A történelem Isten és ember közös története. A régi idők hősei az "Isten fiainak" és "az emberek leányainak" a gyermekei (Ter 6,1–4). Minden nép mítoszaiban így van ez, az indiánoktól a görögökön át Indiáig. A magyar Fehérlófia is ilyen hős. A Kalevalában, a Gilgamesben, a Rámájanában, a homéroszi eposzokban a történet az istenek, az emberek és gyermekeik közös sorsáról szól. Néha oly szélsőségek között zajlik, melyek egyike teljesen megfeledkezik az emberről, másika Istenről – egészen a gyilkos tagadásig menően.

A Felvilágosodás materializmusában elhomályosult ez a tudás. Egyik neveltje, Engels Frigyes például azt állította, hogy a történelem az osztályharcok története – no persze hajdanában, a vallási korszak jelentős részében, nem léteztek osztályok. Elmélete ördögidézés. Először is Gazdaságkor ateizmusából kiindulva a társadalmat és az embert holmi gépnek, legföljebb lelketlen állatnak tekintette, ami a darwinizmus ostobán kiterjesztett szabályai szerint öldököl és harcol örökkön örökké. És lőn. Példátlan háborúk és népirtások következtek, vallásüldözések, a globális kapitalizmus pedig abszurd üzleti érdekeinek mohóságát kielégítve elpusztítja a Föld élővilágát. Ebből következik, hogy az Isten nélküli Ég elsötétül, az anyag – minden lényével együtt – tönkremegy, mert műveletlen marad.

Ó-Egyiptom, Mezopotámia, Kína vagy a régi Amerika szakrális államainak szellemi hagyatékából arra következtethetünk, hogy ezekben a kultúrákban a hangsúly az istenség felé tolódott el. Az egyes ember súlya roppant csekély lehetett. József történetéből tudjuk, hogy valaki vásárolt rabszolgából egyetlen pillanat alatt az ország főminiszterévé emelkedhetett, ugyanakkor főrangúak egyetlen intésre mentek a vesztőhelyre – és az ilyesmi senkinek sem szúrt szemet. Az uralkodói kegy vagy büntetés mindenen áthatolt. Az uralkodó magát az eget képviselte, de nem szabad emberként, hanem helyzetéből eredően, az istenség megvalósulásaként, szolgálatának foglyaként. Osztályokról nem is beszélhetünk. Egyetlen társadalmi csoport, a papi kaszt képezett olykor hatalmi tényezőt. Természetesen a papok maguk is szolgák voltak: a kultusz szolgái, tudásuk szolgái, és persze az országé is, aminek a javára a tudást őrizték, ápolták, fejlesztették.

III. Amenhotep, azaz Ekhnaton fáraó vallásreformot vezetett be, elárult egy mélyen őrzött papi titkot, azt, hogy csak egyetlen isten van, mert több elvileg sem lehetséges. A többi csak káprázat, legjobb esetben az Egyetlen bölcsességének, éltető, termékenyítő erejének, áldásának megnyilvánulása. Ezért az Ő jele a Nap. Az egyszerű emberek ezt képtelenek fölfogni, ezért szükségük van közvetítőkre: olyan fölsőbb lényekre, akiket tisztelhetnek a maguk szakmája és élethelyzete szerint, mint katonák, földművesek, vagy éppen mint szerelmesek, enni készülők, vagy halálba indulók. Ezt a papság egyrészt szellemi árulásnak tekintette, az egyszerű, beavathatatlan emberek megzavarásának, másrészt a húsába vágott, hiszen megszüntette az egyes istenségek kultusz-szolgálatát, így csökkentette az ebből eredő befolyást és jövedelmet.

Talán ez az ekhnatoni forradalom, és az utána következő restauráció volt az egyetlen belső történelmi esemény Egyiptomban, mivel az ég átalakítását is célozta. A másik eset, amelyben a belső történelem nyomára bukkanunk, a Teremtés könyvében említett hősök esete. Ők magukkal ragadják lázadásukba az emberiséget. Hénokh apokalipszisében lázadó angyaloknak nevezi őket, akik a rövid leírásból kitetszően is egy merőben technikai, Isten nélküli civilizációt hoztak létre, amelyet Isten a Vízözönnel eltörölt a föld színéről.¹

A trónviszályokat és dinasztiaváltásokat nem tekinthetjük ilyennek, hiszen a zavar elültével ugyanaz a rend állt helyre. A bíborban született uralkodó trónjára telepedő marhahajcsár is Isten képmásaként vette kezébe a jogart. Természetesen előfordult, hogy az istenek kimerültek, és az ég elhomályosult. Új istenek jelentek meg, mint Dionüszosz, vagy régiek törtek élre, mint Afrodité, Mithrasz és mások, akik új kultuszokkal nyitottak égi ablakokat. A Parnasszus fölfrissült, és maradt.

