"Égen, földön, s bíborló vizeken
A Csönd trónol, büszkén és hidegen;
a Csönd, a néma Csönd – de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?"
(Omar Khajjam: Rubáiját, XXXI.)

Nem, nem létezik. Léteztek és léteznek ugyan olyan filozófiák, melyek az Anyagot tették, teszik meg a Létezés elsődleges okának – például Démokritosz vagy Chárvaka követői, a lokáyaikák, a marxisták stb. –, de ezek egyike sem társítható a hagyomány eszmerendszeréhez. Miért nincs hagyományhoz köthető evolúciós elmélet? A kérdés mögött egy másik kérdés húzódik: Lehet-e az örökkévalóságnak kezdete? Miért van, és mi okból? A legmaradandóbb válasz erre: a cselekvés tárgya feltételezi a cselekvőt, aki cselekszik. És ez a hármasság – a létezés alanya, állítmánya és tárgya – az eredetállapotban nem különül el: Unitás, Egység.

Ha azt szeretnénk, hogy viszonylag objektív kategóriák alapján értékeljük a teremtés versus evolúció kérdéskörét, akkor érdemes a hagyomány megkülönböztetési rendszerét használni. Ennek alapján, a tudatossági szinteknek megfelelően, három nézőpontot különböztethetünk meg:

• exoterikus (külső, vagyis ceremoniális)
• ezoterikus (belső, vagyis mágikus)
• tradicionális (titkos, vagyis iniciatív, beavatásra alapuló)

A három szint közötti különbséget talán egy csanbuddhista koannal lehetne a legjobban érzékeltetni: Egy este három szerzetes sétált a telihold alatt. Az egyik megjegyezte: "Milyen kiváló lenne ez az időpont a szutrák (szent iratok) tanulmányozására." A másik viszont úgy vélte: "Szerintem ez az időpont sokkal alkalmasabb a meditációra." A harmadik erre otthagyta őket.

A legmélyebb, tradicionális nézőpont kivételével a teremtés és az evolúció között feszülő ellentét mindenképp fennáll. Vegyük az első szintet, az exoterikus, vagyis "külső" utat. E szint pro és kontra érveit fölösleges részleteznem, hiszen a tudományos és kvázi-tudományos, illetve vallásos nézőpontok közötti viták többsége ezen a szinten zajlik. A vallási attitűd itt a szent szövegek szó szerinti értelmezésére épül. Vagyis az a hat nap tényleg hat nap volt, Mózes tényleg a fáraónál nevelkedett stb. A leegyszerűsített, vulgár-darwinizmus szerint pedig – amit általános iskolától kezdve tanítanak – a halak egy csoportja egyszer csak úgy döntött, hogy kimászik a szárazföldre, aztán később a medvék közül sokan úgy vélték, hogy visszatérnek a tengerbe, mert delfinek szeretnének lenni, és a majmok "avantgardja" elkezdte fejleszteni az agytérfogatát, hogy emberré váljon. Ez az érvrendszer mindenki számára ismert.

A második szint már sokkal bonyolultabb, mind teista, mind ateista nézőpontból. Az ateisták, materialisták, szkeptikusok szívesen beszélnek "vak órásmesterről", "önző génről", vagy "isten gondolatairól", és igazuk is van a maguk módján. Szcientista ezoterikusoknak nevezném őket, mert tudásuk, tudományuk – a felépített, belsőleg többé-kevésbé konzisztens elméletek többsége – olyan szintű és mélységű, hogy az az egyszerű halandónak kvázi transzcendensnek tűnhet.

Tudomány és teológia

A teizmus exoterikus szintjét meghaladva, a valódi exegézis az allegorikus értelmezéssel kezdődik. Ezek a szentírás-magyarázatok mágikus vagy filozófiai alapokon próbálják feloldani a szó szerinti értelmezés visszásságait, miközben óhatatlanul a Rossz létének kérdéskörébe konvergálnak, ahol az ontológia összefonódik az etikával. Meglehetősen nehéz ugyanis összeegyeztetni két elvet: A Teremtő a Legfőbb Jóság, ugyanakkor a teremtésben ott van a Rossz. Hogyan lehetséges ez? A teremtés lebontása a különféle vallásokban, misztikus vagy gnosztikus irányzatok ezoterikus tanításaiban legtöbbször segítőkre – arkangyalokra, demiurgoszra, pradzsapatikra stb. – hárul. Kétségtelen, hogy születtek a kérdésre nagyon meggyőző és olykor kifejezetten eredeti válaszok, de ezek legtöbbje nem egyéb, mint csatangolás, kószálás az exo- és/vagy az ezotéria berkeiben.

Ugyanez a megoldási forma jelenik meg a kreacionizmus–evolucionizmus vita esetében is, amikor ugyanezen a szinten keresik a szintézist. Ilyen összeegyeztetési kísérlet például az intelligens tervezés (Intelligent Design) elmélete, vagy az Emberi jelenség, Pierre Teilhard de Chardin alapműve. A szerző ebben mondja: "Elkerülhetetlen, hogy a Mindenre kiterjedő látásmódban ne érintkezzen a Tudomány és a Vallás". Rendtársa, Henri de Lubac szerint Teilhard volt az, aki a megfelelő időben megmutatta a mai embernek az egyedül járható utat, azt, hogy az ember sorsa két irányban gondolható el: a Világ vagy a Transzcendencia irányában. "Bármit talál is a Tudomány mint olyan, az nem az Abszolútum, mert a transzcendens valóság túlmutat a jelenségeken, vagyis a tudomány kompetenciáján." Filozófiájuk a Világ, az élők világának tanulmányozása során az evolúció gondolatát állítja a középpontba. Mivel ez a felismerés a fejlettebb tudat (consciense) felé mutat, figyelmüket a fejlődés irányára és kulcsára, az emberre irányítja. Érveik értelmében ennek a magasabb tudatnak fel kell ismernie a Vallás, a Tudomány és a Filozófia egységét. Ez készíti elő a Világegyetem végső beteljesedését (Parúzia), amikor Isten lesz minden mindenben.

Ez a gondolatmenet jellemző a modernkori keresztény teológusokra. Lépten-nyomon elkövetik azt a hibát, hogy ontológiájukat az aktuális tudományos nézőponthoz próbálják szabni. (Akkor lesznek majd igazán bajban, ha egyszer tényleg kiderül, hogy a Föld valójában banán alakú!)

Ez a feszültség csak a szekularizált és magát felvilágosodottnak tartó nyugati kultúra számára létezik. A muzulmán kultúrában például nem jelentkezik, hiszen ott nem történt meg e két hatalom- és gondolkodásforma szétválása. A nyugati gondolat azonban egyrészt nem tud, másrészt nem akar mit kezdeni ezzel a problémával, úgy tesz, mintha elfelejtette volna, ezért újragondolni sem meri.

A megismerés a világban-benne-lét létmódja – mondja Martin Heidegger a Lét és idő-ben. De miféle megismerésről van itt szó? Erre csak egyetlen válasz adódik – a létezés természetének, majd ezt tovább bontva, a teremtés természetének, a magam köré felépített Világ természetének közvetlen megismeréséről. Ezzel szemben mind a szcientizmus, mind az ezoterikus vallásosság hittételeken alapul, akárcsak bármely "izmus". Semmivel sem kell több hit ahhoz a teóriához, hogy minden egy teremtő által jött létre, mint ahhoz, hogy "magától". Ami közös bennük: mindkét fél csak azt látja, amit látni akar. Mind a kettő elsőbbséget igényel magának a másikkal szemben. Pedig a két álláspont nem más, mint az érem két oldala.

Az ébredés

Mennyivel tisztábbak a mítoszok! A görög hagyomány jellegzetes gondolatmenete: kezdetben volt a Kháosz – a differenciálatlan Ősanyag, Nyx – az Éjszaka, és Erosz – a Vágy. Belőlük bontakozott ki a Szellem és az Anyag, Uranosz és Gaia. A Szellem detronizációja az Idő megjelenése és hatalma: Ő Kronosz, az "Örök Idő", aki felfalja gyermekeit, kivéve Zeuszt, az Életet. (Apuleius szerint Zeusz neve az ógörög zén, azaz "élni" szóból ered.)

"Az Idő vagyok, világok pusztítója" – mondja a Bhagavad gíta (11. 32.), amikor megjelenik Krisna, mint visva rúpa, az Univerzum megtestesülése, a Világ maga. Az Idő ugyan világok pusztítója, de az életet nem képes megsemmisíteni. Mert az Élet legyőzhetetlen.

Az ezoterikus terminológiával mindig az a baj, hogy az adott jel- és szimbólumrendszeréről vissza kell fordítani azt a hagyomány nyelvére. A tradíció szempontjából azonban mindez illúzió. Ahogy Berzsenyi Dániel mondja a Közelítő tél című versében: "Minden csak jelenés: minden az ég alatt, / mint a kis nefelejcs, enyész."

A tradicionális létszemlélet beavatáson alapuló tanításai azt mondják, hogy minden érzékelt jelenség – függetlenül a létsíktól – illuzórikus természetű: vagy a valóság torz tükre, vagy annak lefedője. Alexandra David-Neel a Mágusok között Tibetben című könyvében ezt a következő példával támasztja alá: "... a lámák a Bardóban¹ tett utazás eseményeit pusztán szubjektív látomásoknak tekintik. Ezek a látomások attól függenek, milyen gondolatvilága volt az embernek. A különböző paradicsomok, poklok és a Holtak Bírája azoknak jelennek meg, akik hittek bennük. Egy kelet-tibeti remete erről a következő történetet mondta el: Egy festő – aki főleg templomok festésével foglalkozott – gyakran festett fantasztikus lényeket emberi testtel és állati fejjel; ezek voltak Sinje² kísérői. Fia, aki még gyerek volt, gyakran mellette állt, míg festett, és figyelte a freskón feltűnő szörnyeteg alakokat. Történt pedig, hogy a fiú meghalt, és belépve a Bardóba, rettenetes lények kerültek elébe, amelyek ismerősnek tűntek neki. Egyáltalán nem ijedt meg, hanem nevetésre fakadt: Ó, hiszen ismerlek benneteket, apám fest titeket a falra. És játszani akart velük."

David-Neel később leírja, hogy miként sikerült neki magának egy szerzetes alakját létrehoznia koncentrációs gyakorlatokkal. Akarattal és kitartással létrehozott egy autonóm szellemi objektumot. Egy olyan mentális objektumot, amelyet mások is érzékeltek, láttak. Ez a fantazmagória vele lakott, vele élt. Egy idő után azonban önállósítani kezdte magát a fantomkép, rosszindulatúan és agresszívan kezdett viselkedni. Ez azért történhetett meg, mert a "Teremtő" elvesztette kontrollját teremtménye fölött. Szerencsére a lámaasszonynak megvolt hozzá az ereje, hogy megfékezze, és végül megsemmisítse. Még így is fél évbe telt kreációjának visszabontása!

A tibeti buddhista szekták alkalmaznak olykor – ha a beavató mester úgy véli, hogy a tanítvány alkalmas a próbára, a felébredésre – a novícius egész létére kiható kontemplációs gyakorlatokat. Utalva az előbb említett könyvre, ez a következőképpen történik:

A mester utasítja tanítványát, hogy zárkózzon be remetelakjába, és elmélkedése tárgyául válassza jidam-ját (oltalmazó istenségét). A tanítvány ilyenkor a kontemplációját hosszú ideig csak rövid időkre szakítja meg, ha egyáltalán megszakítja. Hónapok, sőt évek telnek el így. Végül eljön a nap, amikor a tanítvány közli, hogy gyakorlatainak gyümölcse megérett: megjelent a Jidam. A Mester kijelenti, hogy ez biztató siker, de még nem megfelelő az eredmény. Ismét hosszú idő telik el – a Jidam ezalatt "rögzítődik", állandósul, a remetelakban lakik, és a tanítvány mindig ott látja a szent objektum közepén. Ekkor a Mester azt mondja: "Folytatnod kell a meditációt, amíg fejeddel meg nem tudod érinteni a Jidam lábát, amíg beszélni nem kezd hozzád, és meg nem áld." E stádium elérése nagyon fáradságos, és csak kevés novíciusnak sikerül. De a sikeres tanítvány látja a Jidamot életre kelni, és a remeteség falai közt járkálni. A novíciusnak meg kell tudnia, hogy az istenség hajlandó-e elkísérni, amikor kimegy a remetelakból. Akadnak, akiknek vállalkozása sikerrel jár, és élvezik oltalmazójuk kegyét. Ha ez sikerül, a tanítványok nagy része köszönetet mond mesterének, és élete végéig eljátszik fantomjával. Vannak azonban olyanok is, akik vívódnak önmagukkal, elbizonytalanodnak, kételkednek. Végül belső harcaik végén bevallják bűnüket Mesterüknek: feltámadt bennük a gondolat, hogy csupán egy saját maguk alkotta fantazmagória előtt meditálnak. A Mester ekkor utasítja a tanítványt, hogy térjen vissza remeteségébe, és kezdje elölről gyakorlatait. A megrendült bizalom azonban ritkán erősödik meg újra. A tanítvány megismétli vallomását. Most már szó sincs kétkedésről: a Jidam saját elméjének szülötte, és nincs más élete, csak amit tőle kapott. "Ez az, amit meg kellett értened – mondja ekkor a mester –, Istenek, démonok és az egész Univerzum nem más, mint az elmédben létező káprázat: az elméből ered és abban merül el."

A jidam-alkotásnak tehát két célja van. A magasabb rendű metódus felébreszti a tanítványt, vagyis megtanítja arra, hogy nincsenek sem istenek, sem démonok; amit ily módon él meg, az nem más, mint saját elméjének teremtménye, saját, kontrollálatlan elméjének önmozgása. A másik cél, hogy a jidam életre keltése által a tanítvány egy erős patrónusra, védelmi eszközre tegyen szert.

Ez utóbbi céllal komolyan foglalkoztak az alkimisták, illetve a mágiára alapuló európai ezoterikus iskolák is. A felszínt érintők csak homonculusszal, aranycsinálással, jövőbe látással, pokoligázással és angyalidézéssel bíbelődtek. De voltak olyanok is – mint például Albertus Magnus, Raimundus Lullus, Paracelsus Bombastus von Hohenheim, Pico della Mirandola, Robert Fludd, Cornelius Agrippa von Nettesheim, vagy tanítványa: Johannes Wierus, a Pseudomonarchia daemonum szerzője –, akik felismerték az alkímia valódi célját. Ólomból aranyat csinálni azt jelenti, hogy az Anyaghoz kötött emberből Felszabadult Létezőt transzformálni.



A hagyomány különbséget tesz megvalósítottak, illetve alászállottak között: a vándorpróféta és a megvilágosodott között. Az egyik még meg akarja menteni, fel akarja szabadítani teremtményeit, a másik már tudja, hogy nincs mit és nincs kit felszabadítania. A felébredett, a megérkezett: nem akar. Azért, mert már nincs mit akarnia! Szanszkritul ez a dzsivanmukta, vagyis "még az életében megszabadult lélek". Kompromittálhatatlan, megfélemlíthetetlen, kérlelhetetlen, ezért – legyőzhetetlen! Ha megvonják tőle javait és mozgásterét, derűsen elél egy cellában, kenyéren és vízen. Ha megölik, úgy veti le a testét, mint más a felöltőjét egy kávéházban. És ha úgy adódik, akkor barátságos megértéssel és kedves, őszinte odafigyeléssel szemléli, amikor szanálják körülötte az univerzumot (vagy akár a multiverzumot). Ilyen személyiség volt például Husszain al-Halládzs, a középkori perzsa misztikus. Még életében megvalósította – keresztény szóhasználattal – a theoziszt, vagyis az egységet önnön belső lényegével. "Egy vagyok Allahhal!" – mondta. A vallási vezetők – a saríjának megfelelően – bűnösnek ítélték istenkáromlás vétkében. Feldarabolás általi halál volt az ítélet. És Husszain al-Halládzs – miközben a hóhérok véres munkájukat tették rajta –, csak annyit mondott bíráinak és kivégzőinek: "Megbocsátok nektek, mert tudom, hogy ti is Allah vagytok!"

Mi tehát a különbség a külső, a belső és a beavatáson alapuló tudás között? Az ind filozófia az észlelhető és az észlelés határain túli megnyilvánult világot tulajdonságai alapján három kategóriába sorolja: szattva, radzsasz és tamasz – "tisztaság", "szenvedély" és "tudatlanság". Ezek a kötőerők, a gunák. A tisztaság (jóság) alapjellemzője az elégedettség – az így létező nem akar semmit, elég önmagának, önmagában. A szattva gunában való megmaradás elég ahhoz, hogy az ember boldog legyen – ez a legnagyobb csapdája. Ez a létforma nem akar kilépni a Világból, mert jól érzi magát benne. A tisztaság már nem akar, a tudatlanság (tamasz) pedig éppen ellenkezőleg, még nem akar semmit. Az igazán aktív létező tehát a radzsasz, a szenvedély – a teremtés az aktivitásban fejtődik, fejlik ki. Annak, aki megérkezett, nincs szüksége arra, hogy demonstrálja hatalmát, hogy aktív legyen. Csak a létet, a létezést önmagától függetlennek megélő létező gesztusa ez. A védikus tradíció szerint minden élőlény, minden létező Brahmaként, vagyis Teremtőként jelenik meg a Világegyetemben, a Világegyetemében. Teremtésének eszközei a szavak: a "legyen"-ek. A szavak, amelyek járművek: járművek, kapuk és kulcsok. Érzelmi állapotok, tudatállapotok, létállapotok, lét és nemlét között. A szó, a hang, az ige nem más, mint anyaggá sűrített gondolat és tiszta akarat. A beszélő ember valójában mágus, aki így képes teret nyitni és formát adni a gondolatnak, a príma matériának. A Tabula Smaragdina szerint: "És ahogy minden dolog az Egytől származott, az Egy gondolatból; úgy, elfogadva azt, lett minden teremtett dolog. Ez a világ első anyagának forrása. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul. Válaszd el a földet a tűztől, a durvát a finomtól, gyengéden, hozzáértéssel. A földről az égbe száll, aztán pedig a földre, befogadja a magasabb erőket. Így éred el a világ legnagyobb dicsőségét. Ettől kezdve menekül előled minden sötétség. Ez a nagy erő erejének ereje; mert minden légneműtlegyőz, és minden szilárdat áthat. Így teremtették a világot." Ilyen a Megtestesülő Teremtő. Gyermek, aki belefeledkezik játékába, és végül rabja lesz. "Ne maradj sötétségben, jöjj a fénybe!" – mondja a Mahábhárata. A hagyomány nemcsak egyszerűen javasolja, hanem kifejezetten elvárja az embertől a Felébredést. Azt, hogy lépjen ki az Illúzióból. Azt, hogy folyamatosan jelen legyen a Valóságban. Hogy maradjon meg a Lényegnél. Lelkem röpült, partot nem lelt sehol: A Menny vak űr s az Isten haldokol; Végül csüggedten tért meg: "Én vagyok A boldog Ég s a lángoló Pokol." (Omar Khajjam: Rubáiját, LXVIII.)

Az istenhit és valamiféle "fejlődés" útjai gyakran egymásba olvadnak, és egymásba olvadva egymást értelmezik. Az alábbi szövegrészlet – amely az Úr és Mózes kapcsolatát elemzi – is ezt illusztrálja: "... ez az isten mániákusan ismételgeti folyton, hogy "Én vagyok az Úr!" – mintha bárki is kétségbe vonta volna. Csak nem arról van szó, hogy ő maga nem biztos ebben? Egyre inkább az a benyomásunk, hogy egy amatőrről van szó, aki hatalmat kapott a kezébe, de fél, hogy leleplezik, megfenyítik, és hazazavarják. Mindez azt a gyanút sugallja nekünk, hogy nemhogy nem egy isten, de még az Elődök között is egy félig legális vagy titkolt akcióról lehetett szó. Ha mindez igaz volt (lett volna), akkor egy Előd személy sajátos kis magánakciójáról lehetett szó? (...) Bizony nagy bajok lennének a társadalmakban, ha bebizonyosodna, hogy Elődök csakugyan léteztek. Nemcsak a régészet kerülne bajba, válna használhatatlanná minden tankönyv és szakkönyv, amit eddig kiadtak, hanem sutba vághatnánk az összes kormeghatározót, időtáblát, korszakfelosztást. Még az ember darwini alapon értelmezett származása is nagy bajba kerülne, kérdés, hogy az elméletet – "a dogmát" – bármilyen formában is fenntarthatnák-e ezután?" Nemere István: Az előző emberiség (Budapest, 2006, Allprint Kiadó)

Jegyzetek: