"Az ember elfogadhatatlan."
(Emil Cioran)

A fejlődésgondolat – az ember és az univerzum anyagi és szellemi evolúciójának elképzelése – oly mélyen hozzátartozik az emberihez, hogy át- és átfonja világ- és jövőképének minden vetületét, gyakran meghökkentő kapcsolatokat eredményezve. Az alábbi írás a legmodernebb kozmológiai modellek és a teilhardi evolúciós teológia egymásra vetülését példázza.

Úgy látszik manapság, hogy Magyarország végleg lehúzta magát a süllyesztőben. Elég csak az OECD Pisa-jelentéseit említeni, amelyek szerint – kis túlzással – Magyarország lassan az analfabetizmus és a degeneráció határait súrolja. Még a hanyatló Európai Unión belül is az utolsó helyek egyikét foglalja el gazdasági, tudományos, oktatási, egészségügyi – és hosszan sorolhatnám még milyen szempontból. Persze nem egyedül Magyarország tesz lehetetlenné minden értelmes fizikai, lelki vagy szellemi munkát, hanem sajnos az úgynevezett nyugati civilizáció eddigi hordozói is kifulladni látszanak. Például míg a legrangosabb természettudományos folyóiratok szerzői között egészen a legutóbbi időkig az angolszász, német, francia nevek voltak túlsúlyban, addig ma ez a súlypont eltolódik a kínai, indiai, arab, iráni és dél-amerikai szerzők felé. Derék kultúránk, releváns tudásunk gerincét ma már máshol állítják elő, ahol – kis túlzással – egymás sarkára lépnek kiváló részecskefizikusok és kozmológusok. No de miért fontos mindez a címben jelzett téma szempontjából? Mielőtt erre rátérnék, még egy – látszólag az előző témától távol álló – területet érintek, de ez a kitérő közelebb visz majd a válaszhoz.

Még a múlt évtized elején is az a kozmológiai modell volt széles körben elfogadott, amely szerint az univerzum lassulva tágul, majd pedig valamikor a jövőben a tágulás leáll. Ennek magyarázataként azok a számítások szolgáltak, amelyek szerint az univerzumban nincs elég anyag ahhoz, hogy túl gyorsan visszaroskadjon önmagába, de ahhoz sincs elég energia, hogy a végtelenbe táguljon. Az évtized vége felé azonban újabb és újabb megfigyelési adatok támasztották alá, hogy az előző modellekkel szemben az univerzumot gyorsuló tágulás jellemzi. Ezen elképzelés szerint a Nagy Bummtól – azaz mintegy 13 milliárd évvel ezelőttől – kezdve úgy tízmilliárd éven át "normálisan", azaz a fent leírt lassuló tágulás szerint fejlődött univerzumunk. Ám akkor mintha "bekapcsolt" volna valamilyen mechanizmus, amelynek hatására az addig lassuló tágulás hirtelen újra gyorsuló fázisba váltott át. Nem valamilyen helyi – "valahonnan kiinduló" – oksági hatásról van szó, hanem egy általános, átfogó mechanizmusról. Ennek hatására úgy hárommilliárd éve egyre gyorsulva repülünk szét a végtelenbe. A jelenlegi számítások szerint a kozmikus jövőben a gyorsulás növekvő üteme olyan mértékű lehet, hogy a megfigyelő számára egyedül a mi galaxisunk csillagai lesznek már csak láthatók. De van olyan kozmológiai elmélet is, amely szerint ebben a megállíthatatlanul gyorsuló széttágulásban minden mindentől széttágul, azaz előbb-utóbb sorra kerülnek a galaxisok is, majd így tovább, és kozmikus időskálán viszonylag kis idő múlva még a csillagok és a bolygók is "szétkenődnek" a téridő egyre nagyobb sebességgel nyúló hátterébe.

Adott tehát két – meglehetősen elkeserítő – bevezetőkép. Most e két gondolatmenetet egymásra vetítve, ugyanakkor a kozmológia legújabb elméleteire alapozva, megpróbálok felvázolni egy lehetséges kivezető utat (eközben elsősorban a szemléleti alapok ismertetésére törekszem, az ismertetett modellek pontosan kidolgozott, szigorú matematikai alapját nem említem).

A világegyetemnek nemcsak anyaga, energiája és térideje van, hanem talán sokkal fontosabb az a fundamentum, amit jó közelítéssel információnak nevezhetnénk, és amelynek megértéséhez egyre közelebb kerülnek az elméleti kutatók. Ez az információ persze meglehetősen távol áll attól, amit a közbeszéd vagy akár az információs társadalom szakembere információnak nevez. Ez egy egészen pontos matematikai entitás, amely rendkívüli, mondhatnám, titokzatos tulajdonságokkal rendelkezik. Talán ezek közül is a legfigyelemreméltóbb, hogy rendkívül szoros kapcsolatban áll a téridő alapszerkezetével. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy – mai ismereteink szerint – a téridő szerkezetét alapvetően meghatározza egy nagyon erős elv, az ún. kvantum princípium. Az ember intuíciója által sugallt kép szerint a téridő folytonos. Ebből a feltételezésből, axiómából a görögök már többféle paradoxont is levezettek, elég csak Zénonra gondolni (emlékezetesek azok a gondolatkísérletei, amelyekben bizonyította, hogy ha a tér folytonosan osztható, akkor sohasem juthatunk el az osztásban a végső állapothoz, ami önellentmondásokhoz vezet). Persze jelen volt az ezzel komplementer gondolati irányzat is, mely szerint a tér nem végtelenül osztható, hanem "darabokból", egyfajta "tératomokból" (kvantumokból) áll. Ez a két szemlélet tulajdonképpen a téridővel kapcsolatos kvantumos problémák gyökerét jelenti – és önmagában mindkettő ellentmondásokhoz vezet.

Úgy tűnik azonban, hogy az utóbbi tíz évben talán sikerült áttörni néhány olyan szemléleti korlátot, amely gátolta a továbblépést. Ezek a feloldások különböző, matematikailag precízen kidolgozott kozmológiai elméletek képében jelentek meg: ilyen például a hurokkvantum-gravitációs elmélet, vagy a legismertebb, az ún. szuperhúr-elmélet. Ezek segítségével talán sikerül azokat az ősrégi paradoxonokat, amelyekkel már a görögök is birkóztak, ha nem is megszelídíteni, de legalább körülhatárolni. Ezen elméletek szerint a téridő szerkezete bizonyos szempontból "granulált", darabos, más szempontból azonban folytonosság – talán pontosabb, ha összefüggőségnek nevezzük – jellemzi. Ez a szemcsés-folytonos szerkezet igen szoros kapcsolatban áll az univerzum információtartalmával: a "granulátum" legkisebb egysége egy abszolút állandó, az ún. Planck-hossz, vagy – időként tekintve – Planck-idő.¹ Ez elemi területegységenként, tehát Planck-hossz négyzetenként, egy bit információt tartalmaz; ezt lehetne talán az információ szubsztanciájának nevezni. Így tehát az elméletek szerint anyagi valóságunk nem pontszerű részecskékből, hanem egydimenziós húrszerű képződményekből áll, amelyek alapállapotban éppen egy Planck-hossznyiak.

A legújabb megfontolások szerint inkább az a valószínű, hogy a kettőnek – a fizikai valóságnak és az információnak – valamilyen közös nevezője, közös alapja van, azaz létezik valamilyen közös alaprendszer. Ebből jön folyamatosan létre a mindenség információs és klasszikus állapotú valósága is. Vagyis a fizikai valóság alapja valamiféle kvantum-logika. (Nyugodtan alkalmazhatjuk a fizika szót, hiszen az eredetileg phüziszt jelent, a materialisztikus mellékíz csak az idők során tapadt rá. Ez a most formálódó szemléletmód ilyen szempontból a preszokratikus gondolkodást idézi fel, és meghaladja a szellemi és anyagi dichotómiáját. A szimulációs univerzum-elmélet így természetes magyarázatot ad az olyan filozófiai problémákra is, mint a klasszikus elme–test probléma, ezért óriási irodalma van már a filozófusok körében).

A feketelyuk-univerzum

Ahogy az köztudott, a mai kozmológiai modellek szerint a feketelyukban a gravitációs mező nagysága olyan irdatlanul nagy, hogy onnan még a fény sem tud elszabadulni. E térrész elméleti határát eseményhorizontnak nevezik, amely alá kívülről egyszerűen nem lehet "belátni", és ahonnan ki sem tud szabadulni semmi (ez a két állítás persze pontosan ugyanazt jelenti). Ez a térrész egy meghatározott nagyságú felszínnel bír, amelyhez adott entrópia társítható, hiszen minden geometriai objektum felületéhez rendelhető egy adott entrópia- és információ-mennyiség. (Az entrópia szoros kapcsolatban áll az információval, tudniillik jó közelítésben az előző a rendezetlenség, míg az utóbbi ennek ellentéte, a rendezettség, a mintázat mérőszáma.) A feketelyuk felszínéhez, az eseményhorizontjához köthető információ nagysága arányos a felszín nagyságával, és valahogy a lyuk felszínén elhelyezhető szuperhúrokkal áll egyenes arányban.

És most jön egy izgalmas kérdés: vajon nem lenne-e lehetséges ezt a gondolatmenetet általánosítani a világegyetem egészére is? Több jel utal ugyanis arra, hogy univerzumunk mintha valahogy úgy viselkedne – legalábbis innen, a belső megfigyelő szemszögéből –, mintha egy feketelyuk lenne, aminek mi a belsejében ülünk. Ennek a "feketelyuknak" a kozmikus eseményhorizontját az ősrobbanás óta eltelt időben bekövetkezett tágulás jelöli ki. Ahogy egy háromdimenziós gömbnek kétdimenziós gömbfelszín a határa, a három plusz egy dimenziós világegyetemünk egy háromdimenziós hiperszférával van burkolva. Ha pedig a fenti gondolatmenet érvényes a feketelyukak felszínére, akkor az analógia révén vajon nem lehet-e egész univerzumunkra általánosítani ezt a kapcsolatot? Eszerint a világegyetem "felszínén" jelenne meg minden, az univerzumban egyáltalán lehetséges információ. Ez persze meglehetősen vad gondolat, mert akkor mi van itt, a belsejében? Itt talán nincs információ? A válasz: nincs is belseje! Ez csak egy látszat – amiben mi élünk, mozgunk és létezünk, nem más, mint egy "hologram". Legalábbis ezt állítja a mintegy tíz éve keletkezett holografikus princípium elmélet, amely pontosan az előző feltételezésekből indul ki. Azt állítja, hogy mindaz, amit mi itt "fizikaként", a három tér- és egy idődimenziós valóságban valóságként élünk meg, tulajdonképpen a világegyetem határfelszínén rögzített absztrakt mintázatok "hologramja". Ugyanakkor ma már a testek, mintázatok, idomok topológiai információjának vagy entrópiájának kiszámításán túl "absztrakt dolgok", például elméletek entrópiájának és információjának a becslését is el lehet végezni! Ennek az első pillanatban érthetetlennek tűnő állításnak az ad alapot, hogy bármilyen elmélet vagy megértés felfogható valamilyen absztrakt információsűrítésnek (ahogy például számítógépes programok esetében is megtörténik ez, például az MP3 lejátszóban), ezért kapcsolatban áll a matematika alapvető szerkezeteivel, többek között a kozmológiában is használt húrmodellel is.

De a kérdés még mindig áll: hogy kerül a csizma az asztalra, miért kellett felvezetésként Magyarország és a nyugati civilizáció szomorú helyzetét emlegetnem? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, még egy lépést meg kell tennünk – és ez talán egy még forróbb területre, a szimulációs univerzum hipotézisnek nevezett teóriához vezet. Legnevesebb képviselője Nick Bostrom, az oxfordi egyetem filozófiaprofesszora, aki 2001-ben egy híres cikkében felvetette, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy egyfajta "komputer-szimulációban" élünk? Ha ugyanis, ahogy eddig szó volt róla, az univerzum lényege az információ – mégpedig eszerint nem is a téridő belsejében lévő, hanem annak a határfelületébe "beégetett" információ –, akkor innen már csak egy lépés, hogy ez az információs határfelület felfogható egyfajta "programként", amely azt a hologram-valóságot előállítja ("futtatja"), amelynek mi is résztvevői vagyunk. Ezek szerint mi magunk is egyfajta komputációs program vagyunk, egy "alprogram", amely az "univerzumprogram" része. Minthogy pedig az információ a mindenség leglényege, és magunk is információtermészettel bírunk ebben az információ-világegyetemben, információsűrítésünk, megértésünk, tudásunk azonos az univerzum téridőszerkezetének alapszubsztanciájával.

E modellek alapján úgy tűnik, hogy a világegyetemnek éppen az a feladata, célja, hogy mind jobban sűrítse az információt – mind többet "tudjon". Ezért jöttek, jöhetnek létre olyan komplex szervezetek, amilyen az ember, vagy részben most már a számítógép, és talán a jövőben létrejövő mesterséges intelligencia – és ha ez elpazaroltatik, akkor esetleg nem jön létre az a komplexitás, amit az információ-sűrítéssel lokálisan el lehet érni a világegyetemben. És most válik a dolog kozmikus jelentőségűvé, hiszen így, ha az ember nem teljesíti ezt a feladatát – azaz a mindenséggel egylényegű "komputációs képességének", "információ-sűrítésének", tudásának gyarapítását –, azzal a világegyetem sorsát is befolyásolja! A fenti elvek alapján kiszámították, hogy ha száz évet késlekedik a szükséges lépések megtételével, az kozmikus szinten gigantikus, tíz a negyvenhatodikon bit veszteséget jelent.

Hangsúlyozom, hogy – szemben az eddigi filozófiák jelentős részével – a megértés vagy sűrítés itt nem szubjektív kategória, hanem egy matematikai definícióval rögzíthető ontológiai folyamat, amelynek alapja, hogy ha jobban megértettünk valamit, azt annál komprimáltabb, összenyomottabb, sűrítettebb módon tudtuk saját "komputációnkba" elhelyezni. Az ember szempontjából ez azt is jelenti, hogy ha a világegyetem sorsát az információ-sűrítés, ha tetszik, a kozmikus megértés mennyiségével képesek lehetünk befolyásolni, akkor akár meg is lehetne fordítani az univerzum végtelenbe vesző tágulását – állítják az élvonalbeli fizika jelenlegi modelljei.

Civilizációk kozmikus evolúciója

Az eddig ismertetett elméleti modelleken alapul Frank R. Tipler kozmológus könyve, A fizikai halhatatlanság. A könyv nagyon sok vitát vált ki, egyesek egyenesen kiátkozták, bizonyos szempontból mégis reményt nyújt az ember halhatatlanságában hívők részére – egy alapvetően új és szokatlan nézőpontból. A szerző állítása szerint a gyorsulva végtelenbe táguló és így széthulló világegyetem megmenthető az entrópia óceánjába való visszatéréstől. Úgy látja, hogy az előbb említett elvek alapján lokális eszközökkel is meg lehet állítani a globális széttágulást. Szerinte az úgynevezett fotonalagút-effektussal, egyfajta "fotonhajtómű" kialakításával képes lehet az ember a világegyetem alaptermészetének befolyásolására: miután az univerzum lényegét megértve, információját a hajtómű anyagi szerkezetébe "sűrítette".

Mai tudásunk szerint a világegyetem gyorsuló tágulását az okozza, hogy az alapszerkezetét adó vákuum-mező még nem érte el a vákuum abszolút alapszintjét. A világegyetem legutóbbi, hárommilliárd éve történt felgyorsulását is egy alsóbb vákuum-szintre történő "zökkenés" következtében felszabaduló energia okozta. Tipler szerint ezt (ezeket a gyorsulást kiváltó alapfolyamatokat) kellő fizikai felkészültséggel meg lehetne fordítani. Átalakítva a vákuum-mezőt, leállna a tágulás, mi több, talán még visszafordíthatóvá is válhatna, vagyis újra egyetlen pont felé húzódna össze a létezés. Ez azért lenne lényeges, mert így bőven lenne idő arra, hogy valamelyik civilizáció szupercivilizációvá, azután hipercivilizációvá váljon – s végül a teljes világegyetemet nooszférává, "komputációs hiperkozmosszá" alakítsa, amely már mindenre képes.

Ez a kozmikus civilizációs fejlődés hat fázison át történne, amelyek mindegyike oly mértékben különbözne az előzőtől, hogy az gyakorlatilag kizár mindenfajta megértést az egymást követő civilizációs fázisok között. Számítások szerint egy második fokozatú civilizáció (az első típusú az, amelyben az emberiség jelenleg él) már képes lenne létrehozni egy bolygó méretű, vagy annak megfelelő tömegű nano-komputert, amely a bolygó központi napjának szinte a teljes energiáját képes lenne felhasználni. Azt a gigantikus méretű negentrópiát, rendezettséget, amit egy csillag jelent, teljes egészében a saját céljaira, mégpedig az információ-előállításra és -sűrítésre, ha úgy tetszik, a megértés céljaira tudná használni ez a civilizáció.

Egy ilyen számítási kapacitás teljesítményét jól illusztrálja, hogy becslések szerint képes lenne tíz a mínusz hetediken másodperc alatt az egész emberiség teljes történetét – a kezdetektől fogva, a több mint tízmilliárd ember összes tudati rezzenésével, minden múló hangulatával, minden apró tudati mozzanattal együtt – emulálni, azaz számításokkal lefuttatni, létrehozni! (Valahogy úgy, ahogy azt a Mátrix című film, vagy a talán még klasszikusabb, bár kevesebbek által ismert Tizenharmadik emelet című film bemutatta.) Képzeljék el, hogy akár csak egyetlen másodperc alatt hány alternatív, úgynevezett valóságszálat tudna lefuttatni egy ilyen – a szakirodalomban Jupiter-agynak nevezett – valami. A mai nano-technológiai eljárások már errefelé mutatnak, tehát egyáltalán nem valamilyen elképzelhetetlen futurológiai projekció azt mondani, hogy egy bolygó méretű nano-számítógépet létre lehet hozni.

A második típusú civilizáció után további lépések is következnének: matrjoskababa-szerűen egymásba foglalt szférikus gömbhéjvilágok, amelyek még nagyobb felszínen tudnának komputálni. A harmadik típusú civilizációk már képesek lennének tíz a tizenegyediken ilyen Jupiter-agyat üzemeltetni. Gondoljuk meg, ha ezek közül csak egyetlen is már tíz a mínusz hetediken másodperc alatt mindent elő tud állítani számítással, amit az emberiség egésze valóságnak gondol már több ezer év óta, akkor micsoda potenciált képviselhet egy harmadik típusú szupercivilizáció a maga tíz a tizenegyediken hiperszámítógépével.

A modell szerint azonban létezik negyedik típusú civilizáció is, amely már egy galaxis-csoportból állhat, sőt egy galaxis-szupercsoport egészét képes energetikailag és információ-sűrítésre (kombinatorikus szálak lefuttatására) felhasználni. Az ötödik lépés az univerzum mint komputációs rendszer, a hatodik pedig a multiverzumot, a világegyetemek végtelen sokaságának egészét processzáló, mintegy tudásgeneráló rendszerként elképzelhető rendszer.

A végső állapot, a multiverzum, egy olyan sokaság, amelynek az elemei maguk is univerzumok. Egy-egy világegyetem – amit eddig univerzumnak gondoltunk – csak egy eleme a multiverzumnak. Talán szemléletes az analógia, ha úgy képzeljük el, mint ahogy a szódavízben megjelennek és eltűnnek a buborékok. A szódavíz lenne a multiverzum, amelyben a bizarr geometriájú világmindenségek, különböző dimenziószámú téridő-sokaságok végtelen sokasága, mint kis buborékok vagy síkok helyezkednek el. (Ennek komoly geometriai modelljei léteznek, de ez a témánk szempontjából most mellékes.) Ezek egyikében, saját univerzumunkban születtek meg azok az elvek is, amelyeket mindmáig a lét általános elveinek gondolunk: a lét egységét minden filozófia vallja, attól függetlenül, hogy a létet magát miféle szubsztanciájúnak gondolja. Márpedig az elmondottak alapján a létnek nem kell sem folytonosnak, sem összefüggőnek, azaz egységesnek lennie.

Mindez persze csak naiv mese az ember számtalan, a kezdet és a vég között kapcsolatot kereső történetei közül – állítják sokan. De miért lehet mégis fontos? Mert – Nietzschével szólva – az ember híd két part között. Miért gondoljuk, hogy az evolúció nem hozhat újabb és újabb fázisokat a történetbe? És nemcsak a szűken vett biológiai evolúciót, de nyugodtan mondhatjuk, hogy a kozmikus poszthumán fázisok evolúcióját is beleértve a folyamatba.

Sok ellenérv létezik az ismertetett elméletek ellenében, és persze léteznek az ellenérvek ellenérvei is, és így tovább. Sokan érvelnek amellett, hogy ezek minden alapot nélkülöző őrült ideák, és semmi valóságalapjuk nincsen, már csak azért sem, mert megsértik az úgynevezett Occam-borotva elvét. Nevezetesen azt, hogy lehetőleg minél kevesebb új magyarázó elv felhasználásával, minél kevesebb új entitás bevezetésével kell a világmagyarázó elméleteket kidolgozni. Tényleg, mintha igaza lenne az ellenzőknek, mintha joggal lehetne felhozni ezt az elvet olyan hipotézisekkel szemben, amelyek soha meg nem figyelhető világegyetemsokaságokra vonatkoznak. Igen ám, csak ennek is van ellenérve, nevezetesen, hogy információs szempontból "sokkal olcsóbb" a minden, mint az egyvalami. A lehetségesség teljes köréhez, a "minden" létrejöttéhez ugyanis nem szükséges információ! Hiszen pontosan azáltal lesz egy adott világnak maximális az információtartalma, hogy különleges, speciális paramétereket rendelünk hozzá. Ha minden lehetséges világegyetem létezik, abban semmilyen meglepetés nincs. Valahol a létezés mezőjében minden létezik, ennélfogva nem meglepő semmi sem, ami a szemünk elé kerül. Ha minden van, semmi sem csoda. Ezzel szemben az egyetlen világ magyarázatához maximális információmennyiségre van szükség, hiszen olyan speciális szimmetriák, olyan összecsengések, olyan fizikai törvények jellemzik, amelyek nagyon speciálisak – éppen ez a helyzet saját univerzumunkkal. Ha például a gravitációs konstans csak egy kicsit kisebb lenne, a világegyetemünkben talán még szilárd, strukturált anyag sem létezhetne, nem is szólva egyéb folyamatokról. És ellenkezőleg, ha a gravitációs konstans csak egy kicsivel is nagyobb lenne, akkor már régen újra összehúzódott volna a világegyetemünk, és megint nem jöhettek volna létre olyan nagy bonyolultságú, komplex rendszerek, amelyekre az élet és az értelem is épül. Tehát az egyetlen világ az, amit igazán meg kell magyarázni, a sok világ ebből a szempontból nem mond ellent az Occam-borotvának.

A sokvilág-elméletnek éppen az a metafizikai hozadéka, hogy semmilyen magyarázatra nem tart igényt – mert ha minden van, akkor semmilyen magyarázatra nincs szükség. A múlt század nyolcvanas éveire elterjedt egy új teologizáló kozmológia, az ún. antropikus kozmológia, ami éppen abból a rácsodálkozásból született, hogy világegyetemünk finomszerkezeti állandói, egyéb paraméterei és peremfeltételei tökéletes módon éppen úgy esnek egybe, hogy az ember létezhessen. Ha csak egy-egy százalék eltérés lenne bármelyik irányban, már lehetetlenné tenné a világegyetemen belül nemcsak a tudat, de az élet, vagy akár még az atomok kialakulását is. Egyetlen világegyetem feltételezésével tényleg iszonyúan kicsi a valószínűsége, hogy az a véletlen által így jöjjön létre. De a multiverzum-elmélet szükségtelenné teszi az antropikus érvelést: végtelen sokféle világsokaságban végtelen sok olyan is van, bár csak egy alrendszerként, amelyben emberi és hasonló komplexitású civilizációk létezhetnek, köztük a mienk is. A multiverzumban, ahol világegyetemek végtelen sokasága van, teljes bizonyossággal minden előfordul. Minden fizikailag, sőt minden matematikailag lehetséges struktúra képviselve van – különálló világként. Tehát a szelekciós elv puszta jelenlétével bebizonyítható, hogy semmi csoda sincs abban, hogy az ember éppen olyan környezetben találja magát, amilyenben találhatja magát.

Én sok helyen vagyunk

És még itt sem érnek véget a furcsaságok. A multiverzum-modellek szerkezetéből az is következik, hogy végtelen sok hasonmásunk jön létre az időben, ahogy végtelen sok hasonmásunk létezett már a végtelen múlttól kezdve idáig, és létezik most is a végtelen térben, igen nagy távolságokra szétszórva – a végtelen jövőig. És végtelen sok egy kicsit eltérő hasonmásunk van, és végtelen sok egészen jelentékenyen eltérő hasonmásunk van, és így tovább. Ki is számították, hogy ezek alapján a pontos tudati és fizikai hasonmásunk legközelebb kb. tíz a tizediken a tizenvalahányadikon méterre helyezkedhet el tőlünk, ami egy gigászi szám, de a végtelen térhez képest elenyésző távolság.

És itt ismét egy nagyon érdekes filozófiai kérdés merül fel: az identitás problémája. Ha "az a másik" pontosan ugyanazokat a tudati állapotokat reprezentálja, amit én, akkor melyikünk melyik? Tudniillik egy ilyen multiverzumnak nincs semmilyen kitüntetett vonatkoztatási pontja, nem tudunk semmihez sem viszonyítani, ezért bármelyikünk ugyanaz, nincs kitüntetett "fő-én". Ez esetben ki az az én, és melyik én vagyunk – hogy ilyen nyelvi abszurdot hozzak fel a kérdés nehézségének jelzésére. Ha ezek mindegyike én, és ugyanolyan tudatfolyamot élnek át, akkor tökéletesen ugyanazok vagyunk – vagyok. Még téridőbeli különbség sem tehető, hiszen ahogy említettem, a téridő e szempontból homogénnek tekinthető. És oksági kapcsolat sincs közöttünk (közöttem), hisz fényévek milliárdjaira vagyunk magamtól. Akkor az identitás csak egy absztrakt filozófiai probléma marad, és eltűnik, pontosan azáltal, hogy – a holografikus princípium szerint – ez pusztán egy "nagyon komplex mintázat". És ha a mintázatok tökéletesen azonosak, akkor értelmetlen feltenni, hogy melyik az eredeti és melyik az utánzat.

A szimulációs univerzum elméletéből azonban más is következik: minthogy világegyetemünk életigenlő, sőt mi több, tudásbarát, ezért, ha kozmikus skálán is, de valószínűleg máshol is léteznek civilizációk, amelyek a már ismertetett egyre fejlődő civilizációs formákon keresztül végül is megvalósíthatják a fizikai halhatatlanság programját. De nem ez a végső cél, ez nem azért alakul így, hogy mindenen keresztül túl lehessen élni az individualitást, hanem azért, mert így válik lehetővé a Minden szimulációja – minden lehetséges elgondolt, vagy még el sem gondolt gondolati forma, az elme teljességének végtelen lefuttatása, "lejátszása". Ez a multiverzum végső feladata.

A már említett A fizikai halhatatlanság című könyvben a szerző részletesen vázolja ezt a folyamatot az úgynevezett nagy ómega pont felé való közeledés kapcsán – ami közvetlen hivatkozás a teológus őslénykutató Teilhard de Chardin életművére. Chardin Krisztus második eljöveteleként, a világegyetem teljes beteljesedéseként hivatkozott erre a pontra. Minden e nagy ómega pontban fut össze, ennek megelőző fázisa lenne nála is a nooszféra kialakulása, tehát a mindenek tudattá válása. Tipler könyve ennek "konkrét fizikai mechanizmusait" tárgyalja.

Erre a feltételezett folyamatra persze kidolgoztak jó néhány negatív és pozitív kicsengésű lehetséges forgatókönyvet. Mára már ennek kutatására is külön tudomány alakult, az ún. fizikai eszkatológia, amely feltérképezi, hogy e nagyléptékű információs, tudati változássorozat következtében milyen törvényszerű átalakulások várhatók. A negatív lehetőségekről most nem beszélek (a kozmikus hatásoktól a globális és személyes léptékig terjednek), mert a pozitív szcenáriók sokkal érdekesebbek, és talán egy lépéssel közelebb visznek a felfoghatatlanhoz.

Az eddig többször is említett "tudati dimenzióváltás" problémakörét az irodalomban a technológiai hermetika korszakaként említik. E felfogás szerint Hermész Triszmegisztosz volt az első, aki mitikus és metaforikus nyelven a transzformációnak olyan alapvető elemeit rögzítette, amelyek elérése majd most lesz lehetséges, ebben az úgynevezett digitális alkímiában. Ez részletesen többek között Neil Spiller Digitális álmok. Architektúra és alkémikus technológia című, 1998-as könyvében kerül kifejtésre, amelyben ezt a folyamatot nano-alkímiának nevezi a szerző. Mert mi is az alkímia lényege? Ahogy Eliade mondja: a transzformáció mítosza, a korlátlan transzformálhatóság – sárból aranyat, tudatlanságból tudatosságot. Sokféle szinten, sokféle módon zajlik ez a folyamat, de a közös lényeg a transzformálhatóság. A könyv állítása szerint valamikor a nem is túl távoli jövőben – a már most is létező nanotechnológia kiterjesztésével – az emberiség eljuthat oda, hogy képes lesz egyfajta "általános transzformálhatóságot" megvalósítani. Ennek egyik legerőteljesebb hatása az lesz, hogy nem lesznek rögzített tárgyiasságok. Például egy szék délelőtt tíztől tizenegyig szék lesz, de délután már akár vaslábas. Az ún. próteuszi vagy formaváltó technológia révén a tárgyiasság átalakul: a mai értelmében eltűnik. A civilizáció egyfajta transzarchitekturális fázisba érhet. A transzarchitekturális változás a transzformáció egyetemességében azt jelenti, hogy nemcsak a tárgyiasság tűnik el vagy válik illékonnyá, hanem az ember–környezet viszony is relatívvá válik – nem lehet majd elkülöníteni a használat tárgyát a használótól: lehetek az épület, lehetek a lakó, és lehetek a lakott bizonyos értelemben. (Egyébként Stanislaw Lem, korát jóval megelőzve, igen érdekesen írt erről a Csillagnaplóban, ahol komód-, kredenc- meg hokedli-mezőket ír le, amelyek mindenféle egyedi evolúciókba kezdenek, úgyhogy egy komód fiókja majdnem leharapja az utazó kezét, meg hasonló kalandok történnek.) Így a civilizáció belátható időn belül eljuthat egy olyan fázishoz, amelyben az emberi korlátok – a híres "condition humaine" – feloldódni látszanak, az emberi kultúra pedig átadja a helyét a transzarchitekturális és avatár-kultúráknak,² ahogy ezeket nevezik.

Jegyzetek: