározni – nem a célt, de az aktuális teret. Nem a tömeg hozza létre a szimbólumot, az egészen biztos. A szimbólum mindig néhány ember teremtménye, amelyet aztán a közösség utólag befogad.

Ebben miképp helyezkedik el Jakob Böhme – az ön egyik könyvében is idézett – szignatúraelmélete, amely szerint a jel a láthatatlan szellemi lenyomata?

Amit a dolgokból kiolvasunk, az a civilizációnk terméke is, persze. Biztos vagyok benne, hogy a dolgok (adott műveltség számára fontos) belső lényegi tulajdonsága ekként megjelenik a dolgok külsején, formájában, és ennek egészen biztos láthatóak az előzményei a gondolkodásban.

Az analogikus gondolkodás leválogat dolgokat, amelyeket szívesebben idézünk valamilyen hasonlóság alapján. A rózsa, mert rózsaszín, hasonlítható volt a hajnalhoz, a hajnali égitestek sárgájához, pirosához – és azok szellemi mintái, szellemisége átszármazott a rózsára. Nem a rózsából következik a szellemiség, hanem a metafora egyik oldalából. A rózsába beleömlött ezeknek az égi jelenségeknek az értelme, és ettől fogva a rózsa ezt az értelmet megőrizte, mert mindig fontos volt, hogy ilyennek lássuk. Az én arcomat, vagy a kedvesem arcát képes vagyok rózsásnak látni, a rózsa jóvoltából rögtön részesültem a fénytulajdonságban, a szellemi tulajdonságban. Így érthető a folyamat működése.

Amikor a rózsával kezdtem foglalkozni, azt vettem észre, hogy a rózsajelképeknek van egy botanikai olvasata is. Sajátos módon, ha a rózsaszimbólumot a kortárs botanikai rózsaképpel vetem össze, feltűnő, hogy a kettő között nincs egyértelmű megfeleltetés.

Vannak olyan korszakok, amikor a rózsának csak a színéről van szó. Nem a növényről, nem a növény virágáról, nem az egész növényről, hanem annak egyetlen tulajdonságáról. És vannak olyan korszakok, amikor a rózsaszimbólumba belekapcsolódnak a rózsa botanikai tulajdonságai is. Ilyen például a rózsa tüskéje, vagy amikor például a rózsa csészelevelének tulajdonítanak valamilyen jelentőséget. De vannak olyan helyzetek is, amikor a rózsa életközössége is megjelenik – például a költők előszeretettel idézik a rózsa és a kökény párosát. Ilyen esetekben a rózsa természetes életközösségének növényeiről van szó.

Teljesen természetes az is, amikor a perzsák a rózsa és az énekesmadarak kapcsolatáról beszélnek, hiszen az akkori ligetes területeken azok a madarak valójában is éltek. Más kérdés, hogy ahogyan a rózsának megvan a maga szellemi értelme, és a szimbólumok ezt használják, a madaraknak is megvan a maga szellemi értelme. A perzsák – éppen a görögök alapján – lélekmadaraknak tekintik ezeket az énekesmadarakat, amit azután a kilencedik, tizedik századi keresztény rendszerek is használnak – a vértanú szentek után a női szentek a rózsa-szimbólumnak ezt az "angyalságát" használják.

Egyes szimbólumkutatók azt mondják, hogy a szimbólumról egyféleképpen lehet és érdemes beszélni, amikor ténylegesen megélem az adott jelet.

Elfogadom egy lehetséges szimbólum-felhasználási módnak. De nem látom megfelelő, azaz pozitivista tárgymegközelítésnek. Mikor én a szimbólumot megélem, igen, én is így viselkedem. De amikor megvizsgálom, akkor nem ezt a ködös, homályos, közösségbe vonó dolgot tekintem, merthogy ez nem kitapintható, nincs hozzá módszer. És ha lenne módszer hozzá, az is valamiféle etnográfiai módszer lehetne csak, amely ugyan tudományos, de a legkevésbé halmazképző.

Én igyekeztem mindig az adott korszak rózsáját az adott korszak gondolkodási eljárásaival megtisztítani a feleslegestől – amikor valamit éppen szociológiai módszerekkel lehetett megállapítani, boncolni, akkor azzal, amikor botanikai módszerekkel, akkor azzal elemeztem.

Készítette: Régheny Tamás