Kampis György

Újra győz az evolúcióelmélet?

Az evolúció huszadik századi tudományban betöltött szerepét jól jellemzi Theodosius Dobzhansky elhíresült állítása, miszerint a biológiában minden csak az evolúció fényében nyer értelmet. Az evolúciós gondolat a biológián kívül számos más, születőfélben lévő interdiszciplináris tudományterületen is egyre termékenyebbnek és sikeresebbnek bizonyul. Mindezek fényében különösen figyelemre méltó, hogy az evolúció elméletének társadalmi fogadtatása továbbra is a születésének körülményeit idéző viharokat kavar.

Az értelmes tervezettség (intelligent design, ID) problémája

David Attenborough filmjeiből és könyveiből számos példát ismerünk az élővilág bámulatos célszerűségére. Egy közismert hasonlat szerint minden élőlény olyan precíz szerkezet, mint egy óramű. Bámulatos pontossággal végzi összehangolt működését, mintha csak egy mérnök tervezte volna. William Paley angol teológus nevéhez fűződik az a gondolatmenet (1802-ből), amit a leggyakrabban idéznek: ahol óra van, ott órásmester is van, hogyan is lehetne másként?

Ma az evolúciós gondolat a viták kereszttüzében áll annak az "értelmes tervezettség" (intelligent design, ID) mozgalomnak köszönhetően, amely lényegében Paley gondolatait éleszti újra. Arról beszélnek például, hogy az összetett szervek "irreducibilis komplexitással" rendelkeznek, vagyis olyan bonyolultak, hogy részenként vagy apránként nem jöhettek létre, pláne nem véletlenszerűen, ahogy az evolúcióelmélet állítja. Ezért egy intelligens tervezőt kell feltételezni, mint magyarázati elvet. De vajon csakugyan így van-e a dolog, és értjük-e pontosan, mit állít az evolúciós tanítás?

Evolúciós viták régen és ma

Az evolúció régi gondolat, számos előzménye van, például Erasmus Darwin, Charles Darwin nagyapja is világosan megfogalmazta már a 18. sz. végén. A modern elmélet kezdete Charles Darwin nagy műve, A fajok eredete (1859) megjelenéséhez köthető. Darwin az első, aki szisztematikus munkával feltárja, majd világos egységbe foglalja az élőlények korábbi földrajzi elterjedésére vonatkozó ismereteket, és összekapcsolja azzal, amit a változatok és változékonyság megjelenéséről mai körülmények között megállapíthatunk. A kettő közötti kapcsolatot a geológiából átvett gondolattal, Lyell aktuációs elvével teremti meg, mely azt állítja, hogy a régi földtani formákat a ma is működő természeti erők hozták létre. Az evolúció darwini gondolata nem más, mint ennek átfogalmazása az élővilágra. A Darwin szeme előtt lebegő mai erő a tenyésztő által végzett mesterséges kiválasztás. Malthus nyomán felismeri, hogy a természet ehhez hasonlót magától is alkalmaz: az adott élőhelyen született egyedeknek csak egy része lesz képes fennmaradni és tovább szaporodni. Ez a természetes kiválasztás gondolata.

Darwin fenti elképzelése leszármazási egységet teremt a fajok között, ami azonnal nagy vitát váltott ki. Az emlékezetes 1862-es összecsapásban William Wilberforce, Oxford anglikán érseke patetikusan azt kérdezi: "Ön a nagyapja vagy nagyanyja révén származik a majomtól?" Wilberforce nem véletlenül kapta persze kortársaitól a "Soapy Sam" (magyarul leginkább: Síkos Samu) nevet, hiszen az evolúciós elmélet nyilvánvalóan semmi ilyesmit nem mond. Darwin hosszú geológiai korszakok alatt végbement átalakulásokról és a ma élő fajokkal való távoli, közös ősökről beszél. A folytatás is közismert, a "Darwin buldogja" nevet kiérdemlő Thomas Huxley válaszol a trópusi betegsége miatt gyengélkedő Darwin helyett: "Inkább lenne egy majom a nagyapám, mint olyan ember, aki elfedi az igazságot". Talán ez az első példa az állatokkal való rokonság nyílt felvállalására. Erre a mai evolucionisták között azóta sok példát találunk, akik (bevallom, magam is) szívesen fényképezkednek gorillák és más főemlősök társaságában.

A darwini kor vitái, mint látjuk, vallásos és világnézeti, vagy még inkább érzelmi alapúak. Holott Darwin világosan fogalmaz műve sokat idézett utolsó bekezdésében, ahol (ő maga is vallásos lévén) "felemelő elképzelésnek" nevezi, hogy – mint írja – a Teremtő olyan világot alkotott, ahol a körülöttünk lévő törvények hozzák létre az élő formák mai gazdagságát. Ennek ellenére mindig újra felmerül, hogy a bibliai teremtés és a tudományos elmélet ellentmond egymásnak, hogy úgymond "választani kell". Két emlékezetes peres esetet említek, melyeknek anyaga az interneten könnyen megtalálható.

A próbálkozások sorából jelentősége miatt kiemelkedik a Scopes-féle per, ismertebb nevén a daytoni majomper. 1925-ben John Scopes középiskolai tanárt perbe fogták, és egy Tennessee állambeli törvény alapján száz dollár pénzbüntetésre ítélték, mert "a Bibliával ellentétben az ember állati eredetét tanította". Ugyanakkor a perben Clarence Darrow evolucionista lényegében sarokba szorította William Jennings Bryant, a vád fő tanúját. Mindenki megkapta tehát, amit akart, és a törvényt nemsokára visszavonták.

Legutóbb 2005-ben a Pennsylvania állambeli Doverben jelentkeztek hasonló igénnyel, ezúttal már az ID hívei. Újdonság volt, hogy a perben – legalábbis a felszínen – nem a régi érzelmekre építettek, most az evolúció elleni kihívás tudományos köntösbe volt csomagolva. Azt kérték, hogy az ID-t és vele együtt a teremtéstörténetet a darwini (pontosabban a modern genetikát és populációbiológiát magába integráló úgynevezett neodarwini) elmélet mellett, annak alternatívájaként, másik tudományos elméletként tanítsák az iskolában. Kísérletük kudarcot vallott, nem sikerült bizonyítaniuk, hogy az ID tudományos elmélet lenne. Az alábbiakban éppen arról fogok beszélni, miért nem is lehetséges a mai ismereteink mellett az evolúciót tagadó, "másik" tudományos elmélet.

Nézzük most, mik azok az alapvetések, amelyeken az evolúció tényéről való tudásunk nyugszik. Mindössze kettőt emelek ki, és éppen nem a népszerű őslénytani kérdéseket.

Biogeográfia, földrajzi elterjedés és a változatok összefüggései

Darwin egyik legfontosabb felfedezése, hogy beszédes mintázatot mutat a fajok és változatok földrajzi elterjedése. Ennek nyomán Humboldt és (nagyot ugorva az időben) a közelmúltban MacArthur végzett úttörő munkát a közben biogeográfiának elnevezett területen. Darwin azt is észreveszi, hogy az elterjedés mintázatai feloldják a faj fogalmát: dél-amerikai utazása során azt tapasztalja, hogy a távolsággal az általa látott fajok besorolása bizonytalanná válik, majd még tovább utazva azonos körülmények között egy világosan elkülöníthető másik fajt találunk. Kétszer messzebb utazva pedig kétszer jobban "módosult" fajokat talál – ha pedig nem, annak jó oka van: mint egy elválasztó hegy vagy folyó, a múltban szétvált vagy összenőtt szigetek. Mindebből két dologra következtetett, s mindkettő forradalmi a maga nemében.

Egyrészt megállapította, hogy a fajok nem azonosíthatók a jegyeik alapján, hiszen ezek az egyedek és a földrajzi helyzet függvényében változékonyak. A fajt pusztán kényelmi eszköznek tekinti e képlékeny halmaz megnevezésére, s azóta így használjuk mi is. Nincs tehát "oroszlán", csak "oroszlánok" vannak, akik mind különbözőek, s kicsit ízlés dolga ezek után, hogy hol vonjuk meg a határt a rokon fajokhoz képest. Ez megdöbbentő következtetés, amit sokaknak nehéz ma is elfogadni. Pedig vannak olyan fajok (az ún. körfajok, ilyen a heringsirály vagy egy apró szalamandra, az Ensatina), amelyek módosult változatai körbelakják a bolygót, miközben a populáció egyetlen faj marad, de ha a kört bejárva visszatérünk, a fokozatos sor végén mégis már egy másik fajt találunk.

Másrészt Darwin felismeri, hogy a tapasztalt mintázat nem lehet más, mint vándorlással és leszármazással való változás lenyomata. A feltérképezett biogeográfiai mintázatoknak bármely egyéb, az evolúció (vagyis leszármazással való módosulás) nélküli magyarázata ugyanis egy olyan elfoglalt teremtőt kellene feltételezzen, akinek a puszta elképzelése is abszurditás. Kicsit népszerű hasonlattal élve ez ugyanaz a probléma, mint a Mikulásé: hogyan viszi ki a Mikulás az összes csomagot a helyére? Darwin tehát – a hasonlatot folytatva, és műve már idézett utolsó paragrafusára is utalva – nem a teremtőben nem hitt, hanem a Mikulásban. Hozzátehetjük, hogy ez a szorgalmas teremtő nemcsak a Mikuláshoz hasonlóan elfoglalt kellene legyen, hanem legalábbis tréfás kedvű. Úgy kellett volna megalkossa és külön-külön, egyesével a helyére juttassa a fajokat és valamennyi változataikat, hogy azok pontosan illeszkedjenek a leszármazási sémához is, mintha csak vándorlással és változással keletkezek volna, és még arra is ügyelnie kellett volna, hogy ahol a vándorlás valamiért lassabb vagy gyorsabb lehetett volna, ott is pont ennek megfelelően nézzen ki a dolog, s ezt is figyelembe vegye a fajok közötti különbségben.

illusztráció Kicsit hivatalosabb nyelvre váltva: a tudomány a racionális észre épít. Mindig a legvalószínűbb vagy legkevésbé valószínűtlen tényeket fogadja el. Darwin bizonyítékai után nem marad kétség, hogy a leszármazással és vándorlással való módosulás lenyomata ilyen tény.

Mindez mára csattanós megerősítést nyert természetesen egy egészen másik oldalról, a genetikai markerek révén is. Például az emberi gének sorozatát vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy a települések kormeghatározása alapján rekonstruált vándorlási útvonalak pontosan egybeesnek azzal, amit abból lehet megállapítani, hogy egyes gének minden emberfajtában megvannak, mások majdnem mindegyikben, és így tovább, s egy olyan sort alkotnak, ami az embertípusokat egymásból származtatja az egyes új géneket létrehozó elágazó minta szerint. Ez is mutatja, ha csak egyetlen példán is, hogy az evolúcióban mennyi részlet támogatja egymást.

Gyakran hangoztatják, s bizony igaz, hogy az evolúció tényének tagadásához az egész tudományt kellene tagadni: benne a geológiai rétegek korát, a földrajzot és az antropológiát, a genetikát s még sok minden mást.

Csökevényes szervek, "ügyetlen" megoldások

A bizonyítékok egy másik csoportját alkotják azon formák, amelyek evolúciós zsákutcákról számolnak be, hibákról, illetve olyasmiről, ami az adott célra alkalmatlan vagy ügyetlen, s ezért csak az evolúció fényében érthető meg.

A csökevényes szervek olyasmik, mint a kérődzők bőr alatt maradó metszőfogai vagy a delfinek egymáshoz képest nem mozgó, részben összenőtt kézcsontjai. Egyetlen magasabb rendű állat sincs, amelynek néhány testrésze ne volna ilyen állapotban. A csökevényes szervek hasonlók más, alkatilag rokon fajok szerveihez, de rendszerint kisebbek, torzak, esetleg rejtettek. Darwin másik szóhasználatával élve ezek használaton kívüli szervek, tehát feleslegesek vagy károsak (figyelembe véve, hogy más szervekhez hasonlóan betegség vagy sérülés forrásai lehetnek). Létük többféle okból is kizárólag az evolúció tényével magyarázható. Egyrészt nincs olyan tervező vagy teremtő, aki ilyent alkotna, hiszen ezek "rosszak". Másrészt, és ez fontosabb: két műben lévő közös hibák alapján egy plágiumpert is meg lehet nyerni, a közös csökevények tehát itt is közös ősre utalnak. A majomban és az emberben is vannak ilyen közös csökevények (pl. bőrizmok), s a magasabb rendűek csökevényes szerveinek rendszere szépen illeszkedik a teljes leszármazási törzsfához. Végül, a csökevényes szervek igen változékonyak, amit már maga Darwin is használaton kívüli voltuknak tulajdonított, ami egyben mai torz alakjuknak is az oka a hosszú leszármazás és módosulás láncolatain keresztül. Manapság befagyott véletlennek nevezik az ilyesmit: hogy egy véletlen módosulás tartósan megmarad, pusztán, mert öröklődik.

A tüdő anatómiailag az úszóhólyagnak felel meg, és több jel utal arra, hogy feladatát nem valami hatékonyan látja el. Az általa okozott problémák egyike az emésztőcsatorna és a légutak kereszteződése, emiatt a félrenyelt étel fulladást okozhat. Ismét csak: igen rosszindulatú tervező hozna csak létre ilyet. Megérthető azonban a tüdő ezen vonása, ha azt tételezzük fel, hogy csakugyan átalakult úszóhólyag, s hogy a rossz tulajdonságai e "nyersanyag" és a módosulási út együttes eredményei.

Mindezeknél is érdekesebb a zsiráf története. A zsiráf esetlen, ügyetlen állat, nehézkesen mozog, roppant kiszolgáltatott ivás közben. Minek köszönheti a létét? Mai tudásunk szerint egy evolúciós balesetnek. A zsiráffal kapcsolatban a tudomány többször módosította az álláspontját. Eleinte voltaképpen a teremtéstörténet logikájából kiindulva azt próbálta megmagyarázni, hogy a zsiráf miért "jó" mégis. Közös volt a bibliát szó szerint értők és az evolucionisták véleménye abban, hogy valami (vagy valaki) gondoskodott a zsiráfról: hogy szerencsétlen alkata ellenére "jól járt", például mert a fák tetejéről tud legelni, s így biztosíthatja életét a magas fák között. De időközben kiderült, hogy a zsiráf leggyakrabban nem a fák koronáján, hanem a bokrokon legel, ebben hosszú nyaka ugyanannyira akadályozza, mint minden másban. Ismét egy gonosz teremtő munkája ez? A dolgot tovább bonyolította (most már az evolúció szempontjából nézve), hogy a zsiráf a kecske és az antilop rokona, a kecskék pedig – bármilyen hihetetlen – tudnak fára mászni. Miért nem mászik fára a zsiráf, ahelyett, hogy hosszú nyaka lenne? (Ebben a kérdésben pontatlanság, hogy a zsiráf és a kecskefélék élőhelye nagyon eltérő, és másfajta a növényzet is – de a zsiráf legközelebbi rokona, az okapi a közelben él, olyan fák között, amelyekre a kecske is fel tudna ugrálni.) Kérdésünk már feltételez valamennyit az evolúcióelméletből, mégis alkalmas lehet az evolúció tényének megvilágítására. Ma úgy tudjuk ugyanis, hogy a zsiráf nyaka szexuális szelekció eredménye, s hogy az okapival közös ősök hímjei a nyakukkal viaskodtak, itt a hosszú nyak előnyt jelentett. Hasonlóan küzdenek ma is a hím zsiráfok, nyakbirkózással és erőteljes pörölycsapásokkal, az állatvilágban gyakori szimbolikus küzdelmekkel ellentétben néha halálos sebeket ejtve egymáson.

A történetnek többféle tanulsága van. Az evolúció ténye nélkül a zsiráffal nem nagyon lehetne mit kezdeni, elfogadva viszont a leszármazással való módosulást, érthetővé válik felépítésének célszerűtlensége, mint evolúciós melléktermék vagy baleset. Ugyanakkor, azt gondolom, a zsiráf esete az előző példáknál is jobban mutatja, hogy az evolúció nem azzal a logikával működik, mint a tervezés. Tévedés lenne ezek után azt gondolni, hogy az evolúcióelmélet (amely megmagyarázza, hogyan keletkezhettek egymásból az élőlények) azzal a feladattal volna kénytelen szembesülni, hogy a meglévő fajokat kell létrehoznia. Az evolúció tényéből következik az evolúciónak az a sajátossága, amit "opportunizmusnak" szokás nevezni: hogy nagyon sokszor esetleges, hogy "ügyetlen". Óriási különbség, hogy svájci órát akarok-e terveztetni az evolúcióval, vagy az ingaóra is megfelel. Az evolúció felfedezésével együtt jár ezért annak a felismerése, hogy az élőlények korántsem optimálisak egy adott "célra", és hogy talán egész másmilyenek is lehetnének.

Tévhitek az evolúcióval kapcsolatban

Az evolúció az emberhez vezető út

A közismert ábra, ahol a majomtól az emberig vezető utat látjuk, azt sugallja, amit a címünk állít, de kétszeresen is félrevezető. Félrevezető azért is, mert (úgy, ahogy gyakran rajzolják) ma élő fajokat hasonlít össze, pedig ezek nem egymás, hanem egy közös ős leszármazottai. De félrevezető főleg azért, mert visszafelé húz ki egy szálat az evolúciós folyamatból, a jelen felől ábrázolja a múltat.

A valóságos evolúciós utak a jövő felé elágaznak, ezzel sokféle lehetőséget hoznak létre. Sokszor apróságokon múlik ilyenkor, megjelenik-e egy bizonyos ág, és ha igen, sikeres lesz-e. Az evolúcióelmélet értelmében egyáltalán nem biztos, hogy az ember az evolúció csúcsa. Lehetett volna egy értelmes dinoszaurusz, sőt az is elképzelhető, hogy a fejlett értelem megjelenése maga is esetlegesen történt meg, s nekünk mindössze "szerencsénk van", hogy megesett.

Csodára lenne szükség

Mindez a következő kérdéssel is összefügg: mennyire csodálatos, mennyire valószínű az evolúciós folyamat? Valóban csodára lenne szükség hozzá? Ennek magában is számos vonatkozása van, itt csak egyet emelek ki, amit a millió/millárd problémának nevezek.

Pár éve egy hazai kormány a szokott hiány (négyszázmilliárd forint) ledolgozására vonatkozó ötleteket kért a lakosságtól. Össze is jött számos tipp – arra, hogy hogyan kell megtakarítani, ha mindet megvalósítjuk, négyszázmilliót. A kognitív pszichológia azt tanítja, hogy az ember nem jól dolgozik nagy számokkal, és ez is egy példa erre. A millió és a milliárd között nem "három nulla" a különbség, hanem három nagyságrend, vagyis nem ábrázolhatók például ugyanazon a számítógép-monitoron, mert ha az egyikük egy képpont, akkor a másiknak ezer képpontnak kell lennie. A nagy ötletek lényegében nullát takarítottak meg.

Az evolúcióban szerepet játszó (véletlen vagy akár nem véletlen) folyamatok mármost 1023 számú molekula (ez a tízes után nem három, hanem huszonhárom nullát jelent) néhány milliárd évig tartó működését jelentik, miközben minden egyes másodpercben milliószámra történnek kémiai reakciók. Nem valószínű, hogy akik a csodát emlegetik, érzékileg fel tudnák mérni ezeket a nagyságrendeket – mint ahogy senki más sem tudja. Akkor hogyan tudunk velük dolgozni? Nem érzékileg, hanem számítási módszerek révén, amelyeket a valószínűségelmélet dolgozott ki. Ezekkel, megfordítva, épp azt számolták ki, hogy az élet keletkezéséhez szükséges legalapvetőbb molekulák szinte azonnal a rendelkezésre álltak, s hogy ehhez hasonlóan az evolúcióhoz szükséges többi esemény is elég gyakran megtörténhetett.

Szellemes illusztrációját adja ennek Freeman Dyson princetoni fizikus. Ha csodának azt az eseményt nevezzük, aminek nagyon kicsi a valószínűsége, akkor – mint kiszámolta –, az életünkben történő események gyakoriságára vonatkozó ésszerű becslés mellett átlagban havonta történik velünk egy csoda: "Épp ma kaptam emailt a húsz éve nem látott barátomtól, épp, amikor őrá gondoltam."

Cáfolat példák által

Talán sokaknak meglepő, de az evolúció elmélete vagy más tudományos elmélet pusztán példákkal nem cáfolható. Sőt, a példák zsákutcájába nem is szabad belemenni, mert ez obstrukcióhoz, a kutatás feltartásához vezet. Egy nemrégi vitában az ID mellett érvelő a többedik viszontválaszában 62 oldalas irományt nyújtott be. A kifogások száma ugyanis tetszés szerint szaporítható, hiszen kérdezni mindig könnyebb, mint válaszolni.

illusztráció Mivel magyarázza az evolúcióelmélet a csillók vagy más sejtszervecskék létrejöttét? Az ID hívei szerint nem magyarázza. (Mivel a háttérben egy másik tévedésről van szó, most a magyarázatot nem keverem ide.) Mondjuk tehát, hogy így van. Az evolúcióelmélet azonban attól még nem lesz téves, ha egy kiválasztott eseményt egy adott pillanatban nem képes magyarázni. Egy elmélet leginkább olyan, mint egy kutatási program, aminek a keretében szép lassan haladunk előre a megismerésben. Egy illusztrációval megvilágítva: a gravitációs elmélet (még kevésbé a gravitáció ténye) nem függ attól, hogy vajon magyarázza-e az összes különleges csillagászati jelenséget.

A tudományfilozófiában a magyar származású, Londonban világhírt szerzett Lakatos Imre nyomán lokális és globális ellenpéldákat különböztetnek meg. A lokális ellenpéldák ártalmatlanok. A globális ellenpélda viszont olyan, ami az elmélet alapjait ássa alá. Ilyen lenne, mondjuk, ha valaki a törzsfába a biogeográfiai és egyéb szempontok figyelembe vételével be nem illeszthető élőlényeket találna, vagy ha kiderülne, hogy egyes formákat valamilyen egyedfejlődési korlátok miatt lehetetlen másokból létrehozni.

Véletlenül nem keletkezhet

Valóban létrejöhetnek-e egymásból az élő formák? Az ID hívei kételkednek ebben, arra hivatkozva, hogy "véletlenül" nem keletkezhet egy egész új szerv. A véletlen szerepéről már volt szó, a viták lényegét ismerve itt amúgy is helyesebb úgy fogalmazni, hogy vajon "egyetlen lépésben" van-e esély egy radikálisan másfajta élőlény keletkezésére.

Ez az evolúcióelméletnek valóban sokáig fejtörést okozott, bár az élőlények morfológiai sorával kapcsolatban mégis kevesen gyanakodtak globális ellenpéldára. A formák sorában ugyanis "volt logika", ami arra utalt, hogy helyes a leszármazási elképzelés. Az utóbbi idők nagy felfedezéseinek egyike mármost az úgynevezett homeobox-gének megtalálása, amelyek közösek számos élőlényben, és az egyedfejlődést szabályozzák. Ezek – valamint a "makromutációk", például a Drosophila bithorax-mutációja (amely egy- és kétszárnyú alak között vált) – arra utalnak, hogy lehetséges radikális átmenet. Mindössze egyetlen gén megváltoztatásával az Artemia, az akvaristák által is jól ismert "sóféreg" (valójában egy apró rák lárvája) formát vált a hatlábú és a százlábú alak között! Egyre több a bizonyíték arra, hogy a fejlettebb organizmusok evolúcióját is hasonló nagyszabású változások kísérik, akár egyetlen generáció alatt.

Mindenkinek joga van másféle nézethez

Két egészen másfajta kifogás vagy tévhit következik, az első a tudás szabadságára utal.

Milyen alapon zárnánk ki például az ID-t a tudomány demokratikus közösségéből? Hiszen mindenkinek joga van másféle nézethez! Igen, ez így van, de – csak hogy érthetően fejezzem ki magam – alkotmányos értelemben. Ebben az értelemben bárkinek joga van zongorázni is, mégis évekig kell tanulni, hogy érdemes legyen meghallgatni. Ugyanez a helyzet a tudományos nézetekkel: bárkinek joga van hozzájuk, de nem várhatja el, hogy pusztán ennek alapján meghallgassák. A tudás (a zongorázni tudás vagy akár a tudományos tudás) – és most egy furcsa, de igaz állítás következik – nem demokratikus. A tudomány egésze a demokratikus, mert lehetővé teszi, hogy bárki elsajátítsa és megvitassa, miután megtanulta. Az ID és más evolúcióellenes nézetek és a biológia vitája ebben az értelemben tehát nem is vita, hanem a biológia részéről csak ismeretterjesztés ("zongoralecke").

Fontos viszont hozzátenni, hogy attól persze egy tudományos nézetnek még nem lesz igaza, ha információhiányos ellenféllel szemben fejtik ki. Az evolúcióelmélet nem attól igaz, hogy az ellenfelei nem értik. A tudományos igazság dinamikája a tudományon belül érvényesül, és biztosak lehetünk benne, hogy az evolúcióelméletet még valóban sokat kell majd finomítani, ahogy már eddig is.

A tudomány elszegényít

Gyakran hallani, hogy a tudomány elszegényíti a világot, az evolúcióelmélet pedig az értelmétől is megfosztja. Azt szokták emlegetni, ha minden "csak" véletlen, akkor semmi sincsen, aminek értéke volna. Ha az ember maga is állat, akkor nem lehet morális lény: az evolúcióban "minden mindegy", illetve "semmi sem számít".

Csak az mond ilyet, akinek az evolúcióelméletről fogalma sincsen. Az természetesen igaz, hogy az evolúció ténye (nem az "evolúcióelmélet") áttételesen kiiktatja a vallási tanítások közül azt, hogy az emberi képességek transzcendens eredetűek. Áttételesen, mert ugyan semmit sem mond ezekről, de mégis ahhoz a következtetéshez vezet, hogy az emberi moralitás, ha van, maga is evolúciós eredetű kell legyen. Ám az evolúció elmélete ismeretében ebből éppen hogy nem nihilizmus vagy az emberi értékek tagadása következne. Pontosan az evolúció révén ismerhetjük majd meg ugyanis a korai emberi közösségben megjelenő, az állati példákon túlmenő emberi kooperációt és összetartást, vagy az agresszió sajátosan fajspecifikus, emberi kontrollját, ami az embert a legszelídebb, a viselkedését kultúrájával szabályozó emlőssé teszi.

Szabadjon ehhez egy személyes megjegyzést fűzni. A moralitás puszta létének vallási kinyilatkoztatásokkal való azonosítása mondhatni európai betegség, ami többek között az ázsiai magas kultúrákat is megfosztja a moralitás és az emberi értékek világától. Ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni, hiszen a Földön sok helyen él az ember szigorú erkölcsi szabályok között, Ázsiában talán még inkább, mint Európában. A vallott erkölcsi elvek is lehetnek közösek – talán éppen az evolúcióelmélet révén fogjuk megérteni, hogy miért. Hiszen nem tarthatjuk véletlennek, hogy a nagy vallások hasonló értékeket karolnak fel, lehet, sőt valószínű, hogy ezek egyetemes emberi tulajdonságokból fakadnak. Ennek felderítésében az evolúciós pszichológia vagy az emberi természet kutatása ugyanúgy szerepet játszik, mint a vallás képességének evolúciós antropológiai vizsgálata.

Az evolúció jövője

Végül, mi várható a jövőben, vajon újra győz-e az evolúció, ahogy a múltban is többször megtörtént? Emblematikus, hogy az evolúciót annyian támadják, míg a többi tudományos elméletet kevesebben, bár ma is létezik a tevékenységét komoly arccal végző Lapos Föld Társaság. Az evolúció annyira ellentétes a naiv, hétköznapi várakozásainkkal, a megértése pedig annyira nehéz (akárcsak a kvantummechanikáé), hogy általános elfogadása talán sohasem várható. Az evolúciót, mint tudományos elméletet, úgy gondolom, nem kell félteni. Azt viszont nehéz megjósolni, hogy az ID vagy más mozgalmak milyen új vitákat, esetleg pereket kezdeményeznek majd, s azt még kevésbé, hogy ezeken, ha lesznek, mi fog történni. Olyan sok tényezőn, sokszor annyira apróságokon múlik a jövő, hogy már csak ezért sem lehet előre látni – éppen az evolúcióelmélet tanítja ezt.

Mégsem vagyok pesszimista. Egy meglepő irányból valószínűleg számíthatunk pozitív fejleményekre, és ez az alkalmazott evolúció. A 17. század eleje, Francis Bacon Novum Organuma óta úgy működik a tudomány, hogy a bizonyosságot összeköti a cselekvéssel: azt gondolja, hogy amit értünk, azt magunk is létre tudjuk hozni vagy meg tudjuk változtatni. Az evolúciós technológia lehetősége alkalom lesz ennek bizonyítására. Ma ott tartunk, hogy (pl. a Brandeis Egyetem beszédes nevű GOLEM projektjében) emberkéz érintése nélkül szaporodnak önmagukat tökéletesítő robotok, amelyeket egy evolúciós folyamat tervezett véletlenszerű elemekből, "intelligens tervező" közvetlen közreműködése nélkül. Ehhez csak nyersanyagokra és kombinálódásra, véletlenre, no meg időre van szükség. Még a robotok gyártását is robotok végzik, igaz, ezeket a kísérletezők biztosították. Lehetséges-e a teljes folyamatot automatizálni, kiiktatható-e belőle az ember alkotta cél és a segédeszközök? Egy jelenleg is folyó kísérlet szerint a válasz igenlő lehet. A robotok szaporodása létrehozhat olyan "melléktermékeket", amelyek új célokat követnek, ezek segítségével a "tervezési tér", a lehetséges robotok és célok tere hatékonyan bejárható lehet. Egy hasonló elgondolásokon nyugvó projektet az Európai Unió is támogat, magyar résztvevőkkel, köztük az általam vezetett modellező csoport munkatársaival. A fejlődő rendszereken alapuló nyílt evolúciós technológia a közeljövő realitása. Ha bűvészinasként mi is meg tudjuk ismételni az evolúciót, talán kevesebben gondolják majd, hogy nem létezik.

A szerző a Mindentudás Egyetemén, 2006. május 8-án tartott előadásának rövidített, szerkesztett változata.


Ökotáj, 37–38. sz. 2007. 97–104. o.