A Budapesti Műszaki Egyetem Filozófia tanszékének professzorasszonyát a modern evolúció-elmélet kialakulásáról, és az elmélet mögött meghúzódó gondolati háttérről kérdeztük.

A napjainkban evolúció-elméletként ismert szellemi képződményben legalább három dolog keveredik. A tudományos elmélet, egy korszak gondolkodását alapvetően befolyásoló "paradigma", és valami nagyon ősemberi elképzelés a fejlődésről. Szét lehet-e ezeket egyáltalán valahogy választani?

Mindenesetre meglehetősen nehéz, ehhez nem elegendő a szó modern, alapvetően tudományos tartalmát elemezni. Igen régre, mintegy két-háromezer évvel ezelőttre kell ahhoz visszagondolni, hogy az evolúció "hívó szóhoz" kapcsolódó tartalmak – valamiféle kibontakozás, valami felé haladás – gyökereit fellelhessük. Abban az időszakban a világértelmezés alapja a mitologikus gondolkodásmód volt: az ember egyes tipikus életszituációkat kiemelt a mindennapi élet fölé, majd ezekhez igazította, ezek szerint értelmezte a többit. Ez a mentalitás ciklikus világképet von maga után. Az ókor túlnyomó részében – még a görögök is – úgy gondolták, hogy a világ a folyamatos és örök visszatérés mintájára változik. Változik, hiszen nap mint nap ezt tapasztalták, de körkörösen: időről időre visszatérnek ugyanazok az évszakok, szituációk, emberi magatartásformák, életminták és így tovább. Tehát a világ nem valami felé halad, és fel sem merült, hogy esetleg fejlődne.

A kereszténység európai elterjedésével függ össze a körkörös világ- és történelemfelfogás lineárissá, mégpedig teleologikusan lineárissá alakulása. Azaz, hogy a világ valahonnan valahová fejlődik, és létezik egy végpont – az egyes ember és a társadalom élete is e transzcendens cél felé halad: ez tulajdonképpen az üdvtörténet. Ez a gondolkodásmód hosszú időn át erősen szervesült az európai világmagyarázatba – elég csak arra gondolni, hogy még a huszadik században is jelen van a híres francia katolikus gondolkodó, Pierre Theilhard de Chardin életművében, akinél a világ egy transzcendens cél, az ún. ómega pont felé fejlődik. A történelem menete, és persze benne az egyes ember élettörténete is, lineáris, mégpedig unilineáris, és a folyamatnak valamilyen kívülről adott célja van – ez a tipikusan európai és keresztény gondolat alapvetően meghatározza a későbbi fejlődéselméletek kialakulását.

A skolasztika idején az egyenes vonalú fejlődés iránya bizonyos értelemben megfordul, bár megmarad a linearitás és a teleológia, de az egész folyamat immár nem fejlődés, hanem hanyatlás: az aranykortól mind lejjebb süllyedő emberiség története. Ebben a szemléletben nagyjából a 17–18. század fordulóján következik be változás. Elsősorban Giovanni Battista Vico nevét kell megemlíteni, aki először áll elő azzal a gondolattal, hogy az emberiség valahogy mégis csak előrehalad. A történelem szerinte nem az aranykortól tartó folyamatos hanyatlás, hanem inkább egy rosszabb kortól a jobb felé haladás – tehát inkább progresszió, és nem regresszió. Ez nyilván összefügg azokkal az óriási társadalmi változásokkal, amelyek akkor Európában zajlottak – és, persze – az új, születőben lévő természettudomány eredményeivel. A változás linearitása megmarad, de már egyértelműen fejlődésként tekintenek rá – és a "teleológia" is megmarad, de ez már egy újraértelmezett teleológia, ahol a külső, transzcendens cél helyét egy nagyon is evilági, jövőbeni jobb állapot elérése váltja fel.

Amikor a fejlődés gondolata Európában megjelenik, rövid időn belül rendkívül fontossá válik a felvilágosodás korának "újjáalakuló embere" számára, rövidesen megjelennek ez első tipológiák is: Montesquieu, Condorcet, és hosszan sorolhatnánk. Különösen Condorcet markáns gondolkodó ebben a történetben, aki tíz, fejlődési sort alkotó korszakot különböztet meg az emberiség addigi fejlődésében. Később, a 19. században, mint tudjuk, Hegelnél, majd pedig Marxnál már kifejezetten markáns a fejlődésgondolat, társadalomképük alapja az az elképzelés, hogy az emberiség valami jobb állapot felé halad, és hogy a történelemnek van belső logikája. Darwin fellépése voltaképp részben ennek a sugallatnak a jegyében is történik. Kevésbé közismert, de Lamarcknál, Darwin biológus elődjénél is jelen van ez a kifejezett fejlődésgondolat. Fellelhető nála is a kontinuus változás, egyfajta tökéletesedés elve.

Darwin ugyanakkor egy új és rendkívüli jelentőségű mozzanatot hoz be: nála az evolúció nem teleologikus szerkezetű, nem "törekszik" valami felé. Bekövetkeznek ugyan változások, de nem állítható, hogy ez a változás a "jobb irányába" történne. Kidolgozza a variáció (mutáció) és szelekció elméletét, és ezzel a biológia területén megadja a fejlődés mechanizmusát is. Ez is alapvetően új, hiszen korábban a konkrét mechanizmusról egyáltalán nem volt szó – egyszerűen tudomásul vették, hogy most másképp élünk vagy másképp néznek ki a biológiai fajok, mint korábban, de nem keresték a miért kérdésére a választ. Lamarcknál még nincs kidolgozott evolúciós mechanizmus adva. Az univerzális zseni Goethe is előállt egy nagyon érdekes evolúciós gondolattal. Szerinte ugyanis létezik egy ősforma, archetípus, amelynek különböző megvalósulásai a tényleges fajok – például bele lehet látni minden növénybe az Urpflanzot, az ősnövényt vagyis az eredendő növényi mintát (mindkét értelemben használta). És szerinte minden növény ennek az őstípusnak különböző variánsaként jött létre. Ez egy nagyon érdekes, ugyanakkor lamarckiánusnak nevezhető gondolat, mely igen termékeny volt a maga korában, és nagyon jól számot ad az evolúció gondolatáról – de Goethénél is hiányzik az evolúciós mechanizmus.

A társadalom evolúciós elméleteinek kialakulását vizsgálva azt látjuk, hogy Marx és Engels társadalomtörténeti munkáikban Lewis Morganre hivatkoznak széles körben, aki korának egyik legjelentősebb antropológusa volt. Az Ancient Society című munkájában a fejlődési elv értelmében a vadság vagy barbárság korától építi fel a társadalom kialakulásának útját. A 19. század vége felé válik elterjedtté az a nézet, mely szerint az új, lineáris történelem-koncepció nem építhető fel pusztán az európai társadalmak korábbi korszakai alapján, ehhez fel kell tárni a nem európai társadalmak működését is – meg kell próbálni azokat is beilleszteni a képbe. Meg kell vizsgálni, hogy például az addig teljesen ismeretlen dél-amerikai indián törzsek felépítése mennyiben tér el saját, európai társadalmainktól – és egyáltalán emberi társadalomnak nevezhetők- e azok? E fejlődési koncepció alapján akkoriban úgy tűnt, hogy ezek a társadalmi formációk alacsonyabb rendűek az európaiakénál. Ez a feltételezés alátámasztani látszott a progresszió koncepcióját, ami egészen a 19. század végéig, a 20. század elejéig meg is maradt.

A huszadik század elején azután egyre szaporodtak azok az antropológiai kutatások, amelyek mind jobban erősítették az evolúció egy másfajta, darwiniánus értelmezését. A mind kiterjedtebb kutatások eredménye azt sugallta ugyanis, hogy ezek a törzsi társadalmak nem illeszthetők be egyértelműen abba az egyvonalú fejlődési sorba, ami az európai társadalmak történelmi sorát jellemezni látszott. Úgy tűnt tehát, hogy nem minden emberi társadalom sorolható be a Condorcet, Hegel, Marx által elképzelt, egyetlen fejlődési sort tételező koncepcióba. A huszadik század első évtizedeiben mind erőteljesebbé vált az a gondolat, hogy a darwini koncepcióhoz hasonlóan itt is faszerűen elágazó ágak vannak, ahol egy bizonyos ágon vissza lehet menni az elődökig, de nem minden ág vezet közös őshöz. Ráadásul még a fa-hasonlat sem egészen megfelelő, mert úgy tűnik, hogy jó néhány törzsi kultúra – mondjuk, például a nyambikvarák – nem illeszthetők be egy ilyen koncepcióba. Ezek a törzsi társadalmak olyanok, amilyenek, s talán nem is fognak továbbfejlődni, de semmiképp sem nevezhetők egy alacsonyabb fejlődési fokon állóknak. Ezek alapján tehát úgy tűnt, hogy nincs progresszivitás és unilinearitás, és főképp nincs teleologikus fejlődés. Ez egyértelműen darwiniánus elv, hiszen Darwin – és különösen a modern darwiniánus koncepció – azt hangsúlyozza, hogy az élővilágban nincs teleologikus fejlődés, a fajok fejlődése nem progresszív folyamat: valamifajta evolúció, kibontakozás, de nem fejlődés, valami jobb, értékesebb, tökéletesebb felé való haladás.

A huszadik század közepe táján pedig – hogy most már a tudományról is beszéljünk – megjelenik a híres kuhni tudományfejlődési modell. Thomas Kuhn 1962-ben publikálta először A tudományos forradalmak szerkezete című munkáját, amely akkor és azóta is az érdeklődés középpontjában áll. Az általa használt paradigma kifejezést ma már az élet minden területén használják (bár általában hibásan), ami azt bizonyítja, hogy Kuhnnak valami olyasmit sikerült megragadnia, ami a huszadik század második felének központi gondolatává vált. Művében szakít a korábbi lineáris és progresszív tudományfejlődési modellel, amely szerint – a 17. századtól, az újkori modern tudomány megszületésétől kezdődően, és legalábbis a természettudományokban – kumulatív lineáris progresszió folyik, azaz egyre jobb, pontosabb és igazabb tudásra teszünk szert. Kuhn drasztikusan szakít ezzel a felfogással, az ő tudományfejlődés-modellje egy nem kumulatív és még csak nem is kontinuus folyamatot ír le. (Sokat elárul, hogy a könyve végén – a modellek hasonlósága folytán – hasonlítja is saját elméletét Darwinéhoz.)

Darwin esetében sem az keltette a legnagyobb felháborodást – írja Kuhn –, hogy a "majomtól származunk" (bár a vallásos emberek körében ez volt a fő botránykő), hanem az, hogy megfosztotta az evolúciót a céljától – jórészt a linearitásától is, de a progresszivitásától mindenképpen. A progresszió gondolata Darwinnal halt el az élővilágra vonatkozóan, és Kuhnnal a tudományfejlődés elméletében. Diszkontinuus, irány nélküli változásként fogja fel a természettudományos fejlődést, és ez óriási jelentőségű szakítás a korábbi mentalitással.

A modern evolúciós gondolat általánossá válását tehát a működési mechanizmus idejekorán történt felismerése eredményezte? Ez, azt hiszem, nem közismert.

Igen. Darwin szemléletében talán az a legerőteljesebb, hogy feltételez és le is vezet egy mechanizmust, amely működteti az evolúciós változást. Ennek rendkívüli jelentőségét talán egy hasonlattal tudom illusztrálni. Newton ugyanezt tette, amikor előállt a gravitációs erővel – egy olyan mechanizmussal, amely megmagyarázza azt, amit Galilei nem tudott, nevezetesen, hogy miért esik le a kő a föld felé, és miért nem esik le a Hold az égről. Ez képes volt megváltoztatni egy kor világképét! A kopernikuszi asztronómiát ugyanis nem lehetne e nélkül eredményesen megvédeni Arisztotelésszel szemben. Ptolemaiosz Arisztotelész alapján azt állította, hogy a Nap és a bolygók keringenek a Föld körül, Kopernikusz pedig azt, hogy a Nap van a centrumban. De miért lenne ott? Ráadásul az arisztotelészi kozmológia – hogy miért kell a Földnek középen lenni – nagyon erősen be volt ágyazva a kor szemléletébe. Amikor pedig Galilei ott áll az inkvizíció előtt, és nagyon jól felkészült jezsuita csillagászok azt kérdik: Galilei úr, mondja meg, hogy miért kéne a Napnak középen lenni? Erre Galilei tulajdonképpen nem tud választ adni! Newton válaszolja meg, hogy miért pont a Napnak kell középen lennie. Tehát ha nem sikerül feltárni a mechanizmust, akkor nagyon sok mindent lehet mondani: lehet igaza Lamarcknak egyfelől, és Darwinnak másfelől. De Darwin adott egy mechanizmust, hogy miért kell úgy lennie, ahogy ő állítja, és ez a mechanizmus – korrekciókkal, problémákkal ugyan, de – úgy tűnik, hogy működik (vagy legalábbis jobb mechanizmus-koncepcióval még nem állt elő senki).

Karl Popper óta a természettudományos elméletek próbája azok prediktivitása (előrejelző képessége) és falszifikálhatósága (azaz a bírálatot lehetővé tévő racionális átláthatósága). Ezek mennyiben teljesülnek az evolúcióelmélet esetében? Gyakran az az ember érzése, hogy egyik próbát sem állná ki.

Igen, egy tudományos elmélet értékelése kapcsán ezek releváns kérdések. De azért ne felejtsük el, hogy ezek a követelmények a huszadik századi popperiánus tudományfilozófia követelményei, és alapvetően a fizikai paradigmából vannak levezetve. A fizika három-négyszáz éves fejlődése alatt már elérte azt a szintet, hogy modelljei, elméletei ezeket a kritériumokat teljesíteni tudják. Bár a prediktivitás a fizikán belül is elsősorban a mechanikában működött pompásan, vagy legalábbis a mechanika makroszkópikus, klasszikus, nem relativisztikus területein – mert ne felejtsük, hogy már a kvantumelmélet terepén sem egykönnyen megvalósítható. A hetvenes években megjelent ún. káosz-elmélet szerint pedig a prediktivitás matematiailag, elvileg erősen korlátozott bizonyos alapvető fizikai jelenségek esetében. És ami legalább ennyire fontos, hogy a prediktivitás a fizikában és a kémiában is az azonnali ipari, gyártástechnológiai felhasználás társadalmi követelményének eredője volt. Az ipar nem foglalkozott olyan elméletekkel, amelyek nem voltak képesek korrekt előrejelzéseket nyújtani – mert nekik szerkentyűket kellett gyártaniuk. Ezeknek a természettudományoknak már korán óriási technikai outputja volt, a biológia esetében viszont hosszú ideig nem volt ilyen követelményrendszer a társadalom részéről, mert a huszadik század közepéig az élőlényekkel hagyományos módon folyt gazdálkodás. A génmódosított termékek előállítása miatt ma már persze erőteljesen megjelent ez az igény, elsősorban a genetika területén. És ez megint egy lényeges pont, mert itt érthető meg, hogy mit jelentett a mechanizmus Darwinnál, és mit jelent manapság. Darwin ugyan felmutatott egy mechanizmust, a variáció és szelekció elvét, de nem tudott választ adni arra, hogy, hogy mi idézi elő a mutációt, hiányzott a szigorú fizikai értelemben vett kauzális mechanizmus. Mert meg kellett volna mutatni, hogy miképp lép be a folyamatba a variabilitás. Ehhez – a véletlenszerű mutációk okának feltárásához – azonban már a modern genetika kell. De még ez sincs abban a helyzetben, hogy szigorú dinamikus oksági összefüggéseket tudjon megállapítani, és a külső-belső kauzális hatásokat precízen képes legyen feltárni. A biológiai evolúcióelmélet fejlődése most halad arra, hogy Darwin keret-mechanizmusát ki lehessen tölteni kauzális mechanizmusokkal – és akkor majd prediktívebb és falszifikálhatóbb is lesz az evolúció-elmélet.

Másrészt tudni kell, hogy a falszifikálhatóság popperiánus ideálját már többen is megkérdőjelezték. Ez az ideál, ahogy már említettem, még a fizikában sem teljesül maradéktalanul. Tudok mondani olyan eseteket, ahol a falszifikálhatóság kritériuma miatt el kellett volna vetni egy elméletet, és ez nem történt meg: már a newtoni égi mechanikának olyan falszifikáló instanciája volt kétszáz éven keresztül – a Merkúr perihéliuma elfordulásának mértéke –, amely cáfolta az elméletet. A végén már százszázalékos eltérés adódott az elméletből következő érték és a mért érték között. Ha valaki popperiánus, és az azonnali falszifikálhatóságot erőlteti, akkor azt mondhatná: Newtont felejtsük el, kérem, mert nem ér semmit. Később aztán jött Einstein, aki a relativitáselmélettel választ adott erre a problémára. Szóval a falszifikálhatóság mint ideál rendkívül fontos szerepet tölt be, de véleményem szerint, nem szabad naív, leegyszerűsített módon értelmezni. Nem lehet globálisan elvetendőnek minősíteni Darwint pusztán azon az alapon, hogy volt néhány falszifikáló instanciája.

Ha a tudományos ellenőrző elvek gyengülnek, akkor hogyan fogható meg egy tudományos elmélet és egy nem tudományos elmélet közötti alapvető különbség? Számomra például megdöbbentő módon csúszkálnak különböző tudomány-felfogások között az evolúcióelmélet szakavatott kutatói is. Az evolúció versus kreáció vitákban is az az egyik probléma, hogy alapvető kategóriákat – például a "tudás", "hit" stb. – másképp ért a két fél, és még ezek az álláspontok sem konzekvensek a vita során.

Ezek a fogalmak, illetve használatuk valóban igen sok félreértésre ad lehetőséget. Például a magyar nyelvű tudományfilozófiában is megjelenik a "hit" és az "igazolt hit" kategóriája, amit az angolszász szakirodalomból vettünk át. Az angolban azonban pompásan megkülönböztethető a szubjektív, alátámasztást nem igénylő, érzelmi alapokon nyugvó meggyőződés, a "faith" (a vallásos hit), és a vélekedés, a "belief", ami lehet igaz vagy nem, és ráadásul alátámasztást igényel (a görög doxa fogalommal egyezik meg). Ez utóbbinak semmi köze sincs az előző értelemben vett hithez – és ezzel a különbségtétellel már rengeteg félreértés és csúsztatáson alapuló vita elkerülhető.

Megítélésem szerint a kreacionisták egy részével egyszerűen nem érdemes vitatkozni, hiszen az ókortól kezdve tudjuk, hogy vitatkozni olyanokkal lehet, akikkel előzetesen megegyeztünk bizonyos alaptételekben, amelyekből kiindulva működtetni lehet a logika masinériáját. A hívő ember azonban mélységes hittel állítja, hogy a világot egy transzcendens létező teremtette, és a világ olyan, amilyenné teremtették. Ezzel nem lehet vitatkozni, mert ez a kijelentés érzelmileg motivált, szubjektív "megvilágosodáson" nyugszik, és mint ilyen, a pszichológia tárgykörébe tartozik. A racionális érvek számára nem hozzáférhető.

A kutató "hite" azonban kiinduló vélekedés, amit hipotézisnek nevezünk. Ebből és különböző előzetes vagy null-hipotézisekből, logikai levezetésekből és következtetésekből, valamint bizonyításokból épül fel egy tudományos elmélet. Tehát valójában, a tudomány mindig az igazság igényével előterjesztett, de nem cáfolhatatlannak hitt vélekedésekből indul ki, és ezeket próbálja meg alátámasztani vagy cáfolni, ezek a bizonyítási és cáfolási eljárások már többé-kevésbé szigorúan logikai szerkezetűek (nem mindig nagyon szigorúak, de ez most részletkérdés). A tudós eleve azt mondja, hogy van egy vélekedésem, sejtésem, hipotézisem – és nem azt, hogy megrendíthetetlen szubjektív bizonyosságom van. Ez nagy különbség! Persze sok olyan tudós van, aki körömszakadtáig ragaszkodik a maga kedvenc hipotéziséhez, de hát ez megint csak a pszichológia tárgykörébe tartozik. A tudományos kutató sohasem állíthatja, hogy ő valami megdönthetetlen bizonyosságra jutott, anélkül, hogy kollégái meg ne támadnák – neki kötelezően tartania kell magát az adott kor szigorúan szabályozott igazolási eljárásaihoz.

Ezek az igazolási eljárások persze maguk is változnak. Mások között Kuhn és Feyerabend hívta fel a figyelmet arra, hogy az igazolási eljárások, mint normatív előírások, történetileg beágyazottak. Ezért gyakori, hogy amit valaha bizonyítottnak véltek, arról később kiderül, hogy nem az. Lakatos Imre a magyarul is olvasható könyvében (Bizonyítások és cáfolatok) megmutatta, hogy még a matematikában is van olyan, korábban bizonyítottnak vélt tétel, amely később akár elvetendőnek is bizonyulhat.

A tudománynak ezt a jellegzetességét egy vita kapcsán persze ki lehet játszani érvként. A kreacionizmus oldaláról szoktak is ezzel érvelni, holott aki a tudománytól az abszolút bizonyosságot kéri számon, az azt követeli, hogy a tudomány vallássá váljon. Ezért nehéz a vallásos emberek kritikáját elfogadni, mert e kritikák lényege szerint, ha a tudomány nem abszolút, örök igazságokat (dogmákat) terjeszt elő, akkor nem ér semmit. Másik oldalról viszont tudományos szempontból a kreacionisták még csak tisztában sincsenek saját nézőpontjuk racionális alapjaival, hiszen ők – anélkül, hogy ennek tudatában lennének – lamarckiánusok. Azt hiszik, hogy Darwint az új tudományos eredmények (a korrekciók, módosítások) alapján, bár a hit oldaláról támadják, holott Lamarck nézeteit veszik alapul, és azon az alapon támadják – ami tudományos szempontból nonszensz. Ha elfogadjuk, hogy Darwin Lamarck nézeteiből kiindulva, de azokat elvetve alkotott meg egy új elméletet, akkor – ha már támadják Darwint – azt nem lehetne Lamarck alapján tenni.

És a teológia esetében ez hogyan alakul? Nem játszhat híd szerepet, ha nem is a tudomány, de a tudományfilozófia és a hit között?

A teológiának alapvetően két típusa van, a racionális és a nem racionális teológia – az utóbbi általában inkább a népi vallásosságra jellemző, és nemigen jelent komolyabb változást az eddigiekhez képest, ezért erről most nem beszélek.

A racionális teológia Szent Ágostonig nyúlik vissza – ő kezdeményezte, hogy Isten létezését racionális elvekkel kell bizonyítani. A középkorban több teológus is törekedett istenbizonyítékok felállítására – különösen híres például Canterbury Szent Anzelm, akinek világhírű, úgynevezett ontológiai istenbizonyítéka logikailag remek alkotás, máig komoly elemző irodalma van. De említhetnénk a sokak által ismert Aquinói Tamás-féle öt istenérvet (ezek egyikét az ún. intelligens tervezés érvet már a 19. században felelevenítették teológusok, és ma is használják a kreacionisták). Legutóbb egy magyar jezsuita teológus, Weissmahr Béla konstruált és tett közzé (A világegyetem létrejötte: teremtés és fejlődés, MÉRLEG 2005/2.) egy – szerinte – a darwini evolúció-elméletre (tehát nem – mint a kreacionisták – annak elvetésére) alapozott isten-bizonyítékot. Ezzel az ún. bizonyítékkal persze az a baj, hogy éppen azt tulajdonítja és használja ki az érvelésében, ami a darwini elméletből hiányzik: t. i., hogy az evolúció a "magasabbrendű" felé való haladást jelenti. Így ez az érv is, mint a többi isten-bizonyíték, csak az eleve isten-hívők számára tűnhet meggyőzőnek.

A racionális teológia tehát bizonyítani próbálja Isten létezését, a további hittételeket pedig ezekre alapozva próbálja meg racionálisan is védhetővé tenni.

A teológia könnyen felfoghatta saját szerkezetét úgy, mint ami ennek következtében eleget tesz a tudományosság követelményeinek, hiszen logikai struktúrája hasonlít az eukleidészi axiómarendszerre. Eukleidésszel kezdődik az a logikailag strukturált gondolkodási rendszer, amely axiómákat, kiinduló tételeket vesz fel, amelyeket nem bizonyít – nem bizonyíthat, hiszen mindent belőlük bizonyít –, és ezeket a tételeket a logikai következtetési szabályok szerint vezeti le, bizonyítja (a szabályok maguk nem bizonyíthatók, mert éppen általuk bizonyítunk – a középkorban indemonstrabiliának nevezték őket).

A kreacionisták szoktak is úgy érvelni, hogy Eukleidész (azaz a tudós) is fölvesz axiómákat, azok sem bizonyíthatók, hát ők is fölvehetik azt az axiómát, hogy a világ teremtett – és attól kezdve már megengedhetik maguknak, hogy logikusan következtessenek a felvett tételből. Igen ám, de Eukleidész nem azt mondta, hogy az axióma "csak úgy" igaz (azaz faith-ként), hanem azt állította, hogy azért igazak, mert ez a közfelfogás, a kollektív belief. Például mert mindenki azt gondolja, hogy két ponton át egy, és csak egy egyenes fektethető stb.

Tehát a "belief", a közös vélekedés Eukleidész axiomatikájának alapja. Mezei Balázs filozófus egy interjúban mondta, hogy Isten léte bizonyítható, mert az emberiség kilencvenöt százaléka egyértelműen úgy gondolja, hogy Isten létezik. Nos, akkor ez axióma, tehát az előzőek értelmében Isten létezik, immár tudományos axióma szinten is.

Valóban, a vallásos emberek fölveszik ezt, mint axiómát, és ezzel ők egy vallásos közösséget alkotnak. Én ugyanakkor nem lépek be abba a közösségbe, számomra ez nem axióma. Ráadásul a (természet- és a társadalom-)tudomány még abban is különbözik, hogy eleve nem axiómákat vesz fel. A kiinduló tételek esetében ugyanis – Eukleidésszel szemben – folyamatosan fenntartjuk annak lehetőségét, hogy nem igazak. De még az eukleidészi axiómák esetében is kezdettől fogva viták folytak arról, hogy pl. a párhuzamossági axióma igaz-e, noha persze, kétezer évet kellett várni Bolyaira, Lobacsevszkijre és Gaussra, hogy ez az axióma elvetésre kerüljön (pedig vannak arra utaló jelek, hogy már az ókorban is – például Arisztotelésznek – gyanús volt, hogy nem elfogadható – ahogy azt Tóth Imre bizonyítja a Palimpszeszt c. könyvében). A természettudomány tehát még Eukleidésztől is különbözik abban, hogy alaptételeit a logikai levezetéseken túl megfigyelésekkel, mérésekkel is alátámasztja, és semmiképp sem végső bizonyosságként vagy megkérdőjelezhetetlen tényként terjeszti elő.

Ebben mutatkozik meg, hogy ez tudomány, és nem vallás. A vallási "axiómák", az alapvető hittételek (isten léte, a világ teremtett volta stb.) eleve vitathatatlanok, kétségbevonhatatlanok. Az igazi vallás addig él vallásként, amíg az alaptételeket, a dogmákat nem vonják kétségbe, amíg azok érinthetetlenek. Nem is tehetik ezt meg, mert akkor már a közösség sem létezik többé, hanem különböző közösségekre szakad szét, és új vallás születik – ez történt például Európában a reformáció esetében. A tudomány gyökereinél ezzel szemben mindig ott van a kétely, a szkepszis. Nem a romboló szkepszis, hanem egy konstruktív változat, egyfajta önkritikus hozzáállás: tisztában vagyok azzal, hogy amit előterjesztek, az nem biztos, hogy igaz, de ilyen és ilyen érveim vannak, én meggyőződtem róla, mások elé terjesztem elfogadásra és megvizsgálásra. Ezek nagy különbségek, és ezeket mossa össze, aki azt állítja, hogy a tudomány is csak a hiten alapul.

De mi történik akkor, amikor egy tudományos elmélet paradigmává változik, később pedig akár "metanarratívává", és kilép a tudomány fentiek szerint szigorúan szabályozott belső teréből. A gyakorlat azt mutatja, hogy ilyenkor bizonyítás nélküli előfeltevésként lehet hivatkozni rá a legkülönbözőbb gazdasági, politikai stb. vitákban – ahogy például az evolúcióelmélet esetében történik.

Először is meg kell különböztetni a két alapesetet: amikor analógiaként használnak egy általánosan elfogadott szemléletet, "paradigmát", és amikor "kívülről", ideológiaként használják fel.

Több természet- és társadalomtudományi területen is használják az evolúcióelméletet egyrészt paradigmaként, másrészt analógiásan, bár gyakran az analógia legalábbis laza. Például léteznek olyan nézetek, amelyek szerint a technológiai változás, fejlődés is tekinthető evolúciónak. Ki lehet persze tágítani egy fogalom jelentését, ahogy például ebben az esetben is, de azért az itt is egyértelmű, hogy a technológia mögött az ember áll, mert mi fejlesztjük a termékeket, a gépeket. A számítógépek, a mobiltelefonok, bármilyen óriási fejlődésen mennek is keresztül, mindez nem evolúció – ez a folyamat fejlesztés, és nem fejlődés.

Másrészt azonban minden tudomány, amikor kikerül a tudósok, illetve a tudományos közösség kezéből, ideológiaként hasznosul. Kivált a 19. század második felétől kezdenek a politikusok a tudományra mint legitimáló bázisra hivatkozni. Azóta is bevett dolog a tudós karizmáját (mert kétségkívül a tudományos közösségen kívül létezik egy ilyen megítélés) kihasználva védeni a politikai döntéseket, és tudósok nevét áruvédjegyként működtetni. De különböztessük meg a tudományos elméletet az ideológiaként funkcionáló és csak a szlogenek szintjén működő tudattartalmaktól. Ezért nem maga a tudomány, hanem egyes tudósok és politikusok felelősek.

De ez sem korunk találmánya. A 17. század végén, a 18. század első évtizedeiben, ahogy uralkodóvá vált a newtoni paradigma, mindenki arra hivatkozott. Még a szalonok társasági nyelvében is megjelentek a newtoni mechanika szakkifejezései (természetesen nem szakszerűen használva, és minden különösebb szakmai háttér nélkül). Volt olyan, aki egy teljes társadalomelméleti rendszert terjesztett elő, amelynek a newtoni fizikából leszűrt tanulságok adták az alapját, annak érdekében, hogy a társadalom ideális berendezkedése megvalósíthatóvá váljon. Mindig is voltak tehát törekvések arra, hogy bizonyos tudományos elméleteket metanarratívaként működtessenek. Most – ahogy természetszerűleg folynak körülötte tudományos viták –, a darwini evolúció elmélete is lassan behatol a közgondolkodásba, másrészt pedig ideológiaként használja a hatalom. Ilyen pl. az ún. szociáldarwinizmus. Ráadásul a huszadik század második felére a társadalomtudományban és a közgondolkodásban is felerősödtek az olyan gondolatok, amelyek – azt mondatnám, "ösztönös népi viszonyulásként" – nagyon hasonlítanak a darwini konklúziókra. Tudniillik a magunk körül kialakított, többek számára már kezelhetetlenné váló technikai szféra miatt az emberiség progresszív fejlődésének gondolata mellett mind erőteljesebb a degresszív nézőpont, amely szerint talán éppen visszafelé, legalábbis lefelé haladunk. Persze létezik egy optimista ág, amelyik továbbra is kiáll a fejlődés elve mellett, hivatkozva arra az előrelépésre, amelyet a 19. századi egészségügyi stb. viszonyokhoz képest elértünk. A lényeg az, hogy látványosan szaporodnak a pozitív és negatív utópiák, amelyek a progresszió vagy a regresszió nevében a társadalom evolúcióját illetően próbálnak jövőképet adni.

Tehát ön szerint a tudományos elméletet, és ennek társadalmi hatásait élesen el kell különíteni egymástól, és az utóbbiakat nem lehet a tudományos elmélet nyakába varrni. De létezik az a nézőpont is, amely szerint az ember intencionális lényként a dolgot oly módon használja, ahogy azt az előállítás során megalkotta. A dologba előzőleg mintegy belealkotta annak használati lehetőségét, pályáját is. Így tehát már a megalkotás, kitalálás, felfedezés mikéntjében is menthetetlenül összeforr a tudomány és az etika.

Én eddig a tudomány ismeretelméleti szerkezetéről és jellegéről beszéltem, nem a morálisról – az egy egészen más, nagyon nehéz és bonyolult kérdés. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a tudomány ismeretelméleti vonatkozásait (normarendszerét, axiómáit stb.) élesen meg kell különböztetni a tudomány morális, etikai vetületétől. Ráadásul, ha etikáról beszélünk, akkor belép az egyes tudós szintje, a tudós személyi felelőssége is – tehát nem a tudomány, mint ismeretelméleti képződmény, mint a világ egyfajta emberi leképezésének módja az alany ebben a viszonyban.

Egészen a huszadik század hetvenes éveiig a tudományetikában az úgynevezett Merton-féle normák voltak érvényesek: a tudós mindig az igazságra törekszik, tudását univerzalisztikus igénnyel terjeszti elő, és megosztja másokkal, szkeptikus, és törekszik saját tanai megcáfolására stb. A múlt század utolsó negyedében azonban megjelent az úgynevezett posztakadémikus tudás vagy tudomány, amikor a tudomány művelése már szigorú és kemény gazdasági kérdéssé válik – és ez valóban megváltoztatta a "tiszta megismerésre törekvő tudomány" valaha volt képét. A tőkeerős nagyvállalatok ekkor már saját laboratóriumaikba szerződtetik a kutatókat, akik kisebb-nagyobb fizetésért a vállalat termékeit fejlesztik. Ma már ez is a múlté, napjainkban a laborok helyét már a projektfinanszírozással működő teamek veszik át. A megbízást a kutatók az adott óriás multitól – teszem azt, a Monsantótól – kapják, egy adott céllal. A példánál maradva: mondjuk, egy második generációban steril búza előállítására. Ezek az általában interdiszciplináris teamek óriási pénzekért megoldják a feladatot, és a kutatók elmennek haza. Már nem fix fizetésért dolgoznak, hanem a célfeladat megoldásáért kapják a pénzt. Nos, innentől a tudós etikailag padlón van, mert abból él, hogy megoldja, amivel a cég megbízza. Ez korábban csak a katonaság keretében működött így, ahol a tudósok halálos vírusok és hasonló szörnyűségek fejlesztéséért kapták a pénzt. Ezen a téren az utóbbi harminc évben nehéz és rendkívül veszedelmes fejlemények történtek. A tudomány teljes szerkezete alapvetően átalakulhat, sérülhet, feloldódhat. A team-munkák eredményei például gyakran titkosításra kerülnek, nem kerülnek vissza a tudomány keretei közé, eltűnik az átláthatóságnak, a tudás megosztásának elve stb. Szintén komoly problémákat vet fel, hogy az óriásvállalatok óriási pénzeket fektetnek egy-egy kutatásba, ezért nem engedhetik meg, hogy egy esetleges újabb, a saját kutatásaik alapját megkérdőjelező eredmény befolyásolja tevékenységüket. Ez rendkívül veszélyes fejlemények melegágyává válhat, és sajnos éppen a biológia, a genetika evolúciós paradigmák alapján alakuló géntechnológiai területeit érinti leginkább...

Készítette: Régheny Tamás