Rovatunkban folytatjuk a Pattern Language című könyv (Christopher Alexander és mások: Pattern Language. Towns, Buildings, Construction. New York, 1981, Oxford University Press) részleteinek közlését.

A modern városokban és lakónegyedekben csak nagyon kevés olyan hely található az utcákon, ahol az emberek akár órákon át is kényelmesen elidőzhetnének. A férfiak általában a sarki kocsmákba járnak, ahol órákat tölthetnek iszogatva és beszélgetve. A tizenévesek, különösen a fiúk, szintén egy-egy sarkot választanak arra, hogy barátaikkal elüssék idejüket. Az idősebbek is egy-egy adott helyhez kötődnek, ahol másokkal találkozhatnak. A kisgyerekeknek minél több homok, mászóka, víz, növény kell ahhoz, hogy jól eljátsszanak a szabadban. A fiatal anyák – mivel így tudják rajta tartani a szemüket csemetéiken – általában szintén játszótereken találnak egymással beszélgetési alkalmat.

E tevékenységek a legkülönfélébb helyzetekből adódnak, alkalmiak, ezért olyan helyet kívánnak, amely finom arányban ötvözi a körülhatároltságot és a nyitottságot. Ez teszi lehetővé, hogy bármilyen tevékenység a kellemes együttlét alapjává válhasson.

Egy ilyen hely kialakítása például úgy is elképzelhető, hogy egy szabadtéri helyiséget befejezetlenül hagyunk. A környéken lakók pedig önmaguk alakíthatják ki annak végső formáját – úgy, hogy az a legfontosabb, legkedvesebb elfoglaltságaik, szükségleteik szolgálatába állhasson. Lehet, hogy homokozóra vagy vízcsapokra, esetleg kisgyermek-játszótérre lenne szükségük; lehet, hogy ülőhelyekre és lépcsőkre, ahol a tizenévesek összejöhetnek. Mások esetleg kis bárt vagy kávézót szeretnének kialakítani, amely árkádokkal kapcsolódik a területhez, és amely árkádok alatt enni-inni is lehet. Vagy az is lehet, hogy sakktáblákat állítanak fel, ahol az öregek sakkozhatnak.

A modern lakótelepek különösképpen szenvednek az ilyen nyitott lehetőségeket adó helyek hiányától. Ha vannak is épületeken belüli közösségi helyiségek, azokat az ott lakók ritkán látogatják, mert ezek túlzott "elköteleződést" követelnek. Egy zárt helyiségbe való belépés átmenet nélküli változást jelent személyes terünkben, amit általában nem szeretünk. Ez a kialakítás nem teszi lehetővé, hogy az érdeklődés alkalmi közeledések során át, fokozatosan erősödjön. Másrészt azonban az sem jelent megoldást, ha egy üres területet alakítanak ki vagy hagynak meg közösségi célokra: egy üres terület nem elég körülhatárolt. Évekbe telhet, míg megindul ott valami – túl kevés védelmet nyújt a külvilággal szemben, és túl kevés okot kínál az ottléthez.

Olyan keretre van szükség, amely épp a kellő mértékben korlátoz, csak annyira, hogy az embereket megállásra késztesse. Aztán ha egyszer egy közösség kezd odaszokni, akkor egyre valószínűbb, hogy – ha módjuk lesz rá – a maguk igényei szerint alakítják majd a környezetet. Feltevésünk szerint egy kis, nyitott helyiség, tetővel és oszlopokkal, legalább részben, falak nélkül, épp alkalmas arra, hogy megteremtse a nyitottság és a zártság szükséges egyensúlyát.

Nagyszerű példa erre az a lépcsőzetesen kialakított szabadtéri helyiségsor, amelyet egy kórház mellett építettek meg építészhallgatók. Az ápolószemélyzet beszámolói szerint ezek a helyek drámai hatással változtatták meg a klinika életét: a korábbinál sokkal többen jártak ki a szabadba, a közös beszélgetések elevenséggel teltek meg, és a külső területek, amelyeket azelőtt az autók uraltak, egyszeriben emberi környezetté váltak.

Az egyik helyiség közepén hat körbe állított ülőhely volt, kényelmes beszélgető távolságra egymástól, közöttük alacsony asztallal. Minden szék mellett elég hely volt a távozásra, így azt nem kellett mástól függővé tenni – könnyebbé vált megszakítani a beszélgetést, ha úgy adódott. Az ülőhelyek kényelmes, masszív karosszékek voltak, amelyek körülölelnek és védenek. A helyiség fala könyök magasságú "támaszkodófal", azok számára, akik csak belehallgatni akarnak, de nem akarnak beszállni a beszélgetésbe. A székek területe emelt rész, hogy a kívülről közeledők az üldögélők számára ne legyenek nyomasztóak (de lehetőség volt néhány kifelé néző szék elhelyezésére is). Összesen hét nyilvános szabadtéri helyiség épült – mindegyik különbözött a többitől méretében, fekvésében, alakjában és színeiben.

Egyébként ez a félig nyílt, félig zárt helyiség-, illetve térkialakítási minta a középkori társadalmakban – a 12–13. század városaiban – is jelen volt: hirdető és kikiáltó helyek, piaci vásárosok, szabadtéri találkozók színhelyei voltak. E középkori építmények szelleme, légköre nagyon hasonlít ahhoz, amit a szomszédságok és munkahelyi közösségek számára ajánlunk.

Próbáljuk hát meg a lakó- és munkahelyi közösségek közös földterületeinek egy darabját nyilvános szabadtéri helyiségekké alakítani. A szabadtéri helyiséget – minden más közösségi létesítményhez hasonlóan – egy kisebb szabad területre, esetleg térre építsük, vagy olyan helyre, ahol egy út vagy járdarész kiszélesedik, esetleg több útvonal találkozik (lehetőleg úgy, hogy jó néhány otthon és munkahely látókörébe essen). A létesítmény meghatározásához használjuk fel a környező épületek érintkezését a külső térrel. Legyenek ezek részben zárt, oszlopokkal, tetővel, de falak nélkül, esetleg lugassal kialakított "helyiségek".

Kialakíthatunk mellettük nyitott udvart, körötte árkádokkal vagy más egyszerű tetőzettel, amit akár nyitható lenvászon tetőszárnyakkal védhetünk. Helyezzünk el ülőhelyeket is alkalmi látogatók számára.

Sírhelyek

Minden közösség életében fontos, hogy az emberi élet átmenetei érzékelhetők legyenek a közösség számára – és ez alól a halál sem kivétel. Ha a halál tényét a közösségi tér integrálni tudja, az hozzájárulhat az identitással rendelkező szomszédságok, a közös földterület, valamint a közösségi "szent helyek" megfelelő kialakításához.

Senki sem menekülhet meg a haláltól azáltal, hogy nem vesz tudomást róla. A társadalom életereje a halál eleven tudatát követeli. A jelenkor hatalmas elhanyagolt külvárosi temetői, személytelen temetkezési szertartásai, a halál tényét a gyerekek elől elkendőző tabuk – mindez azt szolgálja, hogy a halál ténye ne férkőzhessen közel hozzánk, élőkhöz. Aki modern városnegyedben él, kérdezze meg magától őszintén, milyen érzés volna, ha az otthona egy temető szomszédságában állna – valószínűleg visszatetsző gondolatnak érezné. De csak azért, mert szokatlan. Meg kellene békülnünk azzal, hogy barátaink és családunk sírhantjai, a közelmúlt és a régi idők embereinek állított emlékművek kis sírkertekként otthonaink közé vegyülnek, olyan természetesen, mint ahogy a tavasz előtt mindig a tél jön el.

Minden kultúrában valamilyen lényeges szertartás veszi körül a halált és a testi megszűnést. Ezernyi változat van, de egy pont mindig biztos: lehetőséget adni az életben hátrahagyott barátok közösségének, hogy megbéküljenek a halál tényével, az űrrel, a hiánynyal – azaz saját mulandóságukkal. Ezek a szertartások érzékelhető közelségbe hozzák a halál tapasztalatát, és ezzel magát az életet is. Amikor ezek a tapasztalatok beépülnek a környezetbe és minden ember életébe, akkor leszünk képesek teljesen túltenni magunkat rajtuk. Ha azonban a körülmények és a szokások nem teszik lehetővé, hogy a mulandósággal kapcsolatba kerüljünk, és átéljük azt, akkor ezzel életünk lényegi tartalma szenved kárt. Ezt az észrevételt klinikai megállapítások tömege támasztja alá. Az embernek át kell élnie szerettei halálát, amennyire csak lehetséges, így maradhat érzelmileg stabil és egészséges.

Az utóbbi száz évben a nagy iparvárosokban a temetési szertartások élőkre gyakorolt hatása elenyészővé vált. Egy betonból épített, rekeszes kialakítású temető felügyelője mesélte, hogy a családok ebben az új temetőrészben sohasem nézik meg a koporsó sírba helyezését úgy, mint a régi temetőrészben, ahol a szertartást jóval mélyebben élték meg.

A hajdani egyszerű szépségű siratást ma groteszk temetők és művirágok helyettesítik. Bármi, csak ne a halál realitása. A kis sírkerteket, amelyek az embereket naponta emlékeztették a halál tényére, felszippantották a hatalmas köztemetők, távol az emberek mindennapi életétől.

Hogyan lehetne ezt helyrehozni? A probléma megoldható, ha mai életünk különféle helyzeteiben felélesztünk néhány régi rituális formát.

1. A legfontosabb volna szakítani a modern temetők rendszerével, és helyreállítani a kapcsolatot a befogadó anyaföld és a helyi közösség között. A cél a nagyobb decentralizáció elérése lenne. Választhassák meg az emberek, hogy hova temessék őket: saját földjükre, vagy akár – megfelelő körülmények között – parkokba is.

2. Úgy kellene átalakítani a temetőket, hogy ösvények alakulhassanak ki a sírhelyek között és körül. Látható sírkerteket kellene kialakítani, alacsony fallal vagy egyszerűen csak fákkal körülvéve.

3. A földtulajdon kérdése. Meg kell teremteni a törvényes alapját annak, hogy az önkormányzatoknak kötelező módon kelljen kis földterületeket biztosítani a helyi közösségeknek ilyen típusú temetők kialakítása céljából – garantálva, hogy azok később sem idegeníthetők el, és nem használhatók fel más célra.

4. A népesség növekedésével a helyi közösségek számára rendelkezésre álló földterületek nyilvánvalóan egyre kevésbé lesznek képesek helyet adni a növekvő számú sírhelynek és emlékműnek. A hagyományos görög falvakban szokásos eljárást tudjuk erre ajánlani. A sírhelyek területét ott kétszáz évig adják át a családnak, illetve a hozzátartozóknak. Kétszáz év után – azok kivételével, akiknek még él az emlékezete – a földi maradványokat a tengerbe szórják.

5. Törekedni kell arra, hogy a halotti szertartás a lehető legteljesebb mértékben az adott közösség kulturális-közösségi szabályai szerint történjen.

Tehát ha lehetőségünk van, ne építsünk nagy köztemetőket. Helyettük a közösség területén alakítsuk ki a sírhelyeket: parkok sarkán, ösvények kereszteződésénél, kertekben, ahol szertartással emléket állíthatunk a halottainknak a rájuk emlékeztető felirattal. Minden sírhelynek legyen kerítése, ösvénye, és egy csendes üldögélő hely mellette. Ezeket a helyeket idővel nagy tisztelet fogja övezni.

A magyar változat Simonyi Béla és Beck András fordítása alapján készült.