Az ég képe közel állt a természetéhez, az évszakok, a csillagok járásához, és nem változott a lelkekben – tehát nem változott a földi ország rendje sem, amit a menny földi tükröződésének fogtak föl. Kínát ezért hívták Mennyei Birodalomnak. A császár – az Ég Fia – legfőbb feladata eme egység fönntartása volt. Kínában ezt úgy végezte, hogy "Délnek nézett", vagyis úgy élt, miként a mennyben kell. A japánok Naptól eredő és évezredek óta megszakítatlanul uralkodó dinasztiájának élén is az Ég Fia áll, a tenno. A szakrális fejedelem legfontosabb világi ténykedése az igazság, az égi igazság közvetítése a földre. Ezért sokáig személyesen ítélkeztek – elvileg bárkinek az ügyében – az év meghatározott napjain, s később is, a gazdaságkori fordulatig a legfőbb bírák maradtak. "Ami fönt van, az van lent is" (Hermész Triszmegisztosz). Mivel az ég nem változik, a kormányzás, az ország rendje is állandó. Erre számtalan egymást erősítő adatunk van Sumértól Kínán át Peruig. Az új műszaki eredmények, gazdálkodási-hadviselési módszerek az alaphelyzetet alig változtatták.

A külső történelem persze zajlott. Az ég földi helytartói háborúztak egymással, hódítgatták mások birtokait, de a lényeget mindez nem módosította. Egyiptomban rendre helyreállt a korábbi helyzet a hikszosz vagy a perzsa támadás után is, sőt, az ország Nagy Sándor foglalását és az utána következő Ptolemaiosz-dinasztiát is megemésztette. Érdekes e tekintetben Róma politikája: a meghódított népeket betagolták a birodalomba, isteneiket pedig a római Pantheonba. Mintegy beiktatták az egüket a közös birodalmi égboltozatba.

A külső történelem eseményei kétségtelenül némi elmozdulást jelentettek a korábbi égi-földi üdvrendhez képest. Erőteljesen átszínezte a képet például a hellenizmus, amely a Nagy Sándor-i birodalom határain túlsugárzott Rómára, Afrikára és Ázsia távolabbi országaira. Vagy a népvándorlás – amely megdöntötte a Nyugatrómai Birodalmat – jogi, technikai kulturális újdonságokat hozott, de Attiláék, vagy akár a mi uralkodóink is, a szakrális rend szerint éltek és kormányoztak. Vagyis a belső történelem e hatalmas viharokban is kitartott nyugalmában: király, állam és polgára mind az örök égi rend földi leképezésére törekedett. Függetlenül az eltérő rítusoktól és kultuszoktól.

A belső történelem megindulása, a személy és a társadalom fejlődése, az üdvrend gyökeres megváltozása a kereszténység következménye: új eget, új embert alkotott. A kereszténység fogadta be végül a népvándorlás népeit. A királyok a továbbiakban nem az istenség földi megtestesüléseinek számítottak – tehát istennek –, hanem a Szentháromságos Egyisten kegyelméből ültek a trónon. Neki tartoztak felelősséggel, s ha ezzel visszaéltek, kiátkozták őket: kitaszították a Rendből. Az ország és az uralom szakralitása megmaradt, ám kettévált: hit- és erkölcsbéli – eddigi szóhasználatunkkal: égi – ügyekben az egyház megelőzte a királyt. Miért tehette ezt? Mert minden ember, még az uralkodó is: bűnös. Méltóságának megfelelő betöltéséhez benső, szellemi és személyes erőfeszítéseket kell tennie. Ettől a főhatalom dinamikussá vált, s személyes mozzanatokkal és taktikai elemekkel telítődött: ki-ki szövetségeseket keresett a nem szakrális alapon szerveződött társadalmi elemekkel: céhekkel, köznemességgel, városokkal stb., ugyanakkor az eleven szentek: Assisi Szent Ferenc, Szent Domonkos, Szent Margit és a többiek mintegy alulról tartották erkölcsi nyomás alatt az egyházi és világi hatalmasságokat.

Roppant érdekes, hogy a kereszténység uralomra jutása után nem sokkal kialakult iszlám világban hihetetlen gyors szellemi és politikai változások zajlottak le, majd a csúcsra jutván, hirtelen megállt a belső történelem. Hódítottak, majd visszavonultak, befogadtak különféle tudományokat és technikákat, de a muzulmán országok égi-földi rendje máig változatlan. Talán azért, mert az uralkodó egyúttal egyházfő is, a szellemi főhatalom birtokosa. Rangjánál fogva, és nem szellemi teljesítménye folytán. A jog sem lett világi. Hasonlóan alakult a helyzet az ortodox kereszténység világában is, ahol a cezaropapizmus intézményében ugyanez az egység valósult meg, s ugyanígy megállt, vagy lelassult a belső történelem.

A szabadság fogalma az ókorban elsősorban külső értelemben használtatott. Azt jelentette, hogy valaki vagy szabad, vagy rabszolga. Ám szellemi, benső értelemben egyik sem szabad: mindkettő a végzet foglya. Oidipuszt hiába akarta eltétetni láb alól apja, a király, a fiú csak fölnőtt, s a jóslatot betöltve megölte őt, majd feleségül vette tulajdon édesanyját, és így tovább. Az istenek rendelésével szemben tehetetlen az ember.

A sztoikusok a világot kettéválasztották: tőlünk függő és tőlünk független részekre. Epiktétosz első tétele így kezdődik: "Egyes dolgok hatalmunkban vannak, mások nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk. Nem tőlünk függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hozunk létre." Szabadságunk tehát azon múlik, hogy csak a hatalmunkban álló dolgokkal foglalkozunk-e. "A test rabszolgasága – mondta tanítványainak ő, aki maga is rabszolga volt – a véletlen műve, a lélek rabszolgasága azonban bűn." Ezt úgy követjük el, hogy a rajtunk kívül álló dolgokba vetjük bizalmunkat. A sztoikus megoldás tehát a lét leszűkítése.

A belső történelem – mint már említettem – egyedül a keresztény Európában indult meg, s vele az, amit fejlődésnek szokás nevezni. Mi ennek az oka? Jézus teljesen új világrendet, új ég–föld viszonyt hirdetett. "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták." (Mt 22,37–40.) A felebaráti szeretet parancsa ugyan benne van az ószövetségben is, de így, a főparancs mellé állítva, és e kettőnek alávetve az "egész törvény és a próféták", ez teljesen új. Az "ég szolgája, sors eszköze és áldozata" ember ontológiai helyzetét Krisztus megváltoztatta. Az embernek immár cselekednie kell: az ő szerető munkálkodásán múlik a világrend. Kinek-kinek magának kell eldöntenie, hogy mennyire szereti önmagát, mennyire felebarátját. A szeretet betöltése döntés és tett: általa keletkezett a szabad ember. De még több történt a Megváltásban. Az istenképmás-ember Isten barátjává lépett elő, sőt, Jézus szó szerint is fölszabadítja az embert, és egyúttal eltörli a politikai és osztálykorlátokat: "Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam." (Ján 14, 15–17.). Az ember szabadsága nem a jogban, a forgandó szerencsében, hanem magában az Úrban, az Igazságban gyökerezik. Az igazság tesz szabaddá, és a Lélekben való újjászületés – olvassuk János evangéliumában.

Az igazságot és a Lélekben való újjászületést el is háríthatjuk. Akaratunk tökéletesen szabad, Isten sem korlátozhatja: megkívánhatja tőlünk, hogy szeressük őt, de nem kényszerít bennünket. Különös kivétel Jónás próféta és Saul, a majdani Szent Pál esete. Tanulságos is. Saulus a damaszkuszi úton hatalmas erejű beavató látomásban részesül. Megtud "mindent", ám háromesztendei visszavonultságban töltött szemlélődés után jut csak el oda, hogy hitelesen beszélhessen tudásáról. (Gal 1,17–18.)

Az európai belső történelem forrása tehát az emberi személy istenképmási méltósága és a Megváltásban ajándékozott fölszabadítása. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez az állapot nemcsak a világi és papi fejedelmekre, az ilyen-olyan beavatottakra terjed ki, hanem mindenkire, még a bűnösökre is. Ebből az új léthelyzetből fejlődtek ki azok a szabadságjogok, amelyek más kultúrákból hiányoznak: előbb a nemesiek és a városiak, melyeknek jogosultjai szembeszállhattak a királyokkal (Aranybulla záradéka), és amelyek később általánossá lettek. Belőlük bújt elő a magántulajdon, amelyet az uralkodók sem korlátozhattak, csak adóztattak. És egyáltalán az a jogrend, amelynek a fejedelem és később az állam is alávetettje lett. Ebből eredtek a véleményhez, a szóláshoz, a politikai ellenvéleményhez fűződő jogok, a reformációval együtt, ami az Istenről, az égi és földi rendről való szabad gondolkodáshoz vezetett. Mindebből természetesen következtek az ipari és társadalmi forradalmak.

Ezek a fejlemények mind egyirányúak: folyamatosan távolodnak az Égtől, az isteni törvényektől. Az egymásból következő lépések fonalasan vezettek az Istennel való szakításhoz, amit gazdaságkori fordulatnak nevezünk, és ami fölszámolta a vallási társadalmat. A szelíd és erélytelen XVI. Lajos gyönge ellenfele volt a francia forradalomnak, de "ha Istent tagadjuk, meg kell ölni a királyt". Ebben a légkörben a Társadalmi Szerződésből új mitológia születik: "a közakarat lesz az isten" (A. Camus: A lázadó ember). Jellemző, hogy amikor Lenin – a jakobinus hagyomány folytatójaként – megdönti az orosz polgári demokráciát, családjával és cselédeivel együtt megöleti a már detronizált és politikailag szintén veszélytelen II. Miklóst, aki puszta létezésével a régi Ég–föld viszonyt jelképezte.

Igen tanulságos már egy futó pillantás is Gazdaságkor kísérleti államaira és ideológiáikra. A fölvilágosultak végső és örökös rendezésre gondoltak. Hegel úgy vélte, hogy a fölvilágosult monarchiával "véget ér a történelem", mert nem lesznek többé belső események. Szóról szóra ugyanezt hirdették a nemzetközi szocialisták is: a világforradalom után eljő a kommunizmus, a földi mennyország, az elméletileg is meghaladhatatlan rendszer. A nemzeti szocialisták okkultistái csak "Ezeréves Birodalomról" álmodoztak, a mai liberalizmus ismét örökben: a fogyasztói demokrácia "mell nélküli embere" – a barbi – megelégszik az anyagi gyarapodással, a "hízással", és nem töri az eszét többé forradalmon (F. Fukuyama: A történelem vége, avagy az utolsó ember).

Az Égtől való távolodással párhuzamosan gyorsul a fejlődés: az anyagi eredmények és az anyag pusztulása, a szemétcivilizáció. Minél "fejlettebb" egy iparág, annál több szemetet termel, hiszen annál sebesebb az általa gyártott holmik avulása. Ez kiterjed az iparcikkektől a műtárgyakon át az emberi kapcsolatokra. Ehhez képest paradox, hogy a politikai rendszerek hiába buknak meg, mégis újra és újra meghaladhatatlannak, örökösnek hirdetik magukat.

A mai hitetlen, szellemidegen Európa rugódozik a "keresztény gyökerei" ellen, így önmaga karikatúrája, hiszen a kereszténység a szülője. Oidipusz apagyilkos és vérfertőző állapotát csak önkéntes vakságában bírta elviselni. Európa ezt az állapotot vállalta napjainkban.

A magaskultúrák különböző hőfokon élik szellemi életüket. A buddhizmus például Istent nem ismer, de az európai értelemben vett materializmus is távol áll tőle. Tibetben szabályos szakrális államot tartott fönn a múlt század közepéig.

Valódi, tehát szellemidegen anyagelvűség csakis a kereszténységből fejlődhetett ki, egészen a vele való szakításig, majd szembefordulásig menően.² Ebből nem születhetett egyéb a kultusztalan kultúránál, az igazságtalan jognál, a pőre civilizációnál, a gazdaságráknál, ami fogalmából következően sem gyakorolhat kíméletet sem Istennel, sem emberrel, sem természettel.

Az Ég–Föld viszony megnyilvánulása a művelés: az anyag átszellemítése, fölemelése. Az ember föladata a művelés, mint a Teremtés folytatása. A fejlődés az ember benső előrehaladása önmaga és a világa nemesítésében. Ez a kultúra, amelynek eszköze a civilizáció. A bedeszkázott Ég alatt ki akarná fölemelni a Földet, és hová? Gazdaságkor civilizációja leszakadt kultúrájáról és ellene fordult: a fejlődés megszakadt, az anyag romlása – a környezetpusztulás – természetessé vált. A mai, antikrisztusi időben a történelem is megállt: a bomló anyagban fuldoklik a küldetéséről megfeledkezett ember.

A Megváltó, amikor szabaddá tette az embert, és rászabadított bennünket a teremtett világra, hogy megalkossuk önmagunkból az ő barátját, lehetővé tette azt is, hogy megszerkesszük a személytelenség démonhadát: a hivatalt, a rémállamot, a pénzuralmat, és ezeknek meg társaiknak összletét, az Antikrisztust – nem lőtt vajon öngólt?

A labda én vagyok.

Jegyzetek: