Jacques Maritain

A garonne-i paraszt
(részletek) Az alábbiakban Jacques Maritainnek (1882–1973) – a 20. századi neotomizmus egyik legnagyobb jelentőségű gondolkodójának – Teilhard de Chardin életművét elemző írásából közlünk részleteket (a jegyzetek és hivatkozások nélkül).

illusztráció

Egy dologban igazságot kell neki [Teilhard de Chardinnek – a szerk.] szolgáltatni: mindig az idealizmus és az ideozófia ellenpólusát képviselte. Mindvégig rendíthetetlen bizonyossággal hitt a világ valóságosságában. Realizmus dolgában, ha e szót ismeretelméleti értelemben vesszük, s a filozófia abszolúte első alapjának vonatkozásában (amely azonban csak az alap) teljes egyetértésben volt Szent Tamással anélkül, hogy tudta volna. Ez kettejük egyetlen találkozási pontja. S még ez az egyetértés is komoly kétértelműséggel volt terhes. Mert Szent Tamás tökéletesen bizonyos volt a világ valóságos voltában, de ezt nem hangsúlyozta különösebb hévvel, elég volt a szemét kinyitnia; míg Teilhard gondolkodásának a "hit a világban" és a hit Istenben volt a két pólusa. Eléggé ismert, hogyan beszélt e kétféle hitről.

Hisz végül is nem azt mondta egyszer, hogy a "jobb kereszténység" (vagy, ahogy Gilsonnak említette, "metakereszténység") felfedezését célzó erőfeszítése egy olyan vallásra irányult, amelyben a Személyes Isten "a vallásunk és kultúránk fejlettségi foka által megkívánt Világlélekké válik"? (Hogy örültek volna ennek a régi sztoikusok...)

Úgy gondolom, Teilhard gondolkodásának gyökerénél a teremtett természet szent és határtalan értékét megragadó – rendkívül nagyszabású – költői intuíció található; egy keresztény Lucretiusé lehetett volna ilyen.

Ezt az intuíciót kellett összehangolni a háromszemélyű egy Istenben és a Megtestesült Igében való hittel – s ugyanakkor egy mély és szintén hatalmas vallásos érzéssel, melynek tárgya Isten jelenléte a világban (ez az érzés, amelyben nagy szerepet kellett játszania a természetes misztikának, megtapasztaltatta a lélekkel a végtelenség jelenlétének teremtett hatásait, de egy kegyelemből élő lélekben kétségkívül a természetfeletti misztika csíráit is elültethette, bármennyire belekeveredett is ebbe az élménybe egy különös emberi rajongás). Telihard nagy írására, a Mise a világ felett-re gondolok.

Hogyan valósítható meg ez az összhang, s hogyan lehet megpróbálni fogalmakba önteni? Hatalmunkba kerítve az evolúciónak a biológia, az asztrofizika, a mikrokémia révén a tudományban bevetté vált eszméjét, hogy azután misztikus értelemmel ruházzuk fel és az egyetemes valóság nagy Mítoszává tegyük; így lesz belőle a szent Evolúció, amely – nem folyamatosan (kivéve ami az evolúció minden nagy mozzanatának önmaga meghaladására irányuló spontán tendenciáját illeti), hanem egyik küszöbátugrástól a másikig haladva (Isten éltető erejétől hajtva) – kibontakoztatja az anyagból ennek szellemi lehetőségeit, a végtelenül szerény kezdetektől Isten fiainak dicsőségéig és ama személyes Isten trónjáig jutva, akinek megtestesült Fia, a kozmosz méhében, minden keletkezés fő mozgatója.

Úgy látom, e módon kell megrajzolni Teilhard gondolkodásának körvonalait vagy haladási irányát. E gondolkodás fényes uralkodói rangot ad a Tudománynak. De valójában a tudósok tudományát teljesen meghaladja – vagy inkább magával sodorja, és feloldja a kutató elmélkedés nagy áramában, ahol tudomány, hit, misztika, teológia és filozófia alaktalan állapotban szétválaszthatatlanul és összezavarodva keveredik. S ebben föl lehet ismerni az értelem elleni bűnt, amelyről korábban szóltam. Bizonyos, hogy Teilhard ezt teljesen ártatlanul követte el, minthogy a tudás különböző fokozatai közötti fajlagos megkülönböztetés gondolata mindig tökéletesen idegen maradt a számára. Ám ez önmagában véve akkor is az értelem elleni bűn volt, méghozzá jóvátehetetlen.

Ezért, ha hitelesen teológiai perspektívába helyezkedve vesszük szemügyre Teilhard de Chardin doktrínáját (amely "aligha doktrína, inkább érzésmód"), azt kell mondanunk Gilsonnal, hogy a költői világban, amelybe bevezet, "ismerős tájon fogja találni magát mindenki, aki figyelemmel kísérte a keresztény gondolkodás történetét. A teilhardi teológia egy újabb keresztény gnózis, és, mint minden gnózis Markiontól napjainkig, valójában theologyfiction.

A műfaj minden hagyományos jegye megtalálható benne: minden probléma kozmikus perspektívába, vagy talán inkább a kozmogenezis perspektívájába van helyezve. Van egy kozmikus anyagunk, egy kozmikus Krisztusunk, és mivel Ő a teremtés fizikai központja, van egy lényegileg "evolutív" humanizáló Krisztusunk, röviden egy egyetemes "Krisztusunk", mint a Megtestesülés egyetemes misztériumának magyarázata. A kozmogenezis így Krisztogenezis lesz, amely teremtője a Krisztusinak és a Krisztoszférának, ennek a Nooszférát megkoronázó és Krisztus átformáló jelenléte által tökéletesítő rendnek. E szép szóhasználat nem önmagában kárhoztatandó, hanem csak azért, mert abból a minden gnózisra jellemző ízlésből fakad, amely kedveli a patetikus, kifürkészhetetlen távlatokat sejtető és érzelmektől terhelt neologizmusokat." (Gilson)

Ami a doktrínát illeti: a Nagy Mese birodalmában találjuk magunkat (nem tudok olyan kifejezést találni, amely kevésbé sértené a jámbor füleket, vagy igazságosabb lenne). Igaz, ha a teilhardizmus – igen, a teilhardizmusról beszélek, a beavatottak által kidolgozott és a napi sajtó által terjesztett ideológiáról – doktrínaként jelentkezik is (amelyet olyannak kell ábrázolnunk, amilyen), magából Teilhardból a személyes élmény a fontos, amely, az igazat megvallva, közölhetetlen, noha ő maga szüntelenül kereste a közlésére alkalmas eszközöket.
(...)

Így Teilhard "egyszerre beszélhet "a történeti Krisztus egyetemes fizikai funkcióba való felemeléséről" és a "Kozmogenezisnek egy Krisztogenezissel való végső azonosulásáról". Jól figyeljünk: felemelés! Így kapjuk meg a "modern filozófia neologoszát", amely immár nem mindenekelőtt Ádám megváltója, hanem "egy mozgásban lévő univerzum evolutív alapelve". Lám csak, mondják majd az emberek, mennyire törődik azzal, hogy megőrizze Krisztust! Igen, de milyen Krisztust? ... Nem vagyok benne biztos, hogy létezik a tudomány omega pontja, de azt bizonyosnak érzem, hogy az evangéliumban a Názáreti Jézus egészen más, mint az Ómega Krisztus "konkrét csírája". Nem mondom, hogy Krisztus új funkciója nélkülözi a nagyságot és a nemességet, de más, mint a régi. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint az üres sír előtt: elvitték Urunkat, és nem tudjuk, hová tették." (Gilson)

Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy Teilhard valaha is helyettesíteni akarta az Evangélium történeti Krisztusát egy "egyetemes fizikai funkcióba emelt" Krisztussal, a hitünk tárgyát képező Krisztust egy kozmikus Krisztussal – amelyben egyébként, ahogy Gilson megjegyzi, "egyetlen tudós sem hisz", (noha kigondolása épp rájuk való tekintettel történt). A kereszténység megfordítása, amely a "metakereszténység" lényege, sokkal nagyobb szabású művelet. Magának a történeti Krisztusnak kozmikus Krisztussá tételéről van szó. Azt hiszem, akkor értem meg, hogyan képzelhette el Teilhard e vállalkozást, ha arra gondolok, mit implikál egy tisztán evolutív koncepció, amelyben a létet a levés helyettesíti, s ahonnan eltűnik minden önmagában stabilan megállapodott lényeg vagy természet.

Így embernek lenni nem azt jelenti, hogy magával a kozmosszal vagyunk vagy voltunk azonosak, annak egész hatalmas folyamatában, amely által hominizálódott? Testet ölthetett-e az Ige Máriától anélkül, hogy ha szabad így mondanom, "anyagot öltött" volna az egész kozmoszban és a történelem teljes folyamán? Megtestesülhetett-e egy napon a történelem egy bizonyos pillanatában anélkül, hogy előbb (miért lennék én az egyetlen, aki fél a neologizmusoktól?) Meganyagosult és Megkozmoszosult volna az idáig vezető evolúció egész folyamán? Ha emberré lett, akkor világgá is lett. Íme "a Megváltó Krisztusnak igazi evolutív Krisztussá való általánosítása"; legalábbis ez az egyetlen mód arra, hogy megpróbáljak e kifejezésnek érthető jelentést adni (érthetőt? ez csak nyelvbotlás volt, mondjuk: többé-kevésbé elgondolhatót).

E megfordított kereszténység nagyszabású látomás egy puszta képzelődésen alapuló vallásos gondolkodás számára, amelyet elbűvöl a teremtmény Istenhez való látványos isteni felemelkedése; de mit mond számunkra arról a titkos ösvényről, amely minden látványosságnál fontosabb nekünk? Mint mondhat nekünk a lényegről – a kereszt misztériumáról és a megváltó Vérről? Mit a kegyelemről, amelynek egyetlen lélekben való jelenléte többet ér az egész természetnél? És arról a szeretetről, amely Krisztus megváltótársaivá tesz minket, és az örömkönnyekről, amelyek által megkapjuk békéjét? Az új gnózis olyan, mint a minden gnózis – szegényes gnózis.
(...)

Gilsonnak kétségkívül igaza van, amikor arra emlékeztet, hogy valójában Teilhard atya vallási tapasztalata sokkal fontosabb, mint doktrínája. "A tudományos ihlet és az evolúció kultusza, amely némileg Huxley zavaros evolucionizmusára emlékeztet, arra késztette, hogy pontatlan, de tudományosnak látszó nyelven fogalmazzon meg egy minden kétséget kizáróan mély vallási élményt", amely, bármit gondolunk is spirituális hitelességéről, s bármilyen illúzióknak adhatott is tápot, életének forrását jelentette, de csakis az övé volt, s enélkül viszont "doktrínájának nincs semmi értelme."

"Ezért, folytatja Gilson, nem látok semmi különösebb veszélyt benne." Én nem vagyok ennyire optimista, mert tökéletesen igaz ugyan, hogy Teilhard atya vallási élményei nem átadhatóak – de a teilhardizmus igen, és meglehetősen terjed is, szavak, zavaros eszmék, misztikus-filozófiai képzelődés és hiú remények keltette nagy érzelmi hullámzások útján, amelyeket számos jóhiszemű ember kész hiteles és lelkesítő intellektuális szintézisként és új teológiaként elfogadni.
(...)

Számosan vannak, azt hiszem, akiknek szívét Teilhard de Chardin atya és könyveinek olvasása nyitotta meg a hit kegyelme előtt. Nem csupán igazságos, hogy hálát és tiszteletet érezzenek annak emléke iránt, aki így segítette őket, hanem érthető az elismerés és a csodálat is, amellyel viseltetnek művei iránt, sőt, a Gilson és jómagam által használt kifejezéssel élve, Teilhard gnózisa iránt is, amely szemükben kétségkívül jól megalapozott doktrínának látszott. De valójában mégsem e tannak köszönhetik, hogy megkapták az igazságot, amely szabaddá tesz, hanem annak a lángnak, amelyről beszéltem, s amely Teilhard atya szívéből hozzájuk került, doktrínáján keresztül, Isten szent kegyelme, és a költészet kegyelme által, amely nem természetfeletti, de szintén a világosság Atyjától származik.

Forrás: Jacques Maritain: A garonne-i paraszt
(Budapest, 1999, Szent István Társulat – Kairosz Kiadó)


Ökotáj, 37–38. sz. 2007. 59., 61., 63., 65., 67. o.